Angol kritikus a Hamletről

Éppen ötven éve, 1963 márciusában jelent meg a Film Színház Muzsikában egy angol kritikus cikkének fordítása. Címe: Az újrafölfedezett Shakespeare, írója J. C. Trewin. Eredeti változata az Illustrated London News című lapban látott napvilágot. Sajnos, a Film Színház Muzsika nem közölte pontosabban a forrást; lehet, hogy a londoniak még 1962-ben olvashatták; kérdés, hogy azokban az időkben mennyi időt vett igénybe kis hazánkban egy nyugati sajtótermékben közölt cikk engedélyeztetése és lefordítása. Mindenesetre biztos, ami biztos, a Film Színház Muzsika szerkesztőségi reflexióként az alábbi mondatot azért a cikk alá biggyesztette: Figyelemre érdemes meglátásai, egyéni megállapításai – fenntartásaink ellenére is – indokolttá tették a közlést.

 

 

Tudjuk, hogy Gábor Miklós Hamletje kivívta a nemzetközi színházi élet elismerését. Sokat idézik, amint egy angol kritikus "Prince of Hungary"-nak nevezte őt a Hamlet eredeti alcíme, a Prince of Denmark analógiájára. Hogy ez a kritikus Trewin volt-e, egyelőre nem tudom, mert ez a kifejezés a Film Színház Muzsikában közölt fordításban nem fordul elő.

Trewin teljes neve egyébként John Courtenay Trewin, 1908 decemberében született és 1990-ben hunyt el, író, újságíró, kritikus. Feleségével díjat alapított Londonban az év legjobb Shakespeare-előadásának kitüntetésére, úgyhogy nyilván nagyon elkötelezett volt Shakespeare iránt. Utánanéztem, a díj ma is létezik; tavaly az Olivier színház A velencei kalmár című előadásában a Shylock-ot játszó színész kapta.

Trewin 1962/63 körüli pár napos budapesti látogatása folyamán a Hamlet mellett olyan előadásokat látott, nyilván "zsinórban", mint a Rómeó és Júlia a Vígszínházban (Ruttkai és Latinovits), A vágy villamosa a Madách Színházban (Tolnay Klári), O'Neill: Hosszú út az éjszakába a Nemzeti Színházban (Bessenyei, Kálmán György). Mellette szegényt elvitték Dobozy Imre: Holnap folytatjuk című szocialista drámájára is... Cikkében nagyon udvariasan megírta, hogy ezzel az előadással nem tudott mit kezdeni. Nyilván ezt nevezte a szerkesztőség "egyéni meglátás"-nak. Szerencsére a kötelező látogatás nem vette el a kedvét a magyar színházművészettől...

Beszámolóját rögtön a Hamlettel kezdte, ide másolom a Film Színház Muzsika 1963. évi 13. számában megjelent fordítás részletét:

Számomra, ki mint idegen jöttem Budapestre, csodálatos meglepetés volt, hogy néhány napos itt-tartózkodás után hosszú évek óta talán a legjobb Hamlet alakítást (Gábor Miklósét) itt fedeztem fel.

Azzal a fenntartással, hogy "talán" csupán azért élek, mert Gábor szövegmondását nem tudom megítélni. De bízom ebben is, mert Gábor tökéletesen meggyőzött arról, hogy alakítása a nagy Hamletek közül való. Drámai feszültségtől duzzadó, nemes, szenvedélyes, ironikus, költői, érzelemgazdag alakítás – mindezek az érdemek bőséges tanúbizonyságot nyertek. A hangja pedig – ez a hajlékony és hibátlanul kivetített hang – nem egyszer Laurence Olivier hangjára emlékeztetett.

Gábor Miklós mellett úgy érzem, a rendező, Vámos László érdeme a feledhetetlen előadás. Ebben a Hamletben nem burjánzott el a látványos cifraság, de nem volt a produkció kietlenül sivár sem. Izgalmas látvány volt a háttér hatalmas félkör alakú fala, középkori domborműveivel (valóban magára Helsingörre emlékeztetett).

Ennyi szólt a Hamlet-előadásról. A Rómeó és Júliáról szóló értékelésből csak egy mondatot idézek:

Ruttkai Éva alakítása olyan Júliával ajándékozott meg, mint amilyen Gábor Miklós Hamletje volt.

Ugyanilyen legfelső fokban írt Tolnay Kláriról, mint Blanche-ról A vágy villamosában, sokkal mélyebbnek, jobbnak tartva őt, mint Vivien Leigh-t...

A nevezetes Hamletet biztosan több külföldi színházi szakember látta abban a hét (!) évben, amíg a Madách Színház műsorán szerepelt. Volt egy másik tekintélyes kritikus, aki előadás után személyesen is beszélgetett többek között Gábor Miklóssal és Vámos Lászlóval. Erről az eseményről és tanulságairól Lengyel György számolt be Színházi emberek című kitűnő könyvében. Hamarosan ezt is idézni fogom.

Hamlet-kritika: Sándor Iván

Folytassuk a január 14-én 51 éve bemutatott Hamlet legelső kritikáinak olvasgatását. Ma Sándor Iván nagyívű írásának részleteit idézem fel az Élet és Irodalom 1962. 3. számából.

De előtte még egy ritka fénykép:

Film Színház Muzsika 1962. 27.

Gábor Miklós erős intellektusú, nagy kultúrájú színész. Az érzelmek, a belső emberi vívódások nála rendszerint fanyar felhanggal szólalnak meg. A szenvedélyeket egy sajátos értelmi szűrőn keresztül engedi érvényre jutni. Nála az emberi drámákat rendszerint egy csillogó, gondolati eszközökkel  fényesre csiszolt tükörből visszaverődve érzékelhetjük, amitől játéka érdekes stilizáltságot kap. Ez kivételes feladatokra predesztinálja, mások megoldására viszont alkalmatlanná teszi. Érdeklődéssel vártuk hát, hogyan állítja elénk a vívódó-töprengő, nagylelkű dán királyfit?

Az indítás, az első felvonás átütő erejű volt. Gábor olyan őszinte átéléssel és olyan mélyre ereszkedett alá a lélekbe, mint eddigi alakításaiban alig. Az "Oh, hogy nem olvad..." kezdetű bensőségességében is tragikus monológ után a Horatióval való párbeszédben ez a tiszta hang még fokozódott, s a Szellemmel való találkozás utáni felkiáltásban, majd az esküben megrendítő-megdöbbentő erővel csapott magasra. Így érkezett el az első felvonás nagy mondatának pillanata - "Kizökkent az idő; -oh kárhozat! Hogy én születtem helyretenni azt" -, melyben Hamlet felméri, miféle küzdelem vár rá. Szinte beleroskad a mérhetetlen felelősségtudatba, s a rá váró küzdés és végzet súlyába. Gábor Miklós e mondatokat fennkölten és belenyugvással, vívódás nélkül, mintegy tényt közölve mondta el, s ebből a magatartásból próbálta Hamlet útjának további ívét megalkotni. Csakhogy ez a "higgadt tónus" legfeljebb a darab végén lehet időszerű, amikor a küzdelem lezárult, a végzet beteljesedett.

Felfogásának az lett a következménye, hogy az egész második felvonásban egy olyan egyéniséget "hozott", kiben a tépelődést a higgadtabb hangok váltják fel, aki sem a szerelemből, sem a lelkiismeretből nem csinál túl nagy ügyet - minek? -, aki nem meggyőződésből, de kényszerűségből, szinte emóciók nélkül vállalja a kilátástalan küzdelmet, csupán azért, mert megérti: ezt mérte rá a sors. Az érzelmek ilyen eltakarására a tettetett őrület jó alkalmat adott. Gábor csillogott is azokban a jelenetekben, ahol Polonius-szal és a két udvaronccal kellett megmérkőznie, Opheliával összecsapnia. Az érzelmek titkolásában mégis oly messzire ment el, hogy voltak pillanatok, amikor már maguknak az érzelmeknek a létében is kételkedtünk. Ennek az önmagában különben érdekes felfogásnak szükségszerűen esett áldozatul a "Hogy vádol engem minden alkalom..." kezdetű monológ, s némileg az egyébként gyengéd lírával előadott "Lenni vagy nem lenni..." is, melyet úgy mondott el, mint aki már leszámolt az élettel is, a túlvilággal is, sem ettől, sem attól nincs rettegnivalója - annyi mindent élt át, hogy a sors nem hozhat már számára ismeretlent.

A harmadik felvonás temető-jelenetétől aztán visszatalált az érző-gondolkozó királyfihoz. A Yorick-idézés bensőséges és megindító volt, s innen egyenes vonalba magasodott Hamletje a rendezőileg is kitűnően megoldott párbajjeleneten át a legnagyobb pillanatig: "Halott vagyok, Horatio..." Ezt nyugalmasan megállva, fanyar gesztussal mondta maga elé, megéreztetve annak a valójában még élő királyfinak a halottéhoz hasonló tehetetlenségét, kinek Claudius udvarában mindenképpen el kell pusztulnia.

Mindezt szuggesztív eszköztelenséggel, szinte mozdulatok nélkül kapjuk Gábor Miklóstól. Hamletje végeredményben színészi pályájának magas állomása, s könnyedsége, korszerű felfogása mindenképpen új vonás még az eddigi nagy Hamlet-alakítások sorában is.

Ezeket írta 1962 január közepén Sándor Iván. A "magas állomás"-t az élet igazolta, hiszen a 300 előadást megélt Hamlet elsősorban Gábor Miklósnak köszönhetően vált a magyar színháztörténet legendájává. Amilyen elemeket pedig akkor kifogásolt a kritikus, lehet, hogy a bemutató estéjén igazak is voltak. Gábor Miklós maga is úgy érezte, hogy két szép főpróba után éppen a premier nem sikerült úgy, ahogyan szerette volna. Sándor Iván évtizedekkel később, a Hamlet visszanéz című kötetében mesélte el, hogy kritikáját kudarcnak élte meg addig, ameddig nem szembesült Gábor Miklós: Tollal című könyvének mondataival a Hamlet premierjéről, amelyeknek summázata: "az én Hamlet-alakításom kardélen halad, és ma este nem mentem végig ezen az élen". De, mint Gábor egy másik helyen írta, a színész nem gép, akibe bedobják a szerepet és kijön belőle az alakítás...

Őrjárat Helsingőrben

Böngésszünk tovább az 1962-es Hamlet első körben megjelent sajtóvisszhangjai között.

Nagy Judit írása a Film Színház Muzsika 6. számában az előadás több érdekes momentumát, pillanatát mutatta meg:

 Mai videorészletünk legyen az előadás utolsó jelenete, amivel a cikk is befejeződik:


 

Hamlet-kritika: Demeter Imre

Kezdjünk akkor szemezgetni a lassan 51 éve bemutatott Hamlet-előadás kritikáiból. Elsőként azokból, amelyek közvetlenül a premier után jelentek meg.

Ehhez érdemes tudnunk, hogy Gábor Miklós hogyan élte meg élete egyik legfontosabb előadásának premierjét, amit ő maga röviden így foglalt össze:

Az én Hamlet-alakításom kardélen halad, és ma este nem mentem végig ezen az élen.

A teljes történet elolvasható a Tollal-kötetben (2. kiadás, 192-202. oldal). A témával jócskán foglalkozik Sándor Iván is Hamlet visszanéz című kötetében is, erre majd visszatérek.

Első kritikánkat Demeter Imre, lapjának főszerkesztő-helyettese írta a Film Színház Muzsika 1962. évi 3. számába.

A korabeli Film Színház Muzsikákat lapozgatva feltűnik, a "lapcsinálók" mennyire tudták, hogy a Madách Színház Hamletje fontos előadás lesz. A premier előtti lapszám címlapjára Féner Tamás gyönyörű felvételét tették Hamletről és Opheliáról: 

Gábor Miklós és Vass Éva

A következő számban máris olvasható volt Demeter Imrének a szokásosnál jóval hosszabb kritikája. A következő, 4. szám kétoldalas nagy képriportot tartalmazott, az 5. szám Illés Jenő terjedelmes interjúját Gábor Miklóssal, a 6. szám pedig az előadás különböző érdekességeit osztotta meg a nézőkkel. Természetesen ezekből is fogok majd idézni. Azért ebből a felsorolásból is látszik, hogy milyen lap volt az a régi Film Színház Muzsika...

Kezdjünk akkor beleolvasni Demeter Imre kritikájába - nem másolom ide szó az egészet, csak a legfontosabb bekezdéseket.

Amikor a nyílt, függönytelen színpadon a Madách Színház nézőteréről megcsapott a helsingöri vár díszletének hűvös-komor levegője, még csak kulissza volt a színt hátul félkörben átölelő várfal, a színpadi deszkákat még nem töltötte meg élettel a halhatatlan szöveg. Aztán kihunyt a nézőtéri fény s abban a pillanatban mi már valamennyien ott ültünk Helsingör előtt.

...

Ezt az érdekes előadást Vámos László rendezte világos koncepcióval, tiszta harmóniával. Drámaelemzése jó: korszerű Hamletet akart a színpadra vinni, mely elsősorban azzal modern, hogy hűséges Shakespeare-hez. ... A díszletmegoldás (Siki Emil műve) mind eszmei, mind gyakorlati szempontból jó, impozáns s hiteles légkört teremt akár az éjnek "rémjáró szakához", akár a trónteremhez vagy Polonius palotájához. Kurtág György kísérőzenéje ihletett, s csupa drámai erő. Így a díszlet, a zene s a nagyon szép jelmezek (Mialkovszky Erzsébet tervei) harmóniáját is felhasználja Vámos a cselekmény bonyolítására.Hamletet, a reneszánsz embert állítja a tragédia fókuszába, ezt a centrumot jelzi szinte minden egyes beállítás; például, amikor Hamlet a két udvaronc közé áll, vagy az Egérfogó-jelenetben; a dráma mindig ott viharzik, ahol Hamlet van. Ezt a természetes, s a mű adta helyzetet térben is nagyszerűen ábrázolja Vámos. Tömör logikával építi fel a cselekményt s mindig Hamlet szemével lát és láttat. ... A ritmus akkor kifogástalan, amikor Hamlet a színen van, különben igen változó, olykor melodramatikus zenei aláfestés, máskor lassúbb és hivalkodóbb operai megoldások gátolják, mint például a barokkosan elnyújtott végső jelenetnél. Az előadás, sajnos, még őrzi a terjedelmesség korszerűtlen hagyományát; alkalmasint lehetett volna húzás nélkül is tömörebb.

Fontos szerepeknél volt súlyos hiányérzetünk. Az előadás furcsamód mégis szép színházi élmény. Miért? Mert a rendezői koncepciót olyan Hamlet valósítja meg, aki szinte hiánytalanul a dán királyfi volt: Gábor Miklós. Számos itthoni és külföldi Hamlet-alakítás emlékével merem leírni ezt, jól ismervén azt az évszázados formulát, hogy Hamletet tökéletesen eddig még senki nem játszotta el. ... Gábor eszményi Hamlet; az igazság az, hogy a mű rajongói mind őriznek magukban egy Hamlet-képet. Az ítéletben akadhat tehát szubjektivitás is. De Gábor Miklós Shakespeare-hez mérten volt nagyszerű Hamlet.

Fáradtan kezdte; jóllehet előző nap főpróbája volt, és egy másik főszerepet is eljátszott, még azt is hallottam (előadás után), hogy rekedt volt. Én nem vettem észre; én Shakespeare kiábrándult, gyászverte hősét láttam már az első pillanatban. A törékeny királyfit, akinek különös hírt visznek a strázsálók. S ettől kezdve mesterien bontakozott ki Gábor lényében a háborgó lelkű Hamlet, az esküt mondó, szerepre készülő, s a nagy tragédiát eljátszó reneszánsz-ember. Hányféle arca volt! Szenvedő, színlelő, szerelmes, gyűlölködő, rajongó, töprengő, bölcselkedő, forrófejű és hidegagyú - fel se lehet sorolni, hiszen a színész szinte mindig más arccal jelent meg. De nem maszkokat viselt, hanem gondolkodó, cselekvésre készülő lelkének tükrét; hol fiatalabb, hol idősebb volt, néha gyermek, máskor férfi. Ő volt az, igen: "Udvarfi, hős, tudós, szeme, kardja, nyelve; E szép hazánk reménye és virága, Az ízlés tükre, minta egy szoborhoz". Van-e kritikusi jelző, esztétikai formula, mely Ofélia szavainál jobban jellemezhet egy igazi Hamlet-alakítást? Aligha.

Ez modern stílus; megvallom, bizonyos jelekből ítélve féltem, hogy afféle leszűkítetten "intellektuális" Hamletet látok majd. ... De Gábor intellektualitása a shakespeare-i hős jelleméből fakad, s ezzel egyenrangú alakításában az érzelem és az indulatok forró hőfoka. Amilyen kristálytiszta értelemmel, puritán póztalansággal mondja el például a "Lenni vagy nem lenni"-monológot, úgy ölelkezik szavaiban és gesztusaiban a racionális tudás a szenvedélyes indulattal, amikor a színészeket mesterségükre oktatja. S Ofélia temetésén a legmagasabbrendű fájdalom kényszeríti kitörő vallomásra: "Szerettem Oféliát...". Megindítóan szép volt. Líra, indulat, filozófia és tragikum váltja egymást ebben a kivételes erejű, kristálytiszta Hamlet-alakításban.

Sokszor láttam Gábor Miklóst jónak. És láttam kiégettnek is. Megvallom, aggódtam, hogy nem érdekli néha még a szerepe sem. Ilyenkor eszembe jutott egy régi alakítása: a "Lear király" bolondja a Nemzeti Színházban. Az ígéret és a csúcs. Most ezt a hőfokot sokszorozta meg remekbesikerült Hamletjével. Melynek koronája egyébként a meghalási jelenet; egyszerű, frázismentes, meztelen halál. "A többi néma csend" - s Hamlet két ujjával maga zárja le a szemhéját.

Még Shakespeare-hez is hozzá tudott tenni valamit.

Demeter Imre a továbbiakban a többi szereplőről alkotott véleményét fogalmazta meg: egyértelműen csak Horatiót (Avar István), a Színészkirályt (Ujlaky László) és a sírásókat (Gyenge Árpád, Kőmíves Sándor) dicsérte. Írásának ezt a részét azért is nem idézem, mert a Hamlet 300 előadásnyi történetében később több szereplőváltozás is történt, főszerepek esetében is. Maga Vámos László is kereste a jobb megoldásokat nemcsak a szereplők, hanem a teljes előadás terén is és 1964-ben újrarendezte az előadást.

De most még csak 1962 januárjában tartunk, hamarosan folytatni fogom az akkori kritikák felidézését.

Vissza Hamlethez

Gábor Miklós-blogom első időszakának vezérfonala a HAMLET volt, hiszen ötven évvel ezelőtt, 1962. január 14-én mutatták be a Madách Színházban, Vámos László rendezésében. Sőt, a témát már 2011 nyarán elkezdtem. Lassan elérkezünk a nagy előadás 51. évfordulójához, és még a korabeli kritikák közül egyet sem vettem elő. Most ezt szeretném elkezdeni.

Addig is készítek ide egy tartalomjegyzéket, hogy minél egyszerűbben át lehessen tekinteni a korábbi blogbejegyzéseket:

Egy régi körkérdés nyomában

Hamlet "vetésforgóban"?

Előjáték Hamlethez - rádiójáték, 1960

Elkezdődnek a próbák, 1961

Az első színpadi próba

Olivier Hamletje, ahogy Gábor Miklós látta

A Hamlet próbáiról - Gábor Miklós

Újra Vámos Lászlóról a Hamlet kapcsán

Hamlet: 4. felvonás, 4. jelenet - Hamlet Fortinbras táborában

Ma 50 éve volt a Hamlet premierje

Hamlet - temetőjelenet

Hamlet - 3. felvonás, 4. jelenet - Hamlet anyja hálószobájában

Itt a tárcám!

Vers Gábor Miklós-hoz, -ról

A Hamlet-jelmez körül

Hamlettel az öltözőben

Előadás után

"Életem mámora" - Gábor Miklós a televízióban Hamletről beszél

Színésztárs és "földi": Ujlaky László

Ismét Hamletről - Gábor Miklós a rádióban beszél Hamletről

A Hamlet-jelmez körül

Ecseteltem már itt néhányszor, hogy a győri Gábor Miklós-esten milyen nagy élmény volt, hogy láthattam az eredeti Hamlet-jelmezt. Ez indított arra, hogy egy kicsit körbejárjam ezt a témát.

Az 1962-es Hamlet-előadás jelmeztervezője, mint annyi más előadásé, a csodálatos Mialkovszky Erzsébet volt. Akkor harmincas éveinek közepén járt, de már jelentős szakmai múlttal rendelkezett, hiszen huszonhárom éves korától volt a Madách Színház jelmeztervezője s az is maradt korai haláláig, amely 1988 őszén következett be: autóbalesetben hunyt el. Anyaszínháza mellett tervezett más fővárosi és vidéki színházaknak, szabadtéri előadásoknak; dolgozott filmek és televíziós játékok számára is. Mint a Színházművészeti lexikon írja, munkáit gondos, artisztikus kidolgozás, ízléses színhatások, elmélyült karakterábrázolás jellemezte.

A Hamlet mellett ő tervezte többek között a Kaukázusi krétakör, a Tanner John házassága, a Negyedik Henrik, a Koldusopera és az Oidipusz király jelmezeit.

A Hamlet-előadásban Gábor Miklósnak két öltözéke volt: egy ünnepibb, ez a fekete bársony, amit Győrben láthattam és egy hétköznapibb, amely egy egyszerű fekete hosszú mellény, hófehér inggel, s mindkettőhöz fekete harisnyanadrág tartozott.

A szabadban játszódó jelenetekben feltűnt Hamleten egy hosszú fekete köpeny. Megemlíthetjük még, hiszen valamennyire ez is az öltözet része, hogy kardra is szüksége volt több jelenetben, nemcsak a végén. Írtam már itt a blogban tárcájáról is. Ezzel már félig átmentünk a kellékek világába. Hamlet egyik alapvető kelléke a könyv, ami több jelenetben is a kezében van. Leghíresebb, mondhatni kultikus kelléke pedig a temetőjelenet koponyája.

Hamlet  első alkalommal ünnepibb öltözékében jelenik meg, hiszen ebben a jelenetben voltaképpen egy hivatalos aktus zajlik a trónteremben: az újdonsült király bejelenti, hogy feleségül vette az özvegy királynét.

Ugyanez az öltözék van Hamleten az egérfogó-jelenetben, ami szintén reprezentációs esemény, az udvar jelenlétében zajló színielőadás, valamint természetszerűen a közvetlenül utána játszódó Hamlet-Gertrud összecsapásban, a hálószoba-jelenetben.

Egyetlen dolog nem stimmelt az általam látott jelmezzel, ez pedig a nyaklánc. A videón és a többnyire Féner Tamás által készített nagyszerű korabeli fényképeken ugyanezen a jelmezen a nyakkivágásnál rávarrt kétsoros díszítés alatt egy másfajta lánc látszik, mint amit én láttam Győrben, egy sokkal díszesebb; valószínű, hogy az azóta eltelt évtizedek során tönkrement vagy elkallódott. De a  hozzá tartozó medál szerencsére megvan. Az ékszernek dramaturgiai szerepe van a darabban: meggyilkolt apja képét hordja benne Hamlet, s ezt mutatja a nagy leszámolási jelenetben anyjának, összehasonlítva az anyja nyakában lógó Claudius-képpel...

A közbeeső jelenetekben a másik, mellényes jelmezt láthatjuk Gábor Miklóson, abban mondja például a nagymonológot és persze ugyanezt viseli a zárójelenetben, hiszen párbajozni ez az öltözék volt Hamlet számára kényelmesebb...

Már majdnem 200 előadás lezajlott a Madách Színházban hatalmas sikerrel, amikor 1963 végén a Peter Brook által vezetett Royal Shakespeare Company magyarországi vendégszereplésre érkezett. A Tévedések vígjátéka és a Lear király előadásai földrengésszerű hatást gyakoroltak a magyar színházi életre. Ennek hatására Vámos László is átrendezte a Hamletet, amelynek keretében új jelmezek is készültek. Jellegben nagyon hasonlóak az eredetiekhez, ám egyszerűbbek, rusztikusabbak. Itt van például az új mellényes jelmez (sajnos, az "ünneplős" öltözék új változatáról nem találtam képet):

Látszik, hogy még az ing jellege is megmaradt: bár a vászon helyett itt egy kötött pulóver látható, ám a kötésminta felidézi az eredeti vászoning széles függőleges rakásait.

Érdekes, hogy valamikor később mégis visszatérhettek az eredeti jelmezekhez, mert amikor én láttam az előadást, 1966 decemberében, szerintem azokat láttam, nem a modernebbeket, én legalább is nagyon úgy emlékszem.

Hamlet látványához természetesen hozzá tartozik a paróka. A barna Gábor Miklós talán soha nem játszott máskor szőkét,  csak a Hamletben. Ebbe gyaníthatóan belejátszott Laurence Olivier filmje, neki is nagyon hasonló a parókája. Ám Gábor Miklós ezt írta erről Tollal című könyvében 1962. február 7-én, körülbelül három héttel a premier után, egy beszélgetést felidézve:

Sz. P. azt mondta:

– [...] Csak azt nem értem, miért kellett szőke parókával játszanod. Felesleges volt.

Úgy érzem, szőke királyfinak is kell lennem, ahogy kislányom megköveteli. Egy ilyen szerepben két kötelességünk van: szétrombolni – és közben kielégíteni minden eddigi elképzelést.

Vers Gábor Miklós-hoz, -ról

Nem túl régen megmutattam Gábor Miklós szülőházát, homlokzatán 2002-ben felavatott emléktáblájával, amelyen Mészöly Dezső verssorai olvashatók.

A Prince of Hungary című vers természetesen a Hamletre utal, amelynek eredeti címe: Hamlet, prince of Denmark. Egy angol színikritikus nevezte Magyarország hercegének  Gábor Miklóst és alakítását Laurence Olivier Hamletje mellé sorolta.

Erről jutott eszembe, hogy erről a korszakos alakításról született egy másik vers is, ám az még jóval korábban, 1963-ban, a Hamlet 100. előadása kapcsán. Mezei András (1930–2008)  írta Gábor Miklósnak ajánlva.

Címe: Szólj a világról.

Itt van az eredeti újságoldal Féner Tamás fotójával:

Film Színház Muzsika 1963. 7.

Mostani fejjel újraolvasva, bizony csodálkozom: 1963-ban biztosan kellett hozzá bátorság leírni, illetve kinyomtatni a verset – különösen ezt a két sorát:

                    Szellem, szólj a világról, nyughat-e benne a lélek,

                kell-e feledni már, avagy élnek a gyilkosaid még?!

Az előző sorokban megidézi a krematóriumokat, majd később az égre mérgezetthegyű kardként sebeket karcoló rakéták-at. Ám szerintem ez a vers – mint ahogyan maga az előadás – többről is szólt: nyilvánvalóan 56/58-ról is, ennyire közel a forradalomhoz és a példátlan megtorláshoz.

Egyelőre ezt a két verset ismerem, amelyet Gábor Miklós –hoz, illetve –ról írtak, nem tudom, van-e több olyan szépirodalmi alkotás, amelyet ő ihletett...

Hamlet - 3. felvonás 4. jelenet

Folytatva a január 14-én ötven éve bemutatott Hamlet részleteinek megtekintését Gábor Miklós leírásaival összefüggésben, ma lássuk Hamlet és anyja, Gertrud királyné jelenetét.

Az udvar jelenlétében lefolyt színielőadás után a királyné – Polonius javaslatára – magához hívatja fiát. A túlbuzgó tanácsos a király és a királyné beleegyezésével elbújik a függöny mögött azon meggondolásból, hogy ő a beszélgetésnek elfogulatlanabb tanúja lesz, mint az édesanya.

Nézzük meg most anya és fia találkozásának hosszú jelenetét, s aztán olvassuk el a Tollal című könyv megfelelő részletét – vagy meg is lehet cserélni a műveleteket kívánság szerint.

Itt nem a próbák stádiumában írta le elképzeléseit Gábor Miklós, hanem a már jó egy hónapja műsoron levő darab egyik előadásán történtek tapasztalatait vetette papírra – hasonlóan a múltkor megnézett Temető-jelenethez.

Gyakorlati megjegyzések: Gábor Miklós 2. felvonásként említi a jelenetet, ami, ha fellapozzuk a Hamlet-kötetet, voltaképpen a 3. felvonás vége – ugyanis az ötfelvonásos darabot a Madách Színház három részben játszotta. Gertrud szerepében Simor Erzsi, Polonius Pécsi Sándor.

1962. február 25.

Mi volt új abban, ahogy tegnap játszottam a hálószoba-jelenetet? Mitől volt tegnap élet, ami addig csak dráma volt? Amikor a két képet anyám elé mutattam, nem egy tirádába fogtam, hanem mintha azt mondtam volna, lecsillapítva magam: "Tessék, beszéljünk józanul, nézzük csak..." – és szünetet tartottam. Mi volt az eredmény? Hogy míg apám képét leírtam, már patakzottak a könnyeim. Már nem kellett megvetően hangsúlyoznom: "Tekintsd már a következőt..." – csak nevetnem kellett, bár automatikusan folyó könnyeimen keresztül, olyan képtelennek tűnt még az összehasonlítás is. És milyen erővel tört aztán ki belőlem a "Nem pirulsz el!" – alig tudtam követni már! És miért, honnan mindez? Mert megtaláltam a fél mondatot – nem többet! – ami eddig elválasztott önmagamtól, a valóság egy kicsiny darabját, egy pillanatot az egész Hamlet-életben, mely, mint tüskécske a köröm alatt, bár láthatatlanul és észrevehetetlenül, mindenben zavart okozott. Mi gátolt eddig? Gyáva ragaszkodás a drámai sablonhoz.

Kell-e hát gondolkozni? Persze. Elemzésféle volt, ami azt mondta: "Itt ő nyilván megpróbál józanul beszélni anyjával" – no, meg éreztem formai szükségességét is, hogy a megelőző, brutális hangok után csendesebb akkordokat pengessek; aztán meg fizikailag is szükségem volt erre a megnyugvásra. De elemzés volt ez? Egyetlen pillanatban megszülető felismerés inkább. És mire kellett ez a csendesebb pillanat? Hogy utána igazán odavethessem magam a játéknak.

Erről a jelenetről még egyszer írt Gábor Miklós, ezzel fejezte be a Tollal 2. kiadását. Amikor az alábbi sorokat papírra vetette, már ötödik éve játszotta egészen példátlan sikerrel a szerepet. Ez a kis, színfalak mögötti történet tökéletesen megmutatja a színészet egyszerre természetes és abszurd voltát, s egyúttal finom humorral zárja le  nagyszerű könyvét:

1966. október 16.

Végigjátszom a Hamlet második felvonását: embert ölök, a szellem megjelenik, lezuhanok anyám ágyáról, ordítok és zokogok, fetrengek a földön, arcom mocskos a könnyekbe ragadt színpadi portól. Lihegve, feldúltan kilépek a folyosóra, hogy a zenekari árokba siessek, ahonnan a következő percben újra fel kell bukkannom. De a fáklyákkal gyülekező statiszták közt ott áll nagyszerű fodrászunk, megpillant, előrántja fésűjét, és rosszalló rémülettel kérdi, összekócolt parókám felé nyújtva kezét:

– Az istenért, művész úr, hol tetszett járni?

És ezzel helyére teszi a színházat, önmagát és az én könnyeimet is.

Hamlet - Temetőjelenet

Folytassuk a Hamlet néhány jelenetének szemrevételezését Gábor Miklós szavai alapján – arra is emlékezve, hogy fél évszázada, 1962. januárjában volt a premier.

Bár a temető-jelenetet egyszer már megnéztük együtt, amikor a Hamlet próbáinak elkezdődéséről volt szó, ma újra ez a témánk. Az akkori írás ITT ÚJRAOLVASHATÓ.

Mellé olvassuk el Gábor Miklós: Tollal című könyvének egy hosszabb részletét. Mondatai bepillantást engednek a nagy titokba, hogy mit is jelenthet az átélés, mi zajlik le a színészben játék közben és idővel hogyan változik, fejlődik egy alakítás:

1962. február 25.

Én eddig azután, hogy "Mi? Ophelia?" – mindig sírva fakadtam a sírkő mögött, Horatio bátorító kezével a vállamon, és amikor felkiáltva: "Ki az, kinek fájdalma..." előléptem fekete köpenyemben, arcomon folytak a könnyek, és tudtam, hogy ez most szép és megrendítő, ez a megjelenés, könnyes arcom egyszerre a közönség előtt (bár lehetne kissé erősebb a fény, hogy jobban lássák). Miféle valóságkereső mánia súgta nekem mégis, hogy ez csalás? Hiszen éppen azért ágálok itt, hogy leplezzem Laertes hazug pityergését! Nekem most nem szabadna sírnom! Csak a gyávaság kerget ezekhez a könnyekhez, mert ha nem sírok – mit tegyek akkor? És tegnap azt mondtam: pedig nem fogok sírni, nem, nem sírok, hadd látom, mi lesz! És amikor – most már könnyek nélkül – megint előléptem a sírkő mögül, majomszerű ugráló kedv vett erőt rajtam, vigyorogtam és handabandáztam kínomban. A könnyek újra jönni akartak, de csökönyösen "Nem sírsz" mondtam, ehelyett kurjantottam egyet, de a hangom kibicsaklott, mintha mutálna, táncolni kezdtem, borzalmas volt, de nagyon élveztem, és a jelenet végén nem siettem kifelé, mint eddig, csak mentem, mint akinek már úgyis mindegy, semmin se lehet változtatni...

Egyszóval csak éppen azt kérdeztem: "Hátha nem sírnék?" – és ezt a kérdést azért tettem fel, mert gondolkoztam, valóban, megértettem, mi zajlik le Hamletben, nem egyszerűen szerelme temetését látja ő, nem sirat valakit, hanem ismét felháborodik, mint egész életében. Te pedig csak azért sírtál eddig, mert engedtél a közönségnek, akit meghat ellágyulásod! No meg, könnyes arcoddal, úgy gondoltad, úgy is eléred a hatást, hátha színpadon azt nem is lehet, amit te igaznak tartasz! Szóval ilyen kételyek és gyávaságok miatt sírtam én eddig, sőt, sírni akartam, és mindig megkönnyebbültem, ha megéreztem, hogy könnyeim megindulnak.

Most gondolkoztam. De gondolataim csak egy vágynak engedtek, és ez kemény vágy volt, józan, mint maga az élvezet, kaján és tiszteletlen.

És mi történt? Elindítottam magam egy úton, és szervezetem, hangom, kezem, agyam és idegeim váratlanul azt adták nekem, amit vártam, de amit valójában nem tudtam elképzelni, míg meg nem történt. Már csak engedelmeskednem kellett.

[...]

Az még nem megoldás, ha jól eljátszunk egy szerepet, nem megoldás átélni szépen, igaznak lenni, meg sírni, meg mindent megcsinálni, ami kell. A megoldás, az minden esetben egyetlen, valami csak ott jelenlevőnek telibe találása. [...] Nem lehet nyugodni, míg el nem értük a legszélsőbb, a legcsábítóbb pontot, ahol már nem játszunk, csak beismerünk, már nem védelmezünk, csak feláldozunk.

Ma 50 éve volt a Hamlet premierje

 

Ma 50 éve, 1962. január 14-én volt a Hamlet premierje a Madách Színházban. A heti Film Színház Muzsika a fenti címlappal jelent meg.

 

A hamarosan az európai színháztörténetbe is bevonult előadás alkotógárdája és kezdő szereposztása a következő volt:

Rendező: Vámos László

Kísérőzene: Kurtág György

Díszlet: Síki Emil

Jelmez: Mialkovszky Erzsébet

Vívás: Kárpáti Rudolf

 Claudius, Dánia királya: Greguss Zoltán
Gertrud királyné: Simor Erzsi
Hamlet, az előbbi király fia, a mostaninak unokaöccse: Gábor Miklós
Horatio, Hamlet barátja: Avar István
Polonius, főkamarás: Pécsi Sándor
Laertes, Polonius fia: Lőte Attila
Ofélia, Polonius lánya: Vass Éva
Rosencrantz: Árva János
Guildenstern: Tallós Endre
Voltimand: Máté István
Cornélius: Nagy Béla
Osrick, udvaronc: Körmendi János
Nemes: Kiszely Tibor
Pap: Bányai János
Hamlet atyjának szelleme: Basilides Zoltán
Fortinbras, norvég királyfi: Harsányi Frigyes (f.h.)
Első sírásó: Kőmíves Sándor
Második sírásó: Gyenge Árpád
Marcellus, tiszt: Szénási Ernő
Bernardo, tiszt: Vándor József
Francisco, katona: Bay Gyula
Első színész (Színészkirály): Ujlaky László
Második színész (Lucianus): Bakay Lajos
Harmadik színész (Prológ): Nyerges Ferenc
Színésznő (Színészkirálynő): Kelemen Éva

A későbbiekben a legnagyobb változást az hozta, hogy – nagyrészt a Royal Shakespeare Company budapesti vendégjátékának hatására – 1964-ben Vámos László újrarendezte a produkciót. Ekkor mutatkozott be Claudius szerepében Bessenyei Ferenc, Gertrudként Tolnay Klári és Poloniusként Ajtay Andor. Néhány kisebb szerepátvételen kívül 1966 őszétől a Madáchból elszerződött Avar István helyett Linka György játszotta Horatiót. A krónikához tartozik, hogy az előadás nagy sikert aratott 1966 májusában a Madách Színház moszkvai vendégszereplésén, ami egyúttal hatalmas személyes sikere volt Gábor Miklósnak is – erről majd még beszámolok. 1967 nyarán három estén eljátszották a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Az előadás Szeged után került le a Madách Színház műsoráról – ha jól tudom, éppen Gábor Miklós személyes kérésére. 1962-ben meglehetősen kezdetleges technikájú televíziós felvétel,  majd – az évszámot pontosan nem tudom  – rádiófelvétel készült az előadásról. A televíziós felvételt soha nem sugározták. Videokazettán szerencsére napvilágot látott, bár egyáltalán nem reklámozták, ezért sokan máig nem tudják, hogy létezik. A rádiófelvételt az 1960-as években, sőt később is többször sugározták, majd megjelent bakelit hanglemez alakjában. A monológok közül néhányat Gábor Miklós stúdiókörülmények között hanglemezre mondott. Kislemez formátumban, de 33-as fordulatszámmal, ami valamivel nagyobb terjedelmet tett lehetővé, 1966-ban jelent meg mint a Vastaps nevű sorozat kezdő darabja. Itt van a hátsó borítója a részletekkel:

Nem sokkal később az egyszerűen "Gábor Miklós" címmel a Hungaroton által kiadott nagylemezen Gábor Miklós újra lemezre mondta a nagymonológot, illetve Hamletnek az emberről szóló szavait.

 

Mi most Hamlet első monológját hallgassuk meg a Vastaps lemezről:

Hamlet - 4. felvonás 4. jelenet

Tollal című könyvének Hamlet-fejezetében több jelenetről ír részletesen Gábor Miklós. Most néhány folytatásban ezekből a bejegyzésekből válogatok és mellé társítom a rendelkezésre álló videofelvétel megfelelő részletét. Nem feltétlenül tartom be a jelenetek sorrendjét a darabon belül: egy kései részlettel kezdem, amiről Gábor Miklós még a próbaidőszakban vetette papírra gondolatait.

Amikor Hamlet tévedésből megöli Poloniust, a király végre ürügyet talál, hogy unokaöccsét eltávolítsa az udvarból, az országból, sőt, az élők sorából: Angliába küldi két egykori barátja kíséretében – titkos paranccsal, hogy ott azonnal vegyék fejét.

A kikötőben Hamlet találkozik Fortinbras norvég királyfi seregének katonáival, akik éppen átvonulnak Dánián, hogy a lengyelektől egy kis föld-darabot visszahódítsanak országuknak. A beszélgetés egy norvég századossal gondolatsort indít el Hamletben.

Íme a részlet a Madách Színház előadásából és utána  (vagy előtte, tetszés szerint) olvassuk el, mit írt erről a jelenetről Gábor Miklós.

1961. december 15.

Hamlet és Fortinbras találkozása. A bennem élő kép: gyakorlati tevékenységtől eleven, durva katonák tábora, vagy még inkább kikötőben hajóról szálló, vidáman káromkodó, fémcsörgéssel, dobogással, kiáltásokkal teli sereg; eső; és a kép sarkában egy felhajtott galléros civil: Hamlet, inkognitóban; valamivel távolabb álldogál a két smasszer. A mélypont, az életből kimaradás pillanata.

Ebben a monológban fogalmaz talán legkerekebben, legvilágosabban. Fortinbras megjelenése bámulatot vált ki belőle: íme, a tett embere! De nemcsak bámulatot – lenézést is: "... egy üres tojásért..." Nagyon világos: elkülöníti magát Fortinbrastól, még csodálata közben is. Ha tenni fog – nem azért fog tenni.

Újra Vámos Lászlóról a Hamlet kapcsán

A közelmúltban megpróbáltam röviden, adatszerűen összefoglalni Gábor Miklós és Vámos László – mint színész és rendező – együttműködését teljes pályájukon keresztül.

Mint írtam, a Hamlet előtt két közös munkájuk volt, mindkettő a klasszikus repertoárba tartozott – Victor Hugo: A királyasszony lovagja és Beaumarchais: Figaro házassága című darabjai 1956-ban, illetve 1958-ban.

Az 1962 januárjában bemutatott Hamlet próbái előző év októberében kezdődtek el, ám Gábor Miklós már legalább 1961 tavasza óta tudta, hogy hamarosan Hamletet fog játszani.

1961. március 15-én ezt írta naplójába:

V. L. attól fél, hogy én "érdekesre" játszom – én attól, hogy ő Schillerre rendezi majd a Hamlet-et.

Böngésszük tovább Gábor Miklós: Tollal című könyvét:

1961. december 1.

Nagyon jó próbák. V. L.-val vannak néha vitáink, de hát a feszültséget muszáj időnként levezetni. Jó rendező, makacs és tisztességes, valóban ritka képességekkel.

1961. december 12.

– Miért kiabál például V. L. rendezés közben? – meséli a fiatal segédrendező. – Ül a nézőtéren, figyeli a színpadot, és közben bántja a szemét, hogy K. segédszínész nem jó helyen áll. Nem akarja zavarni a jelenetet, ezért csak integet a sötétben, és magában suttogja: "Balra! K. balra!" – de csak magában, érted? Ezt megteszi háromszor-négyszer, nem tud megszabadulni a képet zavaró némaszereplő látványától, végül elveszti a fejét és felüvölt: "K. Balra!" K. persze megsértődik, mert ő nem tudja, szegény, hogy V. L. tulajdonképpen már negyedszer vagy ötödször szólt rá.

A próbán, sajnos, az emberi gyengédség és udvariasság néha át kell hogy adja helyét a vademberek szelidítetlen indulatvilágának. Csak az sértődik meg ilyenkor, aki nem tudja, micsoda gyötrelem egy jó érzékű rendező számára egy rosszul elhelyezett alak a színpadon. Ez az alkotó érzékenység többet ér, mint a puszta emberi érzékenység.

V. L. nagyon jó rendező. Mindenesetre makacs kitartás dolgozik benne – ez, úgy látszik, a rendező egyik legfontosabb tulajdonsága, és elrejti sebeit, melyeket munka közben kap. Ez tisztességes dolog.

1961. december 15.

V. L.-val most nagyon jól dolgozunk együtt. Minden próba konkrét eredményeket hoz.

A Hamlet próbáján

1961. december 19.

Még a szöveget se tudom tökéletesen, de gyakran türelmetlen vagyok, játszani szeretnék már, nem próbálni. Ilyenkor már csak bizonyos pontokat kellene csiszolgatni, bizonyos – főleg több szereplős jelenetek ritmusát kellene gyakorolni, minden egyéb fölöslegesnek tűnik, hiszen már úgy érzem, hogy "én vagyok Hamlet", a legfontosabb már megvan. Persze be kell még gyakorolni egyes részletek, főleg monológok zenei ritmusát, éreznem kell az egységeket. Bizonyos ritmusokra úgy kell felugrani, mint vágtatás közben a lóra, elkapni egyből a vers meghatározott, pontos iramát, ahogy az artista elkapja a lebgő kötelet. De ezen kívül már csak azt kívánom, hogy játszhassak, megállás nélkül. Nemcsak azért, hogy végre megérezzem, milyen is a szerep – egyelőre még ismeretlen – egésze, hanem azért is, hogy ne legyen már más kapcsolatom a világgal, mint színpad és nézőtér kapcsolata. Csak kelletlenül engedelmeskedem V. L.-nak, aki a részpróbákon is teljességet kíván, nem tudja, hogy ilyenkor az erőltetett hitelesség nem próba, nem valóban előrevivő kutatómunka, hanem kedvetlen produkció, hogy őt megnyugtassam. Többet ér, ha egy szék pontos helyét megállapítjuk, ha egy párbeszéd-töredék mechanikus ritmusát begyakoroljuk, mint ha kiválóan eljátszom neki a nagymonológot, ami úgyis egészen más lesz majd, ha a darabban, a maga helyén, egészen más lelkiállapotban kerülök szembe vele. Megcsalja önmagát, megcsal, elkedvetlenít engem, mert úgy érzem, hogy meg kell őt győznöm valamiről, amiről neki szereposztás előtt kellett volna meggyőződnie, hogy most már velem együtt kockáztasson. V. L.-ból hiányzik kissé a játékos lazasága, a nemtörődöm készenlét az élvezetre, és a fogékonyság valami iránt, ami nem pontosan értelmes.

1962. február 10.

Én a Hecuba monológot akkor mondom jól, ha felidézem magamban V. L. egy arcát. (Először a háziszínpadon oldottam meg ezt a monológot, talán azóta se fénylett úgy. Fél szemmel magam előtt láttam, elég közel, V. L. nem túlságosan kifejező arcát, ahogy önmaga nehézkesebb anyagával küszködve félretorzult, hogy követni tudja az én szenvedélyeim hullámzását, illetve ketten hajtottuk előre egymást, hol ő volt előbb, hol én, arckifejezése nem volt meggyőző, és igaz, ügyetlen rendező-arc volt, csak görcsös fintorokkal, karikatúraszerű vonaglásokkal tudta kifejezni, mit akar, és mégis, vagy talán éppen ezért, szinte irigylésre méltó karikatúraszerűsége miatt – ameddig mi, színészek, sose merünk elmenni – megéreztem benne a megállás nélkül zuhogó szenvedés áradását, úgy kísérte játékomat, mint az autókísérők a bicikliversenyzőket. Ma is, ha magam elé idézem ezt az arcot, mintha gyönyörűen síró hegedűkre bízhatnám magam, csak engednem kell, megy minden.)


A Hecuba-monológot már egyszer megmutattam a blogon, ITT LEHET MEGNÉZNI újra, a poszt legvégén, most már ennek a leírásnak az ismeretében.


Befejezésként olvassunk bele a már a múltkor is említett "Meghal Vámos László és mindenki..." című Gábor Miklós-írásba. Ez is Gábor Miklós kegyetlen szépségű és őszinteségű írásai közé tartozik – illetve rosszul mondom, hiszen rá legelső sorban ez a kíméletlenségig menő őszinteség – saját magával szemben is, sőt legfőképpen! – a jellemző. Mivel visszaemlékezés egy meghalt kollégára, rokonítani lehet a "Szerelmeslevél Bajor Gizihez" című írásához, ami a Bajor Gizi játékai címmel 1971-ben megjelent könyv bevezetőjeként meglehetős hullámokat kavart ugyanezzel a kegyetlen őszinteséggel. A Vámos Lászlóról szóló visszaemlékezésből nagyon nehéz részletet, részleteket idézni, annyira egy tőről fakadt az egész, így elsősorban azt ajánlom az érdeklődőknek, keressék meg egy könyvtárban a Vámos László emlékkönyvet (címe: A tanár úr, jelzete: 792 T 26) és olvassák el az egészet. Hogy mégis érzékeltessek valamit belőle, idemásolom a végét, Gábor Miklós saját kiemeléseivel; ennyit talán ki lehet operálni belőle a lényeg nagyobb meghamisítása nélkül:

... ez a V. L. úgy szerette és úgy csinálta a színházat, mint a gyerek. A kigyúló lámpa kör alakú fénye a vörös bársonyfüggönyön, amikor megszólal a zene, a nagy gesztusok és szavalatok, a harsonák hangja, a pajzsos katonák lábának dobbanása a deszkán, a tragédia égnek tárt karja, arcukat tenyerükbe rejtő fájószívű anyák földre omlása, a maszk és a rútság és a szépség! Ez hozta lázba – igenis: lázba! – Vámos Lacit(!) És a színészek, mi hoztuk őt lázba! Mi, akikkel annyi jót tett, akiket sikerre vitt! Minden évtizedben volt egy vagy több olyan kiemelkedő előadása, amelyre nem úgy emlékszünk, mint rendezői teljesítményre, hanem mint egyik vagy másik színész alakítására. Sztár- és sikercsináló rendező volt V. L., a mi rendezőnk volt, színészeké. Hát kapjátok össze magatokat, emberek! Vámos Laci meghalt! És ha mást nem tudunk, mondjuk szépen a darabcímeket ... és a színészek neveit ... meg a színésznők neveit ... A Királyasszony lovagja ... Figaró ... A vágy villamosa ... Hamlet ... III. Richárd ... Vihar ... Tragédia ... Hegedűs a háztetőn ... A két árva ... és Soós Imre ... Uray Tivadar ... Greguss Zoltán ... Kiss Manyi ... Márkus László ... Pécsi Sándor ... Béres Ili ... Kalocsay Miki ... Kútvölgyi Erzsi ... Psota Irén ... Tolnay Klári ... Bessenyei Feri ...

Mindehhez záró megjegyzésként csak annyit teszek hozzá, hogy Gábor Miklós szavai az 1962-es Hamletre is igazak, sőt, talán erre a Vámos László-rendezésre a legigazabbak, miszerint az előadást elsősorban Gábor Miklós alakításáról tartja számon az emlékezet. Ezért is gondoltam, hogy kis blogomban megpróbálom hangsúlyosan felidézni Vámos László alakját. 

És még egy adalék: a wikipedia szerint Vámos László emléktáblája Budapesten a Katona József utca 27. számú házon található. Hosszú évtizedekig ebben a házban élt Gábor Miklós, neki is van ott márványtáblája.  Szomszédok is voltak ezek szerint, bár az a ház meglehetősen hatalmas, lehet, hogy szomszédként nem is futottak össze...

A Hamlet próbáiról - Gábor Miklós

Még szeptember elején kezdtem el itt a blogban Gábor Miklós Hamletjével foglalkozni: a Film Színház Muzsika régi számai segítségével ellátogattunk együtt az első olvasópróbára és az első színpadi próbára. Azóta sok másról volt itt szó, de most térjünk vissza a Hamlethez, mert azt hiszem, ez az a téma, ami összességében a legtöbbször fog előkerülni ezen a blogon: annyira kimeríthetetlen, mint amennyire Gábor Miklós alakítása volt.

Ma Gábor Miklós: Tollal című könyvéből szeretnék néhány részletet idézni. Megpróbálom a legjellemzőbb bekezdéseket kikeresni annak érzékeltetésére, hogy hogyan élte meg a próbaidőszakot. Az első bejegyzés 1961 május végén még a próbák megkezdése előtt íródott, az utolsó pedig pár nappal a premier előtt.

1961. május 31.

Azt kell eljátszani, amiért Shakespeare szükségét érezte, hogy megírja és azt a gyönyörűséget kell érezni, amit ő érezhetett, amikor befejezte és végiglapozta: a sokaságnak és egységnek elégedett gyönyörét.

Az új színház színpadán kell majd eljátszanom, ezen az újdonságtól, mészszagtól és Brecht keresztségétől minden intimséget nélkülöző színpadon.

Saját megjegyzésem: ez a színpad, ez a színház a ma is Madách Színháznak nevezett intézmény az Erzsébet körúton, amelynek éppen a Hamlet és annak a korszaknak sok nagy előadása adott patinát. De sokszor úgy érzem, hogy ebben a nagy átkeresztelős világban ennek a színháznak kellene valami más nevet találni, ami jobban kifejezné mai profilját, mert az bizony nem az, mint akkor volt...

De térjünk vissza Gábor Miklós könyvéhez:

1961. november 16.

– Most először irigyellek – mondja valaki. – Amit most csinálsz, az a legjobb, amit ember kaphat.

Mennyire tudom!

1961. november 21.

Már nem is szöveg ez, inkább partitúra! Mintha rítust teljesítenél. Mint  a karmester, aki Mozartot vagy Bachot dirigál: kellemes és ünnepélyes kötöttséget érzel, ugyanakkor szinte kézzelfoghatóan tapogatod munkád szabadságát, hisz úgy érzed, minden egyéni hangsúlyodnak, értelmezésednek, eddig nem próbált kötésnek és ritmusnak "világrengető" jelentősége van. Tisztelet és tiszteletlenség a hagyománnyal szemben. És amikor a legtiszteletlenebb vagy, amikor leginkább önmagadra hallgatsz, éppen akkor érzed, hogy magának Shakespeare-nek a kezét fogod, hogy arra figyelsz, amit ő személy szerint neked mond.

1961. december 22.

Már itt a türelmetlenség és menekülni vágyás ismert premier előtti hangulata. És a jó mesteremberi érzés: ezt pedig határidőre el kell végezni!

Közeleg a pillanat, amikor oda kell dobnom a gyeplőt az ismeretlennek!

1962. január 10.

Számítok-e a sikerre, melyre környezetem hetek óta előkészít? Persze megfordul a fejemben minden. De a legtöbb, amire számítok, vagy inkább, amit kérek magamban a közönségtől, sajtótól, kollégáktól, a világtól: ne rontsák meg bennem a diadalmas és gyerekes érzést, hogy "én vagyok Hamlet". Hagyjanak engem minden este újra meg újra azzal a laza, szabad játékkészséggel felsétálni a színpadra, amivel ma felsétáltam. Szeressenek úgy, mint az anyám ma délelőtt.

Legközelebb az előadás rendezőjéről, Vámos Lászlóról lesz szó.

Mai néznivalónk a megvalósult előadásból az 1. felvonás 4. jelenetének eleje: Hamletnek megjelenik apja szelleme:

Hamlet - az első színpadi próba

Az elmúlt alkalommal a Hamlet olvasópróbájára vezetett el bennünket a korabeli Film Színház Muzsika. Ma a legelső színpadi próbán vehetünk részt, amelyről Dalos László írt kitűnő, láttató erejű tudósítást. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha egy-az-egyben másolom ide ezt a cikket a képekkel együtt úgy, ahogyan megjelent a Film Színház Muzsika 1961. évi 46. számában. Csak annyit érdemes megjegyezni előre, hogy az egyik kép tanúsága szerint Gertrud szerepét Mezey Mária kezdte próbálni, s aztán a premieren már Simor Erzsit láthatta a közönség, később Tolnay Klárival felváltva.

Gábor Miklós naplójában így írt az 1. felvonás 2. jelenetéről (Tollal, 169. oldal):

Milyen legyen Hamlet első megjelenése? Külön bevonuljon, vagy lopjuk be a színpadra, hogy a közönség szinte csak akkor vegye észre, amikor Shakespare – szándékosan hosszú késleltetéssel – megszóllíttatja őt a királlyal? A második mód mellett döntöttünk. Nemcsak Shakespeare dramaturgiája kívánja így. Mindent el kell kerülni, ami Hamletet színpadiasnak, különcködőnek, önmagával tüntetőnek állítaná be. Ez egy ember, aki "látszikot nem ismer". Majd, ha a szellemmel találkozott! Majd akkor megmutatja haragjának éles körmeit!

Most pedig nézzük is meg az első felvonás első jelenetének elejét a megvalósult előadásból:

Hamlet - elkezdődnek a próbák, 1961

Miután tettünk egy kirándulást Gábor Miklós pályájának kései időszakába, térjünk vissza Hamlethez. Néhány hete több részben beszámoltam bemutatásának előzményeiről; utoljára arról, hogy a Magyar Rádió Shakespeare-ciklusának keretében Gábor Miklós főszereplésével 1960-ban rádiójáték készült belőle.

A Film Színház Muzsikában először 1961 nyarán lehetett olvasni, hogy a Madách Színház műsorra fogja tűzni a Hamletet. Illés Jenő készített Gábor Miklóssal egy nagyobb interjút Egy év múltán – Találkozás Gábor Miklóssal címmel, megjelent a 27. számban. Ebben nyilatkozta a művész, hogy a Hamletre készül és – érdekes módon, szinte ezzel egyidőben – egy amerikai bulvárdarabra. Ezt Libikóka címen mutatták be, Gábor Miklós még Ketten a hintán címen említi:

A Hamlet eljátszására készülök és egy modern amerikai darab, Gibson: "Ketten a hintán" bemutatójára. A Hamlet esetében szeretném megragadni a dráma leglényegesebb kérdéseit, például azt a hihetetlenül izgalmas pszichológiai állapotot, amit így lehet kifejezni: Hamlet attól kezdve, hogy a szellemmel találkozott, vár, várja a cselekvés pillanatát.

A két darab közül a Libikóka bemutatója történt korábban, 1960. október 20-án a kis Madáchban, és körülbelül éppen ebben az időben kezdődtek meg – nyilván a premier után – a Hamlet olvasópróbái. A Film Színház Muzsika 1961. 45. számában közölte a Libikóka kritikáját és ugyanebben a lapszámban tudósított a Hamlet első olvasópróbájáról: 

(Azért a szerkesztőségben tudniuk kellett volna, hogy Vass Éva két s-sel írja a nevét...)

Erre a tudósításra rímel Gábor Miklós: Tollal című könyvének egyik 1961-es bejegyzése. Hogy e könyv megjelent, egyúttal be is teljesítette e kis cikk azon óhajtását, hogy izgalmas lenne végigkövetni a szellemi utat, ami az első próbától a színészben munkál . Elsőként itt van Gábor Miklós olvasatában, hogy ő miként élte meg a próbafolyamat elkezdődését (2. kiadás, 166-167. oldal):

1961. október 30.

Első olvasópróba. Mostantól kezdve több mint két hónapig csaknem minden időmet ennek a darabnak a társaságában tölthetem, mától kezdve életem része lett, bármikor elővehetem, tanulhatom, eljátszogathatok vele, átengedhetem magam meglepetéseinek. Mert talán ez a legnagyobb öröm: az új meg új meglepetés! Azt hiszed, hogy már mindent tudsz – és akkor jön a temető-jelenet! Ki várná azt a brutális gúnyt, amivel Laertesnek támad? Hamlet tesz valamit, amit sose vártunk volna tőle, de ha már megtette, kénytelenek vagyunk elismerni, hogy nem is tehetett volna mást. Csupa meglepetésen keresztül ugyanarról beszélni: ez is Shakespeare csodája.

Az első próba öröme olyan, mint amilyennel az ember randevúra megy, kívánva és félve odaveti magát az ismeretlennek: "Tégy velem, amit akarsz!" – kiáltunk fel.

Gyerekes örömet érzek. Olvasni sincs kedvem mást, csak Tamás úrfi-t.

S végül – hála a technikának – meg is tudjuk nézni a Temető-jelenetet. Technikailag azért hagy kívánnivalót a felvétel, előtte érdemes maximumra tekerni a hangerőt. De kész csoda, hogy egyáltalán megnézhetjük!