Szerelmi házasság 1947

Legutóbb felvezettem a témát, Shaw: Szerelmi házasság című darabjának bemutatóját a Nemzeti Színház Kamaraszínházában, 1947-ben.

Ma szemezgessünk korabeli kritikákból és nézegessünk még fényképeket a Magyar Színházi Adattár anyagából. A kritikákhoz előlegként annyi, hogy az igazi ziccer-szerep a kizsákmányoltból kizsákmányolóvá előlépett Lickhnese alakítójának, Peti Sándornak és a nagyvállalkozó Sartoriust játszó Rátkai Mártonnak jutott.

Rátkai Márton és Peti Sándor

Gábor Miklós és Bánki Zsuzsa

Gogolák (!) Lajos írta a Haladás című lap 1947. október 23-i számában:

... Shawnak nálunk egészen különleges kultusza van, fanyar és kellemetlen humora idehaza határozottan tetszett mindig - dehát emellett az előadás is olyan volt, hogy joggal érdemelte ki  a nézőtér fel-felcsattanó tetszését. És hát a szereposztás is olyan volt, hogy vitte, szárnyalóan vitte előre a darabot. [...] A színészek meg mintha tökéletesen átérezték volna kötelességüket, hűen és biztonságosan vallottak Shaw igazsága mellett. Mindegyik figura beszédes illusztrációja egy-egy társadalmi tételnek és mégis életszerű; minden alak tökéletesen angol és mégis fanyar és elszánt támadás az angol társadalom begyökeresedett morálja, képmutatása ellen. Rátkay Márton társadalmi törtető stréber uzsorása éppen olyan fölényes és remek alakítás számtalan árnyalatával és programszerűségével, mint a nagypolgári úri fiatalember figurájában a hasonlíthatatlan Gábor Miklós; róluk kár is több szót vesztegetni és ezt a szűkszavúságot irányukban mindenki természetesnek találhatja - minek is halmozzuk a szuperlatívuszokat? Bánki Zsuzsa kényes és pikáns kisasszonyáról már nem mondhatjuk ezt, mint ahogy talán-talán ezt a jellegzetesen angol darabot valahogy túlzottan temperamentumosan és lendülettel játszották - ez a kellemes és elmés színésznő sokszor túlságosan is pesties volt, túlságosan is pestiesen csitris, több fanyarság és keserűség lényegesen lett volna itt, bár hát ez a kifogás alig érintheti Gellért Endre mesteri rendezésének lényegét. Különlegesen, mélyen emberi volt Peti Sándor egy pénzbeszedő szerepében, aki hamarosan maga is kizsákmányolóvá lényegül át - Shaw egyik legremekebb figurája ez és Peti Sándor mélységesen emberi húrokat zendített meg mindenkiben. Pataky Miklós fanyar-humoros alakításának dicséretes említését fűzzük még beszámolónkhoz.

Pataki Miklós és Gábor Miklós

Két képen ismét Gábor Miklós és Bánki Zsuzsa:

Vészi Endre kritikusi véleménye a Népszava 1947. október 18-i számából:

Ezt az embert [Sartoriust] Rátkai Márton alakítja kivételes megjelenítő erővel (elsősorban az ő alakját találjuk dickensinek), óvakodván a karikatúra kelepcéjétől, az emberi tévelygés, mohóság meg tragikum motívumaival gazdagítva feladatát. Leányát, ezt a sznob előkelőségben, műveltségben nevelkedett, gonoszul szeszélyes, önzően végletes teremtést Bánki Zsuzsa játssza, sok színességgel, az érzelmi grafikonnak megfelelő változatossággal. Az előadás hőse azonban Peti Sándor. Ez a művész az emberábrázolás legszebb példáját mutatja. [...] Dicséret illeti még az ifjúság kedvességét és lendületét nyújtó Gábor Miklóst, valamint Pártos Erzsit.

A Shaw-darab előadásának legnagyobb eredménye a rendezés, amely Gellért Endre műve. A fiatal rendező felfogása elsősorban a társadalmit hangsúlyozza. Nem engedi, hogy a mondanivaló bohózattá süllyedjen. Finom ízléssel kerüli el a csábító örvényeket. Ilyen egységes, a mű igazi lényegét megjelenítő előadást a "Vízkereszt" óta nem láttunk.

A sikeres előadást 1950-ben felújította a színház. Néhány kisebb szereplőváltozás történt, melyek közül a legfontosabb, hogy Harry Trench barátját, Cokane-t Balázs Samu játszotta. A főszereplők maradtak Rátkai Márton, Bánki Zsuzsa, Gábor Miklós és Peti Sándor. 

Ez a kép Gábor Miklósról és Bánki Zsuzsáról az 1950-es előadáson készült és rímel a múltkor megmutatott próba-jelenetre:

Az előadást közvetítette a Magyar Rádió. Egy körülbelül 10 perces jelenet megtalálható belőle a Hungaroton által még a 70-es években, Színészmúzeum című sorozatában kiadott bakelit hanglemezen, mely Rátkai Márton szerepeinek megmaradt hangfelvételeiből válogatott. Sajnos, eddig CD-n nem jelentették meg. Könyvtárakban még található belőle.... 

Az első Shaw-szerep: Szerelmi házasság

Gábor Miklós, miután a háború után üstökös-szerűen indult újra pályája, a Nemzeti Színház tagjaként hamar megkapta első Shaw-szerepét, egy Harry Trench nevű gazdag fiatalembert, Shaw legelső színművének egyik főhősét. A darab eredeti címe Widowers' Houses; magyarul először Sartorius úr házai címmel játszották, majd a közönségcsalogatóbb Szerelmi házasság címet ragasztották rá.

Az 1947. október 16-án bemutatott előadás stáblistája:

Fordította: Békés István

Sartorius: Rátkai Márton
Blanche, a lánya: Bánki Zsuzsa
Harry Trench: Gábor Miklós
Lickhnese: Peti Sándor
Cokane: Pataki Miklós
Szobalány: Pártos Erzsi
Pincér: Horkai János
Hordár: Hindy Sándor


Díszlet: Ambrózy István
Jelmez: Nagyajtay Teréz

Rendezte: Gellért Endre

A korabeli források megőrizték, hogy a próbaidőszak szeptember 18-án kezdődött, így durván egy hónapig tartott, s ez naponta átlag egy próbát jelentett, összesen 29 alkalmat. 

Tudok mutatni fényképet az egyik próbáról, mert szerencsére ez került egy, a kor színháztörténetével foglalkozó könyv borítójára:

Mint a korabeli Budapest című folyóirat kritikája összegezte, a darab egy tőkepénzes fiatalembernek és egy vállalkozó lányának szerelméről szól, amely eszmei okokból majdnem meghiúsul, de az anyagiak segítségével mégiscsak révbe jut. A két partner közül, mint Shaw darabjaiban mindenütt, a nő az erősebb: az okos, hisztériás Sartorius kisasszony, aki szemet vet Trench doktorra, egy kényelmesen idealista, vagyonos, nyegle fiatalemberre s némi bonyodalmak után hozzá is megy feleségül. A bonyodalmakat az okozza, hogy Sartorius úr vagyona elég piszkos eredetű: nyomortanyák házbérjövedelméből származik. A titkot Lickhnese árulja el a fiatalembernek, Sartorius pénzbeszedő piócája, akit gazdája épp kirúgott, mert a lakókkal szemben nem volt elég szősösszívű. Amikor állás nélkül maradt, rájött, hogy meggazdagodni csak szennyes úton lehet: vesztegetés árán kiszimatol bizonyos középítkezéseket, amelyekhez ilyen nyomortanyákat kell kisajátítani. Ezeket gyorsan átépíteni, hogy az értük fizetendő kártérítés mentől nagyobb legyen, ez Lickhnese terve. Sartorius úr kapván kap az üzleten. Trench doktor pedig, akinek tőkéje után eddig is Sartorius fizette az uzsorakamatot, szintén betársul. Tőke és vállalkozó egymásra talált, semmi akadálya többé az érzelmeknek.

GM és Bánki Zsuzsa

 Az előadás a Nemzeti Színház kamaraszínházában került színre, a korabeli kritikai visszhangok szerint tényleg hamisítatlan angol levegőt árasztva a színpadon. Persze e kritikák alaphangját az 1947-es év hazai légköre adta meg, a "fordulat" előtti utolsó hónapok, s ennek megfelelően értékelték a körülbelül fél évszázaddal azelőtt írt, legelső Shaw-darabban felvetett társadalmi kérdéseket. De azt hiszem, a színészi alakítások megítélésére ez annyira nem nyomta rá a bélyegét. Legközelebb ezekből idézek. Ma nézzünk még fényképeket, forrásuk a Magyar Színházi Adattár:  

Két angol úr egy külföldi szállodában :) Pataky Miklós és GM

 

Lickhnese és Harry Tench

GM, Pataky Miklós, Peti Sándor

Vágy a szilfák alatt - 1946

1946. október 18-án tartotta a Nemzeti színház Eugene O'Neill színművének premierjét. Gábor Miklós, aki Eben nehéz szerepét kapta az előadásban, ekkor már egy éve túl volt Rettenetes szülők-beli nagy kiugrásán és második, teljes évadjában gyakorlatilag belekerült a mókuskerékbe: jöttek, szinte hónapról hónapra a különböző új szerepek francia vígjátékban, magyar klasszikusban, orosz klasszikusban, Shakespeare-ben...

A Zelk Zoltán által fordított O'Neill-darabot Gellért Endre rendezte. Szereposztása a következő volt - a színlap sorrendjében:

Cabot Ephraim: Balázs Samu

Simeon, a fia: Maklári Zoltán

Peter, a fia: Maklári János

Eben, a fia: Gábor Miklós

Abbie: Sulyok Mária

Fiatal lány: Tóth Éva

Hegedűs: Tompa Sándor

Sheriff: Mádi Szabó Gábor

Idézzük fel Benedek András kritikáját, megjelent a Budapest című folyóirat 1946. 10. számában. Úgy érzem, érdemes teljes egészében elolvasni - de előtte két kép az előadásból - forrásuk a Színházi Adattár:

Vágy a szilfák alatt

Milyen furcsa, filléres cím ez! Kastélyt képzelünk alá, befüggönyözött ablakokkal, unatkozó, kielégítetlen szépasszonnyal - s az író egy mázsás kövekből rakott amerikai farmházba vezet, amelynek kemény priccsein ritkán ábrándoznak a sziklás talaj napszítta, esőverte férfiai. Pedig az ő vágyaikról szól a darab. A hetvenhatéves Ephraim Cabot-ról, aki kemény és magányos, mint az Ótestamentum Istene, s bármennyire vágyódik is a könnyű élet, gondjait megosztó élettárs után, egyre magányosabbá válik. Három fiáról, akikből magához hasonló kemény férfiakat akart nevelni (azért is nevezte őket bibliai kőnévvel Simeonnak, Péternek és Ebennek) s akik kisiklanak markai közül. A két nagyobb elszökik aranyásónak Kaliforniába, őket odahúzza a könnyebb élet utáni vágy. A legkisebb, Eben a készbe akar beleülni, örökölni a nehéz munkával megteremtett farmot, s a mostohaanyát, akit vénségére vezetett haza az öreg. A mostohaanyát, Abbie-t, aki eddigi életében mindig idegeneknél szolgált, s aki legyűrve természetes irtózását, csak azért megy feleségül az öreghez, hogy végre otthona legyen valahol. A vén Cabot hamarosan rájön, hogy Abbie nem tudja eloszlatni magányát. Azt hiszi, hogy nem oly kemény, mint ő, s ha fiút nem szül neki, ki is rekeszti az örökségből. Pedig Abbie keményebb nála is: magába bolondítja Ebent, tőle majd fia is születhetik. Veszélyes játék, szenvedélyes szerelemmé válik, s ez a szerelem bizonyosságtételt kíván: Abbie megöli gyermekét. Így a bűnben s a vezeklésben egyesülhetnek Ebennel, a vén Cabot pedig most már igazán magára marad.

Amit az Amerikai Elektra már címében is elárult, O'Neillnek ez a korábbi darabja is a görög tragédiák komor pátoszát próbálja fölidézni. Cabot, Abbie és Eben hármasában könnyű felismerni az ókori mithoszból jól ismert neveket: Theseust, Phaedrát és Hippolytost. Sem ezek, sem azok nem reális figurák, hanem csupaszra vetkőztetett emberi indulatok testetöltött formáu. Cabot az alkotó, aki művét, a farmot azért teremti, társat azért vesz maga mellé, hogy ne legyen többé magános - s nem látja, hogy az alkotónak magánosnak kell maradnia. Abbie szeretőnek és élettársnak született - s nem látja, hogy ha a sors megtagadja tőle azt a kegyet, hogy hivatását betölthesse, csellel nem lehet változtatni rajta. Eben pedig maga a mohóság - s végtére be kell látnia, hogy amit megteremteni nem tudott, azt ellopnia nem szabad. Ez a három szenvedély izzik az apró, hétköznapi mondatok s a reális mozdulatok mögött, s a rendező, Gellért Endre, épp e reális részletek aprólékos kidolgozásával tette lehetővé, emelte szimbolikussá a darabot. Megkereste a szöveg mögött azokat a helyzet- és mozgás-elemeket, amelyek valószínűleg a szerzőben is csak ösztönösen szunnyadtak: a kurta szavakat odavetegető két testvér vacsora után pipáját tömködve beszél így. Eben akkor hátrál Abbie karjaiba, amikor a nagyranőtt szilfák magasságát méregeti. Ezer ilyen apró részletet említhetne az ember, ha a produkció egységes képéből külön tudná választani a szerző, a rendező és a színész munkáját. A színészek közül kétségtelenül Sulyok Mária alakítása födte leginkább a szerző elgondolását. Kemény, közönséges és szenvedélyes. Gábor Miklós méltó társa volt Eben szerepében, városi ember létére megtévesztő hűséggel játszotta meg a falusi ember lassabb, szögletesebb mozgását. Balázs Samu, mint Cabot, már sokkal nehezebben birkózott meg a feladatával. A három főszereplő mellett meg kell említeni a két Makláryt, a két idősebb testvér szerepében, akiknek egymáshoz hasonló mozgása, beszédmódja a szerző intencióinak megfelelően húzta alá a szinte állati sorban sínylődő elnyomottak egyformaságát. Varga Mátyás teljes illúziót keltő emeletes kőházat épített a színpadra, amely mögött a vad vidék és a ragyogó kék ég panorámája ad méltó keretet a drámának.

Egy ifjú Schiller-hős 3.

Az Ármány és szerelem Gellért Endre rendezésében hosszú ideig a Nemzeti Színház műsordarabja maradt, rendkívüli sikerrel játszották. Egy kisebb felújításon is átesett, 1951. szeptember 19-től ugyanis a kamaraszínházból (a Hevesi Sándor térről) átvitték a "nagy" Nemzetibe.

1953-ban jelent meg a Színház és Filmművészet című, havonta kiadott szakfolyóirat 1953. 6. számában az alábbi kritika Vajda György Mihály tollából, mely a 250. előadás tapasztalatai alapján íródott. A vonatkozó egész bekezdést idemásolom, mely együtt tárgyalja a szerelmespár, Lujza (Ferrari Violetta) és Ferdinánd (GM) játékát, leöntve most is az 50-es évek szelleméből fakadó osztályharcos mázzal...

Somlay Artúr, Gózon Gyula, Ferrari Violetta és GM. Forrás: szinhaziadattar.hu

Amúgy ez az a kritika, ami éppen ellentétesen ítéli meg mindkét szereplő játékát, mint amit a múltkor megmutattam. Lehet, hogy a színészi játék tényleg változott ennyit a premiert követő másfél évben, de lehet, hogy Vajda György Mihály már a premierről is valami nagyon hasonlót írt volna...

A rendezés a színészekkel együtt, talán éppen a bírálatok nyomán, menet közben javított a hibákon. Ma már nem nyeli el a dráma forradalmi lendületét az előadás túlzott szentimentalizmusa - ahogyan ezt Gyárfás Miklós 1950-ben még megállapította. A zsarnokság erőszakossága és ármánya ellen harcoló szerelmesek, Lujza és Ferdinánd (Ferrari Violetta és Gábor Miklós) a drámában buknak, de a nézők lelkében győznek. Érezzük, hogy ők a jövő emberei és ezért erősebbek a körülöttük tobzódó feudális zsarnokságnál. Bukásuk győzelem az elnyomás sötét hatalmai felett, nem menekülés a rossz világból. Elhisszük nekik, hogy ők azt a világot képviselik, ahol lehullanak rólunk az osztályok gyűlölt bilincsei, ahol az ember: ember és semmi más, hogy ők a mieink, hogy haldokló kezük utolsó mozdulata a mi világunk felé mutat. És ez annál világosabb lesz a közönség előtt, minél forróbban perzseli meg Lujza és Ferdinánd szerelmének lángja. A jubileumi előadás ebből a szempontból felülmúlta az előzőket. De Ferrari Violetta Lujza tizenhatéves ártatlanságának ábrázolásával is többet tudott adni az osztályokon áttörő, forradalmi erejű szerelem tüzéből, mint partnere. Gábor Miklós alakításának férfias erejét nem csökkentené, ha több líraiságot (nem lágyságot!) vinne játékába a szerelmes jelenetekben.Ezáltal a dráma eszmei mondanivalóját jobban kidomborítaná. Annál inkább meggyűlöljük a kancellár és cimborái képviselte zsarnokságot, a német kisfejedelmi udvar züllöttségét és az egész kizsákmányoló feudális társadalom rothadtságát, minél jobban megszeretjük a szerelmeseket, minél inkább elragad bennünket az osztálytársadalom béklyóitól szabad érzelmeik hevessége. Az előadások folyamán szerelmük érzelmes lágysága harcos keménységgé edződött.

Gábor Miklós jellemábrázolása az első előadások óta kétségtelenül fejlődött. Mikor Lujza kikényszerített levelétől félrevezetve térdreborul a kancellár előtt, már nem a szerelmi csalódása miatti elernyedt ifjút ábrázolja, hanem a bizalmában csalatkozott férfit. Érezteti, hogy a szerelme ellen irányuló erőszak belsőleg elszakította a feudális világtól, s végleg ahhoz a szabad világhoz kötötte, amelyet a polgárleány iránti érzelmeiben vél megragadni. Most csalódnia kell abban, akiben bízott. Ez viszi gyilkosságba és ez vezeti öngyilkosságba. Gábor Miklós játéka nem feledteti el velünk, hogy Ferdinánd megfontoltan gyilkol, mielőtt öngyilkos lesz. A maga részéről úgy oldja meg az ötödik felvonás problémáját, hogy féltékeny szerelmes helyett ítélkező bíróként öl, de nem Lujzáját gyűlöli, hanem a feudális világot, amely - hite szerint - még Lujzát is lealjasította.

Egy ifjú Schiller-hős 2.

A múltkori alapvetés után olvassunk bele az első érdemi kritikába. Írta Kemény György és megjelent a Színház és Mozi című képes hetilap 1950. december 24-i számában.

A kritikus elsőként leszögezi, hogy az Ármány és szerelem előadása méltó a mű értékéhez és szépségéhez. Aztán, hűen az 50-es évek szellemiségéhez, elidőz egy kissé a darab osztályharcos vonulatánál, amihez még visszatér, mint majd idézni fogom, elsősorban Ferrari Violetta Lujzájának értékelésénél...

Véleménye szerint a rendezés erénye, hogy élvezhetővé teszi a darab egyes idejétmúlt jeleneteit: sikeresen küzd a romantikus dráma ma már nehezebben megemészthető eszközeivel, a méregpohártól a karddal való ledöfésig, mindezeket elhihetővé teszi a realista színjátszás eszközeivel.

Drámai összecsapás apa és fiú között: GM és Somlai Artúr

Gábor Miklós Ferdinándjáról az alábbiakat írta:

Ferdinándot két erő mozgatja, becsülete és szerelemérzése, emiatt kerül összeütközésbe apjával és saját uralkodó osztályával, amelyik már sem becsületben, sem szerelemben nem hisz. Gábor Miklós jól ábrázolta a figura döntő vonásait, a nyíltszívűséget, a szerelmes áradozást, az egész világgal szembeszálló becsületességet és bátorságot. Minden, ami ebben a figurában szín, kedvesség, fiatalos hév, azt jól alakította, viszont hiányosan ábrázolta Walter sziklaszilárd jellemét, magávalragadó férfias erejét. Apró modorosságai vannak Gábor Miklós játékának. Néha a könnyebb, kevésbé átélt kifejezési eszközöket használja, különösen az utolsó jelenetben. Ezen javítania kell.

Ehhez képest egy másik kritikus éppen ellenkezőleg látta, ő a sziklaszilárdság ábrázolását sokallotta és több lírát várt volna Gábor Miklóstól.... De ugyanígy éppen ellentétesen ítélték meg a másik főszereplő játékát is.

Előbb olvassuk el az eddig is idézett Kemény György kritikájának Ferrari Violettára vonatkozó részét:

Erről az alakításról külön tanulmányt lehetne írni, annyi színt, árnyalatot, érzésgazdagságot és élményt nyújtott. [...] A kivételes tehetségű alakítás lenyűgöző művészettel állította elénk ennek a kis polgárlánykának a vergődését, családi, vallási, társadalmi korlátjai és a szerelme között,megingathatatlan becsületre és tisztaságra való törekvését. Két hibáját azonban még ki kellene javítania. Az egyik, hogy a színdarab első jelenetében játéka még bizonytalan. A másik, hogy a szerepnek a feudális világ ellen való lázadó mondanivalóját nem domborítja ki eléggé. Kétségtelen, hogy Lujza alapjában véve nem forradalmár lélek, a hihetetlenségig szelíd, béketűrő és lemondó, de a kancellár aljassága, szülei meggyalázása, Lady Milford praktikái, szerelme elorzása elkeseredést és ellenállást szít benne. Ferrari alakításában ez kevéssé érződött. Szerepének ezt a részét jobban ki kell hangsúlyoznia.

Legközelebb megmutatom az ezekkel a megállapításokkal éppen ellentétes kritikát...

Egy ifjú Schiller-hős 1.

GM és Ferrari Violetta az Ármány és szerelem-ben

Elmúlt alkalommal megemlítettem Ferdinándot, mint Gábor Miklósnak Az élet hídja című "vonalas" kommunista dráma kisebb szerepét megelőző jelentős alakítását. Így ma ugorjunk neki az Ármány és szerelem klasszikus előadásának.

Előtte érdemes egy pillantást vetnünk Gábor Miklós eme pályaszakaszának kronológiájára, hogy még jobban "beágyazzuk" Ferdinándot a korszakba.

Ez itt az Ármány és szerelem előadását megelőző időszak áttekintése, 1947-től 1950-ig.

Ez pedig az 1951-1954 közti évek kronológiája, amire szintén szükségünk lesz.

Schiller Ármány és szerelem című "polgári szomorújáték"-át 1950. december 8-án mutatta be a Nemzeti Színház társulata Gellért Endre rendezésében a Nemzeti akkori kamaraszínházában, a Magyar Színházban. Ez a Hevesi Sándor téren lévő, azóta jócskán átalakított színházépület, melyben aztán, Blaha Lujza téri épületének felrobbantása után a Nemzeti Színház is működött. Ma újra Magyar Színháznak hívják.

A Nemzeti Színház akkoriban gyakran alkalmazott szerepkettőzéseket, ebben az esetben is, hiszen igazán kiváló társulata volt hozzá. Von Walter kancellárt Somlay Artúr és Balázs Samu, Ferdinándot Gábor Miklós mellett Básti Lajos, Lujzát Ferrari Violetta és Ruttkai Éva, a Ladyt Bajor Gizi és Tőkés Anna, von Kalb főudvarmestert Gellért Lajos és Pásztor János, Wurm kancellári titkárt Juhász József és Horkai János játszották. Csak a Miller-házaspár szerepét nem kettőzték meg, őket Gózon Gyula és Fónay Márta személyesítették meg. A fejedelem komornyikja kicsi, de fontos szerepében Bartos Gyulát és Bihari Józsefet láthatta a közönség.

Ez itt egy sokat publikált, színháztörténeti értékű fénykép az Ármány és szerelem kettős szereposztásának főszereplőivel:

Gábor M., Ferrari V., Bajor G., Tőkés A., Ruttkai É., Básti L.

A Nemzeti Színház egyik nagy sikerszériájává vált az előadás, úgyhogy 1951. szeptember 19-én ugyanebben a rendezésben és majdnem azonos szereposztásban átvitték a "nagy" Nemzeti színpadára. Csak Bajor Gizi nem játszhatta már legendás szerepét, Lady Milfordot, hiszen 1951. február 12-én elhunyt, máig nem egyértelműen tisztázott körülmények között. A felújított előadásban így megkapta a Lady szerepét Lukács Margit is. A források szerint Lujzát ekkor már csak Ferrari Violetta játszotta, viszont Millerné szerepében Fónay Márta mellett Sitkey Irén is fellépett.

GM, Ferrari Violetta, Somlay Artúr

A kritikák természetesen erősen kihangsúlyozták a klasszikus darab "osztályharcos" vonulatát - 1950-ben vagyunk! - és a korhadó feudalizmus megjelenítését. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy maga az előadás nem volt sematikus, hanem inkább a szó legnemesebb értelmében "klasszikus". Látványi környezetét Varga Mátyás díszlettervező és Nagyajtay Teréz jelmeztervező hozták létre.

Egy drámai jelenet a 2. felvonásból. Színház és Mozi 1950. 12. 17.

 

Legközelebb korabeli kritikákból fogok idézni.

A fekete-fehér képek forrása a szinhaziadattar.hu. Kicsit nehézkes a használata, de ha belejön az ember, kincsek között keresgélhet :)

Az első színpadi találkozás a Hamlettel

... mármint a darabbal, azért írtam a címben eléje névelőt. Gábor Miklós ugyanis, egy évtizeddel nagy Hamlet-alakítása előtt, 1952-ben a Nemzeti Színházban Fortinbras szerepét kapta.

Gellért Endre és Major Tamás közös rendezésében, Varga Mátyás monumentális díszleteiben, Nagyajtay Teréz gazdag, festői jelmezeiben  a produkció 1952. január 27-én került színre először a Blaha Lujza téren.

Ez volt az a híres rendezés, amelynek címszerepében az akkori Nemzeti Színház három tagja is bemutatkozhatott: a premier napján Ungvári László, a következő előadáson Major Tamás, a harmadikon pedig Básti Lajos. 

De nemcsak ezt a szerepet osztották ki több művészre: Fortinbrast Gábor Miklós mellett Sinkovits Imre játszotta, Opheliát Ferrari Violetta és Szörényi Éva, Gertrudot Gobbi Hilda, Tőkés Anna és Makay Margit. Volt kettőzés további szerepekben is.

Akinek jó szeme van, itt az első három este szereposztása egy plakáton. A képet Bessenyei Ferenc honlapjáról kölcsönöztem - a Madách Színház későbbi Claudiusa 1952-ben a Színészkirály szerepét kapta:

Később elképzelhető, hogy keverték a szereposztásokat, ehhez részletesen át kellene nézni a korabeli Színház és Mozi hetilap számait. Annak volt ugyanis olyan betétje, mint a későbbi Pesti Műsor, mely közölte minden estére az aktuális fellépőket. De ez most számunkra annyira nem is fontos.

A produkcióról, mondhatni történelmi távlatból, összehasonlítva a későbbi évtizedek jelentős Hamlet-bemutatóival, ezt írta Berki Judit, "szocialista Hamletnek" nevezve az előadást (Phd dolgozatának tézisei hozzáférhetők az interneten):

... Majorék interpretációjában az öreg Hamlet a történelem haladó erejét képviselte, addig Claudius a reakciót, így a humanista királyfinak a rothadó feudális udvar idejétmúlt értékrendjével kellett megvívnia. Mivel azonban Hamlet magányos bosszúállóként szállt szembe a zsarnokkal, bukása elkerülhetetlen volt. A végső megoldást Fortinbras, vagyis a központi királyság visszaállítója jelentette, aki plebejus hadsereg élén érkezett helyretolni a kizökkent időt,ami Majorék számára az előadás kulcsmondata volt. Annak ellenére, hogy Majorék tartózkodni akartak a túlzott aktualizálástól, az előadás metaforikus értelmezése aktív cselekvésre buzdította progresszió védelmében és a feudalizmus elkerülhetetlen bukását sugallta.

Mihályi Gábor is sokat foglalkozott a magyar Hamlet-előadásokkal. Ő írta le, hogy mivel ez az 1952-es Hamlet a szocialista magyar színház első Hamlet-felújítása volt, a Nemzeti Színház ennek megfelelő fontosságot tulajdonított neki. A színház két vezető kommunista rendezője, Gellért és Major rendezték, akik a koncepciót megvitatták Révai Józseffel, a párt fő ideológusával, majd a bemutató előtt a Színház- és Filmművészeti Szövetségben nagy vitát (ami inkább csak kinyilatkoztatás volt...) is rendeztek róla.

Ugyanakkor, mint Mihályi felhívja rá a figyelmet, ez a Hamlet mégsem mondható csak  dogmatikusnak, hiszen mindkét rendező európai műveltségű, nagy tehetségű művész volt, saját emlékeik és elképzeléseik mellett behatóan tanulmányozták az angol Shakespeare-színjátszás hagyományainak irodalmát is.

Hogy kicsit közelebb jussunk Gábor Miklós szerepéhez: a rendezői koncepcióban, mint Berki Judit is írta, megnövekedett Fortinbras amúgy kis terjedelmű szerepének jelentősége, ezért osztották első helyen az 1945/46 óta már rengeteg főszerepet is eljátszó Gábor Miklósra - mellette megkapta a nála körülbelül egy évtizeddel fiatalabb, friss diplomás Sinkovits Imre, aki azért már mutogatta oroszlánkörmeit.

Sajnos, egyetlen képet sem tudok mutatni Gábor Miklósról Fortinbrasként, pedig a Magyar Színházi Adattárban több, mint 40 fénykép van csak erről az előadásról, de ő egyiken sem szerepel, és máshol sem találtam ilyent. Így két olyan jelenetképet másolok ide, amelyekből lehet némi fogalmunk az akkori Hamlet hangulatáról.

Ez szerintem az első felvonás 2. jelenete, a királyi udvar bevonulása és Hamlet első megjelenése a darabban: 

Balra Básti Lajos (Hamlet), középen Makay Margit (Gertrud), Juhász József (Claudius)

A következő kép idejében pedig, erősen este 11 körül, Fortinbras már utolsó bejövetelére vár, hogy elmondhassa a darab záró sorait :)

Itt jegyzem meg, hogy a darabot húzás nélkül játszották, ezért már este 6-kor elkezdték és a színházi lap szerint 11 után lett vége...

Somogyvári Pál (Laertes), Ungvári László (Hamlet)

Most pedig lapozgassunk bele korabeli sajtóvisszhangokba. A kritikusok természetesen a rendezésről írtak sokat, aztán fontos témájuk volt a három Hamlet-alakítás összehasonlítása; meg kellett emlékezniük a többi jelentős szereplőről, ahol szintén adódott alkalmuk összevetésekre, így Fortinbrasra már kevés helyük és energiájuk maradt. 

Gyárfás Miklós "Három Hamlet" címmel írt nagy összehasonlító elemzést, megjelent az Irodalmi Újság 1952. február 28-i számában. Ennek végén, a színészek nevét meg sem említve ír a Fortinbras-szal kapcsolatos rendezői megvalósításról:

Újdonság erejével hat néhány jelenet forradalmi beállítása. Fortinbras seregének Hamletre gyakorolt hatása most nagy díszletmegoldásban, kidolgozott játék következtében dramaturgialag előtérbe került.

A Nők Lapjában, mely ugyan nem szaklap, de erős a kulturális "beütése", egy bizonyos Tóth Ilona rendkívül vonalas kritikát írt. Igaz, még 1952-ben vagyunk, de egy klasszikus előadás kritikái azért akkor sem voltak tele annyi lózunggal, mint az övé; úgy tűnik, nagyon meg akart felelni... Kegyetlenül ledorongolja Gobbi Hildát, és bizony Gábor Miklósról sincs jó szava... 

Azért olvassuk el:

Az utolsó jelenetben a rendezésnek nagyszerűen sikerült megmutatni: nem halhat meg nyomtalanul az, aki harcolva élt. De még kifejezőbb lett volna, ha a jelenet főszereplői, Horatio Kárpáti Zoltán és a norvég királyfi Fortinbras, Gábor Miklós, nem hagyják magára a rendezőt. Gábor Miklós nem tudta kifejezni játékában azt az újat és jobbat, amelyben Hamlet halála pillanatában reménykedik - a győztes, erős királyfit, akire Hamlet szeretett népét és hazáját bízza.  

Ehhez képest a végén megjegyzi, hogy ebben a nagyszerű előadásban a mű "utat talál népünk szívéhez".

A legszebb véleményt Bóka László írta a Színház és Filmművészet című szakfolyóirat 1952. évi 3. számában:

Mi bizony nem állnánk meg a hármas szereposztásnál, hanem kísérletet tennénk még két Hamlet-képes fiatal színésszel, Ladányi Ferenccel és Gábor Miklóssal is, aki [Gábor] Fortinbras nyúlfarknyi, de lényeges szerepét is feledhetetlenné tudta tenni.

Azért én Bókának jobban hiszek, mint Tóth Ilonának...

Majdnem pontosan tíz év múlva múlva a címszerep ideje is eljött Gábor Miklós számára :) Az az előadás tudatos ellenpontja lett a "szocialista Hamlet"-nek, de az már egy másik történet.