Gábor Miklós szabadtéren 9.2

Gábor Miklós pályájának utolsó szabadtéri előadása 1981-ben Schiller Tell Vilmosa volt Szegeden, amelyben Attinghausen terjedelemre kisebb, de nagy jelentőségű szerepét játszotta.

Az előkészületekről az első részben számoltam be. Ma a kritikákból idézek. Mivel ezek hangsúlyosan kitértek a díszletre, érdekes elolvasni, erről mit mondott a rendező:

Romantikus darabok problematikája, hogy színhelyek sokaságát kellene ábrázolni, ami ebben a térben kivitelezhetetlen, csupán a változások időtartama hosszabb lenne a darab teljes játékidejénél. Tér- és látványkompozíció mellett döntöttünk Csikós Attilával. Olyan tér- és látványkoncepció mellett, mely szimultán képes befogadni a darabnak mint a tizennégy jelenetét.

Tükör 1981. 08. 23.

A játéktér megítélésében a Délmagyarország kritikusa, Nikolényi István volt a legmegengedőbb:

Tetszetős és praktikus Csikós Attila díszletkompozíciója: rétegesen elfektetett, fehérre meszelt síklapjait változatos fények barangolják be fantáziával, akár Haken felhő övezte csúcsainak ösvényeit, meredek szikláit.

Koltai Tamás szerint (Kritika 1981/10) Csikós Attila szélesvásznú díszleteinek egyetlen feladata, hogy semlegesítse a Fogadalmi templom által meghatározott karakteres teret.

Az előadás egészét tekintve a kritikák közös vonása volt, hogy a Tell Vilmos nem való szabadtérre, különösen nem egy ekkora színpadra, amelynek látványát egyébként is a Dóm épülete határozza meg. Ráadásul az epikusan hömpölygő darab több, mint ötven szereplőt igényel, s a szereplők többségének arca, egyénisége egyszerűen elvész a hatalmas térben.

A kritikusok szerint a rendező mindezt látványelemekkel is ellensúlyozni kívánta. A Fejér Megyei Hírlap munkatársa így összegezte benyomásait a lap 1981. aug. 18-i számában:

Ruszt József ... ezúttal is mindent elkövetett. Lovak toporzékoltak a világot jelentő deszkákon, görögtüzek világították be a Dóm előtt felállított svájci havasokat; a szikrák, villámok úgy pattogtak-csattogtak a színpadon, hogy az augusztus 20-i pirotechnikus stáb is elbújhat a szegediek mögött. Balázsovits Lajos (Gessler) westernfilmbe illően hanyatlott hátra lován a mellébe fúródó nyílveszzőtől, s hosszasan gyönyörködhettünk az alma-jelenet átlósan komponált színpadképében.

Kritika 1981/10

A népes szereplőgárdából a címszereplő Trokán Péternek azért volt rendkívül nehéz a helyzete, mert Tell Vilmost Schiller szinte passzív figurának írta meg, szerepe csak a Gesslerrel való találkozás után válik igazán drámaivá. 

Film Színház Muzsika 1981/33

 

Gábor Miklós az agg Attinghausen zászlósurat, az ősi svájci nemesség képviselőjét játszotta. E karakternek mindössze két jelenete van a darabban, de személye rendkívül fontos a dráma folyamatában, hiszen mintegy eszmei jóváhagyója lesz a Habsburg-ellenes általános felkelésnek. Halálos ágyán elmondott szavai után kötik meg szövetségüket a három kanton képviselői. Azok a kritikák, amelyek nem csak a neveket sorolták fel, hanem kicsit is részletesebben foglalkoztak a szereplőkkel, mind azt írták, hogy kiemelkedett a szereplőgárdából:

 

Gábor Miklós zászlósura összefoglaló érvényűvé tud tenni egy jelenetet.

(Tarján Tamás – Népszava, 1981. augusztus 12.)

Az e helyütt elsorolhatatlan népes gárdából ... magam Gábor Miklós Attinghausen-portréjáért tudtam lelkesedni, a fölkelés igazságát elviekben hitelesítő, egyszerre magasztos és racionális zászlósurának.

(Nikolényi István Délmagyarország 1981. augusztus 11.)

A színészi játékban nem egészen sikerült a méltán mellőzött részletező szerepformálást a jelenlét súlyával, tömbszerű alakításokkal helyettesíteni. Kivétel Gábor Miklós, akinek ez persze iskolajáték: Attinghausen zászlósurában költészet és méltóság van.

(Koltai Tamás Kritika 1981/10)

Gábor Miklós két jelenetében a meghitt és értelmes hangot képviseli Attinghausen zászlósúrként.

(Barta András Magyar Nemzet 1981. augusztus 16.) 

Zárjuk a posztot Bulla Károly rövid összefoglaló értékelésével a színészi játékról; megjelent a Film Színház Muzsika 1981/33. számában:

Végül nem lenne nagyon méltányos színészi megnyilvánulásokról beszélni, mert e színpad nem az a hely, amely a legcsekélyebbre is alkalmat ad. A jelenlét súlya vagy súlytalansága, ami érzékelhető, és legfeljebb az, hogy ki-ki miként képes e jelenlétét járásával, széles gesztusaival, és nem utolsó sorban dikciójával hitelesíteni. Ez leginkább Gábor Miklósnak, Ferenczy Csongornak, Horváth Sándornak, Balkay Gézának, Kovács Jánosnak, Almási Évának és Vass Évának sikerült. Tell Vilmos szerepét Trokán Péter játszotta. Kár, hogy nem méltányosabb körülmények között találkoztak Schiller szellemi zászlaja alatt.  

Gábor Miklós szabadtéren 9.1

TELL VILMOS

Lassan öt éve, hogy hosszú sorozatban követjük Gábor Miklós nyári, szabadtéri előadásait. Az 1948-as Szentivánéji álomtól Az ember tragédiáján és a Hamleten, sőt, egy amerikai musicalen keresztül most jutunk el az utolsó nyári szegedi bemutatóig. Ma ezt az előadást, Schiller Tell Vilmosát szemléljük meg közelebbről.

A címszereplő Trokán Péter. Népszava 1981. 08. 12.

Előtte az adatok:

Premier: 1981. augusztus 8., utána még két alkalommal került színpadra. Rendezte Ruszt József. Díszlet: Csikós Attila, jelmez Piros Sándor.

A főbb szereplők:

Tell Vilmos – Trokán Péter, Hermann Gessler – Balázsovits Lajos, Werner von Attinghausen – Gábor Miklós, Ulrik von Rudenz – Balkay Géza, Walter Fürst – Ferenczy Csongor, Werner Stauffacher – Horváth Sándor, Konrad Baumgarten – Hetényi Pál, Arnold von Melchtal – Farády István, Itel Reding – Kovács János, Kuoni, a pásztor – Safranek Károly, Werni, a vadász – Mihály Pál, Ruodi, a halász – Tolnai Miklós, Johannes Parricida – Fonyó István, Walter – Mertz Tibor, Hedvig, Tell felesége – Almási Éva, Berta von Bruneck – Tóth Éva, Gertrud – Vass Éva 

Áttanulmányozva a Tell-előadás mintegy tíz hozzáférhető sajtóvisszhangját, belőlük egy meglehetősen felemás, azon belül is inkább kudarcos végeredmény bontakozik ki.

Pedig Ruszt Józsefet addigi pályája szinte predesztinálta a Tell megrendezésére, ahogy Tarján Tamás összefoglalta a Népszava 1981. augusztus 12-i számában:

Esztendők óta sejteni lehetett, hogy Ruszt József előbb- utóbb nekigyürkőzik a Tell Vilmos megrendezésének — hiszen jó egy évtizede már, hogy elsősorban a hatalom és a szabadság kérdései izgatják őt, s ehhez a mű nemes matériát kínál. Ruszt 1974-ben éppen egy Schiller-drámával, a Don Carlos-szal jutott pályája addig talán legmagasabb csúcsára, szinte természetes tehát, hogy most — néhány Shakespeare-dráma színpadra állítása, egy felemás Shelley-rendezés és hol sikeres, hol balszerencsés egyéb „kirándulások” után — visszatért a nagy német író másik művéhez. S épp a Szegedi Szabadtéri Színpadon, amelynek tágassága alkalmas teret ígért a monumentális darabhoz.

Maga a rendező a próbák megkezdésekor így nyilatkozott a Délmagyarország 1981. augusztus 2-i számában:

Széles ívű, egyszerű cselekménye, fő vonalainak áttekinthetősége teszi alkalmassá erre a színpadra. Története tulajdonképpen naiv, szívhez szóló népdráma, melynek a köztudatban mitológiája van, s az irodalomban kevésbé járatosak számára sem ismeretlen. Egyebet ne említsek, figurái közkézen forognak a magyar kártyán.. És természetesen szempontunk volt, hogy a Tell legalább két évtizede nem ment Magyarországon.

Délmagyarország 1981. 08. 08.

Gábor Miklós, Ruszt kecskeméti Don Carlosának Fülöp királya is derűlátó volt a próbák megkezdésekor. A Délmagyarország munkatársa beszélgetett vele:

... éppen egy Schiller-darab, a Don Carlos volt az, amelyben először szerepeltem Ruszt-előadásban. Akkor találkoztunk először, s azonnal feltűnt, mennyire meg tudja teremteni az egységet zenei és látványeffektusok között, mennyire képes egyesíteni mindezt a színészek mai, teljesen modern játékstílusával. [...] Véleményem szerint Rusztnak éppen a schilleri romantikához van különleges érzéke: a színészi munkán keresztül roppant eredményesen valósítja meg igen eredeti felfogását. Úgy, hogy egyszerre teszi "naivvá" , egyben friss alaphangúvá a Schiller-drámákat. Shakespeare mellett Schiller az, aki Rusztnak – éppen ezért – a legjobban megfelel. Biztos vagyok benne, hogy a szabadtérin mindez fokozottabban érvényesül. 

... Köztudott, hogy szabadtéri színpadon a színészi munka mindig "nagyvonalúbbá" lesz, nem annyira bensőséges, mint a kőszínházban, tehát egészen másfajta technikát követel. Nagy könnyebbség viszont, hogy olyan társaság gyűlt össze a Tell előadásaira, akiket régi barátság fűz össze, sok közös emlék, jó ismeretségek.

Saját szerepét, Attinghausent így jellemezte:

Ő az, akinek funkciója kiegészíti és felerősíti Tell Vilmosét.

A szereplőgárdában Vass Éva nevét is olvashattuk, aki az egyik szabadságharcos önfeláldozó feleségét játszotta:

Kis szerep az enyém valójában, de nagyon szép. Gertrud Stauffacher felesége azt a társat testesíti meg, aki férje eszméi mellett teljes emberséggel áll, ebben látja hivatását. Megható, felemelő figura. 

Legközelebb a kritikai visszhangokkal folytatjuk.