Folytassuk a búvárkodást Eörsi István: Az interjú című darabjának előadása tárgyában, amelyben Gábor Miklós Lukács György filozófus szerepét játszotta a Játékszín színpadán 1990-ben.
 |
| Forrás: www.jatekszin.hu |
Az elmúlt alkalommal már szóba hoztam a színművész kiadatlan naplórészletét, amely halála után a Beszélő 1998. évi 9. számában jelent meg. Ebben Gábor Miklós "fantasztikus"-nak nevezte Molnár Gál Péternek az előadásról szóló kritikáját. Persze, azért ez a minősítése sem ilyen egyszerű, mint ahogyan ez az egész egy rendkívül bonyolult kérdéskör. Mindenesetre érdemes e tekintetben elolvasni a teljes naplórészletet, itt megtalálható: Gábor Miklós: Napló, 1990
És ennek fényében szemezgessünk a közelmúltban elhunyt színikritikus, Molnár Gál Péter (MGP) írásából (megjelent a Népszabadság 1990. január 16-i számában Lear király a Belgrád rakparton címmel):
Magáról a darabról alkotott véleménye nagyjából a következő mondatával summázható:
A kor föloldhatatlan tragédiája rejlik benne: egy életét föláldozó, az ügynek fenntartás nélkül odaadó forradalmár, akinek utolsó óráiban be kell látnia, de nem beismernie, hogy egy világtörténelmi kísérlet kudarcának harcosaként nem is mindig makulátlan eszközökkel csatázott.
Ezután inkább írásának végét idézem fel, ahol Gábor Miklós alakításának színpadi környezetét festi:
Eörsi darabja kétszemélyes. A női szerepek csak dramaturgiai segédeszközök. Básti Juli (Adler Marian) fontoskodója, Egri Kati (Jelena Grabenko) életélvező élvetege és Törőcsik Mari (Borstrieber Gertrúd) a szigort bő mosollyal elfedő kérlelhetetlen kísértetfelesége a lehetőségekhez képesti teljesítmények. A szerzőt Koltai Róbert adja nagy önfegyelemmel, svejki bájjal, a bemutató előadáson azonban még csak a szerep burkát mutatva föl.
Ifj. Rajk László olyan díszletet terített az előadás köré, ami egyszerre temető, dolgozószoba és kabarészínpad. A rendező Babarczy László miközben tragédiát fejt elő a középfajú drámából, színesítette és mozgalmassá kívánta tenni a zárt jeleneteket. Dalbetétek tarkítják az előadást. Darvas Ferenc a brechti ihletésű dalokhoz sajnos nem Kurt Weillből, vagy Hanns Eislerből, hanem Paul Dessauból merített mintát.
És most Gábor Miklós alakítása MGP értelmezésében:
A tragikumra érdemes, vitathatatlan emberi nagyságot, egy száműzött és híveitől elhagyott, országlástól elütött Lear király nagyságát szerző (Eörsi) és hőse (Lukács) csakis a színész Gábor Miklóstól kapja. Nem azért, mert Gábor Miklós úgy tartja szivarját, miként Lukács tartotta. Nem azért, mert szabatosan és takarékos tömörséggel mutatja be a fizikai és szellemi lebomlás fázisait. Gábor hatalmas színészi szaktudása, ahogyan elhallgat, hangot vált, ahogyan váratlanul megszólal, holott azt hittük, már elvesztette a beszélgetés fonalát és végérvényesen magába süppedt, elszigetelten a világtól befelé fordult. Gábor bonyolult ritmusképletei, szigorú önellenőrzés alatt tartott színpadi jelenléte a mesterségét évtizedek óta művelő komédiás gyönyörűséget szerző előszámlálásából eredő nagy mutatvány. Hogy Lukács ürügyével, a szerepet pillanatra sem értékelve át, önmaga évtizedeit is meggyónja a színpadon, a magánélet gyávaságait és a közélet politikai hiszékenységeit hűvös kritikával elemzi: ez az okos és önérdekei ellenében is hibátlan emlékezetű ember kemény szembenézése múltjával.
A kritikának ezen a pontján menjünk vissza Gábor Miklós 1990-es naplórészletéhez:
És miért nem örülök zavartalanul az ilyen igazán mennybevivő kritikáknak sem? Egy ripacsnak semmi sem elég? No persze ez is. MGP kritikája – legyünk csak tárgyilagosak – kézcsókot érdemel. [...] De aztán még: ez a kaján agyú, okos ember se tud másként dicsérni, csak pátosszal? (Még ő se ért igazán a színházhoz!) Mindenféle "emberi" dolgokat keres, például az én személyes politikai élményeimet ő is, hogy megértse és megmagyarázza, ami a premieren történt. Pedig hol vagyok én már attól, amiről ez a darab "szól"!
Most újra előre MGP kritikájához:
A kérdés az, miként lesz a színpadon abból a szerepből, amibe Eörsi Lukács György drámáját írta meg és Gábor Miklós a saját drámáját játssza el, miféle alkímia, belső átalakulás és higgadt szaktudás következtében a mi drámánk, alant ülők személyes ügye? Az előadásban néhány helyen, nem sokszor, négyszer vagy ötször, megfeszül a dráma, két mondat közt, amikor éppen nem hangzik el szellemes mondat vagy érdekes adalékot föltáró emlékezés: megáll a levegő, Gábor hatalmas szünetet tart, és mi, nézők, odalenn elfúlva kapjuk a nyers valóságot, az önmagával végső leszámolásra elkészült ember gondolatait; érzékeinkkel bizton kihalljuk a csöndekből a színészben ekkor valósággal működő gondolatokat. Halljuk mindazt, amire nincsen már szó, és nem lehet kimondani, de még mindig el lehet játszani.
A haldoklás eleganciáját, egy nagy ember tartózkodó méltóságát, ahogyan másodpercről másodpercre kevesebb élet van benne, és kevesebb köti az élőkhöz, de busás borravalóként környezetéhez, nem akar agóniájával terhükre lenni, elfedi fájdalmait, a test esendőségét, megható hitelességgel rajzolja föl Gábor Miklós. Egy nagy halál minden szépségét megmutatja, a leszámolást és a beletörődést, a figyelmességet mások iránt és a belefáradást a tettetésbe. Unom – mondja lazán és póztalanul, nincs önsajnáltatás ebben, nem az Aase halála megríkató érzelmessége ez, sem a félig végzett munka miatti borúlátás, csak a szellem pátoszmentes diadala ez a prózai szó, bevallása legyőzetésének és a veszteségből is erkölcsi győzelmet kizsaroló fölülemelkedés.
Konok figyelemmel tapad beszélgetőpartnerére Gábor szeme. Tekintete nem kegyes biztatást fürkész: azt kémleli a másikon, mennyi látszik rajta a közeledőből, megvesztegethetetlenül ellenőrzi magát másik ember tekintetén. Ritkaságszámba menő érték Gábor egész estés színpadi haldoklása.
Gábor Miklós naplójából arra is választ kapunk, hogy Lukács György szerepe hogyan illeszkedett pályájának legfontosabb alakításai közé:
Amit most játszom, az változatlanul ugyanaz, amit mindig játszottam: Lukács György fensőbbségét, királyságát ugyanúgy a humor és az irónia teremti meg, mint Henrikét [Füst Milán: Negyedik Henrik] vagy Gergelyét [Németh László: VII. Gergely], vagy akár Hamletét. Vagy a Hermelinét [Szomory Dezső: Hermelin]. Nemcsak a színész iróniája, hanem az alak (a szerző?) öniróniája is. A humor adja Lukács fölényét a halállal szemben is. (Hisz a halállal is szellemeskedik. "A kórház ... ott..." - mondja, amikor már beszélni alig tud, márminthogy ott találkozhatik azzal, ami még érdekes, amit még nem ismer, a határt nem ismerő tudásvágy fölénye ez.) Lukács győztes marad akkor is, amikor ügye elveszett. Végül nem egy ügy sorsával kerül szembe, hanem a halállal... végül? Az első mondatokban már!
Ebben a naplórészletben és éppen Lukács György alakítása kapcsán Gábor Miklós azt a szerepálmát is megfogalmazta, ami a számára hátralévő nem egészen egy évtizedben már nem valósulhatott meg:
1990. január 13. szombat
[...]
Talán túl merész vagyok, talán nem is bírnám fizikummal, de... ha akadna vállalkozó rendező... talán... most el tudnám játszani Leart. Ebben minden rendező cserbenhagyott. (Aki meg nem, azt én nem vállaltam.) Ruszt inkább vidéken rendezte meg, mással. Ács másként képzeli. Kedvem volna most, az új sikerrel a hátam mögött szemükre hányni, hogy ez a szerep kimaradt az életemből, de hát a sérelmeket mindig előbb megunom és elfelejtem, mintsem eszembe jutna elégtételt venni. De mégis, talán a Lear... de kivel: hol?
Az 1989/90-es évad végén a Színházi Kritikusok Céhe a darabot a legjobb új magyar dráma, Gábor Miklóst pedig a legjobb férfi alakítás címmel tüntette ki.
Nekünk annyi maradt, hogy Az interjú előadását felvette a Magyar Televízió; de hogy láthatjuk-e újra, nem tudható. A felvétel egy kópiája ott van az Országos Színháztörténeti Intézet könyvtárában, ám csak szakmabelieknek. Ebben a blogban már többször feltettem a kérdést: a technika mai fejlettségi állapotában miért van az, hogy alapvető szellemi értékeink hozzáférhetetlenek?????
