Hosszú idő után újra visszatérek a Rettenetes szülőkhöz. Azt hittem, hogy már szinte minden sajtóvisszhangot megtaláltam és meg is mutattam mindkét változatával kapcsolatban, de nemrég meglepetés ért: a kezembe került egy könyv, ami nem is értem, hogyan bújt el eddig. Közben ugyanis, ahogy időm engedi, dolgozgatok a Gábor Miklós bibliográfián és így találtam rá a Szántó Judit által szerkesztett A Művész Színház, 1945-1949 című kötetre. Megjelent 1985-ben a Múzsák kiadó gondozásában, a Szkénétéka sorozatban, 501 oldalon.
A könyv egyik fele végigkíséri a rövid életű színház produkcióit dokumentumok (levelek, hivatalos iratok) és a korabeli sajtóban megjelent kritikák segítségével. Másik felében pedig négy évtizeddel később készült beszélgetések olvashatók az egykori előadásokban részt vett színművészekkel, rendezőkkel, más színházi emberekkel.
Ma a Gábor Miklóssal készült riportot szeretném megmutatni. Érdekessége, hogy erre a beszélgetésre már a Felvidéki Judit által jó három és fél évtizeddel később rendezett televíziós változat elkészülte után került sor, amelyben Gábor Miklós az apa szerepét játszotta. Így a riport, amely természetesen elsősorban az 1945 őszén bemutatott előadásról szól, érinti az 1981-es filmet is.
Mivel már elég régen került itt szóba a téma, röviden emlékeztetek rá, hogy a fiatal Gábor Miklós, hazaérkezve a világháború poklából a Nemzeti Színház tagja lett. A Művész Színház vendégszereplésre kérte fel, s az 1945. szeptember 21-én bemutatott előadásban a fiú, Michel szerepével robbant be valósággal a színházi világba. 1981-ben a darabból televíziós film készült Felvidéki Judit rendezésében, melyben Gábor Miklós az apát, Uray Tivadar egykori szerepét játszotta; a női főszereplő ebben a filmben Vass Éva volt.
Akkor itt van a Gábor Miklóssal készült riport, készítette Osgyáni Csaba [O. Cs.]. Előtte még annyit megemlítek, hogy a konkrét előadást Apáthy Imre rendezte, de szoros együttműködésben a színházigazgató (és tulajdonos) Várkonyi Zoltánnal, mint erről már volt szó korábban.
 |
| Valamennyi szereplő a színpadon: Keresztessy Mária, Szörényi Éva, GM, Uray Tivadar, Sulyok Mária |
GÁBOR MIKLÓS
[O. Cs.] Ön egyetlen szerepet játszott el a Művész Színházban, de azt kiugró sikerrel: a fiatal hőst Cocteau darabjában, a Rettenetes szülőkben. Hogyan került sor erre a vendégjátékra?
[G, M.] A részletekre már nem emlékszem, de az biztos, hogy semmiféle sztori nem kötődik hozzá. Még csak annyi sem. hogy egyszercsak csörgött a telefon, és... mivel akkoriban nem is volt telefonom. Várkonyit ismertem ugyan régebbről, magam is meglepődtem azonban, amikor erre a fontos szerepre felkért. Közvetlenül ezelőtt Ottót játszottam a Nemzeti Színház Bánk bán-előadásában, s nincs mit szépíteni a dolgon, magam is éreztem a kudarcot. Az, hogy a Rettenetes szülőkben végül is én játszottam a fiút, kettős csodának köszönhető. Először is annak, hogy Várkonyi - noha tudta, milyen jó szerepről van szó - lemondott arról, hogy saját magára ossza a szerepet. Másodszor pedig annak, hogy a szakmában akkor nyüzsgő sok-sok félig ismert vagy ki nem próbált ember közül éppen engem szúrt ki, akiről aztán bebizonyosodott, hogy méltó a szerepre. Ilyen szeme volt: mindenfajta előzetes próba nélkül, ráadásul egy eléggé szerencsétlen Bánk bán-előadás után felém nyúlt, és felmutatott belőlem valamit, amiről akkor magam sem tudtam.
[O. Cs.] Milyen elképzelésekkel állították színpadra a darabot, milyen koncepcióval? Szóval mitől lett ez siker?
[G. M.] Én azt hiszem, semmi különös nem volt abban az előadásban, semmiféle "kunszt". Akkoriban a francia drámának az a vonulata, amelyet például Giraudoux vagy Cocteau is képvisel, nálunk nemigen jutott színpadhoz. Az előadás tehát eleve az újdonság erejével is hatott. Kitűnő volt a szereposztás is, ha nem tévedek, Sulyok Máriának ez lett az egyik legemlékezetesebb alakítása; a nagynénit játszó Keresztessy Máriáról időközben méltatlanul megfeledkeztünk. Várkonyi nagyon jól ismerte ennek a darabnak az atmoszféráját. Többször kiszaladt Párizsba - akárcsak Major Tamás -, az akkori színházi élet központjába, ahonnan Jouvet-ék, Barrault-ék művészetének élményétől átitatódva lehetett visszatérni. Ennek a levegője, felszabadultsága kamatozott saját alakításaikban, rendezéseikben, a Művész Színház és a Nemzeti Színház előadásaiban.
[O. Cs.] Milyen levegője volt a Rettenetes szülőknek?
[G. M.] Várkonyi stílusérzékét dicséri, hogy tudta: ebben az előadásban semmiféle trükkre sincs szükség. A színészi játéknak kell érzékeltetnie a darab furcsa kettősségét: a klasszikus szerkezetbe foglalt, ám szinte a krimi határán járó bonyolult pszichológiai drámát. A Makrancos hölgy például a Fábri tervezte díszletek külsőségeiben is olyan játékos produkció volt, amelyik nemigen hasonlított, mondjuk, a háború előtti Nemzeti Színház Shakespeare-előadásaihoz. A Rettenetes szülőket viszont teljesen naturalista megvalósításban játszottuk. A történet, ugye, egy teljesen lerobbant, elhanyagolt polgári lakásban játszódik, a lakásban mindenhol szétdobált tárgyak, félig használt fehérneműk, pongyolák hevernek össze-vissza. Ne feledje, hogy mindez még 45-ben történt; egyszercsak az egyik előadáson egy patkány szaladt be a színpadra, megállt a színpad közepén, rémülten körülnézett, majd megfordult és kirohant. Keresztessy Mária észrevette, óriásit sikoltott, de az előadás egyébként rendben ment tovább. A felvonás után a színpadnál ügyelő tűzoltó elárulta, hogy ő látta a beszaladó patkányt. Megkérdeztük, miért nem zavarta akkor el, vagy egyáltalán, miért nem csinált valamit? Mire ő széttárta a karját: azt hittem a patkány is az előadáshoz tartozik.
[O. Cs.] A közönség hogyan fogadta az előadást?
[G. M.] Nagy érdeklődéssel. A Művész Színház közönsége a polgárság, főleg az értelmiség köreiből verbuválódott, akik természetesen rohantak a színházba a hírre, hogy végre láthatnak Cocteau-t magyar színpadon. Akkoriban ráadásul még nehezen lehetett közlekedni, délután kezdődtek az előadások, a közönség így is igyekezett hazamenekülni sötétedés előtt. Ez a széria akkor tehát óriási sikernek számított, hiszen többszáz előadást csak később értek meg a darabok, amikor már jobban beindult az élet Budapesten.
[O. Cs.] Cocteau drámáját nemrég a tévében is láthattuk, csakhogy ön már nem a fiút, hanem az apát játszotta. Nem hívódtak elő önben a Művész Színház-i előadás reminiszcenciái?
[G. M.] De igen, bár ez egészen más produkció volt, természetesen, hiszen Vass Éva például egész más karakter, mint Sulyok Mária volt és így tovább. Ami azonban meglepő: a tévédráma felfogása nem sokban különbözött attól, amit annak idején Várkonyi ezzel a darabbal el akart mondani, s abban sem fedeztem fel sok változást, ami pedig a leghamarabb öregszik a színházban: a beszédmódban, a közvetlenség fokában. Úgy látszik, az, ami Várkonyi színházában az előadások hangvételét meghatározta, éppúgy nem aggott el, mint, mondjuk, a filmen Kabos Gyula játéka. Ma is érvényes, valódi, ma is elfogadom mint létező természetes emberi hangot. Ha régi felvételeket nézek vagy hallgatok - köztük a sajátjaimat is -, kevés alakítást tudok igazán élvezni, elfogadni ma is. Várkonyi azt kereste és találta meg a munkája során, aminek az idő, úgy látszik, nem árt.
[O. Cs.] Ön is hivatkozott már arra, hogy a Művész Színház igen sok színészt fedezett fel és röpített a magasba. Az ön pályáján is meghatározó jelentőségű volt-e az itteni vendégszereplés?
[G. M.] Ez volt az egyetlen vendégszereplésem a Művész Színházban, de kétségkívül kihatott az egész életemre. Új arcomat mutatta meg a világnak és saját magamnak is. Várkonyi rendezői módszere, a színházi légkör, a Rettenetes szülők értékes sikere visszaadta az önbizalmamat, melyet a Bánk bán-kudarc után nem tudom, egyébként hogyan nyerhettem volna vissza. Rendkívül sokat jelent, hogy amikor az ember szorult helyzetben van a pályán, akad-e ember, aki bizalmat kölcsönöz neki. Végülis a Művész Színházban köszöntött rám az első igazi nagy színpadi siker, a nagy kiugrás, s azért mindjárt másként érzi magát az ember, ha ilyesmit cipel a batyujában. Később még több ajánlatot is kaptam Várkonyitól, de időközben rengeteg elfoglaltságom akadt a Nemzetiben, s így elsősorban egyeztetési problémák miatt nem jött létre az új vendégszereplés. Nézőként azonban szinte valamennyi előadásukat láttam. Legélénkebben a színészi alakításokra emlékszem: Tolnayra, Darvasra, Pécsi Sándorra, akinek a Giraudoux-darabbeli szikrázó monológját - pedig fogalmam sincs már róla, miről szólt - mintha ma is látnám-hallanám. Nézőként tulajdonképpen furcsa kapcsolatom volt ezzel a színházzal: az én színházi eszményem valami más volt, én valami mást szerettem volna csinálni, de mindig valami hallatlanul nagy gyönyörűséget leltem abban, amit náluk láttam. S végül a pályámon mindig valami olyasmit szerettem volna megvalósítani, amiben az is benne van, amit ők csináltak. Szóval azt hiszem, sosem szakadtam el tőlük teljesen.
A beszélgetés végén még arról esett szó, hogy Gábor Miklós hogyan fogadta a Művész Színház megszüntetésének hírét - azt gondolom, ez a problémakör már túlmutat a mi témánkon. Így is hosszúra nyúlt a poszt, ezt kihagyom.
Viszont később fogok még mutatni néhány sajtóvisszhangot az 1945-ös előadásról ugyanebből a könyvből, amire ha kicsit későn is, de szerencsésen mégis ráakadtam. A fenti képet is ebből a kötetből koppintottam :)
