Gábor Miklós, az író 2.

A múltkori bevezető után ma Gábor Miklós önálló könyveit kezdem sorban megmutatni, megjelenésük ideje szerint. Rögzítem a legfontosabb könyvészeti adatokat, idemásolom a borítókat és begépelem a fülszövegeket. Hogy ne legyen egyszerre túl sok az olvasnivaló, az anyagot két részre bontom, így a későbbi kötetek legközelebb következnek.

1963

TOLLAL
Naplójegyzetek
Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1963. 295 oldal, 24 tábla (fekete-fehér fotók)
A borítón Gábor Miklós egyik grafikája Hamletről:

Fülszöveg:

"Ezeknek a jegyzeteknek főszereplője tulajdonképpen Shakespeare, életem egyik legnagyobb, legállandóbb élménye. Ő mutatta meg nekem legvilágosabban, mit jelenthet a művészet egy ember - általában az emberek életében" - írja Gábor Miklós mintegy összefoglalásnak és bevezetőnek. Valóban, ezeknek a naplójegyzeteknek a vezércsillaga Shakespeare: de benne, alakjain keresztül a színészi felkészülés legrejtettebb pillanatait leshetjük meg, a küzdelmet a szereppel, a személyes élmény és lelkiállapot átalakulását művészetté, azt a mély és eleven kapcsolatot, ami a színészt az általa megformált alakhoz köti. Vallomásnak is nevezhetnénk ezt a könyvet, amelyben egy kiváló színész maszk nélkül lép elénk, és nyugtalan elemzőkészségével, gondolatainak pontos és érzékletes megfogalmazásával nem is a kulisszák mögé visz bennünket, hanem a színművészet igazi műhelyébe: a színész gondolatai és érzései közé.

1968

TOLLAL
Naplójegyzetek
2. átdolgozott és bővített kiadás
Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1968. 326 oldal, fekete-fehér fotókkal
A borítón ugyanaz a grafika, mint az első kiadásban
 
Fülszöveg:

A Tollal első kiadása méltán aratott sikert. A második, bővített kiadás pedig azoknak az érdeklődésére is számíthat, akik az elsőt olvasták: a Hamlet kapcsán felmerülő gondolatok, emlékek, megfigyelések egy teljesen új fejezettel gazdagították a könyvet. E fejezet fő témája a modern színház, a modern művészet; gondolatok és élmények, viták és jellemzések követik egymást, tűnődően, kihívóan, szorongással és felelősségérzettel.

E naplójegyzetek vezércsillaga Shakespeare: de benne, alakjain keresztül a színészi felkészülés legrejtettebb, legismeretlenebb pillanatait leshetjük meg, a küzdelmet a szereppel, a személyes élmény és lelkiállapot átalakulását művészetté, azt a mély és eleven kapcsolatot, ami a színészt az általa megformált alakhoz köti. Vallomásnak is nevezhetnénk ezt a könyvet, amelyben egy kiváló színész maszk nélkül lép elénk, és nyugtalan elemzőkészségével, gondolatainak pontos és érzékletes megfogalmazásával nem is a kulisszák mögé visz bennünket, hanem a színművészet igazi műhelyébe: a színész gondolatai és érzései közé.

1972

A SZÍNÉSZ ÁRNYÉKA
Gábor Miklós műhelyében
Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1972. 316 oldal, 16 tábla (fekete-fehér fotók)
Megjelent a Műhely című sorozatban

Fülszöveg 1.

A nagy szerep magába zárja a színészt: ha Gábor Miklósra gondolunk, a Hamletre gondolunk. Pedig a Hamlet csak egyik csúcspontja ennek a színészi pályának. Hiszen Gábor nem egyoldalúan tragikus színész. Remek, felszabadult komédiázó kedvvel játszott a legkülönbözőbb fajsúlyú vígjátékokban is Eduardo De Filippo Vannak még kísértetek című burleszkjétől Szerb Antal Ex-én, és Molnár Ferenc egyfelvonásosain át a fanyar Shaw-alakításokig és az Ahogy tetszik már-már tragikus méla Jacques-jáig. Sőt éppen a komédiázó kedv varázsolta sokarcúvá, dinamikusan feszültté Hamletjét és a többi Hamlet-szabású szerepet. Gábor Miklós majdnem mindig olyan hősöket alakít, akiknek létét szertefeszítik az ellentétes indulatok, akik a diadalmas jókedvből szempillantás alatt hullanak a legmélyebb kétségbeesésbe. Az elkeseredett szenvedélyt hűvös úriember-külsővel takaró Metellust Füst Milán Catullus-ából, a finom, hideg, csak belülről lobogó Robespierre-t Büchner klasszikus tragédiájából, a Danton halálá-ból. És a nagy királyok sorát, akiknek alakjához "a hatalmas, szörnyűséges hozzátartozik", de a magány is, a fenség magánya és a zsarnok magánya, a fenség szédülete, a zuhanás szédülete, bukás "akár a semmibe": Richárdot, Oidipuszt és Henriket. Meg azt, aki királyoknál bőkezűbben dobja oda a nihilnek az egész világot és saját magát, az önpusztítás iszonyú szentjét, Kis Jánost, korunk Oszlopos Simeonját.

Gábor Miklós 1919-ben született. A Színművészeti Akadémia elvégzése után a Madách Színházhoz, majd a Nemzeti Színházhoz szerződik. 1954 óta a Madách Színház művésze. Jelentősebb szerepei, a fent említetteken kívül: Hlesztakov (Gogol: A revizor), Trench (Shaw: Szerelmi házasság), Ferdinánd (Schiller: Ármány és szerelem), Ruy Blas (Hugo: A királyasszony lovagja), Musset: Lorenzaccio, Bicska Maxi (Brecht: Koldusopera), George (Albee: Nem félünk a farkastól). Egyik legkorábbi sikerét a Valahol Európában című filmben aratta. Azóta számos film főszereplője volt. Kossuth-díjas, kiváló művész. Első könyve, a Tollal 1963-ban jelent meg. 

Fülszöveg 2.

"Nem a csupasz arc az igazság, hanem a maszk: az idegen isten a lelkünk mélyén. Nem a vallomás, csak a maszk képes valóban nevén nevezni a dolgokat. Nem érzelem, nem intelligencia, csak a mimikri, az 'úgy teszek, mintha': ez teszi a színjátszást filozófiává."

A tömören megfogalmazott színészparadoxon - minden művészet alapvető paradoxona - kulcsmondat Gábor Miklós könyvében. De könyvének mégsem a maszk a témája, nem is a színészet. Gábor Miklós kötetlenül és közvetlenül, tárgyi meghatározók nélkül önmagáról vall. A személyiségnek arról a mélyrétegéről, ahol drámaian összecsapnak emberi adottságok és külső élmények, hogy az összecsapásból kiforrjon, kisugározzon mindaz, amit az ember a világnak adhat: gondolat, érzés, tett - és alakítás. A léleknek ebben a mélységében az események csak jelképek. Különleges önéletrajzában Gábor Miklós zárójelbe teszi a történést és az időt; A színész árnyéka egyetlen lírai vallomás. Egyanyagú: legszemélyesebb részletei is a színészetre vonatkoznak, és a tárgyilagos szerepelemzésekben is érezni a kegyetlen kitárulkozást. Hiszen ugyanarra - a teljes azonosulás és a kívülálló figyelem együttes jelenlétére - van szüksége írónak és színésznek, ha játszik. ha szerepeiről ír, ha megfigyeléseit rögzíti vagy önmagáról szól. Önmagáról; az előadás után, letéve a színpadi királyok koronáját, a színpad magányából visszazárkózik naplója magányába, hogy az írás erejénél fogva ismét vérrel töltse meg, akinek a színpadi hősök elszívták húsát és vérét: a színész árnyékát - önmagát.

1976

KICSI-VILÁG-HÁBORÚ
Napló, huszonöt évesen
Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1976. 171 oldal. A szerző rajzaival

Fülszöveg 1.

Gábor Miklóst nem elégítette ki, hogy színész. Meg akarta mutatni "a színész árnyékát" is: önmagát, aki testét, mimikáját, szenvedélyeit, mindazt, ami látszik, szerepeinek adta oda. Az esszéista megfeleléseket keres tárgya és szubjektuma között; kinek lehet jobb esélye erre, mint a színész-esszéistának, aki a maga alakította szerepeket elemezheti. Gábor Miklós izgalmasan okos szereptanulmányai intim közlendőit takarják, a mellékesnek látszó személyes megjegyzésekben viszont színpadi vérrokonairól, Hamletről, Büchner Robespierre-jéről, Sarkadi Kis Jánosáról mond gondolatpattintó igazságokat. A színészet az író Gábor Miklós számára elsősorban téma, közvetítő anyag; mint színész megtehette, hogy áttételek nélkül szóljon önmagáról, és naplójegyzeteivel bevilágítsa a léleknek azokat a tájait is, amelyeket hivatásos író, prózában, csak képzelt alakjai lelkébe plántálva mutathat meg.

Gábor Miklós 1919-ben született. A Színművészeti Akadémia elvégzése után a Madách Színházhoz, majd a Nemzeti Színházhoz szerződik. 1964-től a Madách Színház tagja. Jelentősebb szerepei: Jago, Romeo, Hamlet, III. Richárd, Moliere Don Juanja, Alceste-je, Gogol Hlesztakovja, Musset Lorenzacció-ja, Brecht Bicska Maxi-ja, Füst Milán IV. Henrik-e, Metellus-a, Sarkadi Sebők Zoltán-ja, Kis János-a. Egyik legkorábbi sikerét a Valahol Európában című filmben aratta. Azóta számos film főszereplője volt. Kossuth-díjas, kiváló művész. A kecskeméti Katona József Színház tagja; itt Schiller Don Carlos-ának Fülöp királyát, Racine Bereniké-jének Antiochusát játszotta. Művei: Tollal, 1963, 1968, A színész árnyéka, 1972; Fejegyzések Alceste-ről, 1975

Fülszöveg 2.

A második világháborúról könyvtárnyi könyvet írtak magyarul is. Megírták a háborúba hajszolt ország tragédiáját, a doni front és a táborok szenvedéseit. Megírták a partizánokat, az ellenállókat és a katonát, aki tapasztalatai súlya alatt szembefordul a fasizmussal. De nem írták meg a sokakat, a háború muszáj-katonáit, akik meggyőződésük, akaratuk ellenére tehetetlenül sodródtak a bomló seregek zűrzavarában.

    A kezdő színész 1944 kora őszén kerül ki a frontra. Mint katonáskodásra kényszerített művész a németeket érzi ellenségének, a szovjet csapatokat reménybeli felszabadítónak, ám szégyenkezve vallja be, hogy nem gyűlöli annyira a németeket, mint amennyire fél tőlük; és ahhoz képest, hogy elvben az ő oldalukon áll, eléggé fél az oroszoktól is. Meglepetten kell tapasztalnia, hogy a háború gyakorlatában az elvek szolgálata távolról sem olyan egyszerű, ahogy a naplóírás magányában elgondolta. A második világháború entellektüel-Svejkjeként téblábol a frontok között, nőkről képzeleg és önmagát analizálja. Helyzete kivételes, hiszen nyilván kevesen voltak, akik ilyen gonddal és ennyire kívülről szemlélték önmagukat még életveszélyben is. De amit átélt, azt vele együtt élték át társai, az akkori huszonévesek, mai középkorúak. Így az eseményekkel egyidőben írt (utólag csak tömörített és kommentált) napló egy kicsit Magyarország furcsa háborújának és a történlembe sodródott ifjúságnak a regénye lett.

Gábor Miklós - Robespierre-ről

Már három posztban foglalkoztam Büchner: Danton halála című drámájának 1963. december 20-án bemutatott előadásával, amelyben Robespierre-t Gábor Miklós játszotta, aki ezt pályája egyik legfontosabb szerepének tekintette.

Eddig olvashattuk a Film Színház Muzsika rövid tudósítását az első színpadi próbáról, majd idéztem Demeter Imre és Nagy Péter korabeli színikritikáiból.

Mint ígértem, ma maga Gábor Miklós következik, aki könyveiben többször is megnyilatkozott a témáról. 

A színész árnyéka című, 1972-ben napvilágot látott második könyvében rendkívül érdekes megközelítésben szólt a szerepről. Akinek megvan a könyv és érdekli részleteiben, a 214. oldaltól érdemes elkezdeni az olvasást és úgy tíz oldalon át folytatni. A könyv ezen oldalai előadások utáni jegyzetekből öltöttek testet. Bennük Gábor Miklós két olyan darabot és szerepet vet össze, amely daraboknak és szerepeknek - látszólag - semmi közük egymáshoz.

Gondolatmenete Füst Milán: Catullus című darabja apropóján indult. A drámát, amelyben Metellust játszotta, a Danton halála után körülbelül négy évvel mutatta be a Madách Színház. Úgy érezte, hogy annak egyik előadásán különösen jól játszott, új dolgokat fedezett fel Metellusról és rájött, hogy ennek a figurának a magyarázatát Robespierre-nél találja meg. S bár úgy tűnik, a két darabnak és a két szerzőnek semmi köze sincs egymáshoz, Gábor Miklós színészként és gondolkodóként egészen új aspektusokat fedezett fel Robespierre és Metellus között. Rendkívül érdekes szellemi kalandozás, nagyon érdemes elolvasni. Mivel itt a blogban a Catullus-szal még nem foglalkoztunk, ezért nem másolom ezt a részt ide, csak innét buzdítok olvasásra - egyelőre. Ha nincs meg otthon, könyvtárba is be lehet menni, a könyv jelzete 792 G 14.

A két főszereplő: Robespierre (GM) és Danton (Bessenyei Ferenc)

Kos a mérlegen (Szépirodalmi Kiadó, 1990) című könyvében is foglalkozik Robespierre-rel. Itt is szól az általa átélt rokonságról Metellus-szal. Ám előtte elmeséli, annak idején hogyan talált rá színészileg a figurára. Mivel ez a rész annyira nem hosszú, belefér egy blogbejegyzés keretébe, ide másolom a könyv 143. oldaláról:

A Danton halála első próbáin (Robespierre-t játszottam) tartásom érthetetlenül merev, mozdulataim érthetetlenül görcsösek voltak. Hasztalan próbáltam fellazítani könyököm, derekam, testem nem engedelmeskedett. Kínomban már azzal gyanúsítottam magam, hogy egyik közéleti működéséről ismert kollégám görcsös, bábszerű mozdulatait utánzom. Egy próbán aztán így tettem fel a kérdést: mit akar nekem mondani merev tartásom? Ha elfogadom, nem ellenkezem vele? Abban a pillanatban rájöttem, hogy nem én, a színész vagyok görcsös, hanem Robespierre. Hogy Büchner Robespierre-je alig más, mint feszes, túlságosan is feszes tartás + szó. És rögtön megértettem valamit nagy politikus kollégám egyéniségéből is, valami alig megfogalmazhatót, amit csak gerincem és mozgásom pletykált nekem róla. "Kis vidéki Robespierre!' - vigyorodtam el kajánul. Eszembe jutottak színésztársaira vetett aggodalmasan zsarnoki pillantásai, miközben zsenialitásával szórakoztatja őket. Tartásom leleplezte nekem a komédiást, a kajánt, a szervilist, a dörgölődzőt és a bátrat, akit gyűlöltem és akit szerettem, aki zavart és akitől tanultam, aki számít és aki nem számít - anélkül, hogy vesződnöm kellett volna az összeférhetetlennek tűnő tulajdonságok összebékítésével, töprengenem arányaikon, anélkül, hogy alakjának megítélésével foglalkoznom kellett volna: telibe találtam őt - és egyben Robespierre-t. De magamat is, viszonyomat hozzá és Robespierre-hez. Abban a pillanatban a kolléga árnyéka eltűnt, elvesztette jelentőségét. Csak közvetítő volt Robespierre és köztem.

Gábor Miklós könyvei valóságos kincsesládák, én legalábbis állandóan új és új dolgokat találok bennük: korábban még fel nem fedezett, vagy meg nem értett gondolatokat (ez utóbbiakból különösen sok van...), pedig mindegyiket jó néhányszor olvastam - és még fogom is olvasni...

Gábor Miklós utazásai 10.3

Mint ígértem, ma azzal folytatom a Madách Színház 1966-os moszkvai vendégjátékának témáját, hogy a Népszabadság és a Film Színház Muzsika beszámolói után belelapozunk együtt Gábor Miklós: A színész árnyéka című könyvébe (Bp. Szépirodalmi Kiadó, 1972), ahol ő maga ír arról, hogyan élte meg ezeket a napokat, különös tekintettel a Hamlet második előadására.

A Madách Színház egy hetet töltött akkor Moszkvában, öt előadásukból a legnagyobb sikert a Hamlet aratta. Eljátszották a Koldusoperát is Gábor Miklós Bicska Maxijával, viszont Bornemissza Péter Magyar Elektrájának Égisztus szerepébe úgy kellett egy kollégájának beugrania, mert berekedt. A magyar újságok azt írták, hogy ez a második Hamlet alatt történt, ám Gábor Miklóst olvasva kiderül, hogy már annak is rekedten ment neki...

Az idézet legelső mondataihoz annyit azért hozzáfűznék, hogy a moszkvai siker, benne az ő hatalmas személyes sikere kifejezetten nagy publicitást kapott idehaza, csak persze nem rögtön az első előadás után. Akkor még nem volt internet... 

A másik hozzáfűzni valóm pedig az, hogy a részlet tökéletesen illusztrálja azt a véleményt, amit - bevallom, így hirtelen nem emlékszem, ki mondott Gábor Miklósról, miszerint: azért lett színész, hogy témát adjon magának mint írónak...

Következzen A színész árnyéka egy hosszabb részlete, a 314. oldaltól (a ét kép is onnét származik):

  - Mi volt? Volt sikeretek? - kérdi Zsuzsa a telefonban. - Várj, a keresztlányod mondani akar valamit... - És hallom Berenike vékony csipogását a fekete kagyló mélyéből.

   Itthon azt se tudják, volt-e sikerünk. Szokjunk vissza a kisvárosba.

   Ott álltunk kéz a kézben és ők ott lenn kiabáltak, éljeneztek.

   

Ez a moszkvai hét erőteljes lángolásban telt el. Ez az igazi életem.

   Teljesen berekedtem. A Hamlet előadása előtt egy órával még alig tudtam megszólalni, "szép hangom" elhagyott. Igazgatóm és rendezőm aggódva vettek körül: tudok játszani? Nem kellene lemondani az előadást? Nem lesz botrány?

   Öltözőm a Kreml színházában inkább szalon volt (a sarokban még egy zongora is állt), csendes, tágas (milyen más, mint otthoni öltözőm, pár napig egy másik színész életét éltem). Éppen a fejem felett hatalmas Sztanyiszlavszkij-kép: keménygalléros úriember, kezére hajtja állát, szemében forradalmár mosoly. (Babits Mihály vagy Tóth Árpád se másként.)

   A társulatot akkoriban (még emlékezünk) belső viszályok tépték. Tudtam, sokan jobban szeretnének, ha módot adnék nekik, hogy sajnáljanak, ha lemondanék az előadásról és a sikerről. (Nem tudtam, de a légkört éreztem. Nyilván senki se vallotta be önmagának sem az ellendrukkot, de mégis...) Egyszóval, nemcsak az idegen közönséget kellett legyőznünk, de a lázongás szellemét is, a köztünk lappangó rosszkedvet. Én meg tökrekedt voltam.

   Igen, vállalom az előadást, mondtam, és az aggódók - ha nem is megnyugodva - kimentek. A fodrász fejemre ragasztotta a szőke parókámat. Néha vidáman felpillantottam Sztanyiszlavszkijra, és amikor aztán a fodrász is magunkra hagyott, suttogva beszélgettem is a képpel, valóban ezt tettem, nem féltem, hogy önmagam előtt nevetséges leszek. Az öregben nem volt semmi tekintélyes, lehetett cinkoskodni vele. Itt voltam, megfosztva a hangomtól, szinte minden kifejező erőtől, egyetlen dologban bízhattam, hogy "vagyok". Néha elkapott a pánik, szinte a halálfélelem érzése; de teljes biztonsággal tudtam, hogy sikerünk lesz.

   Sikerünk lett. (Ami történt, nyomon tudom követni mindaddig, amíg elkezdődött az előadás, de azután... a fronton egyszer tűzharcba keveredtem tankokkal, az az élmény mosódik el így a zajban és a füstben.) A közönséget legyőztük, a siker nagyobb volt, mint előző nap. Hogy tapsukban mennyi volt a jóindulat, nem tudhatom (hiszen látniuk kellett, hogy betegen játszom). De a jóindulat és a szánalom nem lelkesedik, ők pedig lelkesedtek, azt játékom minden pillanatában éreztem. Ők repítettek. Ők - és a társulat.

   Soha ilyen csodálatra méltónak nem láttam a társulatot. Nem azért, mert "becsületesen helytálltak", nem, nem a becsület mozgatta őket, hanem maga a játék, a színház, a csoda - amelyre mondhatnám, hogy én teremtettem, ha én teremtettem volna. Igaz, én voltam ennek a csodának a központja, de mind csodát tettünk, ők is, akik befutott színész létükre statisztaszerepeket vállaltak mellettem. Nem pontosan és lelkiismeretesen játszottak, hanem zseniálisan. Ott, a színpadon, a legtermészetesebben, a legösztönösebben alkalmazkodtak ahhoz, amit én, rekedtségem miatt, szintén rögtönözni kényszerültem. Nem jól kidolgozott terveket hajtottak végre lelkiismeretesen, hanem rögtönöztek ők is, másképp játszottak, mint máskor, minden megváltozott, a hangerejük, a gesztusaik, a helyzetek másként alakultak - odaadó figyelmük mintegy körülpárnázott, emelt, , sugallta következő lépésemet, egyetlen erőfeszítéssé váltak, hogy nekem sikerem legyen. Azon az estén színházam társulata (az éppen viszályoktól, félreértésektől tépett társulat) olyan erősnek mutatkozott, mint talán még soha - és ereje most sem a fegyelem volt, hanem a tehetség és ihletettség.

Néhány nappal később Bicska Maxiként Sztanyiszlavszkij képe alatt

Kicsit visszaveszem a szót, mert erősen gondolkodtam, hogy csak eddig idézzem-e a fejezetet. Tulajdonképpen így is kerek és lenyűgöző a leírás, mégis úgy érzem, hogy ide kell másolnom a folytatást is,  még ha így nagyon hosszú is lesz ez a poszt; ugyanis Gábor Miklós még egy jót "csavar"a dolgon, még mélyebbre hatol az értelmezésben. Aki még nem fáradt el, tartson Gábor Miklóssal - megéri :)

Úgyhogy itt a fejezet és az egész könyv legvége, pontosan onnét kezdve, ahol az előbb abbahagytam:

   Aztán vége volt, ki kellett lépnünk a színpadról. Ismét azzá váltunk, akik előadás előtt voltunk. Megtagadtuk az örömet, egy perc alatt. Azt vártam, hogy a taps majd összeforraszt minket, egy csapásra? Elbizakodott voltam, mint egy gyerek. megsértődve gondoltam: "Miért nem akarjátok elismerni, ami történt? Amit én csináltam?" Ők meg azt gondolták: "Már megint mit liheg itt a sikerével?" Haragomban nem vettem észre, hogy lelkesedésem mennyire kihívó lehet a szemükben. Ugyanabba a tévedésbe estem, mint ők: magamnak tulajdonítottam a csodát. Nem tudtuk, hogy hogy mind annak a hatalmában voltunk, amiből élünk, amiből a színház él. Ez a csodálatos ölelés nem tanított meg igazán bennünket, hogy hol keressük szerelmünk boldogságát, inkább letagadtuk, elhallgattuk. Én újabb sebeket kaptam, ők pedig legjobb esetben még inkább tisztelték akaraterőmet vagy lelkiismeretességemet - és még inkább utáltak beképzeltségemért. Egyikünkben sem volt elég tisztánlátás, hogy megragadjuk a pillanatban azt, amiből a jövő megszülethetett volna. Legalább két év telt el, míg ismét egészségesek lettünk, ki tudja, hogyan, ki tudja, miért.

   Ahogy az évek múltak, kezdtem megérteni, ami történt - már amennyire ez megérthető. Ma már tudom, hogy azt az estét nem én csináltam, többszörös értelemben sem én. Ők csinálták, akik nélkül játékom erőlködésbe fulladt volna. De Sztanyiszlavszkij képe is csinálta. Neki elhittem, hogy nem kell a hang, nem kell az akarat, csak játszani kell, a "negyedik fal" mögött. Az előadás előtti percekben végigfutottam magamban mindazon, amit tanultam tőle, a "lazítás", a "fizikai cselekvés" bűvészkellékein. De nem kellett segítség, megszűnt Sztanyiszlavszkij és az ő fizikai cselekvése, megszűntem én is, sikervágyam görcse, mindaz, amit tudtam mesterségemről és a szerepről, csak a várakozás maradt, várakozás az örömre, odaadó, lebegő érzés, és ez nem múlt el, amíg az előadásnak vége nem lett. Parancsnak engedelmeskedtünk mindannyian, a játék elfeledtetett velünk mindent, többek voltunk, mint magunk. Velük voltam, köztük, de önmagamat is elhagytam. Igen, olyan volt ez, mint az álom, csak én vagyok benne, csak rólam szól, mégis, mintha meglátogatna, mintha nem én lennék, hanem objektív tünemény - magam is kívül rekedtem a "negyedik falon", lenn ültem a nézőtéren - emléke is olyan, mint egy álomé: néhány képtöredék és a boldogság oktalan, megfoghatatlan érzése. Amikor - már civilben - a Kreml falánál csoportokban álldogáló közönség elől zavartan visszahúzódtam, elbújtam, amikor a várakozó autóbusz felé sompolyogtam, egyedül, szinte menekülve, a sírás határán, a nagy ragyogás és a nagy sötétség foltjaival agyamban és izmaimban, egyszerre egy kivert kutya és egy nászát ülő királyfi, zavartan, a boldogság és reménytelenség mezsgyéjén, előttem az autóbusz sárga ablakaiban a többi színész álmos és fáradt profilja, szerettem volna, ha ünnepelnek, és szerettem volna, ha észrevétlenül eltűnhetek közülük - szálljak fel a buszra? Forduljak vissza, kezdjük elölről? Mit vihetnénk magunkkal, hogyan?... Egyszerűen nem tudtam tájékozódni önmagamban és a világban. Ki lehet büszke arra, hogy milyen álmokat "csinál"...?

Legközelebb Itália földjére követjük Gábor Miklóst.

Hamlettel a fogorvosnál

Mostani bejegyzésem egy kicsit, sőt nem is kicsit különbözni fog az eddigiektől, de valahogy szükségét érzem, hogy megírjam. Fogorvoshoz járok egypár hete, de most már hamarosan kibukkanok az alagútból. Nagyon-nagyon nehezen szántam rá magamat, pedig sokszor eszembe jutottak Hamlet szavai:

Ha most történik: nem ezután. Ha nem ezután, úgy most történik; s ha most meg nem történik, eljő máskor: készen kell rá lenni: addig van.

Persze jól tudom, hogy ebben az idézetben azért fontosabb dologról van szó: a "lenni vagy nem lenni" alternatívájából a "nem lenni"-ről, azaz a halálról. De talán mégsem nevetséges, hogy az én kisebb jelentőségű problémám kapcsán is – ami azonban nekem nagyon is nyomasztó volt – kísértett ez a gondolatmenet, mert tulajdonképpen arra is igaz.

Sokszor felidéztem magamban Gábor Miklós szavait is A színész árnyéka című kötetéből, és gondoltam, ha majd odakerülök, megpróbálom az ő módszerét követni, amit így írt le:

Mint a fogorvosnál: mindig megdicsér, hogy milyen bátran viselem el a fájdalmat, holott én félek, és nem bírom elviselni, ha kínoznak. De mindig arra gondolok: "Ez még nem az igazi, az igazi csak ezután jön!" – és reszketve várom az igazi fájdalmat. Kezelés után aztán csodálkozom: ennyi volt? (92. oldal)

Nálam aztán úgy történt, hogy szerencsére – gyorsan le is kopogom, hogy most már a legvégén is így maradjon – nagy fájdalommal nem kellett megbirkóznom, inkább csak kellemetlenségekkel; gondolom, ma már hatékonyabban lehet csillapítani a fájdalmat és a műszerek is biztosan kifinomultabbak, mint az 1960-as években, amikor ő a fentieket írta. A félelmeimet és a lelki traumát pedig egészen fantasztikusan feloldotta a fiatal fogorvosom; mondtam is neki, hogy valóságos csodát művelt velem. Egyedül a legutóbbi kezelésem volt hosszadalmas és benne körülbelül két-három perc erejéig tényleg fájdalmas. Na, akkor megpróbáltam alkalmazni a Gábor Miklós-módszert – de szerencsére igazán nem kellett sokáig, így nem szerezhettem benne rutint :) Amíg ez a hosszadalmas dolog tartott, magamban Hamlet monológjait mondogattam (nyolcadikos koromban tudtam kívülről az egész darabot, jó részét ma is fel tudom idézni), és lelki füleimmel meghallgattam egy-két töredék operaáriát a másik szeretett művésszel, Plácido Domingóval. Így tényleg sikerült valamennyire eltávolodni a konkrét történéstől. Azért a végére elég nyűgös lettem, ezt beismerem, de akkor már másfél órája csücsültem a székben; ám így is sokkal könnyebben viseltem a gyűrődést, mint eredetileg gondoltam volna.

Úgyhogy az orvosomon kívül utólag is köszönöm Gábor Miklósnak, hogy még ezen a téren is segített nekem...