Gábor Miklós és az opera 2.

Mint a számozásból látszik, egyszer régen már foglalkoztam ezzel a témával, ITT újra el lehet olvasni. Az alkalom bécsi utazásom volt, amikor a Staatsoperban láthattam Placido Domingót egy nagy Verdi-szerepében (életemben először színpadon, mert koncerten már hallhattam őt).

Az utazás miatt már akkor sem igen tudtam másra koncentrálni, még Gábor Miklósra is nehezen :) ezért 2012 novemberében a fenti című témát írtam meg.

Akkor Felvidéki Judit, Gábor Miklós és Vass Éva jó barátja és munkatársa a blogbejegyzésemhez írt egy kiegészítést, amit ide másolok:

Gábor Miklósnak voltak operalemezei. Szívesen hallgatta kiváló énekesek előadásában a nagyszerű áriákat, annál is inkább, mert felesége, szerelme: Vass Éva maga is szenvedélyesen szerette, és gyűjtötte az opera áriákat, s a mai napig is szívesen hallgatja azokat. Minden operafilmet megnéztek együtt, amit csak meg tudtak szerezni videokazettán és a televízióban is. Az Operába nem volt bérletük, az igaz, de a színházi embereknek egy-egy szabad este az OTTHONT jelenti, a meghitt magánéletet, a családot, a barátokat, s ez érthető.
Arra kifejezetten emlékszem, hogy a Traviata filmes változatát együtt láttuk hármasban, és egy kávészünet után azonnal megnéztük újra, olyan nagy hatással volt ránk. És valóban, szenzációs volt a film. Gyönyörű!

Nos, ez a film a Franco Zeffirelli által rendezett csodálatos TRAVIATA volt. Benne Teresa Stratas Violettát, a fiatal Domingo Alfredót játszotta-énekelte.

Domingo mint korunk Nabuccója az örökérvényű történetben

Most újra Bécsbe mehetek Placido Domingót nézni, ez alkalommal a NABUCCO címszerepében láthatom. Így nagyon hasonló a lelkiállapotom, mint akkor :) Ezért, hogy ne hagyjam ki a szokásos heti blogot, most megmutatom ezt a Traviata-filmet, hátha van, aki nem látta; vagy lesz, aki szívesen újranézi - mint ahogy Gábor Miklós és Vass Éva is tette, hiszen egy kávé után "zsinórban" megnézték újra az elejétől :)

Gábor Miklós és az opera

Bocsánat, kissé késésben vagyok... Általában hetente egy alkalommal szoktam új blogbejegyzéssel jelentkezni. De most Bécsben jártam; igaz, csak három napot vett igénybe az egész kiruccanás, ám az élmény olyan nagy volt, hogy nehezen tértem vissza a rendes kerékvágásba. Végre életemben először színpadi szerepben láthattam/hallhattam Plácido Domingót, nem csak koncerten. Ez a téma ugyan nem illik a Gábor Miklós-blogba, de azért van egy halovány kapcsolódási pont: Laurence Olivier személye. Olivier volt az, aki talán a legnagyobb hatást gyakorolta Gábor Miklósra, s akit Gábor, ha csak egyszer is, de láthatott élőben Shakespeare Othellójaként, valamikor 1967 körül. Viszont Olivier egyszer megnézte Plácido Domingót Verdi Otellójának címszerepében, és rendkívüli elismeréssel nyilatkozott a tenorista színészi tehetségéről.

Hogy Gábor Miklós mennyire ismerte Plácido Domingót, nem tudom. Azt viszont igen, hogy a zene mindig is sokat jelentett az életében: a klasszikus zene, és a jazz is. Erről a másik blogomban már tettem közzé tavaly bejegyzést. Érdekes, könyveiben Gábor Miklós operákat nem nagyon emleget, inkább kamarazenét, szimfonikus zenét; a muzsikusok közül pedig operaénekest nem, hanem például Yehudi Menuhint, Lorin Maazelt és Otto Klemperert. Klempererrel vett is részt közös produkcióban még  az 1940-es évek végén a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, amikor Mendelssohn csodálatos kísérőzenéjével játszották Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátékát és a zenekart Klemperer vezényelte. Sőt, ha belegondolok, ahol Gábor Miklós szót ejtett naplóbejegyzéseiben az opera műfajáról, azt pejoratívan tette. Gondolom, meghatározó operai élménye nem volt, az előadásokban nyilván irritálta a számára kissé (vagy inkább nagyon?) poros színészi játék, s ez elfedhette előle a műfaj csodáit. Mert bármekkora nagy operaénekeseink is voltak mondjuk az 50-es és a 60-as években, azért ők elsősorban énekesek voltak, nem mindenki volt közülük olyan kiváló színész is, mint mondjuk Palló Imre, Székely Mihály, vagy Melis György (persze azért még lehetne neveket említeni), s az operaházi rendezők sem gondolták úgy, hogy követniük kellene a színházművészet legkorszerűbb áramlatait. Úgyhogy Gábor Miklós számára az opera felesleges manírokat, túlzásba vitt romantikát jelentett. Egy helyen például azt írta Molière Don Juanjára készülve: a rendező "kisüttetné a hajamat, szerinte tükörsima fejem túl modern, de én irtózom a lobogó köpeny operai romantikájától".

Bennem legalább is ez a kép alakult ki az opera témájáról vele kapcsolatban. De ha nincs igazam, akkor várom a hozzászólásokat, kiegészítéseket azoktól, akiknek több ismeretük van ez ügyben.

Azt azért remélem, ha Gábor Miklós látta volna Plácido Domingót Otellóként, neki is tetszett volna. Vagy talán látta is, legalább televízióban???

Most mi itt Gábor Miklós blogjában, kissé formabontó módon nézzünk egy részletet Domingo 1979-es Metropolitan-beli Otellójából:

Ígérem, legközelebb visszatérek a Rettenetes szülőkhöz...