Lorenzaccio - kritika 1.

Ebben a blogban természetesen a "kályha" a boldog emlékezetű Film Színház Muzsika című régi képes hetilap, így a Lorenzaccio előadásáról az első kritikát is ennek oldalairól idézem. 

Megjelent a lap 1960. 53. számában, három teljes oldalon, írta Illés Jenő. Azt gondolom, én csak a konkrétan az előadásról írtakat mutatom meg. Előtte a kritikus nagyon okosan, de nagyon hosszan elmélkedik magáról a darabról. Azért ennek az elmélkedésnek a végét mégis ide másolom, mert az már kicsit szorosabban kötődik a dramaturgiához, így magához a konkrét előadáshoz is.

A szövegrészt most is szétvágtam a könnyebb olvashatóság miatt. Az egyes részekre kattintva valamennyire ki is nagyíthatóak! Természetesen a kritikához mellékelt képeket meghagytam :)

 

GM, Simor Erzsi, Gombos Katalin

Horváth Ferenc, Ilosvay Katalin, Horváth Jenő

Legközelebb korabeli napilapok kritikáit idézem.

Interjú - 1961

Illés Jenő, a Film Színház Muzsika munkatársa a legutóbb megmutatott beszélgetés után egy évvel újra nagyinterjút készített Gábor Miklóssal.

Azt hiszem, különösebb dolgom nincs, mint azt a két újságoldalt teljes terjedelmében megmutatni, mert hiszen bevezetője szól arról, mi történt Gábor Miklós pályáján az azóta eltelt évadban; a beszélgetés végén pedig szóba kerülnek az eljövendő feladatok, köztük a Hamlet. Csak felhívom a figyelmet, hogy mennyire érdekes dolgokat mond  Gábor Miklós a színészi beszédről és a mozgásról. Ezeket a gondolatokat a mai fiatal színészeknek is el kellene olvasni, biztosan sokat profitálhatnának belőle...

Következzen az interjú a Film Színház Muzsika 1961. 29. számából - a könnyebb olvashatóság kedvéért most is kissé felszeleteltem (emiatt van, hogy nem egységesek a betűméretek), de minden benne van, a hozzá mellékelt két kép is :)

Interjú - 1960

Megpróbálok elkezdeni egy sorozatot, melyben Gábor Miklóssal készített interjúkat, beszélgetéseket mutatok meg. 

A legkorábbit, egy 1946-ban megjelentet már idéztem A nők iskolája Nemzeti Színház-beli előadása kapcsán. Az igazi nagy interjúk sora azonban 1960-tól kezdődött meg. Úgy vettem észre, az újságírók ekkoriban jöttek rá, hogy Gábor Miklós milyen "okos" színész :) és aztán ezt bőséggel ki is használták...

Lelkes Éva 1960-as rövid beszélgetése még csak előfutár a jövendő nagy interjúkhoz, de azért érdemes elolvasni. Az Alázatosan jelentem forgatásán készült, így benne természetszerűen a filmezéssel, moziba járással kapcsolatos véleményét osztja meg Gábor Miklós. ITT újra elolvasható.

Viszont az az interjú, amelyet ma mutatok a Film Színház Muzsika 1960. 29. számából, már sokkal jelentősebb. Benne Gábor Miklós az éppen akkoriban játszott színházi szerepeire reflektál. Első felében szinte mesterkurzust tart abból, hogy a színész hogyan álljon hozzá a kevésbé jó szerepekhez, vagy a kevésbé jó darabokban kapott figurákhoz. Ebben a részben fő példái A fekete ventilátor (Eörsi Ferenc első színműve) és A fák állva halnak meg című spanyol darab. Ez utóbbi előadásról korábban mutattam kritikákat és képeket ITT.

A beszélgetés második fele pedig már, ahogy akkoriban szerették mondani, "építő" jellegű - és példája Hamlet. Ekkor Gábor Miklós Musset Lorenzaccio-jára készült, amit rokonítani szoktak Hamlettel - de talán már tudta, hogy hamarosan eljátszhatja a dán királyfit is?

A beszélgetést Illés Jenő készítette. Kicsit szétvágtam a két oldalas anyagot, hogy itt a blogban jobban olvasható legyen - a képeket is bemásolom utána :)

Itt a két kép, amivel a cikket illusztrálták - bár korábban mutattam már őket:

A fák állva halnak meg - Vass Évával

Donna Diana - Tolnay Klárival

Libikóka, 1961 - kritika

Ma a boldog emlékezetű Film Színház Muzsika beszámolóját mutatom a Libikóka előadásáról.

A próbákról itt lehetett olvasni:

Illés Jenő kritikája a lap 1961. 43. számában jelent meg:

A királyasszony lovagja 4.

 Folytassuk tovább Illés Jenő kritikáját a Színház és Filmművészet című folyóirat 1956. évi 6. számából. Az írás itt tér rá a színészi alakításokra. A Gábor Miklósról írtakat én emeltem ki a vastag szedéssel :)

Ebben a nagy sikerben nem kis szerepe van a Madách Színház színészgárdájának, amely diadalra viszi ezt a darabot. A szereposztás kitűnő, keresve sem lehetne jobb színészgárdát találni ehhez a darabhoz, mint amilyennel a Madách Színházban találkozunk. Az egyes alakításokról szólva Gábor Miklóssal kell kezdeni a sort. A hugoi költészet tisztán, gyönyörűen csendült fel az ő elődásában. Gábor Miklós beszédkultúrája kitűnően érvényesül itt, mert Gábor Miklósnál a szó szépsége sohasem öncél, hanem csupán feladatának betöltésére szolgál - az alak, a jellem feltárására. Gyönyörködtet ez a szövegmondás és feltárja a figura érzelemgazdagságát, a Ruy Blas lelkében dúló roppant belső viharokat, hallatlan ellentéteket. Gábor Miklós egyszerűen tudja elénk állítani Ruy Blas ellentétekkel teljes jellemét, azt a vibrációt, amely célratörő szerelem és gyávaság, határozott tettrekész indulat és félelem vonásaiból tevődik össze. Megértjük, hogy végül is ezek a nagy belső ellentétek a tragikus okozói. Itt külön is kell hangsúlyozni egy momentumot. Gábor Miklós játékából világosan látni, hogy itt nem egy figura megmagyarázhatatlan, titokzatos jellembeli fogyatékosságairól van szó. Érezni lehet, hogy a kor s a helyzete formálta Ruy Blast ilyenné, az a bizonytalanság, amely jellemében kifejeződik, onnan van, hogy szolga. Nagyon messze az az idő, amikor a szolga föl tud fegyverkezni öntudattal, s bátran, minden belső konfliktus nélkül szembe tu szállni a hatalmasokkal. Ruy Blas győzelme nem lenne valószerű, Ruy Blas tragédiája forradalmasít. Mindezzel azt mondja: ha erős akarsz lenni, ha győzni akarsz, először magadat kell meggyőznöd és magadnak kell merni nagyot akarni, mert mindenfajta szövetség a hatalommal, a hatalmasokkal csak bukást okozhat. Gábor Miklós kitűnően játszotta Ruy Blast,  szerelmes ifjút. Ez a szerelem fölgyújt, perzsel, éget, ezzel szemben nincsen védekezés... S milyen egyszerű Gábor Miklós játéka! Érzelemgazdagság, nagy belső tűz, mély és megrázó emberség sugárzik az általa megalkotott figurából. A harmadik felvonásban különösen érdemes megfigyelni Gábor Miklós játékát. Kitűnő, amikor végtelen indulattal és gyűlölettel elmondja nagyhatású vádbeszédét, majd utána boldog szerelmesként odaborul a királyné elé, s rá szinte azonnal meg kell éreznie a bukás, a megsemmisülés fagyos jelenetét. Végtelen és végletes érzelmi hullámzás, de Gábor Miklós bírja színészi erővel, ezért az előadás egyik legszebb mozzanatává avatja az ő játéka ezt a jelenetet.

A királynőt Tolnay Klári játssza. Elsősorban azt hangsúlyozza, hogy ez az ifjú, rokonszenves asszony minden királyi ceremóniától irtózva végtelenül szenved a formák, az idegen világ, a kegyetlen környezet szorításában. Úgy tekint hajdani éveire, mint egy tökéletes, zavartalan boldogság idejére, amit nem hoz vissza semmi és senki, soha. S ekkor jelenik meg egy ifjú, aki életét teszi fel arra, hogy szerelmét megnyerje. Tolnay királynője szerelmes asszony. Minden játéka őszinte, igaz. [...]

A másik két fontos férfi szereplőről csak összefoglalás: Uray Tivadar alakítása emlékezetes színészi bravúr. Darvas Iván ötleteivel és játékával betölti az egész színpadot.

Végezetül itt van az előadás rádióközvetítésének második, nagyobbik része - bár gondolom, akiket érdekelt, az előző nyomán már ezt is megtalálták:

A királyasszony lovagja 3.

Ígértem, hogy ma egy hosszabb kritikát mutatok meg A királyasszony lovagja előadásáról (Madách Színház 1956, rendezte Vámos László, a főszerepekben Gábor Miklós, Tolnay Klári, Uray Tivadar, Darvas Iván).

A múltkori kritikát a Színház és Mozi című újságból másoltam ki, ami elsősorban a nagyközönségnek szóló, népszerű, képes hetilap volt (1956 októberében szűnt meg, utóda 1957. április 4-től a Film Színház Muzsika lett). Abban az időben ezen  a téren létezett egy másik lap, azaz inkább már folyóirat is, a Színház és Filmművészet. Havonta jelent meg, kiadta az 1950-ben megalakult szervezet, a Színház- és Filmművészeti Szövetség - így ez a folyóirat már elsősorban a szakmának szólt. Ennek 1956. évi 6., júniusi számába Illés Jenő írt egy meglehetősen hosszú kritikát, ebből fogok idézni részleteket.

Ruy Blas miniszterként, két néger lakájával

A kritika első része kifejezetten részletesen írt a franciák két évvel korábban a Théatre National Populaire-ben (TNP) bemutatott előadásáról , amelyet Jean Vilar rendezett, címszereplője pedig Gérard Philipe volt. Erről a témáról egyszer már szóltam itt a blogban, ugyanis a magyar "csapat" egy szép fényképalbummal lepte meg Jean Vilar-t, amit a francia társulat hasonlóképpen viszonzott.

Illés Jenő írásából viszont csak részleteket idézek, mert a teljes kritika tényleg nagyon hosszú, de azért azt a részt ide másolom, ahol összehasonlította a magyar és a francia előadást - igaz, a franciákét csak elbeszélésekből ismerhette:

[...] a Madách Színháznak e legjobb hagyományokkal kellett "megküzdeni", ha győzni akart. Mert mindig kicsit szánalmas dolog "vidékies" előadásokat látni, különösen akkor nagyon szembetűnő ez, ha tudjuk elbeszélésekből, leírásokból, hogy milyen is lehet mások, az úttörők produkciója. (Meg kell jegyezni, hogy mindazok, akik a TNP előadását látták, egybehangzóan állítják, hogy nem kell szégyenkeznünk ezzel az előadással, a magyar színházkultúra ismét nagyon dicséretes művet alkotott, ez az előadás kibírja még az összehasonlítás csábító próbáját is.)

A Madách Színház előadásának egészéről így értekezett Illés Jenő (persze gondoljuk hozzá az értelmezéshez az akkori politikai helyzetet is):

Az előadást Vámos László rendezte, s rendkívül helyesen zenét is íratott hozzá Kulka Jánossal, hogy ezzel is fel tudja fokozni a mű érzelmi hatását. A zenének a rendező komoly szerepet juttat az egyes drámai csomópontok kiemelésénél, egy-egy lírai tiráda hangulati aláfestésénél különösen nagyon jól tudja hasznosítani a zene kivételes erejét, érzelmi hatását. - Vámos László abból indult ki, hogy a Ruy Blas nem egyszerűen szerelmi történet, nem csupán meghökkentően érdekes história, egy lakáj és egy királynő szerelmi regénye, hanem komoly társadalmi mondanivalót is hordoz. Vámos László rendezése azt hangsúlyozza, amit Victor Hugo mond, hogy "Ruy Blas maga a nép, a szegény, árva, értelmes és erős nép". Ezért Ruy Blas minden tette különös hangsúlyt kap azzal, hogy benne a nép érzései, vágyai, indulatai fejeződnek ki, az a vágy és igény, hogy kezébe vegye sorsának alakítását, a lakmározó, botor grandokkal szemben érvényesítse jogait. A Madách Színház előadásában a társadalmi mondanivaló soha nem nehezedik súlyos ballasztként a műre, hanem mintegy a költészet mögül tör elő. Vámos László rendezése rendkívül plasztikusan ábrázolja, jellemzi az egyes alakokat, és gazdag emberi-pszichológiai alapot ad az elhangzó nagy tirádáknak. Szövegmondás és emberábrázolás nincsenek ellentétben ebben az előadásban, a kettő egymást egészíti ki, s mindezt fokozza a zene hangulatteremtő ereje. Ebben az előadásban csakúgy, mint a TNP előadásában (a kritikák szerint) a díszlet és a szó is az emberábrázolás szolgálatában áll. A rendezés csak annyi játékot enged a színésznek, amennyi a lelkiállapot kifejezéséhez elengedhetetlenül szükséges. Bízik és hisz a költészetben, reméli, hogy az a roppant arányú küzdelem, ami a színpadon zajlik, az az érzelemgazdag világ alkalmas arra, hogy megfogja, lenyűgözze a nézőt. S mindezt teljes sikerrel teszi. Még a negyedik felvonásban sem lankad el a néző figyelme egy pillanatra sem, mert ezt a látszólag félrevivő jelentést Vámos László eredeti és hatásos módon rendezi meg. Ez a szín megnyugtat és kizökkent a harmadik felvonás emelkedett s végsőkig feszített hangulatából. Ilymódon mint a vihar-előtti-csend, rendkívül hatásosan készíti elő az ötödik felvonást, ahol aztán valóban remekelhet a rendező és a színészgárda. Mert az ötödik felvonás volt az, amely talán legjobban sikerült rendezőileg, bár a második felvonás dermesztő atmoszférája, nyomott, fásult, kegyetlen hidegséget árasztó légköre is tökéletes a maga nemében. Talán a legnagyobb dicséret az lehet az előadásról, ha azt mondjuk, hogy soha egy pillanatig sem foglalkoztatott bennünket a darab egynémely dramaturgiai következetlensége, az egyes jellemekkel kapcsolatos tisztázatlan momentumok, a néző kénytelen átadni magát egy forró színházi est hatásának. Mert ünnepi, emelkedett, igazi nagy előadás tanúi lehettünk a Madách Színházban. Örömmel szemet hunyunk a kisebb hibák felett, mert maga az egész meghökkentően szép, lenyűgöző és eredeti.

Annyi jegyzetet ehhez a részhez hozzáfűzök, mert a kritikából nem derül ki, hogy az említett felvonások mely részeit jelentik a darabnak. A 2. felvonás a hírhedt spanyol etikett fullasztásában élő királyné helyzetét mutatja be. A 3. felvonás az udvarnál magas polcra emelkedett Ruy Blasról szól és itt hangzik fel a híres "Jó étvágyat urak!" monológ is. A 4. felvonás központi figurája az intrikus Don Salluste unokaöccse, Don Cesar (Darvas Iván), akinek a nevén Don Salluste mint rokonát a királyi udvarba plántálta lakáját, Ruy Blast. Az 5. felvonásban pedig beteljesedik a tragédia: Don Salluste (Uray Tivadar) csapdát állít a királynénak és Ruy Blasnak, kiderül, hogy Ruy Blas igazából nem nemes ember, csak egy lakáj. Miután megöli Don Salluste-t, öngyilkos lesz és haldokolva kéri imádott királynéja bocsánatát.

Végül igazi csemege következik. Az előadást annak idején közvetítette a rádió és az akkori teljes hangfelvétel ma is létezik. Az első részt a következő bekezdés után meg is lehet hallgatni. Mivel a technika ördöge folytán ebből a legutolsó körülbelül két-három perc lemaradt, utána ide másolom az első rész legvégét külön is, kicsit előbbről kezdve, mint ahogyan az véget ért - csak, hogy biztosan ne maradjunk le semmiről.

Legközelebb Illés Jenő kritikájából a Gábor Miklósra vonatkozó mondatokat mutatom meg, amelyekhez a hangfelvétel befejező részét fogom illeszteni.