Rómeó, 1954 (4. rész)

Már volt róla szó, hogy Rómeó volt Gábor Miklós első szerepe a Madách Színházban. Hátat fordított a Nemzeti Színházban eltöltött évtizedének, politikai szerepvállalásának és új fejezetet nyitott az életében. Kivételesen gyümölcsöző korszaka vette ezzel kezdetét, amely ebben a színházában majdnem két évtizedig tartott.

Rómeóról sokat írt naplójában is. Ahogy ígértem, ma abból válogatok. Érdemes lesz összevetni a megjelent kritikákkal. Itt mutatom hozzá a korábbi posztokat:

1. rész: Demeter Imre kritikája

2. rész: Mátrai Betegh Béla kritikája

3. rész: Riport Gábor Miklóssal Rómeóról

Lapozzunk bele a Tollal második kiadásába. A két fénykép is ebből a könyvből származik.

Ezek az esti próbák — távol a világtól — a gyönyörűséges munka csendes órái. Régen érzett felszabadultsággal dolgozom. Most nem akarok menekülni a színpadról, most én kérem, hogy egy-egy jelenetet ismételjünk meg. Annyira elszoktam az ilyen örömöktől, hogy szinte félek: nem lesz kudarc a jó indulás vége? Mintha a színészet nem is lenne olyan nyomasztóan nehéz, mint évekig hittem.

[...]

Izgalommal és félelemmel várom találkozásomat T. K.-val [Tolnay Klári] de ő se nagyasszony, csak csendes és rokonszenves partner. [...] Nagyszerű partner. Hallgatása, tekintete szinte magától értetődően váltja ki belőlem a választ, mintha nem is én játszanék, csak hagynám, hogy ő hasson rám. Júliája nem klasszikus; talán váratlanul humoros pillanataiban a legmeghatóbb, és amikor csaknem férfias egyszerűséggel szembenéz szerelem diktálta sorsával.

[...]

Rómeómon sokat nevetnek a nézők, emiatt vitáim is vannak. Kifogásolják például, hogy mikor az erkélyjelenetben azt mondom: "Hadd álljak itt, míg eszedbe nem jut" - vagy: "Bár én szállhatnék oda lepkeszárnyon" (ti. Júlia keblére), nevetnek. Az esküvői jelenetben is annyira hangsúlyozom a fiatalember nászt váró mohóságát, hogy Lőrinc mondatára: "De értetek én többé jót nem állok..." megint csak kitör a nevetés. Ez költészet! mondják, itt nem szabadna nevetni. De nem nevetünk és könnyezünk-e egyszerre az ifjúságon? A darab első része, a végzetes párbajig, csupa humor, éppen gátlástalan szenvedélyében csupa nevetségesség. Shakespeare realista!

Ott fekszem a ravatalon, mellemen nyugszik T. [Tolnay] Júlia feje, kicsit fáj a derekam, zsibbad a lábam, lehunyt szemmel hallgatom a dráma záró sorait, még ott nyüzsög bennem, egymásra hányva az est minden élménye, ez a boldog tragédia, a fiatalság üde keserve. És folytatni szeretném, tovább, tovább, még! számtalan felvonáson keresztül! Pedig tudom, hogy folytatni nem lehet, szépsége elválaszthatatlan tűnékenységétől, attól, hogy máris elvesztettem.

Rómeó, 1954 (3. rész)

Folytassuk a Rómeó-alakítás körbejárását. Az előző részeket itt találjuk:

1. rész

2. rész

Gábor Miklós maga élete egyik legkedvesebb szerepének tartotta Rómeóját.Ezt bizonyítja egy Gobbi Hildának szóló dedikáció is:

Ez volt az én legkedvesebb szerepem, Hilda! Szeretném, ha Te, aki láttad, emlékeznél rá.  ......... minket úgyis elfelejtenek. Csókol Miklós

Egy szót nem tudok elolvasni — ha valaki igen, segítsen! A kérdéses helyet kipontoztam; valami olyan szó lehet, hogy "különben", vagy "amúgy", de nem vagyok képes beazonosítani, vagy kitalálni... Azért a lényeg így is érzékelhető :)

Az első előadások egyikének szünetében Halmi Sári, a Színház és Mozi képes hetilap munkatársa felkereste az öltözőben és a következő képes riportot készítette vele. Benne nagyon szépen szól Júliájáról, Tolnay Kláriról.

Megjelent az 1954. október 22-i számban:

Legközelebb Gábor Miklós Tollal című könyvének Rómeó-fejezetéből fogok idézni.

Egy Remarque-darab 1962-ből

1962. november 7-én mutatta be a Madách Színház a Kamara Madách téri épületében Erich Maria Remarque: Az utolsó állomás című színművét, a főszerepekben Tolnay Klárival és Gábor Miklóssal. Mindketten hatalmas szerep után, helyesebben közben vannak, hiszen még bőven műsoron tartja a színház azt a két előadást, amiről már akkor is tudták a kortársak, hogy pályájukon korszakos jelentőséggel bír. Ez Tolnay Klári esetében Blanche A vágy villamosából, Gábor Miklósnál pedig Hamlet.

Remarque darabja így nyilvánvalóan halványabb lehetőség mindkettejüknek, de a kritikákból úgy tűnik, ebben is képességeik legjavát adták.

A történet a második világháború utolsó berlini napjaiban játszódik, amikor Ross, a koncentrációs táborból menekült politikai fogoly Anna Walter lakásába esik be. A próbák során Gábor Miklós felidézte az újságíró Dalos Lászlónak saját háborús "élményeit", ami akkor, 1962-ben nem is volt még annyira messze, s amelyek révén így személyes köze is volt a szerephez (Film Színház Muzsika 1962. 45.):

... a Kárpátoktól jöttem Pestig, egyetlen irat nélkül, katonaruhában! Mit sejtettem, milyen itthon a nyilas világ! Az Akadémia utcában, egy első emeleti lakás fürdőszobájában bújtam meg. Emlékszem, egyszer zuhogtak a környéken a bombák. A szomszédban ledőlt a Tamás Galéria. Csak úgy hintázott velem a ház.

A próbán a két főszereplő Both Béla rendezővel

A darabban tehát Ross egy berlini asszony lakásába menekül. Anna emberségből vizsgázik: megengedi-e, akár élete kockáztatásával, hogy a menekült a lakásban maradjon. Ám az asszony is takargat valamit: ebből a házból vitt el a Gestapo egy ellenállót, férjének feljelentésére, s erről ő is tudott. Odakünn SS-ek járnak, a bujkálás feszültsége mögött a zárt lakásban emberi sorsok tárulkoznak fel. Remarque gondoskodik arról, hogy bonyolódjék a történet; a menekülő hirtelen szerzett szabadsága többször is veszélyben van, míg végül ketten maradnak a lakásban, a fogoly és az asszony, hogy újra kezdjék az életet.

Jelenet az 1. részből

Dalos László foglalta össze így kritikájában a darab tartalmát, ám megjegyezte, hogy a dráma második része feszültség tekintetében elmarad az első rész izgalmától; azért a darab, ha nem is éri el a regényíró Remarque szuggesztivitását, mégis megragad humanizmusával és nemes szándékával.

Rajk András a Népszavában jóval szigorúbban minősíti a drámát, s egyenesen nonszensznek tartja az alapszituációt:

Aki csakugyan az 1945 májusában, a második világháború utolsó napjaiban Németországban s az egész világon jelen volt nagy erkölcsi gondolatokról kíván szólni, az ilyen lehetetlen helyzetből nem emelheti ki mondanivalóját. Egy koncentrációs táborból, sőt, a kivégzőfaltól az utolsó pillanatban menekült sokéves politikai foglyot az irrealitáson túl szinte tiszteletlenség bármiféle szerelmi szituációba hozni. S ez az alapvető ellentmondás újakat és újakat szül: a cselekmény megy tovább - s a történelmi és emberi igazság mind távolabb kerül színpadtól és nézőtértől.

Hogy valójában milyen a mű, nehezen ítélhetjük meg. Úgy tűnik, 1962 óta magyar színpadon nem játszották. Van belőle példány a Színháztörténeti Intézet könyvtárában, érdekes lenne egyszer elolvasni...

De térjünk rá az előadás minősítésére - a vastag betűs kiemelések tőlem származnak :)

Dalos László ezt írta már idézett kritikájában, a Film Színház Muzsika 1962. 46. számában:

A Madách Kamaraszínház előadása átlagosan jó teljesítmény. Both Béla rendezése mértéktartó és pontosan tisztázott, s a sikerültebb első részben izgalmas és érdekes. A két főszereplő, Tolnay Klári és Gábor Miklós ezúttal is a korszerű stílus példáját adja; s hogy mégsem hagynak bennünk mélyebb nyomokat, annak talán az az oka: Blanche és Hamlet után a szerepeik tűnnek fel természetszerűen halványaknak. Ők ketten ugyan a maguk magas szintjén ábrázolják ezeket az alakokat is. Árva János SS tisztje az előadás leghiánytalanabb alakítása; ez a figura, persze, színészileg hálásabb - Árva plasztikusan, nagy leleplező erővel rajzolja meg a körmönfont, gyáva gyilkost. Gombos Katalin ízes figurát formál színes játékkal, s villanásnyi szerepében érdekes Kőmíves Sándor alakítása.

Rajk András pedig így vélekedett a Népszava 1962. november 18-i számában:

A Madách Kamara Színház társulata nagy odaadással emeli ki a darabból a kiemelhetőt - s emberileg határozottan és sokkal gazdagítja a gyengén sikerült művet, támaszkodva a szerző kétségtelen jóindulatára, humanitására. Így néhány emberi figura is kerekedik a színpadon, mindenekelőtt Grete jelentősebb és Körnerné epizódfigurájában. Gombos Kati rendkívül sok színnel kelt életre egy műveletlen, élni vágyó, veszedelmesen szószátyár, beijedt, de mindent egybevéve mégsem egyértelműen elvetendő, s nem gonosz emberi figurát. Soltész Annie néhány sikerült mondatból teljes képet farag egy fonák életformából fonák filozófiába jutott, jobbra érdemes asszonyról. A főszereplők: Tolnay Klári és Gábor Miklós addig érvényesíthetik nagyszerű színészi énjüket, amíg a darab képtelenségei Anna Walter, s főleg Ross egész létét, lényegét nem lehetetlenítik. Tolnay például a darab első perceiben legnagyobb alakításainak kivételes színvonalán játszik. Tetszettek a többiek is: Árva János, Kőmíves Sándor és mások a kisebb szerepekben. Both Béla rendezése jó ritmust biztosít az előadásnak. Mint fordulatos kaland-darabnál általában, erre itt nagy a szükség - egyebet ebből a műből rendezni nem lehet.

Az előadást 1963. március 3-án közvetítette a televízió. Nincs meg a felvétel az archívum mélyén???

A vak - előzetes

Az utóbbi időszakban a rádió és a televízió műsorában egyaránt hatalmas felfutás volt Gábor Miklós különböző felvételeiből. Máskor egy évig nem tűznek műsorra annyi mindent, mint amit most néhány hét alatt. És micsoda kincsleletek vannak köztük!!! A felfutás egy része a Tolnay Klári centenárium következménye: annak keretében vetítette le az m3 csatorna - igaz, a nagyon késő esti órákban és nem ismételve meg -  Illyés Gyula: Kegyenc című színművének előadását a Madách Színházból, és vetíti szerdán azt, amiről most akarok szólni. De volt más is: a Duna TV a napokban tűzte műsorára a Már nem olyan időket élünk című filmszatírát, ami szintén évtizedek óta nem volt látható (mondjuk annyira nem volt jó film, de Gábor Miklósnak az egyik legjobb korszakából való, 1964/65-ből). Elhangzott két rádiójáték is, azokat még egy-két hétig vissza lehet hallgatni a rádió hangtárában, utána már csak a NAVA honlapon lesznek, sajnos csak korlátozottan hozzáférhetők. Úgyhogy itt a két link, ha valaki még gyorsan meghallgatná őket:

KÉNYSZERLESZÁLLÁS

és

BETSABÉ

mindkettő ugyanabban a műsorsávban, 21.04-kor kezdődött, az időpontra kell kattintani a meghallgatáshoz. Egyébként két egymás utáni este voltak műsoron, szeptember 13-án és 14-én, a Kossuth rádióban.

Közülük nekem a Kényszerleszállás az igazi csemege, emlékeztem rá gyerekkoromból, pedig azóta sem hallottam, csak most :)

De térjünk rá végre a szerdai filmre, amely szintén a Tolnay Klári centenárium keretében kerül képernyőre, bár Gábor Miklós benne az abszolút főszereplő. 

Ez egy 1962-ben (!) készült  televíziós film Walter Jens: A vak című kisregényéből. Azt gondoltam, ez is megsemmisült az idők folyamán, mert egyik Gábor Miklós portréfilmben sem került elő, és amennyire emlékszem, azóta sem vetítették le a televízióban, úgyhogy rendkívül meglepett, amikor megláttam az előzetesét :) Az m3 csatorna, amely számomra egészében ugyan csalódás, szerencsére néha mégis csak előkotor egy-egy kincsleletet. Lennének még javaslataim számukra...

De térjünk vissza a filmre:

Az alapregény 1959-ben a Modern Könyvtár sorozatban jelent meg, könyvtárakban még hozzáférhető.

Film Színház Muzsika 1962. 25.

Egyelőre csak a regény alapszituációjának felvázolását idézem Lelkes Éva kritikájából (megjelent a Film Színház Muzsika 1962. 25. számában), azzal a megjegyzésével, hogy a dramaturg nagyon pontosan alkalmazkodott az alapműhöz, tehát ez a leírás teljesen érvényes a filmre is:

A történet egy negyven évig látó ember szerencsétlen megvakulásáról szól. Helyesebben talán arról, hogy szerencsétlensége pillanatától milyen hamis utakon keresi azt a mentő illúziót, amely az élethez vezet vissza. Éppen ezért több ez a regény, mint érdekes kuriózum, több a világirodalomban csak ritkán megjelenő vakok gondolatvilágának tükrözésénél. Több ennél, mert  Walter Jens főhőse a minden talaját vesztett ember örök drámáját példázza. Olyannyira, hogy Heinrich Mittenhaufen maga is rádöbben arra: tulajdonképpen látó korában is vak volt. Akkor találja meg az egyedüli utat, amikor ráeszmél: az élet olyan társasjáték, amelyet csak közösen érdemes játszani. Walter Jens ezt a sorsforduló-tragédiát egyetlen szenvedély köré csoportosítja. A vak embert egy építőkocka kövei távolítják el a valóság világától. Ezek azok, amelyek később visszahozzák az életbe is.

A regényből Benedek Katalin írt forgatókönyvet, amelyből Ádám Ottó rendezett televíziós filmet. Hogy a forgatás pontosan mikor zajlott, nem tudom, de adásba 1962. 24. hete körül került, azaz június közepén. Hogy milyen volt akkoriban a televízió munkatempója, mennyivel előbb forgattak, nem tudom, de az a valószínűbb, hogy nem lehetett nagyon sok idő az átfutás. Így szerintem körülbelül a Hamlet bemutatásának (1962. január 14.), vagy az első néhány hónap előadásainak időszakában készülhetett ez a műsorújság szerint 52 perces film. Arra nem emlékszem, hogy Gábor Miklós említette volna ezt a szerepét valamelyik könyvében. Ha naplójában írt is róla, a Tollal-ba nem válogatta be. Pedig nagyon kíváncsi lennék, hogyan élte meg a forgatást. A filmről megjelent kritikák ugyanis olyan felső fokban emlékeztek meg alakításáról, ami még a többnyire dicsérő, elismerő kritikák között is párját ritkítják. Ez azt jelenti, hogy a Hamlet-élmény és Hamlet-munka közben is mesterművet adott ki a kezéből egy teljesen más területen. Most nem szeretném ezeket a véleményeket előre megmutatni, előbb feltétlenül nézzük meg a filmet, aztán majd jelentkezem a kritika többi részével és egy másik korabeli írással is, ami kifejezetten Gábor Miklós alakításáról szól. 

A vak tehát szeptember 24-én, szerdán kerül műsorra a m3 csatornán, este 21 óra 10 perckor.

A szereplők: Gábor Miklós (Heinrich Mittenhaufen), Tolnay Klári (Inge, a felesége), Ujlaky László, Kelemen Éva, Miklósy György, Petur Ilka, Dávid Ágnes, Demjén Gyöngyvér.

Az eredeti regényt fordította Gyurkó László. Forgatókönyv: Benedek Katalin. Zene: Maros Rudolf. Operatőr: Kocsis Sándor. Rendezte: Ádám Ottó.

 

A királyasszony lovagja 5.

Sikerült még két korabeli kritikát találni az 1956-os gyönyörű előadásról (Madách Színház, rendezte Vámos László, főszereplők Gábor Miklós, Tolnay Klári, Uray Tivadar, Darvas Iván). Ma kezdjük közülük a terjedelmesebbel.

Az Irodalmi Újság (az Élet és Irodalom előde) 1956. május 19-i, 20. száma munkatársa, Molnár Miklós tollából közölt egy egész oldalas írást Ruy Blas címmel. Ez a kritika  is, mint ahogy az ember sokszor találkozik ezzel a jelenséggel, terjedelmének szinte nagyobbik részében általános irodalom- és eszmetörténeti körképet adott a francia romantikáról és csak elég későn tért rá a konkrét előadásra. Viszont annyiban kifejezetten érdekes, hogy azon sajtóvisszhangok közül, amelyekre sikerült ráakadnom, Molnár Miklós az egyetlen kritikus, aki látta a sokszor hivatkozott francia előadást s így első kézből tudta összevetni Jean Vilar és Vámos László rendezését, Gérard Philipe és Gábor Miklós játékát. Egyébként, mint majd olvasni fogjuk, ő néhány kifogást is megfogalmaz Gábor Miklóssal, sőt az egész előadással kapcsolatban.

Akkor kezdjük is el olvasni, bár nem az elejétől másolom ide, csak onnét, ahol az érdemi rész indul. Előtte még emlékeztetek rá, hogy az előadás rádiófelvételét kedvenc videomegosztó portálunkon meghallgathatjuk. Külön a híres monológot is, amiről részletesen értekezik a kritikus, ennek a LINKnek a legvégéről gyorsan meg lehet nyitni. Előtte még egy kép, amit eddig nem mutattam és jöhet a kritika - dőlt betűvel szedve. Mint mindig, a Gábor Miklósról szóló mondatokat én emeltem ki.

 

Gábor Miklós, Ujlaky László, Bartha Mária, Tolnay Klári, Korompai Vali

A Ruy Blas - az "évtized sikere". Három éve szüntelenül játssza Jean Vilar és Gérard Philipe híres színháza, a 2700 személyt befogadó Théatre National Populaire. Nemrégen Varsóban mutatták be a Ruy Blast a franciák. Nagy sikerrel játsszák a darabot Moszkvában. Most Budapesten, a Madách Színházból tér haza estéről estére ezernyi ember, telve a Victor Hugo-i versek, képek és érzelmek parttalanul hömpölygő áradatával.

Ebben az óriási emocionális hatásban nagy része van a Madách Színház kitűnő előadásának, Vámos László rendező és a pompás együttes művészi munkájának is.

A siker titka itt - a szenvedély. Itt föl kell olvadni vad gyűlöletben és önemésztő szerelemben. Itt röpülni kell a versek szárnyán. Nos: ilyen a Madách Színház előadása. Művészeink azt értették meg Victor Hugo-ban, azt fejezték ki a Ruy Blas-ban, ami benne a legnagyobb: a lelki nagyságot, a szerelem, a büszkeség, az emberiesség - illetve - Don Salluste-ben - a gyűlölet és gonoszság feneketlen mélységeit. Ebből a szempontból a művészek és a rendező együtt és külön-külön csak a versmondás teljes szépségével maradnak adósaink. Pedig Mészöly Dezső szárnyalóan lendületes, szellemes és költői fordítása remekül mondható. A tűz és a lendület nem is hiányzik, de a szépség, az elegancia, a helyes hangsúlyozás, a tiszta artikuláció gyakran nagyon. Itt inkább jó kivételként kell kiemelni Urayt, akinél formája, leejtése, röpte is marad a versnek, ha íze elvész is olykor a modorosságban.

Ha valakinek, úgy Gábor Miklósnak van kiemelkedő része az előadás nagy emocionális erejében. Elsősorban az ő égő szenvedélyessége viszi, röpíti magával a nézőt. S ezen belül mennyi szín, hány árnyalat! Nagy monológjának első pillanataiból ugyan hiányzik a helyzetben és a szövegben benne rejlő lüktető feszültség. Gábor itt kissé erőtlen, színtelen. Az embernek az az érzése, hogy a kitűnő művész ezúttal nem annyira a koncon marakodó urakat ostorozza, hanem inkább a közönséghez beszél. S ez nem válik javára. A monológ sajátossága azonban az, hogy egyre inkább önmagának is szól, mintegy életprogramként írja fel önnön egére a zokogva haldokló Spanyolország és a nép állapotát. S ahogy átcsap a szöveg az ilyen félig "belső" monológba - úgy telik s hevül Gábor Miklós előadása. Eltűnik a játékát eddig olykor higító erőtlen-erőlködés és puhaság is. Egyre forróbb és egyre szemléletesebb, hogy végül - hatalmas intellektuális megjelenítő képességével - szinte elénk varázsolja a maga szörnyű látomásait. Mély mélyebbre jut Gábor Miklós a Don Salluste-tel és önnön szolgalelkével vívott viadalban.

Két évvel ezelőtt a párizsi Théatre National Populaire előadásában láttam a Ruy Blast. A nagyszerű előadás legszebb pillanataként őrzöm ma is magamban Gérard Philipe játékát. Nos, ezekben a jelenetekben Gábor Miklós semmiben sem marad alatta nagyszerű francia művésztársának. Gérard Philipe talán rugalmasabb, józanabb (ha lehet itt ezt a szót használni), szinte reménykedőbb ezekben a pillanatokban is, Gábor halálraszántabb, eltökéltebb, keserűsége egész tenger.

Don Salluste Urayban eszményi tolmácsot talált. A bosszúvágyó főúr kimért, hideg kegyetlensége Uray játékában olyan fölényes erővel és rideg biztonsággal is párosul, hogy ezzel a darab egész szerkezeti építményét biztosabb alapokra helyezi. Az ő Don Salluste-ja eltökélt gazságával valósággal a cselekmény hajtóerejévé válik. Sötét árnya még távollétében is a színpadra borul.

Darvas Iván játssza a dráma harmadik nagy szerepét s egyben legszínesebb, legsajátosabb figuráját, Don Cesar de Bazant. Ez a szerepe szerint lezüllött spanyol grand Darvas Iván játékában - híven Victor Hugo elképzeléséhez - úgy lép elénk, mint egy igazi párizsi koldus-király, rongyosan és büszkén, szegényen és szabadon, hogy a romantika elbűvölő virágaként hirdesse színpompájával a nagy költő szabad szellemét. Darvas játéka azáltal válik kitűnővé, hogy mindezt átszövi a Victor Hugói alak pompás, ízes, fanyar, furfangos humorával. Nemcsak kardja kész mindig kiröppenni, hanem szellem is vív - és vág! Csupán egy szempontból lehet és kell is elmarasztalni. Hugo Don Cesarja majd szétveti a házat, száguld, asztalra ugrik - mint aki elektromos árammal van tele. Darvas nem elég temperamentumos, sőt néha - főleg a IV. felvonásban - egyenesen lassú is.

Ruy Blas királynője: Tolnay Klári. A többihez képest mostoha szerep. A nagyszerű művésznő becsületére válik, hogy ebben is jelentős egyéniség tudott maradni. Megkapó szelíd szomorúsága a II. felvonásban, amely a spanyol udvar aranyos-brokátos börtönébe zárva ábrázolja az élni és szeretni vágyó fiatal asszonyt. Szép és átszellemült, amikor a rejtekajtón kilépve  Ruy Blas kezébe teszi le életét. Büszke, nagy, majd megindítóan emberi az V. felvonás tragikus jeleneteiben.

[...]

Ujlaky László ragyogó humorú, kedvesen groteszk, öreg spanyol grandját, Barta [Bartha] Mária gőgtől fagyott arcú, kitűnő főudvarmesternőjét, Korompai Vali, Soltész Anni [Annie], Perényi László, Solti György, Szabó Ferenc, Szénási Ernő, Kozák László s a többiek lelkes és művészi játékát nincs mód itt elemezni. A kritikus legfeljebb kéretlenül tolmácsolhatja a közönség köszönetét művészi munkájukért, amellyel segítettek sikerre vinni egy nagy dráma nagyszerű előadását.

Az utolsó bekezdés előtt kihagytam egy részt, mert a kritikus a szereplők értékelése közé - szerintem logikátlanul - belekeverte további gondolatait a rendezésről, különös tekintettel a francia előadással való összehasonlításra. Bár már így is nagyon hosszú lesz ez a poszt, mégis külön ide másolom.

A Madách Színház előadása nem sokkal marad el a párizsi mögött, büszkék lehetünk rá. Büszkék arra is, hogy pélául a királynő vagy Don Salluste szerepére a mi színházunk nagyobb művészeket, nagyobb egyéniségeket tuddott találni, mint a Théatre National Populaire. Ha francia kultúrán nevelt francia művésztársaik egyes szerepekben, vagy egyes részletekben felülmúlják a magyarokat - az természetes és nem is volna méltányos szóvátenni.

De egy alapvető vonatkozásban mégis jogos az elmarasztaló összehasonlítás. Akármilyen mélyen átélték a mi színészeink a Ruy Blas romantikus lényegét - annyira háttérbe szorították a dráma realista elemeit. Jó és felemelő érzés együtt úszni velük a szenvedélyek viharos tengerében, - de az is jó, ha olykor érezzük a földet a lábunk alatt. Pedig néha oly kevésen múlik ez. Mi szükség például arra, hogy a rejtekajtón kilépő királynő három lépcsőfokkal Ruy Blas fölött álljon? Mennyivel emberibb és igazabb, ha - híven az instrukciókhoz s a mű szelleméhet is - odasiet Ruy Blashoz s úgy beszél vele! Apróság? Igaz. De jellemez egy, a rendezésen végigvonuló hibát. Vagy egy másik példa: A II. felvonásban a szerencsétlen fiatal királynő bánatos, megtört, sajnálatraméltó. Ezt remekül ki is fejezi Tolnay játéka. De ez a fiatal asszony bosszankodik is az udvari etikett, no meg ostoba férje miatt. És máris a földön vagyunk, ahol az élet nagy szenvedélyei mellett van még ezernyi apró kellemesség és bosszúság is. Ugyanez áll a díszletekre is. Pedig itt látszólag fordított a helyzet. Gera ízléses, szép díszletei anyagszerűbbek s reálisabbak a szó köznapi értelmében. A fal itt fal, az ablak ablak, a trón trón, a palota palota. A Théatre National Populaire színpadán sokkal kevesebb a beépített fal, ajtó, lépcső, stb.. S az összhatás különösképpen mégis "reálisabb", mint a Madách Színházban. A díszletek, a jelzések s a fényhatások sajátos "együttműködése" olyan költőien szép, képzeletdús s ugyanakkor hiteles környezetet teremt, amilyet a mi realista (bár gyakran inkább naturalistának nevezném) díszletmegoldásaink soha nem tudnak elérni.

Hát a végére értem ennek a hosszú kritikának... Ami a legjobban meglepett az olvasás során, az az, hogy írója éppen a beszédkultúrával nem volt teljesen megelégedve... Mert ízlésbeli dolgokkal természetesen simán lehet vitatkozni, másképpen megítélni őket, de hogy ebben az előadásban ezzel (is) gondja volt, még ha nem is konkrétan Gábor Miklóséval, hanem úgy általában, amiben azért ő is benne foglaltatik, az szerintem rendkívül különös. Nem tudom, e vonatkozásban mit szólna a jeles kritikus, ha ma tévedne be véletlenszerűen egy színházba...

A királyasszony lovagja 4.

 Folytassuk tovább Illés Jenő kritikáját a Színház és Filmművészet című folyóirat 1956. évi 6. számából. Az írás itt tér rá a színészi alakításokra. A Gábor Miklósról írtakat én emeltem ki a vastag szedéssel :)

Ebben a nagy sikerben nem kis szerepe van a Madách Színház színészgárdájának, amely diadalra viszi ezt a darabot. A szereposztás kitűnő, keresve sem lehetne jobb színészgárdát találni ehhez a darabhoz, mint amilyennel a Madách Színházban találkozunk. Az egyes alakításokról szólva Gábor Miklóssal kell kezdeni a sort. A hugoi költészet tisztán, gyönyörűen csendült fel az ő elődásában. Gábor Miklós beszédkultúrája kitűnően érvényesül itt, mert Gábor Miklósnál a szó szépsége sohasem öncél, hanem csupán feladatának betöltésére szolgál - az alak, a jellem feltárására. Gyönyörködtet ez a szövegmondás és feltárja a figura érzelemgazdagságát, a Ruy Blas lelkében dúló roppant belső viharokat, hallatlan ellentéteket. Gábor Miklós egyszerűen tudja elénk állítani Ruy Blas ellentétekkel teljes jellemét, azt a vibrációt, amely célratörő szerelem és gyávaság, határozott tettrekész indulat és félelem vonásaiból tevődik össze. Megértjük, hogy végül is ezek a nagy belső ellentétek a tragikus okozói. Itt külön is kell hangsúlyozni egy momentumot. Gábor Miklós játékából világosan látni, hogy itt nem egy figura megmagyarázhatatlan, titokzatos jellembeli fogyatékosságairól van szó. Érezni lehet, hogy a kor s a helyzete formálta Ruy Blast ilyenné, az a bizonytalanság, amely jellemében kifejeződik, onnan van, hogy szolga. Nagyon messze az az idő, amikor a szolga föl tud fegyverkezni öntudattal, s bátran, minden belső konfliktus nélkül szembe tu szállni a hatalmasokkal. Ruy Blas győzelme nem lenne valószerű, Ruy Blas tragédiája forradalmasít. Mindezzel azt mondja: ha erős akarsz lenni, ha győzni akarsz, először magadat kell meggyőznöd és magadnak kell merni nagyot akarni, mert mindenfajta szövetség a hatalommal, a hatalmasokkal csak bukást okozhat. Gábor Miklós kitűnően játszotta Ruy Blast,  szerelmes ifjút. Ez a szerelem fölgyújt, perzsel, éget, ezzel szemben nincsen védekezés... S milyen egyszerű Gábor Miklós játéka! Érzelemgazdagság, nagy belső tűz, mély és megrázó emberség sugárzik az általa megalkotott figurából. A harmadik felvonásban különösen érdemes megfigyelni Gábor Miklós játékát. Kitűnő, amikor végtelen indulattal és gyűlölettel elmondja nagyhatású vádbeszédét, majd utána boldog szerelmesként odaborul a királyné elé, s rá szinte azonnal meg kell éreznie a bukás, a megsemmisülés fagyos jelenetét. Végtelen és végletes érzelmi hullámzás, de Gábor Miklós bírja színészi erővel, ezért az előadás egyik legszebb mozzanatává avatja az ő játéka ezt a jelenetet.

A királynőt Tolnay Klári játssza. Elsősorban azt hangsúlyozza, hogy ez az ifjú, rokonszenves asszony minden királyi ceremóniától irtózva végtelenül szenved a formák, az idegen világ, a kegyetlen környezet szorításában. Úgy tekint hajdani éveire, mint egy tökéletes, zavartalan boldogság idejére, amit nem hoz vissza semmi és senki, soha. S ekkor jelenik meg egy ifjú, aki életét teszi fel arra, hogy szerelmét megnyerje. Tolnay királynője szerelmes asszony. Minden játéka őszinte, igaz. [...]

A másik két fontos férfi szereplőről csak összefoglalás: Uray Tivadar alakítása emlékezetes színészi bravúr. Darvas Iván ötleteivel és játékával betölti az egész színpadot.

Végezetül itt van az előadás rádióközvetítésének második, nagyobbik része - bár gondolom, akiket érdekelt, az előző nyomán már ezt is megtalálták:

A királyasszony lovagja 1.

Nincs semmilyen évfordulója, csak egyszerűen ahhoz támadt kedvem, hogy mostanában A királyasszony lovagja 1955-ös előadásával foglalkozzunk. Igaz, várhatnék vele jövő áprilisig, akkor lesz éppen hatvan éve, hogy bemutatták, de majd akkor legfeljebb csak röviden emlékeztetek rá és belinkelem a most készülő posztokat. Egyébként is, ha meg akarnám várni minden fontos alakításának blog-beli bemutatásával a kerek évfordulót, egy egész életet kellene rászánni nekünk is :)

Tehát: Gábor Miklós 1954-ben, mondhatni egy huszárvágással a Nemzeti Színházból a Madách Színházba szerződött. Első szerepe Rómeó volt, Tolnay Klári oldalán - úgy "állt be" az 1953-ban bemutatott előadásba. Rómeó után azért nem csak nagy klasszikus szerepeket kapott, azokért a Madáchban is meg kellett dolgoznia. Érdemes felsorolni, hogyan jutott el Ruy Blas-ig. Új színházában első igazi premierje Molière Misanthrophe-jában egy karakterszerep, Aceste márki volt. Majd jött Halász Péter: Vihar után című friss drámájának hídépítő mérnöke. Attól tartok, abban a sematikus darabban nem túl sok öröme telhetett... Utána remélem, felüdülés volt számára Bartha Lajos: Szerelem című színművének egy figurája, ifjabb Biky, akit Zenthe Ferenccel szerepkettőzésben játszottak. Ez volt első közös munkája Vámos Lászlóval. Még 1955 legvégén egy olasz vígjátékban is színpadra lépett: a Vannak még kísértetek című vígjátékban, melyet a jónevű Eduardo De Filippo írt, s a szerepneve Gastone Califano volt.

És jött végre A királyasszony lovagja :) A premier pontos dátuma: 1956. április 28.

Az első képet még egy próbáról mutatom - úgy fényképeztem ki a korabeli Színház és Mozi című hetilap bekötött évfolyamából, azért ilyen csálé, ráadásul az újságban eleve ilyen életlen volt, de azért mégis látunk belőle valamit:

Tolnay Klári és GM. Színház és Mozi 1956. 16. szám

Victor Hugo eredetileg Ruy Blas című romantikus tragédiáját Mészöly Dezső fordította. Kísérőzenéjét Kulka János komponálta. Rendezte Vámos László. A díszleteket Gara Zoltán, a jelmezeket Kreibich Margit tervezte.

Írjuk akkor már ide a teljes szereposztást - bár én a színlap hagyományos sorrendjét kissé megbolygattam, mert régen a női szereplőket a lista legaljára száműzték, így a női főszereplő a legkisebb férfiszerep, ebben az esetben a 2. őr után következett...

Neuburgi Mária, Spanyolország királynéja: Tolnay Klári

Ruy Blas: Gábor Miklós
Don Salluste de Bazan: Uray Tivadar
Don César de Bazan: Darvas Iván

D'Albuquerque hercegnő: Barta Mária

Casilda: Korompai Vali 

Don Guritan marquis: Ujlaky László
De Camporeal gróf: Perényi László
De Santa Cruz marquis: Solthy György
Del Basto marquis: Keleti Árpád
D'Alba gróf: Tamás József
De Priego marquis: Bakay Lajos
Don Manuel Arias: Szegedi Szabó István
Montazgo: Deák Lőrinc
Don Antonio Ubilla: Szabó Ferenc
Covadenga: Szénási Ernő
Gudiel: Simányi Tibor

Egy duenna: Soltész Annie

Egy lakáj: Kozák László
Egy tiszt: Lendvai Gyula
Egy ajtonálló: Regős Péter
Egy apród: Deák Ferenc
1. Őr: Róth Richárd
2. Őr: Fehér János

Legközelebb az előadás kritikáiból válogatok.

Mohorán, Tolnay Klári nyomában

Július végén egy kis országjárásra indultam Nógrádba, közelebbről Balassagyarmatra és környékére. Zenei emlékhelyeim mellett nem titkolt célom volt, hogy Gábor Miklós nagyapjáról is megtudjak valamit. Néhány információmorzsa előkerült ugyan, de nem túl sok, pedig még a salgótarjáni megyei levéltárba is ellátogattam. Azt a keveset, amit megtudtam, később majd elmesélem.

Balassagyarmathoz egészen közel esik Mohora, ahova Tolnay Klári miatt már nagyon vágyódtam és sikerült is egy forró délelőttöt ott eltölteni.

Legutóbb már írtam arról, milyen véletlen egybeesést találtam a kislány Tolnay Klári és Gábor Miklós nagyapja tekintetében. Ez inkább csak érdekesség, különösebb jelentősége nincs. Fontos viszont mindkét művész pályáján az az 1974 előtti húsz év, amikor a Madách Színház tagjai voltak és közös munkák, nagy előadások kapcsolták össze őket. Azon kívül, hogy "saját jogán" is rendkívül szeretem Tolnay Klárit, bíztam benne, hogy a mohorai Tolnay Klári Emlékházban kettejük színházi partnerségéről is több mindent fogok találni.

Nos, egyedül e tekintetben egy kicsit csalódás volt a kiállítás. De, hangsúlyozom, csak ezen a téren, mert egyébként az Emlékház egy egészen csodálatos atmoszférájú hely, ahol elmondhatatlan gazdagságban láthatók Tolnay Klári életének, pályájának dokumentumai, relikviái és az is érződik, hogy gazdái milyen szeretettel és elkötelezettséggel gondozzák.

Érdemes rákattintani honlapjukra, ahol a sok szép fénykép mellett részletes információkat kaphatunk az Emlékház történetéről, a kiállításról és a kapcsolódó rendezvényekről. Csak annyit összefoglalásként, hogy a szép, tornácos kúria egészen közel esik ahhoz az udvarházhoz, ahol Tolnay Klári – még Rózsi keresztnéven – gyerekeskedett. S bár a honlapon sok szép fénykép is látható, szeretném ajánlani a saját felvételeimet is, amelyek ITT MEGTEKINTHETŐK. Köztük ott van a már említett, most éppen felújítás alatt álló épület, a kislány Tolnay Klári egykori otthona.

Rátérve Tolnay Klári és Gábor Miklós színházi együttműködésére, az tudtommal a Rómeó és Júliával kezdődött 1954-ben. Aztán következtek: A királyasszony lovagja (Hugo, 1956), Családi ágy (Hartog, 1957), Nyaralók (Gorkij, 1958), Figaro házassága (Beaumarchais, 1958), Az ördög cimborája (Shaw, 1958), Donna Diana (Moreto, 1959), Az utolsó állomás (Remarque, 1962), Danton halála (Büchner, 1963), Hamlet (Tolnay Klári 1964-től játszotta Gertrudot az 1962-ben bemutatott előadásban), Magyar Elektra (Bornemissza Péter, 1966), Nem félünk a farkastól (Albee, 1967), Kegyenc (Illyés Gyula, 1968), III. Richárd (Shakespeare, 1969), Hermelin (Szomory Dezső, 1969), Sakkmatt (Scribe, 1970), végül a Sirály (Csehov, 1972).

Érdekes, hogy bár különösen a Hamlet, de a III. Richárd is nagy jelentőséggel bírt Gábor Miklós pályáján, az e darabokban játszott szerepeit Tolnay Klári nem a kedvencei között tartotta számon...

Én gimnazistaként a Sakkmatt-ban láthattam együtt őket élőben, ami az Egy pohár víz című habkönnyű Scribe-vígjáték zenés változata volt. Mindketten egészen zseniálisan komédiáztak, énekeltek és táncoltak benne, gondolom, felüdülés lehetett számukra annyi tragédia és dráma után.

Miután Gábor Miklós Kecskemétre távozott és többet nem is tért vissza a Madách Színházba, Tolnay Klári nagy partnere Mensáros László lett. Ezt a partnerséget sokkal jobban dokumentálta az Emlékház kiállítása, mint a megelőző időket. Nem láttam például semmit a Nem félünk a farkastól előadásáról, ami pedig azt hiszem, Tolnay és Gábor közös munkái egyik nagy csúcspontja volt. Azért felfedeztem néhány fényképet, közülük megmutatok néhányat – előrebocsátva, hogy ezek az én gyarló felvételeim, és azért lettek ilyenek, mert az eredeti képek legtöbbjét elég magasra akasztották és bizony bezavart az előttük levő üveglap is. De így is érdekes lehet megnézni őket.

Ez itt a Családi ágy plakátja:

Következzen egy jelenetkép a Hermelinből:

A Sakkmatt nagy párosaként:

Végül itt van kedvenc képem, amely A királyasszony lovagja című nagyromantikus drámában örökítette meg őket 1959-ben. Tolnay Klári kommentárja a kép alatt: "... azóta sem volt Gábor Miklóshoz hasonló lovagom – sajnos..."

Egy érdekes egybeesés...

Az elmúlt héten Balassagyarmaton jártam zenei emlékhelyeim nyomában. S ha már ott voltam, megpróbáltam néhány adatot szerezni Gábor Miklós apai nagyapjáról is, aki élete utolsó éveiben ott élt. Sőt, tettem néhány kirándulást a környékre – sajnos nem annyit, mint amennyit elterveztem, de ahova eljutottam, az igazán szép élmény volt.

Az egyik ilyen "vidéki" kiruccanásom Mohorára vezetett, abba a festői kis faluba, amelyhez a magyar művelődéstörténet két nagyszerű nőalakja kötődik: Mikszáth Kálmánné Mauks Ilona és Tolnay Klári. Egy későbbi alkalommal megmutatom majd a mohorai Tolnay Klári Emlékházat, különös tekintettel arra, hogy a színésznő pályája mintegy két évtizeden keresztül szorosan összekapcsolódott Gábor Miklóséval.

Közben sétálgattam Balassagyarmaton is, adatokat gyűjtöttem a könyvtárban és a levéltárban, így találtam rá egy érdekességre.

A Mohorán nevelkedett Tolnay Klári az ottani elemi iskola elvégzése után, tíz és tizennégy éves kora között Balassagyarmaton, a polgári iskolában tanult.

Íme, itt van az 1900-as évek első évtizedében emelt monumentális iskolaépület:

Ma Bajcsy-Zsilinszky utca 7.

Háborús károkat nem szenvedett, külsőre szinte teljesen úgy néz ki, mint a régi képeslapokon. Ide járt iskolába Tolnay Klári – még mint Tolnay Rózsi, 1924 és 1928 között.

Vele szemben, az utca páros oldalán egy szerényebb ház:

Bajcsy-Zsilinszky utca 8.

Szerénysége ellenére valószínűleg ez az egyetlen olyan hely az országban, amely 1912 egy februári estéje, az első balassagyarmati mozielőadás óta mind a mai napig filmszínháznak ad helyet. Külseje eléggé elhanyagolt, de belül vannak szépen rendbehozott terei. Itt látogatható a Civitas Fortissima kiállítás is, amely az 1919 januári ún. "csehkiverés" eseményeit mutatja be.

Eddigi kutatásaim szerint körülbelül 1926-tól 1931 márciusában bekövetkezett haláláig ezt az akkor Urániának nevezett mozit bérelte Goldberger Rezső, Gábor Miklós nagyapja.

Ha az említett éveket egymásra vetítem, kiderül, hogy volt körülbelül három év, amikor a leendő csodálatos színésznő és egyik későbbi legnagyszerűbb partnerének nagyapja földrajzilag egészen közel éltek egymáshoz.

Nem biztos, hogy egy tízes évei első felét "taposó" polgárista úrilány járhatott abban az időben moziba. Mint Gábor Miklóstól is tudjuk, még a gimnazista fiúk is csak külön tanári engedéllyel mehettek mozizni. De éppen nem lehetetlen, hogy Tolnay Rózsika előfordult az épületben nézőként, esetleg közös iskolai filmnézésen, mert azok már abban az időben is voltak. Iskolába menet és jövet megszemlélhette a kitett moziműsort, reklámokat, bár elmondása szerint akkoriban még nem érdekelte a színjátszás. Olyan alkalom is lehetett, amikor a kislány és a már hatvanas éveit taposó mozis az utcán látták is egymást. Érdekes lett volna, ha az a kislány a jövőbe lát, és látja magát mondjuk Júliaként a mozis bácsi unokája, mint Rómeó mellett...

Nem tudom, hogy az 1953 és 1974 közötti két évtizedben, amikor annyi nagy közös munka fűzte össze Tolnay Klárit és Gábor Miklóst, ezt a tényt ők maguk felfedezték-e. A dolognak tulajdonképpen nincs jelentősége egyikük élete, pályája szempontjából sem, de mégiscsak érdekes egybeesés :)