Július legvégén írtam arról, hogy Gábor Miklós és Törőcsik Mari mennyire keveset játszottak együtt. Színpadon összesen egy olyan előadásra akadtam, ahol partnerek voltak – ez 1959-ben egy Tennessee Williams-darabban, a Hosszú búcsú-ban történt.
Most előkerült egy három évtizeddel későbbi előadás, Eörsi István: Az interjú című darabja. 1990. január 6-án Babarczy László rendezésében mutatta be a Játékszín, ahol olyan sok idő után újra színpadi partnerek lettek.
Eörsi István, az egykori Lukács György tanítvány drámában elevenítette fel mestere alakját, aki többek között éppen a modern dráma fejlődésének útját igyekezett elméletileg megfogalmazni.
A darabban Gábor Miklós az idős Lukács Györgyöt játszotta Eörsi-Koltai Róbert oldalán, Törőcsik Mari pedig Bortstieber Gertrúdot, Lukács György máodik feleségét jelenítette meg. Itt van róluk a Film Színház Muzsika 1990. 4. számának címlapfotója:
Az előadásról az első nekifutásra előkerült kritika a Film Színház Muzsika 1990. 4. számában Budai Katalin írása. Legszívesebben az egész cikket ide mellékelném, szerintem annyira jó értékelés született. Megpróbálom a legfontosabb gondolatait összegezni, végül természetesen külön is kitérve Gábor Miklós alakítására.
Eörsi Istvánnak mindenképpen meg kellett írnia ezt a darabot – indítja a cikket Budai Katalin, majd így folytatja: A Mester és Tanítvány ősi viszonya, mely életutat határoz meg, gondolkodást, eszmerendszert, viselkedést alakít, az ő könnyen drámára álló formakedvének tárgya kellett legyen előbb-utóbb.
Majd kitér arra, hogy már talán akkor egy drámai megvalósítás is lebegett Eörsi előtt, amikor 1971-ben Vezér Erzsébet irodalomtörténésszel felkeresték a nagybeteg Lukácsot, hogy magnetofonos interjúsorozatot készítsenek vele. Ebből a korszakos anyagból íródott első megfogalmazásban 1983-ban, majd átdolgozva 1988-ban a dráma, melyben Eörsi saját fiatalkori énjét tette meg narrátornak.
Budai Katalin szerint Eörsi úgy mutat be egy rendkívüli bölcselői pályát, hogy emberi dimenzióit az elmúlt harminc év közös gondjai közé illeszti, taktika és erkölcs, meghasonlás és tévhit, pálfordulás és színvallás mérlegserpenyőit alkalmazva.
Babarczy László ízléses, könnyed, gyors változásokat engedő rendezésében, ifj. Rajk László a díszsírhely márványtönbjétől a nyugat-berlini lokálig nyújtózó színpadképében a legelvontabb fejtegetések is izgalmasak, fordulatosak.
A kritikus szerint ha a darab szerkezete esetleg nem is sikerült volna ilyen pompásan, az előadás akkor is nagy siker lenne a két főszereplő, Lukács György és maga Eörsi színpadi megvalósítóinak megtalálásával.
Gábor Miklós pályájának egyik (sokadik) Mont Blanc-csúcsa a nyáladzó, kifordult alsó ajkú, csoszogó, szelektív memóriájú, s a végén már beszédzavarral küszködő zseniális öregember megformálása. Minden szakasztott olyan, a kapkodó szóismétlő beszédmód, a felívelő szóvégek, minden úgy van, ahogy láttuk, hallottuk Lukácsnál: és mégis minden más. Mert ez itt Gábor Miklós Lukácsa. Elnémító, csodálatra méltó újraalkotása egy ismert személyiségnek, az utánzás szolgasága nélkül.
Koltai Róbert szintúgy remek: ő sem Eörsi karikatúrája, hanem önmaga legjobb színvonala. A túlságba vitt kabarészerepléssel tönkretett beszéde végre felszabadul a dadogás-motyogás kényszere alól. Érti a helyzet abszurditását, a szeretetet, az egymásrautaltságot, hálás - de értetlenségében, a "bűnvallás" követelésében hajthatatlan, tisztelet ide vagy oda.
Három kiváló kabinetalakítás, fontos színezés a három asszony megjelenítése. Törőcsik Mari Bortstieber Gertrúdként, Egri Kati Jelena Grabenkóként néhány perces "drámai monológban" kell, hogy megmutassa Lukács számára való jelentőségét. Básti Julié hosszabb, folyamatos színpadi munka. Ő Adler Marianne, az ápolónő és hagyatékrendező extatikus buzgalmának kitűnő megszemélyesítője.
Eddig a kritika. Attól tartok, erről az előadásról sem készült, vagy esetleg készült, de nem maradt fenn hang- vagy video-felvétel. Milyen kár...
Így mindössze annyit tudunk tenni, hogy elolvassuk a korabeli kritikákat, megnézhetjük a fényképeket, így próbáljuk meg elképzelni az előadást. És persze elsősorban elolvasni a darabot, amit megtalálhatunk a Színház című folyóirat 1989. évi 1. számának mellékletében, vagy Eörsi István: A szerző szeretné, ha a pofa feje és a csomó emlékeztetne egymásra című drámakötetében.
Most jut eszembe, valahol egy interjúban Gábor Miklós elég részletesen beszélt arról, hogyan is született meg benne Lukács György alakja – a legközelebbi alkalomra feltétlenül előkeresem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése