Gábor Miklós - Robespierre-ről

Már három posztban foglalkoztam Büchner: Danton halála című drámájának 1963. december 20-án bemutatott előadásával, amelyben Robespierre-t Gábor Miklós játszotta, aki ezt pályája egyik legfontosabb szerepének tekintette.

Eddig olvashattuk a Film Színház Muzsika rövid tudósítását az első színpadi próbáról, majd idéztem Demeter Imre és Nagy Péter korabeli színikritikáiból.

Mint ígértem, ma maga Gábor Miklós következik, aki könyveiben többször is megnyilatkozott a témáról. 

A színész árnyéka című, 1972-ben napvilágot látott második könyvében rendkívül érdekes megközelítésben szólt a szerepről. Akinek megvan a könyv és érdekli részleteiben, a 214. oldaltól érdemes elkezdeni az olvasást és úgy tíz oldalon át folytatni. A könyv ezen oldalai előadások utáni jegyzetekből öltöttek testet. Bennük Gábor Miklós két olyan darabot és szerepet vet össze, amely daraboknak és szerepeknek - látszólag - semmi közük egymáshoz.

Gondolatmenete Füst Milán: Catullus című darabja apropóján indult. A drámát, amelyben Metellust játszotta, a Danton halála után körülbelül négy évvel mutatta be a Madách Színház. Úgy érezte, hogy annak egyik előadásán különösen jól játszott, új dolgokat fedezett fel Metellusról és rájött, hogy ennek a figurának a magyarázatát Robespierre-nél találja meg. S bár úgy tűnik, a két darabnak és a két szerzőnek semmi köze sincs egymáshoz, Gábor Miklós színészként és gondolkodóként egészen új aspektusokat fedezett fel Robespierre és Metellus között. Rendkívül érdekes szellemi kalandozás, nagyon érdemes elolvasni. Mivel itt a blogban a Catullus-szal még nem foglalkoztunk, ezért nem másolom ezt a részt ide, csak innét buzdítok olvasásra - egyelőre. Ha nincs meg otthon, könyvtárba is be lehet menni, a könyv jelzete 792 G 14.

A két főszereplő: Robespierre (GM) és Danton (Bessenyei Ferenc)

Kos a mérlegen (Szépirodalmi Kiadó, 1990) című könyvében is foglalkozik Robespierre-rel. Itt is szól az általa átélt rokonságról Metellus-szal. Ám előtte elmeséli, annak idején hogyan talált rá színészileg a figurára. Mivel ez a rész annyira nem hosszú, belefér egy blogbejegyzés keretébe, ide másolom a könyv 143. oldaláról:

A Danton halála első próbáin (Robespierre-t játszottam) tartásom érthetetlenül merev, mozdulataim érthetetlenül görcsösek voltak. Hasztalan próbáltam fellazítani könyököm, derekam, testem nem engedelmeskedett. Kínomban már azzal gyanúsítottam magam, hogy egyik közéleti működéséről ismert kollégám görcsös, bábszerű mozdulatait utánzom. Egy próbán aztán így tettem fel a kérdést: mit akar nekem mondani merev tartásom? Ha elfogadom, nem ellenkezem vele? Abban a pillanatban rájöttem, hogy nem én, a színész vagyok görcsös, hanem Robespierre. Hogy Büchner Robespierre-je alig más, mint feszes, túlságosan is feszes tartás + szó. És rögtön megértettem valamit nagy politikus kollégám egyéniségéből is, valami alig megfogalmazhatót, amit csak gerincem és mozgásom pletykált nekem róla. "Kis vidéki Robespierre!' - vigyorodtam el kajánul. Eszembe jutottak színésztársaira vetett aggodalmasan zsarnoki pillantásai, miközben zsenialitásával szórakoztatja őket. Tartásom leleplezte nekem a komédiást, a kajánt, a szervilist, a dörgölődzőt és a bátrat, akit gyűlöltem és akit szerettem, aki zavart és akitől tanultam, aki számít és aki nem számít - anélkül, hogy vesződnöm kellett volna az összeférhetetlennek tűnő tulajdonságok összebékítésével, töprengenem arányaikon, anélkül, hogy alakjának megítélésével foglalkoznom kellett volna: telibe találtam őt - és egyben Robespierre-t. De magamat is, viszonyomat hozzá és Robespierre-hez. Abban a pillanatban a kolléga árnyéka eltűnt, elvesztette jelentőségét. Csak közvetítő volt Robespierre és köztem.

Gábor Miklós könyvei valóságos kincsesládák, én legalábbis állandóan új és új dolgokat találok bennük: korábban még fel nem fedezett, vagy meg nem értett gondolatokat (ez utóbbiakból különösen sok van...), pedig mindegyiket jó néhányszor olvastam - és még fogom is olvasni...

Még egy "Danton halála" kritika

A múltkori Demeter Imre-cikk után némi keresgéléssel még egy korabeli kritikát sikerült fellelnem a Madách Színházban ötven évvel ezelőtt bemutatott Danton halála című Büchner-dráma előadásáról. Nagy Péter: Két évad - és ami megelőzte című kötete rejtegette magában. Eredetileg az Élet és Irodalom számára íródott - a forrást sajnos a kötet nem közli, sőt, még az évszámot sem; így én ideírom, hogy sikerült felderíteni, miszerint az ÉS 1964. 1. számában jelent meg először nyomtatásban. Hát, ahhoz képest, a szerző összegyűjtött színikritikáinak kötete 1966-ban a Szépirodalmi Kiadónál látott napvilágot, nagyon gyatra a szerkesztése... Ilyen alapvető információk nélkül tartalmazza a szerző majdnem 100 kritikáját félezer oldalon. Szerencsére legalább név- és címmutatója van. (Bocsánat, ezeket a mondatokat a bennem élő könyvtáros diktálta...)

Robespierre: GM és Saint-Just: Avar István (1963)

Nagy Péter kritikája (az említett könyv 259-262. oldalain) meglehetősen visszafogott. Ő is Büchner személyével, a darab keletkezési körülményeivel, majd értelmezésével kezdi, s ezekről elég hosszan, kiváló felkészültség birtokában, de nem igazán élményszerűen értekezik, majd írásának második, sokkal rövidebb felében tér csak rá a konkrét előadásra. Innét szó szerint idézem (a kiemelés természetesen tőlem származik):

Hiába Szinte Gábor kiváló, rendkívül sokrétű felhasználásra könnyen alkalmas és erős hangulatot sugárzó művészi díszlete, hiába Ádám Ottó egészében jól átgondolt és sok részletfinomsággal megoldott rendezése, mely különösen a nehéz és remekül színpadra állított tömegjelenetekben csillog, a darab - divatos gallicizmussal élve - "nem jön át a rivaldán", s a nézőt, bár elismeréssel hajol meg az egyes és együttes erőfeszítés előtt, a mű hidegen hagyja.

Pedig az egyes alakításokról is jót kell mondani. Bessenyei Ferenc Dantonja ugyan a fáradtság, kiégettség ábrázolásában sokszor az oly kevéssé franciás tempótlanságba csúszik, de ezért kárpótol gyönyörű orgánuma, melyen Kosztolányi Dezső modernül friss fordítása zeng, különösen a védőbeszéd jelenetében, ahol valóban a ragyogó néptribun jelenik meg előttünk. Gábor Miklós Robespierre-t a ráció megszállottjaként jellemzi, aki igazáról nemcsak a konventet: a nézőt is meggyőzi; Tordy Géza életteli és hiteles Desmoulins. A nőalakok Büchner drámájában alig emelkednek ki a romantika sablonjaiból; Tolnay Klári, Vass Éva, Psota Irén érdeme, ha egyéniséget nyernek, önálló érdeket is felkeltenek ebben az előadásban. A főszereplők mellett a rendkívül népes szereplőgárda minden egyes tagja valójában említést érdemelne teljesítményéért;  nem rajtuk múlik, ha ez az előadás előreláthatólag nem lesz hangos közönségsiker.

Ez volt Nagy Péter kritikája - felkészült, de nekem nagyon sótlan írás. Szerintem már az előadás megnézésének is ilyen "sótlanul" állt neki... Annyiban végül is igaza lett, hogy a színház nem túl sokáig tartotta műsorán az előadást, legközelebbre megpróbálok utána nézni, hogy nagyjából meddig játszották.

A cikk érdekes utójátéka, hogy amikor másfél évtizeddel később, 1978-ban a Nemzeti Színház megerősítése ürügyén (is) hatalmi szóval felrobbantották a három legjobb, legprogresszívebb vidéki színtársulatot (Kaposvár, Szolnok, Kecskemét), hogy velük erősítsék meg "a nemzet színházát", akkor annak élére az irodalomtörténész Nagy Pétert nevezték ki, mint egy pártvonalon "megbízható"-nak tartott, művelt embert; rendezőként pedig alája rendelték a renitensnek számító Zsámbéki Gábort és Székely Gábort; s az új éra első előadásaként Székely Gábor éppen a Danton halálát rendezte meg...

Ezeket az időket azért is említem fel, bár Gábor Miklós Robespierre-jéhez nincs közvetlen köze, mert az akkor néhány éve Kecskeméten Ruszt Józseffel dolgozó Gábor Miklós (és Vass Éva) is újra fővárosi művészek lettek - bár szerintem ez nem feltétlenül használt a pályájuknak. De ezekről a kérdésekről majd később beszéljünk a blogban. Legközelebb Gábor Miklós egyik könyvéből idézek, hogyan talált rá Robespierre alakjának nyitjára.

A Danton halála első színpadi próbája

Ma térjünk vissza a december 20-án 50 éve bemutatott Danton halála előadásához. A Büchner-drámában Gábor Miklós Robespierre szerepét alakította.

Itt van egy kis cikk a korabeli Film Színház Muzsikából, a 44. heti számból a darab első színpadi próbájáról:

Egy ötven évvel ezelőtti nagy szerep: Robespierre

Ma 50 éve, 1963. december 20-án volt Georg Büchner: Danton halála című drámájának premierje a Madách Színházban, Ádám Ottó rendezésében. Gábor Miklós a másik főszereplőt, Robespierre-t játszotta, s ez a figura a saját szigorú mércéje szerint is életének egyik legjobb alakítása volt.

Bessenyei Ferenccel

Illesszük be az előadást Gábor Miklós életművébe: a Danton halála idejében még bőven műsoron szerepel a majdnem két évvel korábban bemutatott Hamlet. Robespierre előtti utolsó színházi szerepe a Tanner John (premier: 1963. február 2.), a következő pedig nem egészen fél év múlva az Ahogy tetszik Jacques-ja lesz 1964. májusában. Ekkoriban forgatta/forgatja Herskó János: Párbeszéd című filmjét, amiben epizódszerepe van, az Egy ember, aki nincs című "szocialista krimit", a Miért rosszak a magyar filmek című szatírikus vígjátékot és valószínűleg a Négy lány egy udvarban című, hát, mondjuk melodrámát is. Ez utóbbiakban főszerepe volt, de szerintem ezeket simán "kirázta a kisujjából", legfeljebb csak ideje és energiája ment rájuk, alkotóereje kevésbé.

Robespierre-alakításának évfordulójára emlékezve elsőként a Film Színház Muzsika kritikáját mutatom, illetve belőle a legfontosabb bekezdéseket.  Azt hiszem, hogy a nagyszerű Demeter Imrének ez az írása méltó az előadáshoz. Megjelent az egykori kedvelt hetilap 1963. évi 51. számában.

Mi is kezdjük az elején, hogy kellően "beágyazzuk" magunkat a témába - és persze gondoljuk hozzá az akkori pártállami időket...

Ezt a remekművet egy huszonkét esztendős fiatalember írta 1835-ben, a francia forradalomról. Amikor 1837-ben meghalt, két évvel fiatalabb volt, mint 1849-ben Petőfi. Csábít a gondolat: vajon miféle újkori, forradalmár-Shakespeare lett volna Georg Büchnerből, a siheder-zseniből, ha tovább él? Ám a néhány mű - elsőül a Danton halála, aztán a Wozzeck - tökéletes portrét fest az íróról, akinek életrajza aligha mond sokkal többet drámáinál, melyek csodálatos erővel villantanak föl egy plebejus forradalmár arcot, egy humanista szellemet.

[...]

A Danton halálában ez a két gondolat ütközik meg: a következetes forradalmiság és az emberség. Megütközik, ám végül is egyesül, ha nem is a cselekmény sodrában, vagy optimista epilógusként, de az ellentétek gondolati szintézisében.

Bonyolult, nehéz dráma, mely a romanticizmus korában ezért a szintézisért volt meghökkentően modern, s utána évtizedekig ezért igyekezett elhallgattatni a reakció. 

[...] Kettejük küzdelme a dráma; éljen most már az élet, az ember - mondja Danton; még nem számít az ember, csak a forradalom - mondja Robespierre.

Majd arról szól a kritikus, hogy ez az előadás majdhogynem a dráma magyarországi bemutatója. Kosztolányi Dezső ragyogó fordításában csupán egyetlenegyszer játszották, mert a Horthy-korszak cenzúrája betiltotta; s aztán néhány este szerepelt ugyan színpadon, de jócskán megcsonkított szöveggel.

Most a Madách Színházban méltó módon szólalt meg a mestermű. Ádám Ottó okos, filozófiai-gondolati tartalmát tekintve pontosan és kitűnően elemzett előadásban varázsolta színre a drámát; a fókuszba állította Danton és Robespierre gigászi küzdelmét, mindvégig kristályos logikával szem előtt tartva Büchner analízisét - pontosabban: Danton és Robespierre igazságának szintézisét. Ennek alapján elemezte az egyes alakok jellemét, megőrizvén a csupaszenvedély dialógusok drámaiságát és filozófiáját.

Demeter Imre magában az előadásban két dolgot kifogásol, elsőként a színpadképet :

Belátom, hogy Ádámot a korszerűség szándéka vezette; csakhogy a Danton halála nehéz, költészettel és szenvedéllyel telített, komor-fenséges cselekménye minduntalan perel a színpadi mechanizmus fel-leereszkedő jelzésfalaival.

A másik dolog pedig magának az előadásnak a ritmusa, amely szerinte különösen az első részben volt vontatott.

A színészi alakításokról aztán teljes elragadtatással írt:

Bessenyei ízről ízre Danton: alázatos tolmácsa és mesteri életrekeltője a tragikus hősnek. Lágyan lírai, s szenvedéllyel telített, akinek minden gesztusa arról a fiskálisról vall, aki esze és karja volt a forradalomnak. [...] Színészi remeklés! S a kevésbé tetszetős, de tömörségében is súlyos szerepben az Gábor Miklós Robespierre-je. Már a maszkja is félelmetes; korabeli metszetek színészi mása, mely mintha képkeretből lépne elő, s alatta az aláírás: "A Megvesztegethetetlen." Egész lénye ezt az aszkétikus, önmagát is legyűrő forradalmárt mutatja; szövegei pörölyként csapnak szét a színpadon, néhány monológjában ragyogóan tömör képet fest Robespierre-ről, s ami a hőfokot illeti, az egész előadás stílusának példája és jelzők nélkül is fémjelzője lehet.

A többi szereplőről is nagy elismeréssel szól a kritikus - olvassuk el ezeket a sorokat is, hogy jobban el tudjuk képzelni az egész előadást:

Igen jó Avar István Saint-Just-je; erő és következetesség, ész és meg nem alkuvás. A dráma eszmeiségét kifejező nagy monológját jelesül mondja el. Tordy Géza (Camille Desmoulins) siheder-líraiságát, Lőte Attila szenvedélyességét, Tallós Endre nemes egyszerűségét emeljük ki. Árva János, Psota Irén, Deák B. Ferenc, Basilides Zoltán, Bay Gyula, Horváth Jenő, Ujlaky László, Körmendy János, Békés Itala, Szénássy Ernő s a többi, akárcsak egy-egy mondatos szerepben felbukkanó színész ki-ki a lehetőségein belül szolgálja az együttes összeforrottságát. Tolnay Klári Danton feleségének villanásnyi szerepében kitűnő, Vass Éva (Lucile) drámamozaikja finoman ötvözött, halkságában is súlyos Ophelia-részlet.

Micsoda előadás lehetett ilyen erős szereposztással...

Legközelebbre megpróbálok még néhány korabeli kritikát felkutatni, majd beleolvasunk Gábor Miklós könyveibe Robespierre-témában.