Csák Jani - A legelső színpadi szerep (1940)

Móricz Zsigmond: Kismadár

 

Csák Jani szerepében

 

A huszonkettedik évében járó Gábor Miklós 1940 nyarán megkapta színiakadémiai diplomáját. Már vizsgaelőadásokon felhívta magára a figyelmet (ezekről ITT készítettem összeállítást). Rögtön szerződtette is a Madách Színház. Ez benne van minden életrajzában. Azt viszont nem szokták hozzátenni, hogy ez még nem az a Madách Színház, amelyikben később a Hamletet játszotta. Ezt a Madách Színházat 1940-ben alapították és a mai Örkény István Színház akkor teljesen új épületében működött. Magánszínház volt, mecénása gróf Károlyi István. Csak 1944-ig élt, hozzá fűződött Pünkösti Andor rendező (és 1941-től igazgató) a magyar színháztörténetben párját ritkító korszaka (Pünkösti maga sem élte túl színházát és a háborút: öngyilkos lett 1944 nyarán, a német megszállást követően...)

De még 1940-ben vagyunk. Az új színház legelső évadában két bemutatót tartott, mindkettőben szerepelt Gábor Miklós. Ebben a legelsőben kisebb szerepet kapott: Csák Jani parasztlegényt formálta Móricz Zsigmond: színművének Pünkösti által rendezett ősbemutatóján. Ez a premier egyébként Móricz legutolsó színpadi bemutatója volt (az író 1942 őszén halt meg). 

Találtam képet az egyik próbáról, megjelent a Színház folyóirat 1987. 11. számában:

 

 

Duzzadó erő, bővérű indulat, zamat, szín és derű bőven van az új Móricz darabban is, van benne mai szociális probléma is: a falu nincstelenjeinek égető problémája, van benne fojtott indulatú lázadás és bölcs parasztfilozófia, de sajnos van népszínmű-rekvizitum is, sőt néhol, pillanatokig, a daljátékok "nagyfináléinak" hangulata kísért a színpadon - írta a 8 órai Újság kritikusa.

 

A pénz, a szerelem, a jóság és a gonoszság kerülnek harcba egymással, de Móricz nem viszi végig a harcot. Feloldja az ő sajátságos poézisében, amely a "szép szegénység" dallamát zengi. A súlyos szavak mégis ott rezegnek azután is, hogy a függöny legördült s az ember szívesen elfelejti, hogy a dráma törvényei nem teljesedtek be. (Népszava 1940. nov. 30.)

A magyar színházi adatbázis sajnos hiányosan dokumentálja az előadást, a szereplőket csak a korabeli színikritikákból lehet valamennyire rekonstruálni. A címszerepet, Kis Erzsi parasztlányt, a "Kismadarat" Dajka Margit játszotta, Móricz kifejezetten az ő számára írta a szerepet. Gábor Miklós neve valószínűleg a színlap vége felé lehetett, hiszen az övé kicsi szerep volt.

Ilyen volt Dajka Margit a címszerepben - két kép az OSZMI színházi adatbázisából:

Solthy Györggyel

Görbe Jánossal

 

Hogy az előadás milyen lehetett, itt a már idézett 8 Órai Újság (k. e.)-vel jelzett kritikájának érdemi része (1940. nov. 29.). Belőle megismerhetjük a többi szereplő nevét is. Igaz, sok köztük az ismeretlen, de legalább legyenek dokumentálva:

Külön öröm az új színház első előadása: egy friss, hittel teli új színészgárda mutatkozik itt be, méltó rendező, Pünkösti Andor irányításával. Dajka Margit a címszerepben valóban olyan, mint a falusi berkek kismadara, a dalos szőke sármány, csupa szárnyaló csicsergés, de egyszersmind csupa erő és izzó nemes indulat. Kitűnő Görbe János a zsellérlegény keménykötésű, szűkszavú figurájában. Öröm viszontlátni Toronyi Imrét, ezt az érthetetlenül és méltatlanul mellőzött nagy magyar színészt az özvegyi sorsát némán viselő falusi bíró mélyen emberi alakjában. Peéry Piri rosszmájú sógorasszonyából szinte süt a gonosz indulat. Solthy György fukar, pénzével hódító, pipogya nagygazdája, továbbá Orbán Viola, Ölvedy Zsóka, Simon Marcsa, Baló Elemér, Weszely Pál, Puskás Tibor, Losonczy Zoltán, Zilahy Pál, Balázs János, Berki József s a most debütáló kedves Hangay Márta, Ékes Mária, Ilosvay Katalin és Gábor Miklós kabinetalakításai járulnak még hozzá a Móricz-bemutató sikeréhez.

1979-ben Gábor Mikós röviden felidézte szerepét Dalos László újságírónak (Film Színház Muzsika 1979. 27. szám, júl. 11.):

Színészként akkor találkoztam Móricz Zsigmonddal, azóta sem, színpadon se, filmen se. "Városi színész" lett belőlem. [...] És az első szerepem? Csák Jani? Bevittem a színpadra egy zsákot, elmondtam három-négy mondatot, és mentem ki. Ennyi volt az egész.

Azért bizonyosan egyéni figurát teremtett, csak rá kell nézni szerencsére fennmaradt egyetlen fényképére, amit fent már megmutattam.

Élete második színpadi szerepe ugyanebben a színházban már jelentősebb volt - terjedelemre legalábbis. Már írtam róla 3 részben, itt visszaolvashatjuk:

Bécsi gyémántok 1.

Bécsi gyémántok 2.

Bécsi gyémántok 3.

 

Olvasóbarát?

Ez a kis írás most nem kifejezetten Gábor Miklósról szól, viszont olyan tapasztalatokat mond el, amelyeket az ő pályája kutatása közben szereztem.

Szerencsére könyvtárunk, a nagykanizsai Halis István Városi Könyvtár nagyon jó könyv- és folyóirat-állománnyal rendelkezik. De nincsenek meg a régi, 1957 előtti színházi újságok. Viszont kezdtek nekem nagyon hiányozni, miután Gábor Miklós pályájának ez a része, különösen a legeleje, még a 30-as évek végétől, illetve 1945-től 1957-ig meglehetősen feldolgozatlan.

Ezért mintegy próba-szerűen felruccantam Budapestre a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárba, majd a következő héten nemzeti könyvtárunkba, az Országos Széchényi Könyvtárba, miután a Szabó Ervin-ben sem teljes az anyag.

Természetesen mindkét könyvtárban jártam már különböző összejöveteleken, értekezleteken. Ám most olvasóként érkeztem, és mondhatom, nagyon kíváncsi voltam, hogy ebben a minőségben milyen az élet ezekben a nagykönyvtárakban.

Sok pozitív tapasztalatot szereztem. Mindkét könyvtárban, hatalmas állományuk ellenére alig tíz percen belül megkaptam a kért folyóiratokat, és ez nagyon nagy dolog. Mindkét könyvtárban az az igazi könyvtári légkör vett körül, amit én annyira hiányolok a mi kanizsai könyvtárunknál. Talán egy kicsit túlzottnak találtam a biztonsági megoldásokat: bemenni mindkét könyvtárba csak a kézben tartott olvasójeggyel lehet, annak vonalkódját kell használni a beléptető kapunál. Mindkét könyvtárban ezen a fontos ponton biztonsági őrök állnak és tényleg ugrásra készen kísérik figyelemmel a forgalmat. A Széchényi Könyvtárban a saját jegyzeteimet, tollat, stb. csak egy átlátszó műanyag szatyorban vihettem be az olvasói terekbe. Van még más apróbb előírás, ezeket most nem részletezem. De végül is nem zavaróak és az ember különösen könyvtáros fejjel megérti, hogy szükség lehet rájuk.

Amiért egyáltalán szót ejtek ezekről a dolgokról, az most következik. Ugyanis mindkét könyvtárban csak pénzért szabad a magammal vitt digitális fényképezőgéppel – vaku nélkül – felvételeket készíteni. Ez az összeg a Szabó Ervin Könyvtárban napi 700 Ft, míg a Széchényi Könyvtárban 1300 Ft, amiért egy alkalommal maximum 40 felvételt készíthetek.

Be kell vallanom, ez a rendelkezés erősen felháborított.

Ugyanis:

Nem használom a könyvtár berendezéseit. Nem fogyasztok vele papírt, festéket, a fénymásoló működéséhez szükséges energiát és nem is amortizálom ezeket a berendezéseket. Nem veszem hozzá igénybe könyvtári dolgozó munkaidejét, munkaerejét. Saját készüléket használok, saját energiával. A fényképezéssel egyúttal kímélem is a dokumentumot, mert nem kell azt kifeszített gerinccel rászorítani a fénymásolóra. Ez nem is tett volna jót azoknak a régi újságoknak, amiket olvastam. Sőt, ha én könyvtáros vagyok, nem is engedélyeztem volna a sérült, törékennyé vált újságoldalakról fénymásolat készítését.

Ha már beiratkozott olvasóként külön nem kell fizetni a folyóiratok kikéréséért, akkor teljesen mindegy, hogy csak olvasom-e őket és közben jegyzetelek, vagy a szükséges oldalaknál –– elkattintok néhány képet. Én fényképezni ugyanis jegyzetelés helyett szoktam, sokkal gyorsabb és hitelesebb, mint ha órák hosszat írogatok. Főleg, ha az ember vidékről csak az ilyen kutatás kedvéért utazik fel szép fővárosunkba, akkor ez nagyon megdrágítja az ott-létet, hiszen a közlekedés sem olcsó. Olyan minőségű képeket úgysem tud az ember saját fényképezéssel csinálni, amiket például egy kiadványban fel tudna használni illusztrációként. Ráadásul ez az intézkedés a könyvtár szempontjából sem jó, mert sokszoros ideig veszem igénybe a folyóiratokat és tovább foglalok olvasótermi ülőhelyet.

Természetesen más lenne a helyzet, ha muzeális értékű dokumentumról lenne szó, mondjuk egy Liszt-kéziratról.  Bár azt hiszem, sima olvasójegyre azt meg sem kaphatnám, csak ha igazolt kutató lennék, és ez így van jól. Nyilván határtalan felelősség ilyen nemzeti kincseket őrizni és közben kutatásra is hozzáférhetővé tenni. De egy, a XX. század közepén megjelent hetilap esetében nem igazán látom be ennek az intézkedésnek a jogosultságát.                                                 

Mindezek miatt szerintem ha van nem-olvasóbarát rendelkezés, hát ez alaposan az. Könyvtárosként annak idején én is átéltem, és azóta is tudomásom van a kulturális költségvetés folyamatos és egyre drasztikusabb csökkentéséről, tudom, hogy a könyvtáraknak bevételeket kell produkálniuk. Ám ilyesmiért pénzt kérni, ez egyszerűen abszurd. Ilyen alapon kérhetnének térítési díjat azért is, ha jegyzetelni merészelek...

De hogy ne ilyen felháborodott szájízzel fejezzem be, itt van az, amit a Film Színház Irodalom című hetilap 1940. 10. számában találtam. Egyed Zoltán, a lap főszerkesztője írt hosszú cikket a színművészeti akadémisták Aranyasszony című vizsgaelőadásáról.

Szerencsére az ilyen adatok, mondatok megtalálása, majd később a mozaikkockák összeállása az előbb ecsetelt intézkedés ellenére is visszaadja az embernek a kutatás, felfedezés örömét:

Gábor Miklós Péter legény szerepében tűnt fel. Az ember szinte fel sem tételezné azt a nyugalmat, magabiztosságot és öntudatot, amelyet például ez a fiatal drámai hősjelölt tanúsított. Tehetséges.

Szerintem ez lehet az első kritika, ami Gábor Miklósról megjelent. Még nem volt egészen huszonegy éves...