Egy francia kamasz 1946-ból

Az új módszer - ez volt a címe egy francia ifjúsági vígjátéknak, amelyet 1946. június 25-én mutatott be a Madách Színház. (Még a koalíciós időkben vagyunk, ez a darabválasztásból látszik is...)

Olthy Magda és Gábor Miklós (Színház 1946/26)

Témáját Magyar Nemzet-beli kritikájában Kunszery Gyula így foglalta össze:

Arról szól, hogyan lesznek a háborús idők eldurvult, blazírt, feketéző kamaszaiból egy csinos, okos és kedves tanárnő új módszerű nevelésének hatására lelkes, jóltanuló, rendes diákok. Persze, ne tévesszen meg ez a táviratstílusú összefoglalás, nem holmi száraz, pedagógusi iskoladrámáról van szó; a tanáros alapmotívumot sok kedves humor, meleg líra teszi ízletessé. Az előadás alatt a Pálutcai fiúk, a Kétévi vakáció s a legjobb ifjúsági ínyenc-falatok reminiszcenciái kísértenek.

Még egy tartalmi összefoglaló, amiből kiderül: persze, hogy a gimnazista fiatalember beleszeret a fiatal tanárnőbe...

Egy francia vidéki gimnázium érettségi előtt álló diákjai tanulás helyett feketézéssel s hasonló gazságokkal töltik idejüket. Nem bír velük sem az igazgató, sem a tanári kar s valószínűleg mind megbuknának, vagy tán előbb ki is kéne csapni őket, ha egy fiatal tanárnő nem érkeznék, akinek a filozófiát kell tanítania. A fiúk előbb megpróbálják kiüldözni, de aztán mind beleszeretnek, főként a banda vezére, Gabriel. A tanárnőt izgatja az állatszelidítőhöz illő feladat, fiatalsága és bája mellett egy kis kacérságot visz a játékba és megnyeri a csatát. 

 

A téma örök, kapásból amerikai filmeket is sorolhatnánk, amelyek erre a sémára épülnek.

A gimnazista osztály vezérét, a kamasz Gabrielt Gábor Miklós formálta meg. Ekkoriban a Nemzeti Színház tagja volt, s gyaníthatóan egy évvel korábbi, szintén egy francia fiatalember, Michel szerepében aratott lenyűgöző sikere nyomán (Rettenetes szülők) kereshette meg a Madách Színház, hogy mint vendég egy teljesen más csengésű darabban, de szintén francia környezetben egy francia kamaszfiút személyesítsen meg. Ez a Gabriel egyébként néhány évvel még fiatalabb is, mint Michel volt, hiszen a sztori szerint érettségi előtt állt (az egyik kritikus gyermekszerepnek mondja, ami azért nyilván túlzás). 

Az előadást Bálint György rendezte; a fiatal tanárnőt Olthy Magda alakította. Balázs Samu játszotta a gimnázium igazgatóját, az osztálytársak között pedig ott volt Rozsos István (az ő pályáján nagy áttörés volt a szerep, később a főszerepet át is vette Gábor Miklóstól) - és milyen meglepetés: a fiatal Pártos Géza, akiből aztán rendező lett, Gábor Miklós pályájának egyik legfontosabb rendezője.

Pillanatkép a próbáról (Színház 1946/22)

Nos, Gábor Miklós a vígjátéki Gabriel szerepében is igazi diadalt aratott. Ez az alakítása nem került ugyan bele legendás szerepei közé, mint a Rettenetes szülők Michel-je, de azzal egyenrangú alakítás lehetett; csak maga az író (Ferdinand Roger) és a darab nem állt azon a rangon, mint Cocteau. 

Olthy Magdával a próbán

   
Érdemes átolvasgatni, milyen egyértelműen dicsérték az akkor 27 éves Gábor Miklóst a kritikusok.

Elsőnek itt a legrészletesebb kritika a korabeli Színház című képes hetilap 1946/26. számából, mely  Sz. J. szignóval jelent meg:

A Madách Színház újdonságában, az „Új módszer”-ben egy tizennyolcéves diákot játszik. Az első felvonásban szertelen és pimasz, igazi kamasz, a felnőttek réme. Ahogy a színpad közepén megáll és mérhetetlen gőggel, megvetéssel, fölénnyel és undorral végignéz apján, tanárain, a felnőttek egész világán, mint egy csürhén, az kifejezetten emlékeztetett azokra a kamaszokra, akikhez oly gyakran volt szerencsénk az elmúlt évek során. A darab folyamán azonban a kamasz érzelemvilágának egész skáláját szinte zökkenő nélkül végigjátssza. A második felvonásban partnernője, a fiatal és csinos tanárnő, emberi hangon, a szív, az értelem és az igazságosság hangján szól hozzá s az érdes, nyekergő hangszeren megpendíti az érzelem húrját. De ez az érzelem szemérmesen és kedves esetlenséggel döcög, mint mikor a gyermek járni tanul. A harmadik felvonásban fékezhetetlen már, mint a kiskutya, aki belejött az ugatásba.

Gábor Miklós legnagyobb erénye, hogy szerepe fölépítésénél, de minden részletben is, a legkisebb mozdulat és hangsúlytól kezdve az egész jellem egységes megjelenítéséig olyan alapos lélektani meggondolás eredményét mutatja, amely nem is színészi, hanem írói munka. Mikor például egyik barátja társainak és a tanárnőnek a jelenlétében sírvafakad, mindenki hozzáugrik, hogy vigasztalja, csak Gábor Miklós fordul el tőle, lehajtja fejét és szégyelli magát. Általában némajátékai a legjobbak, egyetlen pillanatot nem mulaszt el, hogy az ábrázolt jellemet egy-egy vonással továbbrajzolja, a darab minden pillanatában állandóan jelen van és éli azt az embert, akit játszik. [Itt volt a kifényképezett cikkben két-három olvashatatlan mondat, sajnos...]
Gábor legnagyobb erénye tehát a tudatos meggondolás állandó jelenléte. Másik nagy erénye, hogy a tudatosság egy percre sem öli meg az ösztönös báját, amelyről nem tehet. Végtelenül rokonszenves tud lenni s a néző akaratlanul is vele nevet, vele sír, vele érez. Legutóbb megírtuk, hogy Romeót kellene játszania, most más kívánságunk van: Hamletet szeretnénk látni tőle.

Úgy tűnik, Sz. J. prófétának bizonyult 🌝

Olvassunk tovább!

Kunszery Gyula kritikájának részlete a Magyar Nemzet 1946. június 27-i számából:

Gábor Miklós a lázongó kamaszok bandavezére szerepében: remekel. Mesteri módon érzékelteti a nyers, durva felszín alatt buzgó tisztavízű, meleg forrást, amely lassan-lassan átfűti és elönti az egész figurát.

Staud Géza értékelése a Népszava 1946. július 13-i számában jelent meg:

Kiemelkedő eseménye az előadásnak Gábor Miklós alakítása. Ilyen részletező finomsággal, művészi ökonómiával és kiforrott technikával még sohasem láttunk egy gyermekkaraktert színpadra vetíteni. Gábor Miklós kétségkívül legnagyobb fiatal tehetségeink közé tartozik. Páratlan színészi adottságai arra kötelezik őt, hogy beszédtechnikáját is megjavítsa és kiejtési hibáit minél előbb kiküszöbölje. 

Staud Géza utolsó mondatát kétkedéssel vegyes érdeklődéssel olvastam. Tényleg létezhetett, hogy ilyen ifjú korában még nem volt tökéletes Gábor Miklós beszédtechnikája???

Végül az Új Ember 1946. július 14-i számából Possonyi László írásának részlete:

Elsősorban Gábor Miklóst illeti a dicséret. Gabrielt, az elszánt bandavezért játszotta a kamaszosság minden ismertetőjegyével együtt s különösen finom nüanszokkal mutatta meg ennek a pózolóan vezérkedő kamasznak ellágyulását és összecsuklását a belülről feltörő érzelmek sodrában. Bármilyen fiatal is, mégsem tizennyolcéves, annál bravúrosabb tehát hogy az aprócska Kamaraszínházban oly elhitetően tudott minden ízében világégés utáni kamasz lenni.

A dicséretek mellett azt azért csodálom, hogy egyik kritikus sem párosította össze a szerepet gondolatban a Rettenetes szülők Michel-jével, még ha tényleg teljesen külön világ is a két, de  nagyjából egyidős francia darab.

A Színház 1946/26 számának teljes címlapja

 

Sajnos képet alig tudtam mutatni, és mint látható volt, azok is rossz minőségűek. Ugyanis az Országos Színháztörténeti Múzeum képtárában egyetlenegy kép sincs az előadásról, és az Arcanumból még hiányoznak ennek az időszaknak a színházi lapjai. Ezt a pár képet még az Országos Széchényi Könyvtárban fényképeztem ki szerény kis gépemmel. Azért talán látszik rajtuk valami...

Antonius és Cleopatra, 1946 (2.)

Folytassuk a Nemzeti Színházban bemutatott Shakespeare-tragédia kritikáinak olvasását. A téma első posztját ITT lehet visszaolvasni.

Előtte még annyit érdemes megjegyezni, hogy Mészöly Dezső fordításában a női főszereplő névalakja Cleopatra - a későbbi Vas István-fordítás esetében pedig a Kleopátra írásmóddal találkozhatunk.

A címszereplők: Tímár József és Bajor Gizi

A Népszava meglehetősen rövid, ám velős kritikával állt elő 1946. december 24-i számában, ezt teljes terjedelmében idézem (kiemelés tőlem):

A Nemzeti Színházban káprázatosan szép előadásnak voltunk tanúi, amikor megnéztük az Antonius és Cleopatrá-t. Major Tamás egyéni felfogású rendezése érvényre juttatja Shakespeare el nem avuló dicsőségét, ennek a tragédiának nagyszerű ívelését, mely átfogja, egységben tartja a zsúfolt történetet. Sokszor az volt az érzésünk, hogy csodálatos mesekönyvnek lapjai bontakoznak ki előttünk, melyeken megelevenedik minden álmunk, amelyet a klasszikus kor istenszabású alakjairól álmodtunk. A díszletek (Oláh Gusztáv munkája) s a jelmezek is segítettek a hangulatkeltésben, meg aztán főleg Bajor Gizinek (Cleopatra), Tímár Józsefnek (Antonius) és Gábor Miklósnak (Octavius) játéka nyomta rá a játékra tündöklő pecsétjét. Bajor Gizit végre olyan szerepben láthattuk, mely az ő sokoldalú, színes, rutinos és mégis ösztönöktől forrósított tehetségének legjobban megfelel. Itt aztán meg kellett mutatnia, hogyan kell modern ember számára maivá varázsolni egy kétezeréves női alakot, amely észrevétlenül mítosszá válik, vagy jelképpé. Tímár József alakítása szintén hibátlannak bizonyult. A kéjenc, tehetséges, rokonszenves, jóindulatú férfi e típusát alig tudná mostani színészeink közül olyan plasztikusan, természetesen, elhitetően megeleveníteni, mint éppen Tímár. A harmadik nagy szerep és alakítás Gábor Miklósé, aki a jéghideg, öntudatos Octaviust adta, mindvégig pontosan, egyenesvonalúan.

Bajor Gizi és Gábor Miklós

A Szabad Nép (a későbbi Népszabadság) kritikája Molnár Miklós tollából az újság 1946. december 22-i számában látott napvilágot. Ez egy sokkal terjedelmesebb írás volt, így kissé kimazsoláztam - a kihagyott rész általánosabb elmélkedés volt.

Most majdnem teljes egészében fölénk terül a darab és nagy terjedelme ellenére sem válik unalmassá, mert él, mozog és egymást gyorsítva, feszültségét egyre fokozva következik egymás után minden jelenet. Tartalom, háttér és a cselekmény mögött húzódó történelmi jelentőség egyaránt világosan előtűnik Major Tamás rendezéséből. A részletek pedig kidolgozottak, erőteljesek és művésziek. S mint valami mérlegen, úgy bukik alá egyre jobban Antonius serpenyője és úgy emelkedik Cézáré.

Miután felsorolja a hatalmas szereplőgárdát, közülük néhány alakítást félmondatban minősítve, a kritikus rátér a három főszereplő játékára, akik közül elsőnek Gábor Miklóst emeli ki. Ezt a részt és a záró bekezdést teljes terjedelmében idézem:

A tragédia nagy hármasa pedig a harmonikus, gyönyörű együttesből kiválva, de sohasem elválva izzó és csillogó színekkel rajzolja meg a három nagy egyéniséget. Közülük talán Gábor Miklósé az első dicséret, mert ez a fiatal színész töretlen vonalban, szerepének egyéniségét és jelentőségét egyaránt megértve nyújt minden részletében vonzó és hiteles alakítást.

Tímárnak minden szava meleg és őszinte. A hibáiban is nagy Antoniust belülről világítják át a fények, érzéki szenvedélye kifejezi a gyönyör ittasságát és a kötöttség fojtogató erejét. Hősi lendülete illő a világ egyharmad részének urához s hibájának jelentősége a hanyatlásához.

Bajor Gizi egy gazdag művészélet finom mesterségbeli rafinériáját s egy tartalmas emberélet számtalan tapasztalatát alkalmazta szerepére, csupa furcsa, nyers, mégis elbűvölő színnel festett Cleopatrára. Szépségének érzéki pompája, meglepő, új, hol selymes, hol horzsolóan érdes hangok, sok apró kis grimasz, mozdulat, fennköltség és félelem vegyül el benne, hogy kifejezze szerepét: az ágytól a kriptáig.

Oláh Gusztáv ötletes, színpompás, stílusos díszleteket tervezett. Dávid Gyula zenéje túlnő a megszokott kísérőzenéken. Jellemzi nemcsak a darabot, hanem az egyes képek és szereplők hangulatát is.

Octavius és a halott Cleopatra

Antonius és Cleopatra, 1946 (1.)

1946-ban a fővárosi színházkedvelők mintegy karácsonyi ajándékul kapták a Nemzeti Színház káprázatos Shakespeare-előadását, melyben Gábor Miklós Octavius Caesar szerepét játszotta. Ezt fogjuk körüljárni a korabeli kritikák és fennmaradt képek segítségével (a képek forrása az OSZMI Színházi adattára).

Hogy a szerepet belehelyezzük Gábor Miklós színészi életébe, érdemes átfutni ennek a kronológiai összeállításnak a végét, az 1945-ös és 1946-os éveket. A frontot megjárt fiatal színész 1945 tavasza után elképesztő mennyiségben kapta a színpadi szerepeket, szinte havonta, kéthavonta premierje volt, s aztán ezek az előadások persze műsoron is maradtak. Statisztika nincs róla, de nem lennék meglepve, ha havonta 25-30 előadásnál kevesebbet játszott volna. 1947-ben ugyanez a trend folytatódott...

Az Antonius... egyik próbáján Major Tamással

A 41 fős szereplőgárda felsorolása rengeteg helyet igényelne - így önkényesen ragadom ki a szerintem legfontosabbakat:

Antonius: Tímár József
Cleopatra: Bajor Gizi
Octavius: Gábor Miklós
Lepidus: Kőmíves Sándor
Sextus Pompeius: Básti Lajos
Aenobarbus: Görbe János
Jós: Baló Elemér
Octavia: Létay Klári
Charmian: Olty Magda
Iras: Tóth Éva

Rendezte: Major Tamás
Díszlet: Oláh Gusztáv

Jelmez: Nagyajtai Teréz

A kísérőzenét Dávid Gyula írta. A tragédiát Mészöly Dezső új fordításában mutatták be. A premiert 1946. december 20-án tartották.

A címszereplők: Bajor Gizi és Tímár József

 

Mielőtt beleolvasunk a kritikákba, egy szempontot érintenünk kell. Az 53 éves színészkirálynőnek, Bajor Gizinek ez első igazán nagy szerepe a háború után. Mégpedig abban a Nemzeti Színházban, ahol korábban több pályacsúcsot is megért és ahol ekkor, alig másfél év leforgása alatt teljesen megváltozott a légkör, a vezetés és az egész társulat. Megjelentek a fiatalok - "új időknek új dalaival", s ugyanakkor Bajor Gizi és a háború előtti színjátszás hívei mellett új közönség is megjelent, új igényekkel... Ilyen közegben, ellentétes indulatok és elvárások között született meg az előadás és születtek meg a róla szóló kritikák. Ha mi most itt egy Bajor Gizi-blogban lennénk, sok részletet lehetne erről mesélni. Akit ez a vonatkozás jobban érdekel, ajánlom, lapozza fel Bános Tibor: Újabb regény a pesti színházakról 1945-1949 című kötetének a 272. oldalon kezdődő részletét és hozzá Gábor Miklós: Szerelmeslevél Bajor Gizihez című írását.

Mi pedig forduljunk a korabeli kritikákhoz, bár közülük több fontosat még nem sikerült megtalálnom. De azok is érdekesek, amelyek eddig előkerültek :)

A főváros folyóirata, a Budapest ezt az átfogó képet adta Major Tamás rendezéséről:

Hol vagyunk már az avult historizmustól, mikor Shakespeare alakjai mögött a valódi Antoniust, a valódi Cleopatrát keresték? Még ruhájuk sem valódi: Nagyajtai Teréz színes, festői jelmezei épp csak a valódiság illúzióját akarják fölkelteni egy jellegzetes dísszel, fejékkel, másként Cleopátra kosztümjét akár ma is lehetne hordani. De ki is kíváncsi színházban a valódi Rómára és a valódi Egyiptomra? Oláh Gusztáv remek díszlete egyetlen oszloppal jelzi jobbról Egyiptomot, egy másikkal balról Rómát, s a kettő között, szétnyíló függönyök hasadékaiban egy-egy falrésszel palotákat, néhány fával csatatereket. Ezek a gyorsan nyíló, gyorsan záródó függönyök, s mögöttük néhány jelzés, elegendőnek bizonyultak a rendező, Major Tamás kezében, hogy elénk állítsák a színteret, s kitűnő segédeszköznek, hogy megmentsék a darab ritmusát. Nincs még egy darabja Shakespeare-nek, amelyben ennyi színváltozás lenne, s még egy, amelyet épp ezért a múltban értelmetlenné ne szabtak, toldoztak volna. Most, hogy egészében, egyvégtében láthatjuk a művet, nemcsak a főszereplők alakja, fejlődése világos, hanem mindenkié. A rendezés méltó és végleges megoldást talált, s úgy érezzük, méltó és végleges a fordítás is, Mészöly Dezső munkája.

A Budapest kritikusa csak a címszereplőket méltatta. Gábor Miklósról a Színház című képes hetilap 1947. január 4-i számát idézem, a nagy tekintélyű Márkus László véleményét:

GM "kölyökcézárja" öntudatos, friss, nemes, emberségesen célratörő fiatalember, s ezt azért kell mégis kiemelni a többi jó teljesítmény közül, mert egy meredeken felfelé ívelő színészpálya jelentős állomását jelöli.

Gábor Miklós és Bajor Gizi

Legközelebb két napilap kritikáját mutatom meg, további fényképekkel.

A revizor 3.

Még ma is Hlesztakovnál maradunk, akit Gábor Miklós először 1946-ban személyesített meg a Nemzeti Színház színpadán.

Kürti Pál kritikájának részlete A Hét című, Pozsonyban kiadott hetilap 1946. április 11-i számából:

A Nemzeti Színház felújítása derűsen nyugateurópai. Óvakodik az ábrázolásnak attól a nyomasztó következetességétől, a kiteregetésnek attól a könyörtelenségétől, amely a nagy oroszok módszerét néhány atmoszférikus nyomással mindig a nagy nyugateurópai realisták fölé emeli. [...]

A címszereplő Gábor Miklós tehetségesen, sokszor lebilincselően simul ehhez a felfogáshoz. Chlesztákovja inkább moliere-i szájhős, vagy Goldoni világából kiszökött széltoló, de ily minőségben szép és érett alakítás. Nagyon mulatságos s hellyel-közzel gogolyian mulatságos Ladomerszky Margit polgármesternője, könnyedébben mulatságos Makláry Zoltán polgármestere. A leghalaványabb szerepben feltűnik Földes Éva rokonszenves lányalakja. A megvesztegetett és megvesztegethető kisvárosiak dús galériájából kiválik  Bartos Gyula, Egri István, Balázs Samu, valamint a szétválaszthatatlan földesurak: Peti Sándor és Tompa Sándor. Az alsó réteg képviselőivel mostohábban bánt a színház: a tompaeszű, falánk, riadt, mocskos, szánalomraméltó muzsikok, szolgák, pincérek, csendőrök odaadó és beható ábrázolása nélkül csonka a Revizor rémületet és mulatságot keltő világképe.

Közben még egy kép a Színházi adattár archívumából:

Makláry Zoltán, Gárday Lajos, Tompa Sándor, Peti Sándor, Földes Éva, GM, Ladomerszky Margit

Benedek András a Budapest című folyóirat állandó kritikusa így vélekedett a főváros folyóiratának 1946. évi 5. számában:

A színpad kerete fölöslegesen hangsúlyozza, hogy minden száz évvel ezelőtt történt, a cári Oroszországban s a játék fölöslegesen tartja meg a száz év előtti bohózat szerzői utasításait: hogy a polgármester kalapja helyett a dobozt teszi a fejére, egy hallgatódzó alak beesik a szobába és betöri az orrát, az álrevizor váratlanul a földre csüccsen. Az ilyen viccek elhagyása miatt nem hibáztatnók a rendezőt, sőt dicsérnők találékonyságát, ha a mai bohózat hasonló eszközeivel pótolta volna azokat. Az előadás legjobb színészi alakítása Ladomerszky Margité volt a pletykaéhes, ostoba polgármesterné szerepében. Makláry Zoltán mint polgármester és Gábor Miklós mint álrevizor annyit adtak, amennyi a szerepben írva van. A színház együttese szép munkával segítette elő a produkció sikerét. 

Végül a Színház című hetilap 1946. 13. számából a nagytekintélyű Márkus László (nem azonos a későbbi népszerű színésszel!) sommás véleménye:

...a nagyon tehetséges, de egyelőre fegyelmezetlen Gábor Miklós (mégis ő a leggogolyibb némely pompás jelenetben).

A revizor 2.

A múltkori általános bevezető után kezdjük el a mazsolázást az 1946-os előadásról megjelent kritikákban.

Előtte egy kép: a polgármester felesége és lánya kényezteti Hlesztakovot (forrása a Színházi adattár):

Földes Éva, GM, Ladomerszky Margit

A rendelkezésre álló korabeli sajtóvisszhangokat átfutva számomra a leginkább megalapozottnak Relle Pál írása tűnik az Új Idők 1936. húsvéti számából. Ezt érdemes teljes terjedelmében megmutatnom:

A további kritikákból csak válogatok.

Staud Géza így írt a Népszava 1946. április 10-i számában:

A revizor a cári Oroszország társadalmának szatirikus képe, műfaját illetően vígjáték, amelynek mély lélektani háttere, fanyar világnézeti alapja van. Gogoly olyannak állítja elénk az elmúlt évszázad orosz társadalmát, amilyen az valóban volt, nem túloz, nem stilizál, nem karikíroz, csak éppen megszerkeszti és megformálja a való élet jelenségeit.

A vígjáték a Nemzeti Színház előadásában nem kapta meg teljes kibontakozási lehetőségeit. A rendezés bohózatra stilizálta, amelyben az alakok mint egyes típusok karikatúrái jelennek meg szemünk előtt. Az elmúlt év folyamán többször is alkalmunk volt tapasztalni, hogy a rendezőkben hajlandóság nyilatkozik meg reális vígjátékok bohózattá való torzítására. Az a benyomásunk, hogy a minőség iránti érzék tompult el bennük, vagy esetleg tudatosan feltételezik, hogy a közönség vált érzéketlenebbé a finomabb hatásokkal szemben. Pedig ebben a műfaji félrehangolásban nagy veszély rejlik. "A revizor"-nak bohózattá való erőszakolása hitelüktől fosztja meg az alakokat, a mélyebb írói mondanivalót sikkasztja el. A társadalmi szatíra csak úgy juthat szóhoz, ha komolyan vesszük Gogoly helyzeteit és alakjait, akik egytől egyig reális figurák.

A szereplők közül csak négyen álltak ellen a bohózat könnyű látszatsikert ígérő csábításának: Gábor Miklós, a darab főszereplője kitűnő színészi kvalitásokat árul el, műfaji érzéke, alaképítő ereje, tempóérzéke és ökonómiája jövő fejlődését illetően a legnagyobb reményeket kelti. Csak selypítő beszédén kellene változtatnia. Reális és hiteles alakítást nyújt Ladomerszky Margit, Rajczy Lajos és Egri István, akik a vígjáték világos színeiben tökéletesen kifejezésre tudták juttatni az író fensőbbséges társadalmi humorát.

Érdekes, hogy nem ő volt az egyetlen kritikus, aki ekkoriban azzal a felvetéssel élt, hogy Gábor Miklósnak javítania kell beszédtechnikáján. Viszont voltak mások, akik egyéb erényei mellett éppen szép beszédét hangsúlyozták. Ebben a kérdésben belenézhetünk, illetve belehallgathatunk olyan korai filmjeibe, mint például az 1941-es A cigány vagy az 1948-as Valahol Európában - de én nem fedeztem fel bennük selypítést...

A revizor 1.

Gábor Miklósnak egy korai sikere volt Hlesztakov, a fontos embernek hitt léhűtő szerepe Gogol színművéből. Nagy Adorján rendezésében játszotta a Nemzeti Színházban először 1946-ban, majd 1951-ben újra.

Kezdjük az 1946-os bemutatóval.

Hogy belehelyezzük az előadást Gábor Miklós életébe, itt van annak a korszaknak a kronológiája: ez a rész éppen 1946-ig, a következő rész pedig 1947 és 1950 közötti időszakának szerepei között igazít el.

Az 1946-os bemutatót a Nemzeti Színház a háború befejezésének első évfordulójára időzítette (a premier napja április 5. volt), ami nyilván különleges jelentőséggel ruházta fel az előadást.

Először egy kép Gábor Miklósról. Sajnos, csak ilyen minőségben tudtam kifényképezni a Széchényi Könyvtárban a korabeli színházi hetilap vastag bekötött évfolyamából:

Színház 1946. 13. szám

Következzen a szereposztás - a cirill betűs nevek átírása ekkor még nem rögződött, ezért sokszor furcsa szerepnevekkel találkozhatunk: mint a fenti képen is láttuk, Hlesztakovot még Klesztyákov-nak írták... Idemásolom a teljes színlapot, mert vannak rajta érdekes nevek alsó régióban is - köztük például itt még színészként a későbbi nagy rendező, Pártos Géza:

A polgármester: Makláry Zoltán
Andrejevna Anna: Ladomerszky Margit
Antonovna Mária: Földes Éva
Klopov Luka: Gárday Lajos
Lyápkin-Tyápkin: Balázs Samu
Zsemlyányika: Bartos Gyula
Spekin: Egri István
Dobcsinszky: Peti Sándor
Bobcsinszky: Tompa Sándor
Klesztyákov: Gábor Miklós
Oszip: Rajczy Lajos
Hübner: Koppány M. a. n.
Lyulyukov: Bodó György
Rasztukovszky: Pártos Géza
Rendőrfelügyelő: Ujlaky László
Szvisztunov: Árva János a. n.
Pugovicsin: Velenczey I. a. n.
Klopovné: Cserényi Adél
A lakatosné: Vidor Ferike
Az altiszt özvegye: Vándory Margit
1. kereskedő: Bodnár Jenő
2. kereskedő: Horkay J. a. n.
3. kereskedő: Koppány M. a. n.
Egy pincér: Gazdag József
Miska, szolga: Zsolt István
Korobkin: Koltay Gyula
Korobkinné: Létay Klára a. n.
Egy csendőr: Mádi Szabó Gábor

Legközelebb a kritikákból fogunk mazsolázni :)

Vágy a szilfák alatt - 1946

1946. október 18-án tartotta a Nemzeti színház Eugene O'Neill színművének premierjét. Gábor Miklós, aki Eben nehéz szerepét kapta az előadásban, ekkor már egy éve túl volt Rettenetes szülők-beli nagy kiugrásán és második, teljes évadjában gyakorlatilag belekerült a mókuskerékbe: jöttek, szinte hónapról hónapra a különböző új szerepek francia vígjátékban, magyar klasszikusban, orosz klasszikusban, Shakespeare-ben...

A Zelk Zoltán által fordított O'Neill-darabot Gellért Endre rendezte. Szereposztása a következő volt - a színlap sorrendjében:

Cabot Ephraim: Balázs Samu

Simeon, a fia: Maklári Zoltán

Peter, a fia: Maklári János

Eben, a fia: Gábor Miklós

Abbie: Sulyok Mária

Fiatal lány: Tóth Éva

Hegedűs: Tompa Sándor

Sheriff: Mádi Szabó Gábor

Idézzük fel Benedek András kritikáját, megjelent a Budapest című folyóirat 1946. 10. számában. Úgy érzem, érdemes teljes egészében elolvasni - de előtte két kép az előadásból - forrásuk a Színházi Adattár:

Vágy a szilfák alatt

Milyen furcsa, filléres cím ez! Kastélyt képzelünk alá, befüggönyözött ablakokkal, unatkozó, kielégítetlen szépasszonnyal - s az író egy mázsás kövekből rakott amerikai farmházba vezet, amelynek kemény priccsein ritkán ábrándoznak a sziklás talaj napszítta, esőverte férfiai. Pedig az ő vágyaikról szól a darab. A hetvenhatéves Ephraim Cabot-ról, aki kemény és magányos, mint az Ótestamentum Istene, s bármennyire vágyódik is a könnyű élet, gondjait megosztó élettárs után, egyre magányosabbá válik. Három fiáról, akikből magához hasonló kemény férfiakat akart nevelni (azért is nevezte őket bibliai kőnévvel Simeonnak, Péternek és Ebennek) s akik kisiklanak markai közül. A két nagyobb elszökik aranyásónak Kaliforniába, őket odahúzza a könnyebb élet utáni vágy. A legkisebb, Eben a készbe akar beleülni, örökölni a nehéz munkával megteremtett farmot, s a mostohaanyát, akit vénségére vezetett haza az öreg. A mostohaanyát, Abbie-t, aki eddigi életében mindig idegeneknél szolgált, s aki legyűrve természetes irtózását, csak azért megy feleségül az öreghez, hogy végre otthona legyen valahol. A vén Cabot hamarosan rájön, hogy Abbie nem tudja eloszlatni magányát. Azt hiszi, hogy nem oly kemény, mint ő, s ha fiút nem szül neki, ki is rekeszti az örökségből. Pedig Abbie keményebb nála is: magába bolondítja Ebent, tőle majd fia is születhetik. Veszélyes játék, szenvedélyes szerelemmé válik, s ez a szerelem bizonyosságtételt kíván: Abbie megöli gyermekét. Így a bűnben s a vezeklésben egyesülhetnek Ebennel, a vén Cabot pedig most már igazán magára marad.

Amit az Amerikai Elektra már címében is elárult, O'Neillnek ez a korábbi darabja is a görög tragédiák komor pátoszát próbálja fölidézni. Cabot, Abbie és Eben hármasában könnyű felismerni az ókori mithoszból jól ismert neveket: Theseust, Phaedrát és Hippolytost. Sem ezek, sem azok nem reális figurák, hanem csupaszra vetkőztetett emberi indulatok testetöltött formáu. Cabot az alkotó, aki művét, a farmot azért teremti, társat azért vesz maga mellé, hogy ne legyen többé magános - s nem látja, hogy az alkotónak magánosnak kell maradnia. Abbie szeretőnek és élettársnak született - s nem látja, hogy ha a sors megtagadja tőle azt a kegyet, hogy hivatását betölthesse, csellel nem lehet változtatni rajta. Eben pedig maga a mohóság - s végtére be kell látnia, hogy amit megteremteni nem tudott, azt ellopnia nem szabad. Ez a három szenvedély izzik az apró, hétköznapi mondatok s a reális mozdulatok mögött, s a rendező, Gellért Endre, épp e reális részletek aprólékos kidolgozásával tette lehetővé, emelte szimbolikussá a darabot. Megkereste a szöveg mögött azokat a helyzet- és mozgás-elemeket, amelyek valószínűleg a szerzőben is csak ösztönösen szunnyadtak: a kurta szavakat odavetegető két testvér vacsora után pipáját tömködve beszél így. Eben akkor hátrál Abbie karjaiba, amikor a nagyranőtt szilfák magasságát méregeti. Ezer ilyen apró részletet említhetne az ember, ha a produkció egységes képéből külön tudná választani a szerző, a rendező és a színész munkáját. A színészek közül kétségtelenül Sulyok Mária alakítása födte leginkább a szerző elgondolását. Kemény, közönséges és szenvedélyes. Gábor Miklós méltó társa volt Eben szerepében, városi ember létére megtévesztő hűséggel játszotta meg a falusi ember lassabb, szögletesebb mozgását. Balázs Samu, mint Cabot, már sokkal nehezebben birkózott meg a feladatával. A három főszereplő mellett meg kell említeni a két Makláryt, a két idősebb testvér szerepében, akiknek egymáshoz hasonló mozgása, beszédmódja a szerző intencióinak megfelelően húzta alá a szinte állati sorban sínylődő elnyomottak egyformaságát. Varga Mátyás teljes illúziót keltő emeletes kőházat épített a színpadra, amely mögött a vad vidék és a ragyogó kék ég panorámája ad méltó keretet a drámának.

A legelső Shakespeare-szerep, 1946

Gábor Miklós legelső Shakespeare-szerepe Claudio volt, a Sok hűhó semmiért című darab figurája.

1946. június 7-én zajlott a premier a Nemzeti Színházban. Gábor Miklós neve ekkor már - túl előző évi hatalmas szakmai- és közönségsikerén - az egyik legjobban csengő név volt a fővárosi színház világában a fiatal színésznemzedék képviselői közül.

Básti Lajossal. Forrás: szinhaziadattar.hu

Az előadást - ahogy akkoriban a Nemzetiben szinte minden klasszikus darabot - Major Tamás rendezte.

A főbb szereplők a következők voltak:

Don Pedro: Básti Lajos

János, az öccse: Pataki Miklós

Claudio: Gábor Miklós

Benedek: Ungvári László

Leonato: Makláry Zoltán

Hero: Bánki Zsuzsa

Beatrice: Mészáros Ági

Galagonya: Bartos Gyula

Benedek András kritikáját idézem a Budapest című folyóirat 1946. 8. számából - csak kisebb húzásokkal:

Régi adósságát törlesztette a Nemzeti Színház, amikor kapuzárás előtt Shakespeare egyik darabját is felújította. Szerencsésen választott: nyár van már, a közönség mulatni akar. Sok hűhó semmiért - ez a cím is - idézzük Hevesi Sándor emlékét - olyan, mint egy egészséges kacaj. [...]

A főmese szinte valószínűtlenül naiv: Claudióval elhitetik, hogy menyasszonya, Hero nem ártatlan már, mire ő az oltártól löki vissza a lányt. Csodálatos, az átlátszó rágalomnak mindenki bedől, csak a szőrcsavaró Galagonya rendőrbiztos és bamba, kétbalkezes néprendőrei fogják el véletlenül a cselszövőket és derítik ki a "bűnkísértetet". Mélyebb és költőibb a másik mese: Beatrisz és Benedek tréfás szócsatája, szerelme és házassága. Félnek egymástól, gúnyolják egymást, de minden kapálódzás hiábavaló: őket az Isten is egymásnak teremtette. [...] Vajjon milyen pár lesz belőlük? Össze-össze fognak kapni még néhányszor, de unatkozni nem érnek majd rá, s mind a kettő újabb meg újabb értékeket fedez majd föl évek során a másikban.

Sem a néző, sem a színész szempontjából nem árt a figurák életét tovább gondolni a költő szavainál, hisz a költő is egészükben teremtette meg őket, s mindössze csak életük legjellemzőbb epizódjáról lebbentette föl a  fátylat: a többit magatok is elképzelhetitek. És valóban Mészáros Ági alakításában látjuk is ennek a bűbájos alaknak testét-lelkét. Dallammal és tánccal tölti meg a költő szavait, s nem azt csudáljuk, hogy Benedek belészeretett, hanem azt, hogy az összes többiek nem szerettek belé. A társulat többi tagja (Ungvári László mint Benedek, Básti Lajos mint Don Pedro, , Pataky Miklós mint János herceg, Gábor Miklós, mint Claudio, Bánky Zsuzsa mint Hero, Makláry Zoltán mint Leonato és Bartos Gyula, mint Galagonya) összehangolt együttes képét mutatta. Az összehangolás a rendező, Major Tamás érdeme, aki a játékot Háy Károly gyönyörű, stilizált Shakespeare-színpadán pergette le. Egyszerű, háromsíkú állandó díszlet ez, amely csak jelzi a színhelyet, a napsütötte Messinát, s amely nem próbálja leplezni ennek a játéknak a valószerűtlenségét, hanem éppen ellenkezőleg, aláhúzza. Két bokor közt egy pad - ez lehet kitűnő búvóhely, ha mindenki látja is - és lehet kápolna. Shakespeare díszletei a szavakban vannak, a szavakban, amelyeket annyira élveztünk Fodor József új fordításában, s díszlet csak annyi legyen, hogy ne zavarjon. Különösen itt, ahol Leonato hosszú, megrendítő tirádában kesereg lánya halála fölött, mikor ő is, s a jelenlévők is tudják, hogy lánya él. Ez a darab csupa játék, s összetörne, ha valaki a realitását nézné, valószínűen akarná rendezni.

Székely Júlia a Színház című hetilap 1946. 22. számában ezt írta, miután megállapította, hogy az előadásból hiányzik az igazi jókedv:

Még Gábor Miklós sem csillogtatta humorát, pedig tudjuk róla, hogy van humora. Egyébként sürgősen el kellene játszania Rómeót, erre a szerepre teremtették.

Hát, éppen Claudio szerepe hordozza magában a tragédiát, hiszen Claudio és Hero története csak hajszállal kerüli el a végzetes kimenetelt. Igaz, mielőtt a rágalom útjára indul, Claudio is egy gondtalan és szerelmes ifjú, jó cimborája a tréfamester Benedeknek, így vannak olyan jelenetei, amelyek még ezt az arcát mutatják.
Rómeót pedig nyolc év múlva játszotta el Gábor Miklós, már a Madách Színházban, bár csak beállóként. Tényleg megérdemelt volna valamelyik színházában egy olyan Rómeó-előadást, ahol jó rendezővel a kezdetektől ő próbálhatja végig a szerepet. 

Claudióval még fog találkozni: 1952-ben újra műsorára tűzi a Nemzeti Színház. Ekkor kettős szereposztásban, Kárpáti Zoltánnal felváltva találjuk a plakátokon. Ám a fellelt kritikák mindegyikének szerzője Kárpáti Zoltánnal látta az előadást, így - egyelőre - arról nem tudok beszámolni.

Egy ördögfióka 1946-ból :)

Mostanában Gábor Miklós korai éveiben, első Nemzeti Színház-beli korszakában kalandozok. Még a korai korszakon belül is a kezdő évekhez fűződik egy karakterszerepe: ő volt az egyik ördögfióka, Duzzogh a Csongor és Tünde reprezentatív, Both Béla által rendezett előadásában. Ezzel a művel nyílt meg a Nemzeti Színház háború utáni első teljes évada.

Két kritikát találtam az előadásról: a Színház című hetilapban Márkus László (az opera-szakember) írt, nem említve Gábor Miklóst. A Budapest folyóirat kritikáját Benedek András jegyezte. Sajnos, írása nagyobbik felében magáról a műről elmélkedett, így az előadásra kevés terjedelme maradt és ő sem említette, még összefoglalva sem az ördögfiakat... De hogy milyen lehetett Gábor Miklós, mint Duzzogh, ez a kép elég jól érzékelteti:

Hogy pontosabb képzetünk legyen az előadásról, azért nem felesleges elolvasni Benedek András cikkének érdemi részét, idemásolom - megjelent a Budapest című folyóirat 1946. 10. számában:

A Nemzeti Színház tisztában volt az áthidalhatatlan nehézségekkel, amikor évadnyitóul ezt a megoldhatatlan feladatot vállalta és sikerült is a legjobb megoldást találnia.

A rendező, Both Béla úgy vélte, azzal vét a legkevesebbet a költő szándéka ellen, ha teljesen mellőzi a színház külsőséges hatáskeltő eszközeit, és puritán, népmesei-hangulatú díszletek között úgy pergeti le az eseményeket, hogy a költőé legyen a legtöbb szó. A szöveg mindenek előtt. S a szavak zenéje mellé segítségül hívta Weiner Leó remek kísérőzenéjét, amelyet Somogyi László vezetésével a Fővárosi Zenekar ad elő. A színészegyüttes is szép munkát végzett. A címszereplő Básthy [sic] Lajos és Szörényi Éva mellett különösen kitűnt jóízű népiességével Görbe János Balga és vaskos humorával Somogyi Erzsi Ilma szerepében. Gobbi Hilda démoni erejű Mirigy, Lukács Margit pedig igazi meseillúziót kelt az Éj szerepében.

A nem említett szereplők közül a fontosakat azért ideírom: a másik két ördögfiókát Pásztor János (Kurrah) és Bozóky István (Berreh) játszotta; a három vándor Pataki Miklós (Kalmár), Dávid Mihály (Fejedelem), Balázs Samu (Tudós) voltak, Ledér pedig Olty Magda. 

A díszleteket Varga Mátyás, a jelmezeket Nagyajtay Teréz  tervezte, mint általában ekkoriban valamennyi reprezentatív előadásét a Nemzeti Színházban. A koreográfus Harangozó Gyula volt!

Nézzünk még néhány képet az előadásból, jobb minőségben, hála a Magyar Színházi Adattárnak: 

 

Básti Lajos és Szörényi Éva

Görbe János és Somogyi Erzsi

Bozóky István, Pásztor János, GM

Gábor Miklós később találkozott még a darabbal,akkor már Csongor alakjával: jó két évtized múlva a rádióban (remélem, még megvan az a felvétel, egészen pazar volt!) és az Állami Bábszínházban, ahol szintén az ő hangjára volt szükség...

Lumpáciusz Vagabundusz, 1946

Ma Gábor Miklós korai Nemzeti Színház-beli korszakából egy 1946-os szerepére esett a választásom. Hiláriszt játszotta Heltai Jenő verses vígjátékában, amely az osztrák Johann Nepomuk Nestroy darabjának ötletéből készült. 

Képet most tudok mutatni, de csak egy ilyen gyarló minőségűt, így sikerült kikoppintanom a Színház című hetilap 1946. évi 3-4. számából:

A Lumpáciusz Vagabubdusz premierjét 1946. január 17-én tartották a Nemzeti Színházban. Hatalmas szereplőgárdát megmozgató, változatos helyszíneken játszódó, a színrevitel szempontjából bonyolult darab volt. Főrendezője, Nádasdy Kálmán, aki operarendezőként kiválóan értett az ilyen monstre produkciókhoz, így jellemezte a Fényszóró című hetilap 1946. 3. számában:

A bécsi biedermeier-korszak Zauberstückjei, varázsdarabjai, így Nestroy Lumpáciusz Vagabundusa is, egyenes leszármazottjai Mozart Varázsfuvolájának. Ezek a mitologikus és meseszerű elemekkel átszőtt népszínművek tényleg a nép legszélesebb rétegeihez kívántak szólni. Tündérországban kezdődik a darab, majd három aranyos csavargó: Csiriz, a varga, Gyalu, az ács és Cérna, a szabó vándorlásain keresztül megmutatja a nincstelenek életét, egy tabáni kiskocsmában a mesteremberek világát, végül egy váciutcai divatszalonban az arisztokrácia sikamlós parkettjére viszi a szereplőket s ezeket a változatos képeket természetfölötti jelenségek szövik keresztül-kasul. [...] Heltai csak a mesét tartotta meg Nestroy kedves biedermeier darabjából s az eredetileg prózai bohózat káprázatos magyar versekké változott.  [...] A főkülönbség Nestroy és Heltai között, hogy Nestroy csak az elő- és utójáték keretében szerepeltet természetfeletti lényeket, Heltai pedig ezt a zseniálisan megütött motívumot végigszövi a darabon, amiből színpompás többszólamúság kelétkezik. 

Ha valaki szeretné elolvasni a darabot, nincs könnyű helyzetben, mert Heltai eredeti magánkiadásán kívül összesen egy 1955-ös kiadást találtam a Szépirodalmi Kiadótól... Pedig most már kíváncsi lennék Heltai verssoraira és arra is, hogy Gábor Miklósnak mi volt pontosabban a szerepe, hogy a figura milyen lehetőségeket kínált számára. Csak a nevét tudom, mint írtam, Hilárisznak hívták és nyilván a mesei elemeket képviselő szereplőkhöz tartozott, mint Misztifaksz főmágus fia, de ennél több nem derül ki abból a két kritikából, amihez hozzájutottam. Ezek elsősorban azt emelték ki, hogy az előadás egyfajta revü-szerű, színes látványosság volt irtózatos méretű szereposztással: úgy tűnik, szinte az egész társulat részt vett benne Uray Tivadartól Gobbi Hildán és Bartos Gyulán át Rajczy Lajosig és Ilosvay Katalinig. Így ezek a kritikák éppen csak megemlítették Gábor Miklós nevét.

Azt gondolom, neki személyesen sem volt ez a szerep mérföldkő, inkább csak hozzájárulhatott, hogy nagyobb színpadi rutint szerezzen. Ez akkoriban még nyilván ráfért, bármennyire is tehetséges volt, hiszen a háborús események miatt alig fél éve kezdte csak meg "normális" színészi életét. Következő szerepe már Hlesztakov lesz a Revizorban...

Még egyszer: Nők iskolája

Elmúlt alkalommal a Fényszóró című művészeti hetilap kritikáját mutattam meg Gábor Miklós legelső Molière-szerepéről és magáról az előadásról. Ma folytatom egy rövidebb szemelvénnyel a Színház című hetilap 1946. 1. számából. Érdekes, hogy ezt is egy operai szakember írta, Balassa Imre - de tőle most csak nagyon keveset idézek:

Az előadásnál jobbat alig láttunk a Nemzeti Színházban. Gondos munka, fejlett stílusérzék és a molière-i levegő teljes átélését éreztük benne.

[...]

Gábor Miklós ifjú vérmérséklete, rokonszenves egyénisége, derűs alakítása és Mészáros Ági bájossága, kedvessége a szerelmes fiatal pár alakját üdén és megnyerően idézi elénk.

Ígértem még, hogy megmutatom, Gábor Miklós hogy vélekedett erről az alakításáról (is). A cikk szintén a Színház című hetilapban látott napvilágot. Csak az a gondom van most vele, hogy annak idején az OSZK-ban ülve elfelejtettem felírni, hogy pontosan melyik számban jelent meg... Annyi biztos, hogy az 1946-os évfolyamban, valamikor a 13. és a 18. szám között. A riportban Gábor Miklós három szerepéről szól röviden: a már sokszor kielemzett Rettenetes szülők előadásáról, erről a Molière-szerepről, és Gogol Revizoráról, amelyben Hlesztakovot játszotta. A konkrét szerepekről mondottakon kívül megtudhatjuk, hogyan érezte magát akkoriban a bőrében színészként :)

Talán úgy lesz a legjobb, ha a teljes cikket ide másolom, amely ezzel a képpel illusztrálva jelent meg - Gábor Miklós a Rettenetes szülők Michel-zakójában:

Megjegyzem még, hogy a cikk eredeti kurzív kiemeléseit én aláhúzással jelöltem.

B. M.: Cocteau, Molière, Gogoly [sic] és a "skatulya"

Cocteau, Molière, Gogoly: három figura, három jellem, három siker, három kiugrás. Fiatal színész számára hatalmas feladat és hatalmas veszély; az a bizonyos rózsaszín felhő, amelyet általában "önteltségnek" szokás nevezni. Ám Gábor Miklós - hiszen most róla esik szó - távol áll a veszélyes zónától. Hogyan látja önmagát? - hogyan beszél arról az útról, amelyet rövid hónapok alatt győzedelmesen megfutott?

1. Cocteau - igen, ez a figura "feküdt", nagyon könnyű volt a feladat. Hiszen ebben a műfajban éltem huszonhárom éves koromig. Megismertem és úgyszólván kinőttem a vadzseniket, betéve tudtam a leckét. Idegeimben éreztem Michel figuráját; a Rettenetes szülők valamennyi helyzetét évek óta magántulajdonomnak láttam. A siker? - a siker nagyon jól esett, örültem, boldog voltam, - végre! Önmagamat mintáztam. De éppen ez ijesztett meg. "Vigyázzunk" - mondtam - "ez az anyanyelvem..."

2. Molière? - Az első számú fejbevágást Molière-től kaptam. Igen, a nagy szerzőtől, személyesen. Megvallhatom? - Molière-t rosszul játszottam. Miért? Külsőség volt, csupán a jókedv, ugrabugrálás a móka, felületes az őszinte szerelem, játék az, ami igaznak tetszett. Nem találtam a megoldást, pedig éreztem, hogyan kellett volna. Utána rémülten kerestem az újságban a nevemet: vasdorongokat vártam és őszinte jóindulatot kaptam. Ma is köszönöm a kritikusoknak...

3. Gogoly? - Most talán sikerült. Idegen a jellem - a pesti kishivatalnok, aki Kiskunhalason városi színésznő-szerelmeivel dicsekszik - és öntudatlanul és önkéntelenül mindenkit megszédít. Talán csak a fejlődés vonala hiányzik. Hiszen a színjátszás alapja: valaki így jön be a színpadra és amúgy távozik, valakit megváltoztat a cselekmény sodra. Most korrigálok: csak a figura jellemére és lelkére gondolok.

4. - A sikert még nem érzem. Néha jól esik, néha boldog vagyok, de tulajdon hibáim a fejemre nőnek. Nekem még nem tetszik Gábor Miklós. Majd később, talán tíz-tizenöt év múlva, ha már sokat és sokfélét játszottam. Mert a "skatulyától" rettentően félek. Cocteau után azt mondták: Várkonyira hasonlítok. Gogolyban Urayra emlékeztek egyes kollégák. Most még néhány más árnyalatot is szeretnék. Akkor, idővel talán az igazi Gábor Miklós is jelentkezik. Aki lenni szeretnék... 

Eddig tartott a riport, azt hiszem, van benne jópár érdekes gondolat.

Gábor Miklósra hamarosan több Molière-darab fiatal szerelmesét osztották. Ezek voltak: Kényeskedők (1947), Dandin György (1947), Fösvény (1948). Közülük többet néhány év múlva felújítottak, így a Nők iskoláját is, 1953-ban, szinte változatlan szereposztással.

1955-ben egy más típusú Molière-figura következett pályáján, Acaste-ot játszotta Tímár József Alceste-je mellett a Misanthrope-ban (akkor így írták a darab címét), még a Nemzeti Színházban. Ez a darab még egyszer visszatért az életében: 1971-ben, amikor a Madách Kamara Mizantróp címmel műsorra tűzött előadásában ő volt a címszereplő. Amennyire tudom, ennyi Molière-szereppel és darabbal találkozott pályája során.

 

Helyzetjelentés Gábor Miklósról, 1946

Az utóbbi posztoknak Gábor Miklós Nemzeti Színház-beli 1945-ös pályakezdése és sokadszorra a kimeríthetetlen Rettenetes szülők előadás volt a témája, még maradjunk ennél a korszaknál. A Színház című hetilap 1946. 5. számában találtam egy cikkrészletet. Péchy Blanka írta, aki, hogy úgy mondjam, "okos" színésznő volt, pályája során jócskán foglalkozott színháztörténeti kérdésekkel, több könyve is megjelent. Itt most fiatal kollégáinak alakításaira reagált, s Új tehetségek címmel pályakezdő színészekről készített gyorsfényképet: ők Ilosvay Katalin, Bánki Zsuzsa, Ruttkai Éva és Gábor Miklós.

Amit Gábor Miklósról ír, azzal egy kicsit közelebb juthatunk, hogy milyen lehetett ő Ottóként a Bánk bánban, ami legelső szerepe volt a Nemzetiben, s mint maga mondta, megbukott benne. Eddig egyetlen kritikát találtam róla, amit meg is mutattam (ott kép is van, ha valaki meg akarja nézni), de ez a cikkrészlet, a kolléga rövid jellemzése sokkal szemléletesebb. Szó esik még benne a Rettenetes szülőkről és röviden a legújabb bemutatóról, Moliere: Nők iskolája című színművéről (bocsánat, hogy nem teljesen helyesen írom Moliere nevét, de a blogger hatalmas kalamajkát csinál, ha megpróbálok idegen ékezetes betűt beilleszteni...).
Képet A nők iskolájából tudok mutatni, forrása a Magyar színházi adattár:

Horace: Gábor Miklós, Ágnes: Mészáros Ági

Olvassuk Péchy Blankát, ilyennek látta Gábor Miklóst 1946-ban

Rövid pályafutása óta másodszor tagja már a Nemzeti Színháznak. Németh Antal mindjárt az Akadémiáról odavitte, de bemutatkozására nem került sor. Az ostrom után a "Bánk bán" Ottójában lépett fel. Alakításáról a kritikusok véleménye megoszlott. Talán Katona József sem álmodta ilyen szilajnak és feketének a germán herceget.

Gábor Miklós vérbeli szerelmes színész. nem azért, mert csinos fiú, hanem azért, mert neki is elhisszük, meg tud mámorosodni a nőktől. A "Rettenetes szülők"-ben boldog szerelme éppoly elemi erővel áradt, mint sebzett szerelmének heves fájdalma. Alakítást sajtó és közönség ritkán fogadott lelkesebb, osztatlanabb elismeréssel. Pedig színészi feladatnak korántsem volt egyszerű az agyonszeretett, agyondédelgetett, kényes helyzetekben vergődő fiatal fiú szerepe. Kevesebb tapintattal, ösztönnel és értelemmel még gyakorlott színész is könnyen elvéthette volna. Minden mozdulata élt és a helyzet szülte meg azt is, melyet írói instrukció szerint, végszóra csinált, például amikor anyja ágyát rugdalta. Hibátlan alakítás volt.

Most a Nők iskolájában sok kedvességgel és temperamentummal játssza a szerelmes Horace szerepét.