Kortársak: Major Tamás

Major Tamás (1910-1986)  színész, rendező, színigazgató, tanár

 

 

Major 1930-ban végzett a Színiakadémián és rögtön a Nemzeti Színházhoz szerződött. Kezdettől elkötelezett baloldali volt; 1940/41 körül a Vigadói esték címen közismert antifasiszta kulturális műsoros estek kapcsán került kapcsolatba a nála egy évtizeddel fiatalabb Gábor Miklóssal, aki versmondóként rendszeresen közreműködött ezeken a rendezvényeken.

1945 tavaszán Major lett a Nemzeti igazgatója; háború utáni pályáját Gábor Miklós ott és nála kezdte. Major egy évtized alatt közel húsz előadásban rendezte őt; játszottak is együtt többször, más rendező által színpadra állított darabokban is. 

 
Major rendezései közül Gábor Miklós szereplésével a legfontosabbak: Bánk bán (1945), Antonius és Cleopatra (1946), Szentivánéji álom (1948), Ahogy tetszik (1949), Feledhetetlen 1919 (1952, társrendezőkkel), Othello (1954, társrendezőkkel).

 

GM: Nyomozok magam után c. posztumusz kötetéből

 

Gábor Miklós ambivalensen viszonyult Majorhoz. Egyrészt rendkívül fontos tíz éve volt a Nemzetiben gyakorlatilag mellette eltöltött évtized, amiről később is azt mondta, hogy a Nemzeti Színház aranykora és az ő pályájának is fontos szakasza volt. Ellentmondásos érzéseibe erősen belejátszottak politikai vonatkozások is, hiszen az 1946 óta párttag Gábor Miklós ebben az időben a Nemzeti Színház párttitkára volt; így éppen a legkeményebb 1950-es években tanúja, sőt résztvevője a színházon belüli, s a Nemzeti Színház kimondott-kimondatlan elsősége, s az ő Színházművészeti Szövetségben szintén betöltött párttitkári tisztsége révén a fővárosi színházi élet szintjén zajló politikai játszmáknak, ami színészetén is erős nyomokat hagyott.

Mélypontra 1954 tavaszán a Major által rendezett Othello Jago szerepében került. Szerencsére a következő évadban sikerült átszerződnie a Madách Színházba. Ezzel párttitkári „szerepétől” is megszabadulhatott, 1956 után pedig végleg visszavonult a politikai szerepléstől, s átértékelte magában korábbi eszményeit. Később személyesen alig találkoztak, ám Major alakja élete végéig erősen foglalkoztatta: szakmailag elismerte, sőt lenyűgözte, de személyében taszította is.

Kortársak: Ferrari Violetta

Gábor Miklós és a nála tizenegy évvel fiatalabb, üstökösként feltűnt színésznő pályája a Nemzeti Színházban haladt együtt néhány évig, 1949 és 1954 között.

Gyermekszínészi múltja után Ferrari Violetta útja egyenes volt a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol már növendékként kitűnt a gyakorló színház előadásain. Még nem is végzett, máris ő volt az "ügyeletes" szerelmes fiatal színésznő. Diplomájának megszerzése után, 1949-ben a Nemzeti Színház szerződtette. Az ország első társulatában klasszikus és kortárs drámák vezető szerepeinek egész sorát kapta. Még főiskolásként ment feleségül Básti Lajoshoz, hat évig éltek együtt. Második férjével 1956-ban elhagyta az országot. Német nyelvterületen is jelentős színpadi és filmes karriert csinált.

Négy évtized után, 1997-ben visszaköltözött Magyarországra. 2014-ben hunyt el.

A Nemzeti Színház rendkívül sikeres előadása volt az 1950-es évek elejétől több éven át műsoron tartott Ármány és szerelem, Schiller romantikus polgári szomorújátéka. Többes szereposztásban került színre: Miller Lujzát Ferrari Violetta és Ruttkai Éva, Ferdinándot Gábor Miklós és Básti Lajos játszották - azaz két, az életben is egymásra talált pár. Ám ki tudja, milyen megfontolásból, a színház elég sokszor éppen fordítva tűzte ki őket az előadásokra; így a színpadi szenvedélyek viharában Gábor Miklós legtöbbször Ferrari Violetta oldalán lett gyilkos és öngyilkos. Ezt naplója szerint többször nehezményezte is...

GM, Ferrari Violetta, Bajor Gizi, Tőkés Anna, Ruttkai Éva, Básti Lajos

Jó négy évtized elmúltával egy interjúban arra a kérdésre, hogy Nemzeti Színház-beli korszakában a színészek, rendezők közül kik voltak számára az igazán fontosak, Ferrari Violetta így válaszolt:

Gábor Miklós és Mészáros Ági. Gábor Miklósba olyan szerelmes voltam, hogy ez az érzés valamilyen módon végigkísérte az egész életemet. Neki erről nyilván fogalma sincs. A pályafutásunk alatt három mondatot se beszéltünk magánéletről. A könyvében amolyan vampnak ír le, holott megszólalni is alig mertem mellette. Olyan volt ez az egész, mint egy romantikus álom. De a mesebeli herceg szóba sem jöhetett. Ő házas volt, én meg a Básti felesége. Amikor az Ármány és szerelemben haldokoltam és rám borult, azt hittem, tényleg meghalok...

Az interjú a Magyar Nemzet 1996. szeptember 14-i számában jelent meg, Gábor Miklós akár olvashatta is 😉

Nézzünk még néhány képet párosukról (kettőn ott van a kancellárt játszó Somlay Artúr is), forrásuk a Magyar Színházi Adattár:

Nem félünk a farkastól, 1984 (4. rész)

Hosszú idő elteltével foglalkozik a blog újra Edward Albee drámájának 1984-es előadásával. 

Már az 1967-es magyarországi bemutatón is Gábor Miklós játszotta George szerepét. Annak az előadásnak a sajtóvisszhangjaiból a legfontosabbakat megmutattam a blogban, sok képpel illusztrálva, itt vissza lehet őket olvasni:

1. rész: a próbákról 

2. rész: Sándor Iván kritikája a Film Színház Muzsikában

3. rész: MGP kritikája a Népszabadságban

Az 1984-es előadásról pedig a következő posztok szóltak eddig:

1. rész: Előzmények, stáblista

2. rész: Beszélgetés Gábor Miklóssal a régi előadás emlékeiről és az új produkció előkészületeiről

3. rész: Almási Miklós kritikája a Népszabadságban

Ma a Film Színház Muzsika kritikáját olvashatjuk el, megjelent az 1984. október 5-i számban Róna Katalin tollából.

Nem félünk a farkastól, 1984 (3. rész)

Térjünk rá végre az előadás kritikáira. Elsőnek a Népszabadság 1984. március 16-i számából olvassuk el Almási Miklós írását.  Természetesen ő sem kerüli meg az 1967-es előadással való összehasonlítást. Írását teljes terjedelmében megmutatom, már csak azért is, hiszen a lap ma már nem létezik, archívuma is csak korlátozottan férhető hozzá.

A színészi alakításokról Almási a cikk utolsó negyedében ír, a számunkra legérdekesebb részt megjelöltem pirossal. Igazán érdemes elolvasni, egészen fantasztikus értékelés!

Képeket az Országos Színháztörténeti Intézet adatbázisából választottam a cikk elé.

Vass Éva, Trokán Péter és Gábor Miklós

Gábor Miklós és Sára Bernadett

Vass Éva és Gábor Miklós

A korábbi posztok itt olvashatók vissza:

1. rész: Bevezetés, stáblista

2. rész: Riport Gábor Miklóssal az 1967-es és az 1984-es előadásról, röviddel a premier előtt

Nem félünk a farkastól, 1984 (2. rész)

Legutóbb azt ígértem, hogy az 1984-es előadás kritikáival folytatom. Most mégis más következik: egy rendkívül érdekes interjú részlete Gábor Miklóssal, amelyben Gách Marianne faggatta a Nem félünk a farkastól új előadásáról, a régi emlékeiről és ezek kapcsolatáról, illetve arról, milyen együtt játszani a feleségével. Az interjú aztán a zalaegerszegi Tragédia-előadás felidézésével folytatódott és más, aktuális témákat is érintett. Egyszer majd biztosan sorra kerítem a teljes nagy cikk megmutatását, de most koncentráljunk az Albee-darabra.

A beszélgetés a Film Színház Muzsika 1984. 6. számában jelent meg egy szép képpel, amely az egyik próbán készült Vass Éváról és róla.

Nem félünk a farkastól, 1984

A magyarországi bemutató után alig valamivel több, mint másfél évtizeddel Gábor Miklós életébe újra belépett Edward Albee drámája.

Sok minden történet a két előadás, 1967 és 1984 között az ő – és felesége, e darab mindkét előadásában partnere, Vass Éva életében. Közös útkeresésük elvezette őket Kecskemétre. Az ottani, máig kultikusnak számító előadások után a politika egy huszárvágással vidék/főváros viszonylatában újra struktúrálta a színházi életet, így ők is visszakerültek Budapestre. Az 1982-es Olympia után, amelyet Gábor Miklós is rendezett, az új Nem félünk a farkastól lett az első igazán nagy, egyszerre kritikai és közönségsikerük is.

Az előadást az akkor még szinte pályakezdő Mrsán János rendezte, a díszleteket Csikós Attila, a jelmezeket Vágó Nelly tervezte. A premierre 1984. február 20-án került sor a Nemzeti Színház akkori épületében. A négyszereplős darabban a Kecskeméten megismert és ott velük több kiváló előadás során "összeszokott" fiatal művészek voltak partnereik.

Szereposztás:

Martha: Vass Éva
George: Gábor Miklós
Honey: Sára Bernadett
Nick: Trokán Péter

Elsőként nézzük a Film Színház Muzsika 1984. 5. számának képes beharangozóját:

A jobb olvashatóság kedvéért ide gépelem az informatív képaláírást:

Tizenhat évvel első magyarországi bemutatója után a Nemzeti Színház tűzi műsorára Edward Albee Nem félünk a farkastól című drámáját. A keserű, kiúttalan értelmiségi sors, az egymást ölő családi dráma, az öncsalás és önpusztítás egyik, a huszadik század drámairodalmában már alapműnek számító alkotását öt esztendővel megszületése után a Madách Színház Kamaraszínházában Lengyel György állította színpadra. A mostani előadás, amelyet Mrsán János rendez, különlegessége, hogy a férj, George szerepét, miként annak idején, most is Gábor Miklós játssza. Honey egykori alakítója, Vass Éva Marthát, a feleséget formázza (az emlékezetes Madách-beli előadáson Tolnay Klári játszotta). A fiatal pár szerepét Sára Bernadette és Trokán Péter jeleníti meg. Képünkön: Gábor Miklós, a háttérben Sára Bernadette. Bemutató: február 14. (Fotó: Sipos Géza)

Legközelebb elkezdünk a kritikák között böngészgetni.

Aki szeretné felfrissíteni emlékeit az 1967-es előadásról, a következő linkeken megteheti:

1. rész

2. rész

3. rész

Antonius és Cleopatra, 1946 (2.)

Folytassuk a Nemzeti Színházban bemutatott Shakespeare-tragédia kritikáinak olvasását. A téma első posztját ITT lehet visszaolvasni.

Előtte még annyit érdemes megjegyezni, hogy Mészöly Dezső fordításában a női főszereplő névalakja Cleopatra - a későbbi Vas István-fordítás esetében pedig a Kleopátra írásmóddal találkozhatunk.

A címszereplők: Tímár József és Bajor Gizi

A Népszava meglehetősen rövid, ám velős kritikával állt elő 1946. december 24-i számában, ezt teljes terjedelmében idézem (kiemelés tőlem):

A Nemzeti Színházban káprázatosan szép előadásnak voltunk tanúi, amikor megnéztük az Antonius és Cleopatrá-t. Major Tamás egyéni felfogású rendezése érvényre juttatja Shakespeare el nem avuló dicsőségét, ennek a tragédiának nagyszerű ívelését, mely átfogja, egységben tartja a zsúfolt történetet. Sokszor az volt az érzésünk, hogy csodálatos mesekönyvnek lapjai bontakoznak ki előttünk, melyeken megelevenedik minden álmunk, amelyet a klasszikus kor istenszabású alakjairól álmodtunk. A díszletek (Oláh Gusztáv munkája) s a jelmezek is segítettek a hangulatkeltésben, meg aztán főleg Bajor Gizinek (Cleopatra), Tímár Józsefnek (Antonius) és Gábor Miklósnak (Octavius) játéka nyomta rá a játékra tündöklő pecsétjét. Bajor Gizit végre olyan szerepben láthattuk, mely az ő sokoldalú, színes, rutinos és mégis ösztönöktől forrósított tehetségének legjobban megfelel. Itt aztán meg kellett mutatnia, hogyan kell modern ember számára maivá varázsolni egy kétezeréves női alakot, amely észrevétlenül mítosszá válik, vagy jelképpé. Tímár József alakítása szintén hibátlannak bizonyult. A kéjenc, tehetséges, rokonszenves, jóindulatú férfi e típusát alig tudná mostani színészeink közül olyan plasztikusan, természetesen, elhitetően megeleveníteni, mint éppen Tímár. A harmadik nagy szerep és alakítás Gábor Miklósé, aki a jéghideg, öntudatos Octaviust adta, mindvégig pontosan, egyenesvonalúan.

Bajor Gizi és Gábor Miklós

A Szabad Nép (a későbbi Népszabadság) kritikája Molnár Miklós tollából az újság 1946. december 22-i számában látott napvilágot. Ez egy sokkal terjedelmesebb írás volt, így kissé kimazsoláztam - a kihagyott rész általánosabb elmélkedés volt.

Most majdnem teljes egészében fölénk terül a darab és nagy terjedelme ellenére sem válik unalmassá, mert él, mozog és egymást gyorsítva, feszültségét egyre fokozva következik egymás után minden jelenet. Tartalom, háttér és a cselekmény mögött húzódó történelmi jelentőség egyaránt világosan előtűnik Major Tamás rendezéséből. A részletek pedig kidolgozottak, erőteljesek és művésziek. S mint valami mérlegen, úgy bukik alá egyre jobban Antonius serpenyője és úgy emelkedik Cézáré.

Miután felsorolja a hatalmas szereplőgárdát, közülük néhány alakítást félmondatban minősítve, a kritikus rátér a három főszereplő játékára, akik közül elsőnek Gábor Miklóst emeli ki. Ezt a részt és a záró bekezdést teljes terjedelmében idézem:

A tragédia nagy hármasa pedig a harmonikus, gyönyörű együttesből kiválva, de sohasem elválva izzó és csillogó színekkel rajzolja meg a három nagy egyéniséget. Közülük talán Gábor Miklósé az első dicséret, mert ez a fiatal színész töretlen vonalban, szerepének egyéniségét és jelentőségét egyaránt megértve nyújt minden részletében vonzó és hiteles alakítást.

Tímárnak minden szava meleg és őszinte. A hibáiban is nagy Antoniust belülről világítják át a fények, érzéki szenvedélye kifejezi a gyönyör ittasságát és a kötöttség fojtogató erejét. Hősi lendülete illő a világ egyharmad részének urához s hibájának jelentősége a hanyatlásához.

Bajor Gizi egy gazdag művészélet finom mesterségbeli rafinériáját s egy tartalmas emberélet számtalan tapasztalatát alkalmazta szerepére, csupa furcsa, nyers, mégis elbűvölő színnel festett Cleopatrára. Szépségének érzéki pompája, meglepő, új, hol selymes, hol horzsolóan érdes hangok, sok apró kis grimasz, mozdulat, fennköltség és félelem vegyül el benne, hogy kifejezze szerepét: az ágytól a kriptáig.

Oláh Gusztáv ötletes, színpompás, stílusos díszleteket tervezett. Dávid Gyula zenéje túlnő a megszokott kísérőzenéken. Jellemzi nemcsak a darabot, hanem az egyes képek és szereplők hangulatát is.

Octavius és a halott Cleopatra

Antonius és Cleopatra, 1946 (1.)

1946-ban a fővárosi színházkedvelők mintegy karácsonyi ajándékul kapták a Nemzeti Színház káprázatos Shakespeare-előadását, melyben Gábor Miklós Octavius Caesar szerepét játszotta. Ezt fogjuk körüljárni a korabeli kritikák és fennmaradt képek segítségével (a képek forrása az OSZMI Színházi adattára).

Hogy a szerepet belehelyezzük Gábor Miklós színészi életébe, érdemes átfutni ennek a kronológiai összeállításnak a végét, az 1945-ös és 1946-os éveket. A frontot megjárt fiatal színész 1945 tavasza után elképesztő mennyiségben kapta a színpadi szerepeket, szinte havonta, kéthavonta premierje volt, s aztán ezek az előadások persze műsoron is maradtak. Statisztika nincs róla, de nem lennék meglepve, ha havonta 25-30 előadásnál kevesebbet játszott volna. 1947-ben ugyanez a trend folytatódott...

Az Antonius... egyik próbáján Major Tamással

A 41 fős szereplőgárda felsorolása rengeteg helyet igényelne - így önkényesen ragadom ki a szerintem legfontosabbakat:

Antonius: Tímár József
Cleopatra: Bajor Gizi
Octavius: Gábor Miklós
Lepidus: Kőmíves Sándor
Sextus Pompeius: Básti Lajos
Aenobarbus: Görbe János
Jós: Baló Elemér
Octavia: Létay Klári
Charmian: Olty Magda
Iras: Tóth Éva

Rendezte: Major Tamás
Díszlet: Oláh Gusztáv

Jelmez: Nagyajtai Teréz

A kísérőzenét Dávid Gyula írta. A tragédiát Mészöly Dezső új fordításában mutatták be. A premiert 1946. december 20-án tartották.

A címszereplők: Bajor Gizi és Tímár József

 

Mielőtt beleolvasunk a kritikákba, egy szempontot érintenünk kell. Az 53 éves színészkirálynőnek, Bajor Gizinek ez első igazán nagy szerepe a háború után. Mégpedig abban a Nemzeti Színházban, ahol korábban több pályacsúcsot is megért és ahol ekkor, alig másfél év leforgása alatt teljesen megváltozott a légkör, a vezetés és az egész társulat. Megjelentek a fiatalok - "új időknek új dalaival", s ugyanakkor Bajor Gizi és a háború előtti színjátszás hívei mellett új közönség is megjelent, új igényekkel... Ilyen közegben, ellentétes indulatok és elvárások között született meg az előadás és születtek meg a róla szóló kritikák. Ha mi most itt egy Bajor Gizi-blogban lennénk, sok részletet lehetne erről mesélni. Akit ez a vonatkozás jobban érdekel, ajánlom, lapozza fel Bános Tibor: Újabb regény a pesti színházakról 1945-1949 című kötetének a 272. oldalon kezdődő részletét és hozzá Gábor Miklós: Szerelmeslevél Bajor Gizihez című írását.

Mi pedig forduljunk a korabeli kritikákhoz, bár közülük több fontosat még nem sikerült megtalálnom. De azok is érdekesek, amelyek eddig előkerültek :)

A főváros folyóirata, a Budapest ezt az átfogó képet adta Major Tamás rendezéséről:

Hol vagyunk már az avult historizmustól, mikor Shakespeare alakjai mögött a valódi Antoniust, a valódi Cleopatrát keresték? Még ruhájuk sem valódi: Nagyajtai Teréz színes, festői jelmezei épp csak a valódiság illúzióját akarják fölkelteni egy jellegzetes dísszel, fejékkel, másként Cleopátra kosztümjét akár ma is lehetne hordani. De ki is kíváncsi színházban a valódi Rómára és a valódi Egyiptomra? Oláh Gusztáv remek díszlete egyetlen oszloppal jelzi jobbról Egyiptomot, egy másikkal balról Rómát, s a kettő között, szétnyíló függönyök hasadékaiban egy-egy falrésszel palotákat, néhány fával csatatereket. Ezek a gyorsan nyíló, gyorsan záródó függönyök, s mögöttük néhány jelzés, elegendőnek bizonyultak a rendező, Major Tamás kezében, hogy elénk állítsák a színteret, s kitűnő segédeszköznek, hogy megmentsék a darab ritmusát. Nincs még egy darabja Shakespeare-nek, amelyben ennyi színváltozás lenne, s még egy, amelyet épp ezért a múltban értelmetlenné ne szabtak, toldoztak volna. Most, hogy egészében, egyvégtében láthatjuk a művet, nemcsak a főszereplők alakja, fejlődése világos, hanem mindenkié. A rendezés méltó és végleges megoldást talált, s úgy érezzük, méltó és végleges a fordítás is, Mészöly Dezső munkája.

A Budapest kritikusa csak a címszereplőket méltatta. Gábor Miklósról a Színház című képes hetilap 1947. január 4-i számát idézem, a nagy tekintélyű Márkus László véleményét:

GM "kölyökcézárja" öntudatos, friss, nemes, emberségesen célratörő fiatalember, s ezt azért kell mégis kiemelni a többi jó teljesítmény közül, mert egy meredeken felfelé ívelő színészpálya jelentős állomását jelöli.

Gábor Miklós és Bajor Gizi

Legközelebb két napilap kritikáját mutatom meg, további fényképekkel.

Szerelmi házasság 1947

Legutóbb felvezettem a témát, Shaw: Szerelmi házasság című darabjának bemutatóját a Nemzeti Színház Kamaraszínházában, 1947-ben.

Ma szemezgessünk korabeli kritikákból és nézegessünk még fényképeket a Magyar Színházi Adattár anyagából. A kritikákhoz előlegként annyi, hogy az igazi ziccer-szerep a kizsákmányoltból kizsákmányolóvá előlépett Lickhnese alakítójának, Peti Sándornak és a nagyvállalkozó Sartoriust játszó Rátkai Mártonnak jutott.

Rátkai Márton és Peti Sándor

Gábor Miklós és Bánki Zsuzsa

Gogolák (!) Lajos írta a Haladás című lap 1947. október 23-i számában:

... Shawnak nálunk egészen különleges kultusza van, fanyar és kellemetlen humora idehaza határozottan tetszett mindig - dehát emellett az előadás is olyan volt, hogy joggal érdemelte ki  a nézőtér fel-felcsattanó tetszését. És hát a szereposztás is olyan volt, hogy vitte, szárnyalóan vitte előre a darabot. [...] A színészek meg mintha tökéletesen átérezték volna kötelességüket, hűen és biztonságosan vallottak Shaw igazsága mellett. Mindegyik figura beszédes illusztrációja egy-egy társadalmi tételnek és mégis életszerű; minden alak tökéletesen angol és mégis fanyar és elszánt támadás az angol társadalom begyökeresedett morálja, képmutatása ellen. Rátkay Márton társadalmi törtető stréber uzsorása éppen olyan fölényes és remek alakítás számtalan árnyalatával és programszerűségével, mint a nagypolgári úri fiatalember figurájában a hasonlíthatatlan Gábor Miklós; róluk kár is több szót vesztegetni és ezt a szűkszavúságot irányukban mindenki természetesnek találhatja - minek is halmozzuk a szuperlatívuszokat? Bánki Zsuzsa kényes és pikáns kisasszonyáról már nem mondhatjuk ezt, mint ahogy talán-talán ezt a jellegzetesen angol darabot valahogy túlzottan temperamentumosan és lendülettel játszották - ez a kellemes és elmés színésznő sokszor túlságosan is pesties volt, túlságosan is pestiesen csitris, több fanyarság és keserűség lényegesen lett volna itt, bár hát ez a kifogás alig érintheti Gellért Endre mesteri rendezésének lényegét. Különlegesen, mélyen emberi volt Peti Sándor egy pénzbeszedő szerepében, aki hamarosan maga is kizsákmányolóvá lényegül át - Shaw egyik legremekebb figurája ez és Peti Sándor mélységesen emberi húrokat zendített meg mindenkiben. Pataky Miklós fanyar-humoros alakításának dicséretes említését fűzzük még beszámolónkhoz.

Pataki Miklós és Gábor Miklós

Két képen ismét Gábor Miklós és Bánki Zsuzsa:

Vészi Endre kritikusi véleménye a Népszava 1947. október 18-i számából:

Ezt az embert [Sartoriust] Rátkai Márton alakítja kivételes megjelenítő erővel (elsősorban az ő alakját találjuk dickensinek), óvakodván a karikatúra kelepcéjétől, az emberi tévelygés, mohóság meg tragikum motívumaival gazdagítva feladatát. Leányát, ezt a sznob előkelőségben, műveltségben nevelkedett, gonoszul szeszélyes, önzően végletes teremtést Bánki Zsuzsa játssza, sok színességgel, az érzelmi grafikonnak megfelelő változatossággal. Az előadás hőse azonban Peti Sándor. Ez a művész az emberábrázolás legszebb példáját mutatja. [...] Dicséret illeti még az ifjúság kedvességét és lendületét nyújtó Gábor Miklóst, valamint Pártos Erzsit.

A Shaw-darab előadásának legnagyobb eredménye a rendezés, amely Gellért Endre műve. A fiatal rendező felfogása elsősorban a társadalmit hangsúlyozza. Nem engedi, hogy a mondanivaló bohózattá süllyedjen. Finom ízléssel kerüli el a csábító örvényeket. Ilyen egységes, a mű igazi lényegét megjelenítő előadást a "Vízkereszt" óta nem láttunk.

A sikeres előadást 1950-ben felújította a színház. Néhány kisebb szereplőváltozás történt, melyek közül a legfontosabb, hogy Harry Trench barátját, Cokane-t Balázs Samu játszotta. A főszereplők maradtak Rátkai Márton, Bánki Zsuzsa, Gábor Miklós és Peti Sándor. 

Ez a kép Gábor Miklósról és Bánki Zsuzsáról az 1950-es előadáson készült és rímel a múltkor megmutatott próba-jelenetre:

Az előadást közvetítette a Magyar Rádió. Egy körülbelül 10 perces jelenet megtalálható belőle a Hungaroton által még a 70-es években, Színészmúzeum című sorozatában kiadott bakelit hanglemezen, mely Rátkai Márton szerepeinek megmaradt hangfelvételeiből válogatott. Sajnos, eddig CD-n nem jelentették meg. Könyvtárakban még található belőle.... 

Az első Shaw-szerep: Szerelmi házasság

Gábor Miklós, miután a háború után üstökös-szerűen indult újra pályája, a Nemzeti Színház tagjaként hamar megkapta első Shaw-szerepét, egy Harry Trench nevű gazdag fiatalembert, Shaw legelső színművének egyik főhősét. A darab eredeti címe Widowers' Houses; magyarul először Sartorius úr házai címmel játszották, majd a közönségcsalogatóbb Szerelmi házasság címet ragasztották rá.

Az 1947. október 16-án bemutatott előadás stáblistája:

Fordította: Békés István

Sartorius: Rátkai Márton
Blanche, a lánya: Bánki Zsuzsa
Harry Trench: Gábor Miklós
Lickhnese: Peti Sándor
Cokane: Pataki Miklós
Szobalány: Pártos Erzsi
Pincér: Horkai János
Hordár: Hindy Sándor


Díszlet: Ambrózy István
Jelmez: Nagyajtay Teréz

Rendezte: Gellért Endre

A korabeli források megőrizték, hogy a próbaidőszak szeptember 18-án kezdődött, így durván egy hónapig tartott, s ez naponta átlag egy próbát jelentett, összesen 29 alkalmat. 

Tudok mutatni fényképet az egyik próbáról, mert szerencsére ez került egy, a kor színháztörténetével foglalkozó könyv borítójára:

Mint a korabeli Budapest című folyóirat kritikája összegezte, a darab egy tőkepénzes fiatalembernek és egy vállalkozó lányának szerelméről szól, amely eszmei okokból majdnem meghiúsul, de az anyagiak segítségével mégiscsak révbe jut. A két partner közül, mint Shaw darabjaiban mindenütt, a nő az erősebb: az okos, hisztériás Sartorius kisasszony, aki szemet vet Trench doktorra, egy kényelmesen idealista, vagyonos, nyegle fiatalemberre s némi bonyodalmak után hozzá is megy feleségül. A bonyodalmakat az okozza, hogy Sartorius úr vagyona elég piszkos eredetű: nyomortanyák házbérjövedelméből származik. A titkot Lickhnese árulja el a fiatalembernek, Sartorius pénzbeszedő piócája, akit gazdája épp kirúgott, mert a lakókkal szemben nem volt elég szősösszívű. Amikor állás nélkül maradt, rájött, hogy meggazdagodni csak szennyes úton lehet: vesztegetés árán kiszimatol bizonyos középítkezéseket, amelyekhez ilyen nyomortanyákat kell kisajátítani. Ezeket gyorsan átépíteni, hogy az értük fizetendő kártérítés mentől nagyobb legyen, ez Lickhnese terve. Sartorius úr kapván kap az üzleten. Trench doktor pedig, akinek tőkéje után eddig is Sartorius fizette az uzsorakamatot, szintén betársul. Tőke és vállalkozó egymásra talált, semmi akadálya többé az érzelmeknek.

GM és Bánki Zsuzsa

 Az előadás a Nemzeti Színház kamaraszínházában került színre, a korabeli kritikai visszhangok szerint tényleg hamisítatlan angol levegőt árasztva a színpadon. Persze e kritikák alaphangját az 1947-es év hazai légköre adta meg, a "fordulat" előtti utolsó hónapok, s ennek megfelelően értékelték a körülbelül fél évszázaddal azelőtt írt, legelső Shaw-darabban felvetett társadalmi kérdéseket. De azt hiszem, a színészi alakítások megítélésére ez annyira nem nyomta rá a bélyegét. Legközelebb ezekből idézek. Ma nézzünk még fényképeket, forrásuk a Magyar Színházi Adattár:  

Két angol úr egy külföldi szállodában :) Pataky Miklós és GM

 

Lickhnese és Harry Tench

GM, Pataky Miklós, Peti Sándor

Ottó a Bánk bánban, 1945

Foglalkoztam már röviden Gábor Miklós első Nemzeti Színház-beli szerepével. A Fényszóró című akkori színházi lap kritikája nem volt számára negatív, viszont ő maga - utólag - bukásnak minősítette ezt az alakítását. Sőt, úgy mesélte, hogy ezután anyaszínházában csak kisebb szerepet kapott és a szeptemberben a Művész Színházban játszott új szerepe (Michel a Rettenetes szülők-ben) segítette magára találni. Azzal zártam ezt a régi posztot, hogy jó lenne más kritikákat is találni erről a Bánk bán-előadásról, talán tisztább képünk lenne róla.

Azóta találtam másik kritikát. Staud Géza írta, akit mi már nem nem gyakorló színikritikusként, hanem elsősorban színháztörténészként ismerünk. Megjelent a Népszava 1945. április 28-i számában.

Bennünket leginkább érdeklő sorai a következők:

Nagy meglepetést hozott a fiatal Gábor Miklós Ottó herceg szerepében. Az alaknak degenerált neuraszténiás és hisztériás beállításával újszerű izgalmat tudott a közönségben kelteni.

Vajon ez az értelmezés Major Tamás rendező elképzelése volt vagy az ő "magánakciója"?

Ha már ráakadtam a kritikára, ide másolom eredetiben az egészet, hogy teljesebb képünk legyen az előadásról:

Gábor Miklósról Ottóként eddig egy képet találtam, azt a már idézett posztban megmutattam, INNÉT is megtekinthető. Most mutatok két képet a legfontosabb szereplőkről, forrásuk a magyar színházi adattár:

Bartos Gyula (Tiborc), Abonyi Géza (Bánk)

Szörényi Éva (Melinda), Bartos Gyula (Bánk)

De azt hiszem, a nagy kérdésre most sem kaptunk választ - tényleg "megbukott" ebben a szerepében Gábor Miklós?