A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Várkonyi Zoltán. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Várkonyi Zoltán. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. május 28., szerda

Kortársak: Várkonyi Zoltán

Várkonyi Zoltán (1912-1979) színész, színházi- és filmrendező, színházigazgató, tanár.

 

 

1934-ben végezte el a Színiakadémiát. 1941 és 1944 között a Pünkösti Andor vezette Madách Színház tagja volt, ott találkozhatott először Gábor Miklóssal, akit pályakezdő korában szintén ez a színház szerződtetett (hogy aztán hamarosan elküldje, származása miatt...)

1941/43-ban együtt vettek részt Hont Ferenc antifasiszta irodalmi estjein (Vigadói esték).

A háború után Várkonyi létrehozta Művész Színház nevű magánszínházát, ahova 1945 őszén meghívta Gábor Miklóst a Rettenetes szülők című Cocteau-darab – eredetileg saját magának szánt – Michel szerepére.

Bár az előadást nem ő, hanem Apáthi Imre rendezte, Gábor Miklós számára a háború utáni szegénységben Várkonyi lakásán megtartott próbák, s egyáltalán, hogy Várkonyi őt hívta meg erre a szerepre, meghatározó jelentőségűvé vált. Mint később nyilatkozta: Ez döntő esemény volt. Egyszerre megváltoztatta az életemet és pályámat. Várkonyi megtalálta a hozzám illő kulcsot. A talpamra állított – színészt csinált belőlem.

Azért volt ez Gábor Miklós számára ennyire fontos, mert úgy érezte, első, és addig egyetlen Nemzeti színházi szerepében, mint a Bánk bán Ottó hercege, nagyot bukott, s ebből rántotta ki őt Michel szerepe.

1948 után Várkonyi is a Nemzetibe került, ahol rendezőként és színészként is dolgozott együtt Gábor Miklóssal, bár ezek egyikük számára sem voltak meghatározó előadások  (Titkos háború, Az élet hídja, II. Rákóczi Ferenc fogsága). Fontosabb, hogy 1949-ben Gábor Miklós vette át az elfoglalt Várkonyitól a Dauphint Shaw Szent Johannájában, 1951-ben pedig párhuzamos szereposztásban játszották Hlesztakovot (A revizor).

Színházban többet nem találkoztak, hiszen Gábor Miklós a Madáchba szerződött, Várkonyi pedig a Vígszínház igazgatója lett, csak néhány filmes és tévés produkcióban. Ezek közül a leginkább említésre méltó a Várkonyi által rendezett, akkor betiltott Keserű igazság című film (1956).

Közös képet sem lehet róluk találni, kivéve ezt az egyet, ami távolról készült pillanatfelvétel: a Magyar Televízióban Gábor Miklóst és Ruttkai Évát rendezi Várkonyi 1958-ban, a Papucs című kétszemélyes vígjátékban:

 

Film Színház Muzsika 1958. május 9.

 

Várkonyi halála után a róla szóló dokumentumkötet számára így nyilatkozott Gábor Miklós (a könyv 1980-ban a Szkénetéka sorozatban jelent meg):

Soha nem vezették személyes érdekek […] Várkonyi ilyen értelemben az én szememben a szakma egyik legtisztességesebb embere volt. […] Szenvedélyesen szeretett dolgozni, szünet nélkül tele volt játékimpulzussal. […] A játék iránti nagy szenvedély volt az ő nagysága, erkölcsi tisztaságának alapja. Neki mindig az volt a legfontosabb, hogy valamiképpen megtöltse ezt a világot a játék – számára mindent jelentő – örömével.

 

 

2014. november 9., vasárnap

Rettenetes szülők - újra

Hosszú idő után újra visszatérek a Rettenetes szülőkhöz. Azt hittem, hogy már szinte minden sajtóvisszhangot megtaláltam és meg is mutattam mindkét változatával kapcsolatban, de nemrég meglepetés ért: a kezembe került egy könyv, ami nem is értem, hogyan bújt el eddig. Közben ugyanis, ahogy időm engedi, dolgozgatok a Gábor Miklós bibliográfián és így találtam rá a Szántó Judit által szerkesztett A Művész Színház, 1945-1949 című kötetre. Megjelent 1985-ben a Múzsák kiadó gondozásában, a Szkénétéka sorozatban, 501 oldalon.

A könyv egyik fele végigkíséri a rövid életű színház produkcióit dokumentumok (levelek, hivatalos iratok) és a korabeli sajtóban megjelent kritikák segítségével. Másik felében pedig négy évtizeddel később készült beszélgetések olvashatók az egykori előadásokban részt vett színművészekkel, rendezőkkel, más színházi emberekkel.

Ma a Gábor Miklóssal készült riportot szeretném megmutatni. Érdekessége, hogy erre a beszélgetésre már a Felvidéki Judit által jó három és fél évtizeddel később rendezett televíziós változat elkészülte után került sor, amelyben Gábor Miklós az apa szerepét játszotta. Így a riport, amely természetesen elsősorban az 1945 őszén bemutatott előadásról szól, érinti az 1981-es filmet is.

Mivel már elég régen került itt szóba a téma, röviden emlékeztetek rá, hogy a fiatal Gábor Miklós, hazaérkezve a világháború poklából a Nemzeti Színház tagja lett. A Művész Színház vendégszereplésre kérte fel, s az 1945. szeptember 21-én bemutatott előadásban a fiú, Michel szerepével robbant be valósággal a színházi világba. 1981-ben a darabból televíziós film készült Felvidéki Judit rendezésében, melyben Gábor Miklós az apát, Uray Tivadar egykori szerepét játszotta; a női főszereplő ebben a filmben Vass Éva volt.

Akkor itt van a Gábor Miklóssal készült riport, készítette Osgyáni Csaba [O. Cs.]. Előtte még annyit megemlítek, hogy a konkrét előadást Apáthy Imre rendezte, de szoros együttműködésben a színházigazgató (és tulajdonos) Várkonyi Zoltánnal, mint erről már volt szó korábban

Valamennyi szereplő a színpadon: Keresztessy Mária, Szörényi Éva, GM, Uray Tivadar, Sulyok Mária


GÁBOR MIKLÓS

[O. Cs.] Ön egyetlen szerepet játszott el a Művész Színházban, de azt kiugró sikerrel: a fiatal hőst Cocteau darabjában, a Rettenetes szülőkben. Hogyan került sor erre a vendégjátékra?

[G, M.] A részletekre már nem emlékszem, de az biztos, hogy semmiféle sztori nem kötődik hozzá. Még csak annyi sem. hogy egyszercsak csörgött a telefon, és... mivel akkoriban nem is volt telefonom. Várkonyit ismertem ugyan régebbről, magam is meglepődtem azonban, amikor erre a fontos szerepre felkért. Közvetlenül ezelőtt Ottót játszottam a Nemzeti Színház Bánk bán-előadásában, s nincs mit szépíteni a dolgon, magam is éreztem a kudarcot. Az, hogy a Rettenetes szülőkben végül is én játszottam a fiút, kettős csodának köszönhető. Először is annak, hogy Várkonyi - noha tudta, milyen jó szerepről van szó - lemondott arról, hogy saját magára ossza a szerepet. Másodszor pedig annak, hogy a szakmában akkor nyüzsgő sok-sok félig ismert vagy ki nem próbált ember közül éppen engem szúrt ki, akiről aztán bebizonyosodott, hogy méltó a szerepre. Ilyen szeme volt: mindenfajta előzetes próba nélkül, ráadásul egy eléggé szerencsétlen Bánk bán-előadás után felém nyúlt, és felmutatott belőlem valamit, amiről akkor magam sem tudtam.

[O. Cs.] Milyen elképzelésekkel állították színpadra a darabot, milyen koncepcióval? Szóval mitől lett ez siker?

[G. M.] Én azt hiszem, semmi különös nem volt abban az előadásban, semmiféle "kunszt". Akkoriban a francia drámának az a vonulata, amelyet például Giraudoux vagy Cocteau is képvisel, nálunk nemigen jutott színpadhoz. Az előadás tehát eleve az újdonság erejével is hatott. Kitűnő volt a szereposztás is, ha nem tévedek, Sulyok Máriának ez lett az egyik legemlékezetesebb alakítása; a nagynénit játszó Keresztessy Máriáról időközben méltatlanul megfeledkeztünk. Várkonyi nagyon jól ismerte ennek a darabnak az atmoszféráját. Többször kiszaladt Párizsba - akárcsak Major Tamás -, az akkori színházi élet központjába, ahonnan Jouvet-ék, Barrault-ék művészetének élményétől átitatódva lehetett visszatérni. Ennek a levegője, felszabadultsága kamatozott saját alakításaikban, rendezéseikben, a Művész Színház és a Nemzeti Színház előadásaiban.

[O. Cs.] Milyen levegője volt a Rettenetes szülőknek?

[G. M.] Várkonyi stílusérzékét dicséri, hogy tudta: ebben az előadásban semmiféle trükkre sincs szükség. A színészi játéknak kell érzékeltetnie a darab furcsa kettősségét: a klasszikus szerkezetbe foglalt, ám szinte a krimi határán járó bonyolult pszichológiai drámát. A Makrancos hölgy például a Fábri tervezte díszletek külsőségeiben is olyan játékos produkció volt, amelyik nemigen hasonlított, mondjuk, a háború előtti Nemzeti Színház Shakespeare-előadásaihoz. A Rettenetes szülőket viszont teljesen naturalista megvalósításban játszottuk. A történet, ugye, egy teljesen lerobbant, elhanyagolt polgári lakásban játszódik, a lakásban mindenhol szétdobált tárgyak, félig használt fehérneműk, pongyolák hevernek össze-vissza. Ne feledje, hogy mindez még 45-ben történt; egyszercsak az egyik előadáson egy patkány szaladt be a színpadra, megállt a színpad közepén, rémülten körülnézett, majd megfordult és kirohant. Keresztessy Mária észrevette, óriásit sikoltott, de az előadás egyébként rendben ment tovább. A felvonás után a színpadnál ügyelő tűzoltó elárulta, hogy ő látta a beszaladó patkányt. Megkérdeztük, miért nem zavarta akkor el, vagy egyáltalán, miért nem csinált valamit? Mire ő széttárta a karját: azt hittem a patkány is az előadáshoz tartozik.

[O. Cs.]  A közönség hogyan fogadta az előadást?

[G. M.] Nagy érdeklődéssel. A Művész Színház közönsége a polgárság, főleg az értelmiség köreiből verbuválódott, akik természetesen rohantak a színházba a hírre, hogy végre láthatnak Cocteau-t magyar színpadon. Akkoriban ráadásul még nehezen lehetett közlekedni, délután kezdődtek az előadások, a közönség így is igyekezett hazamenekülni sötétedés előtt. Ez a széria akkor tehát óriási sikernek számított, hiszen többszáz előadást csak később értek meg a darabok, amikor már jobban beindult az élet Budapesten.

[O. Cs.] Cocteau drámáját nemrég a tévében is láthattuk, csakhogy ön már nem a fiút, hanem az apát játszotta. Nem hívódtak elő önben a Művész Színház-i előadás reminiszcenciái?

[G. M.] De igen, bár ez egészen más produkció volt, természetesen, hiszen Vass Éva például egész más karakter, mint Sulyok Mária volt és így tovább. Ami azonban meglepő: a tévédráma felfogása nem sokban különbözött attól, amit annak idején Várkonyi ezzel a darabbal el akart mondani, s abban sem fedeztem fel sok változást, ami pedig a leghamarabb öregszik a színházban: a beszédmódban, a közvetlenség fokában. Úgy látszik, az, ami Várkonyi színházában az előadások hangvételét meghatározta, éppúgy nem aggott el, mint, mondjuk, a filmen Kabos Gyula játéka. Ma is érvényes, valódi, ma is elfogadom mint létező természetes emberi hangot. Ha régi felvételeket nézek vagy hallgatok - köztük a sajátjaimat is -, kevés alakítást tudok igazán élvezni, elfogadni ma is. Várkonyi azt kereste és találta meg a munkája során, aminek az idő, úgy látszik, nem árt.

[O. Cs.] Ön is hivatkozott már arra, hogy a Művész Színház igen sok színészt fedezett fel és röpített a magasba. Az ön pályáján is meghatározó jelentőségű volt-e az itteni vendégszereplés?

[G. M.] Ez volt az egyetlen vendégszereplésem a Művész Színházban, de kétségkívül kihatott az egész életemre. Új arcomat mutatta meg a világnak és saját magamnak is. Várkonyi rendezői módszere, a színházi légkör, a Rettenetes szülők értékes sikere visszaadta az önbizalmamat, melyet a Bánk bán-kudarc után nem tudom, egyébként hogyan nyerhettem volna vissza. Rendkívül sokat jelent, hogy amikor az ember szorult helyzetben van a pályán, akad-e ember, aki bizalmat kölcsönöz neki. Végülis a Művész Színházban köszöntött rám az első igazi nagy színpadi siker, a nagy kiugrás, s azért mindjárt másként érzi magát az ember, ha ilyesmit cipel a batyujában. Később még több ajánlatot is kaptam Várkonyitól, de időközben rengeteg elfoglaltságom akadt a Nemzetiben, s így elsősorban egyeztetési problémák miatt nem jött létre az új vendégszereplés. Nézőként azonban szinte valamennyi előadásukat láttam. Legélénkebben a színészi alakításokra emlékszem: Tolnayra, Darvasra, Pécsi Sándorra, akinek a Giraudoux-darabbeli szikrázó monológját - pedig fogalmam sincs már róla, miről szólt - mintha ma is látnám-hallanám. Nézőként tulajdonképpen furcsa kapcsolatom volt ezzel a színházzal: az én színházi eszményem valami más volt, én valami mást szerettem volna csinálni, de mindig valami hallatlanul nagy gyönyörűséget leltem abban, amit náluk láttam. S végül a pályámon mindig valami olyasmit szerettem volna megvalósítani, amiben az is benne van, amit ők csináltak. Szóval azt hiszem, sosem szakadtam el tőlük teljesen.

A beszélgetés végén még arról esett szó, hogy Gábor Miklós hogyan fogadta a Művész Színház megszüntetésének hírét - azt gondolom, ez a problémakör már túlmutat a mi témánkon. Így is hosszúra nyúlt a poszt, ezt kihagyom.

Viszont később fogok még mutatni néhány sajtóvisszhangot az 1945-ös előadásról ugyanebből a könyvből, amire ha kicsit későn is, de szerencsésen mégis ráakadtam. A fenti képet is ebből a kötetből koppintottam :)

2012. október 18., csütörtök

Gábor Miklós 1981-ben beszél az 1945-ös előadásról

Ma térjünk vissza újra a Rettenetes szülők 1945-ös előadására. Az egyik korábbi, erről szóló posztban említettem, hogy emlékszem egy interjúra, amelyben Gábor Miklós francia filmélményeiről beszél, amelyek segítették Michel szerepének megformálásában.
Azóta sikerült ráakadnom az illető cikkre, amely a Film Színház Muzsika 1981. évi 52. számában jelent meg. Dalos László készítette az interjút, melynek címe: A derű órái karácsonyi beszélgetés Gábor Miklóssal.
Íme, itt van az illető részlet (a képre kattintva kinagyítható): 



Ha mégis nehezen lenne olvasható, ki is gépeltem:


Két tapasztalatom volt akkor, 1945-ben. Az egyik: ha olyan közegbe kerülök, amely valamilyen formában – nem tudom megmondani pontosan, miért – nem smakkol az én természetemnek, akkor görcsös leszek, erőlködöm. Ha esetleg ugyanazon a napon bekerülök egy más közegbe, mint ahogyan a görcsös Ottó után Várkonyi Zoltán légkörébe kerültem, a Művész Színházba: akkor spontán megoldódik minden. Úgy emlékszem arra a produkcióra, hogy az első pillanattól az utolsóig otthon éreztem magam benne. A nagynevű kollégák – Sulyok Mária, Uray Tivadar, Keresztessy Mária, Szörényi Éva – úgy fogadtak be, úgy segítettek, hogy valósággal lubickolhattam.
Tehát a „horas serenas” közé tartozott a Rettenetes szülők?
Bizony, az volt, derűs óra! Abban az évben talán a legnagyobb pesti siker. Huszonhat éves voltam, és színészként igazán akkor, 1945. szeptember 21-én születtem meg. A szerencse is kedvezett. Mert Cocteau és az egész akkori francia irodalom nekem kamaszkori élményem. És az akkori nagy francia filmek, Jean Gabin, Michèle Morgan… Tudtam, hogy azok az emberek hogyan élnek, milyen a mentalitásuk. Várkonyi Zoltán ugyanígy volt, ő annak előtte, ha tehette, kiment Párizsba. Ő fordította az Egy komédiás feljegyzései című Luis Jouvet-könyvet. Abban olvasható: „A színház egyetlen problémája a siker.” Ez bizony így igaz! Ha nincs akkor az a nagy siker, a Rettenetes szülők és én nem pottyanok bele, ki tudja, hogyan alakul a pályám…
 

Egy kis jegyzet: a Gábor Miklós szerint görcsösre sikerült Ottó-t a Nemzeti Színház Bánk bán előadásában formálta meg, melynek 1945. április 21-én volt a premierje már abban együtt játszott a Melindát megszemélyesítő Szörényi Évával.

Legközelebb a Felvidéki Judit által 1981-ben rendezett televíziós változat kritikai visszhangjaiból fogok idézni.

2012. szeptember 14., péntek

Rettenetes szülők - Várkonyi és Apáthi, vagy Apáthi és Várkonyi

Apáthi Imre (Forrás: szineszkonyvtar.hu)
Elmúlt alkalommal Gábor Miklós Várkonyi Zoltánról szóló visszaemlékezéséből idéztem, melynek lényege az volt, hogy a Rettenetes szülők próbái alatt "Várkonyi csinált belőlem színészt". A darabot magát ugyan Apáthi Imre rendezte és megpróbáltam kicsit elmélkedni azon, hogy vajon ebben a munkában milyen viszony lehetett a rendező és Várkonyi, mint a Művész Színház tulajdonosa között. Valamennyire ráéreztem a lényegre, mert azóta került a kezembe Bános Tibor: Újabb regény a pesti színházakról című könyve, amelyben a következő mondatok olvashatók:

[Várkonyi Zoltán] Apáthi Imrét választotta a színház főrendezőjének, akivel korábban, a negyvenes évek elején a Nemzeti Színházban kötött barátságot. [...]
Ettől kezdve négy esztendőn át, amíg a Művész Színház létezett, kettejük között olyan termékeny, művészi-partneri-baráti viszony teremtődött, amely valósággal egybemosta teljesítményeiket. Az egyik bemutatót plakát-, vagyis papírforma szerint Apáthi, a következőt Várkonyi rendezte. Valójában mindketten részt vettek a közös munkában, segítették, sőt inspirálták egymást. Mindig Várkonyi volt a nagyvonalúbb és a türelmesebb. Száz meg száz ötlet született az agyában, ezek csapongva kergették egymást. Apáthinak kellett rendet teremteni köztük. Mindig ő végezte az aprómunkát, a kézművesség mestere volt. Amit Várkonyi a fehér asztal mellett vagy a színház előcsarnokában, a ruhatári pultnál a próbák szünetében kigondolt, Apáthi "rakta fel" a színpadra. Ő volt a kivitelező, mert Várkonyi feje akkor már egészen másutt járt. Ideális alkotó páros volt az övék, amely a Művész Színház eredményeiben és sikereiben, próbálkozásaiban és kudarcaiban is mindvégig megmutatkozott.
Azt gondolom, Gábor Miklós a múltkori interjúban csak azért nem szólt Apáthiról, mert a beszélgetés kifejezetten Várkonyi Zoltánról szólt, az ő életművét összefoglaló kötet számára készült.

És ha már kezembe került Bános Tibor könyve, amelynek borítóján éppen Gábor Miklós látható Bánki Zsuzsával egy másik darab próbáján, fogok még idézni belőle érdekes dolgokat a Rettenetes szülők idejéből.

2012. szeptember 8., szombat

Gábor Miklós a Rettenetes szülőkről

Sulyok Mária után Gábor Miklós beszél a Rettenetes szülők 1945-ös előadásáról. Szavainak forrása a Várkonyi Zoltánról szóló kötet (Budapest, 1980, Magyar Színházi Intézet, Népművelési Propaganda Iroda, megjelent a Szkénetéka sorozatban). Az interjút e könyv számára Bors Edit (BE) készítette. Én most itt csak azt a részletet idézem belőle, ami erre az előadásra és előzményeire vonatkozik.


BE: 1941-ben találkoztak először, a Madách Színházban. Fiatalok voltak, huszonkét és huszonkilenc évesek...
GM: Pillanatokig voltam a Madáchban katonának vittek. Amikor Várkonyi Hamletet játszott, én a fronton voltam, csak hírét hallottam a nagy alakításnak. 45-ben aztán, bizonyos baloldali kapcsolatok révén, Gobbi, Major, Várkonyi közelébe kerültem. Valamiféle barátság is született, annak ellenére, hogy ez a most már kicsinek tűnő korkülönbség akkor jóval nagyobbnak hatott. Nekem ők felnőttek voltak, én pedig gyerek. Komoly sikerek álltak mögöttük, befutott, nagy emberek voltak felnéztem rájuk.
A felszabadulás után rögtön óriási bukással kezdtem a pályámat akkor még nem is tudtam, mekkorával a Nemzeti Színházban. A Bánk bán Ottója volt az a félresikerült szerep. Nem véletlen, hogy a következő darabban, a Viharos alkonyatban még csak nem is az első, de a második diákot osztották rám. Mégis, Várkonyi még azon az őszön meghívott vendégszereplésre a Művész Színházba, Cocteau Rettenetes szülők-jének fiú-szerepére. Ez döntő esemény volt. Egyszerre megváltoztatta az életemet és pályámat. Várkonyi megtalálta a hozzám illő kulcsot. A talpamra állított színészt csinált belőlem.
BE: Mi volt ez a kulcs, és hogyan használta?
GM: Én nem is tudom. Soha nem esett szó köztünk elvi dolgokról, semmi különleges felfedezést nem tett velem kapcsolatban. Rettenetesen tudott hinni emberekben, rajongani értük; talán ezzel a hittel segítette ki belőlem a színészt. Akkoriban lehetetlen körülmények voltak, délután játszottunk, a színházak üresen kongtak, éjszaka nem lehetett az utcán járni, közbiztonság sehol. Várkonyi lakásán próbáltunk, sokat beszélgettünk. A próbák végére már örömmel, biztonsággal tudtam játszani, és ez sorsdöntő volt további pályámra nézve. Mire visszamentem a Nemzetibe, már nem a második diákot játszottam, hanem éppen Várkonyitól vettem át a Szent Johanna Dauphinjének szerepét.

Eddig tartott az idézet. Azt már én fűzöm hozzá, hogy magát az előadást nem Várkonyi rendezte, hanem Apáthi Imre de nyilván a Művész Színházat vezető Várkonyi hatása is erős volt a fiatal Gábor Miklósra. Várkonyinak mindenképpen szívügye lehetett a Rettenetes szülők: Sulyok Mária mesélte, hogy a darabot is ő hozta Párizsból, Jouvet színházából, ahol 1938-ban a fiú szerepét Jean Marais játszotta. Egy másik forrásban azt olvastam, ellenőrizni ugyan még nem sikerült, hogy Michelt eredetileg saját magának szánta. Ráadásul, ha az ő lakásán folytak a próbák, akkor még érthetőbb, miért fogalmazott úgy Gábor Miklós, hogy e darab színpadra állításának idején Várkonyi "csinált belőle" színészt.

A rövid visszaemlékezésben Gábor Miklós is említette a valóban "rettenetes" körülményeket, a közbiztonság hiányát nyilván ezért kísérte haza az előadások után Sulyok Máriát, ahogyan az előző részben a színésznő visszaemlékezéseiben olvashattuk. És akkor még ott voltak a patkányok is... Mindezek ellenére színháztörténeti jelentőségű előadás született és Gábor Miklós is egyszerre a figyelem középpontjába került. Ahogyan apja írta a közelmúltban idézett levelében: a színházi világban ma Budapest legtöbbet szereplő neve a fiamé...

Végül itt egy szép kép a darab ifjú szerelmespárjáról: Michel Gábor Miklós, Madeleine Szörényi Éva:



Forrás: Fényszóró 1945. 10.

2011. június 26., vasárnap

A legelső televíziós szereplés, 1958

Ráakadtam Gábor Miklós legelső televíziós szereplésére: 1958-ban Ruttkai Évával házaspárt játszottak Gyárfás Miklós: Papucs című tv-játékában, amelyet Várkonyi Zoltán rendezett. Akkoriban a technika még csak azt tette lehetővé, hogy az ilyen típusú műsorokat is egyenesben adták, tehát a Papucs is inkább hasonlított színházi közvetítésre, mint filmre. Gyaníthatóan próbára sem lehetett túl sok idő... Mint a kis riportban olvasható, a baki nélkül megcsinált darab után Gábor Miklós igen boldog volt, hogy túl van a televíziós tűzkeresztségen...

Lapozzuk fel most együtt a Film Színház Muzsika 1958-as évfolyamának 19. számát (az érdemi rész az első oldal harmadik hasábjánál kezdődik):



 És itt a rövid beszámoló:



Még utóiratnak annyit, hogy ha valakit érdekel a darab, elolvasható a következő kötetben:

Magyar televíziódrámák. Budapest, MRT-Minerva, 1972