Olivier Hamletje - ahogy Gábor Miklós látta

A Hamlet-próbák megkezdődésének időszakában Gábor Miklósnak van bátorsága megnézni Laurence Olivier 1948-ban bemutatott Hamlet–filmjét. Könyvei tanúsága szerint nem ekkor látta először, hanem még Rómeó idejében, 1955-ben.

1955 áprilisában ugyanis ezt írta naplójába, amint a Tollal 2. kiadásában is megjelent (41-42. oldal):

Laurence Olivier

Olivier Hamlet–filmje.

Hogy mozognak, hogy beszélnek ezek a színészek! Minden mozzanat milyen pontos! Milyen kilúgozott tisztaság, milyen éles vonalak!

Különös színész ez. Fanyar és zárt. Minden vonzása mellett is idegen, pillanatokra visszataszító. De ki tudja, melyik íze ízlik legjobban! Ez aztán a sex-appeal! De ki is használja! Micsoda járás! Hogy kitalálta ezt a római vágású frizurát! Milyen ravaszul szabott dekoltázsok hangsúlyozzák ezt az emelkedő nyakat! [...] Dikciója egyszerű, nyoma sincs benne a nálunk megszokott pátosznak, de sterilen tiszta, hajlékony, skálája korlátlan, és mintha még sose éreztem volna ennyire, hogy ez a dráma vers is. [...]

"Modern" ez a Hamlet, ez aztán az! Persze van, ami nem tetszik a filmben, például a környezet szerepének túlzott megkurtítása. [...] De akárhogy is: mikor kijöttem a moziból, idejétmúltnak éreztem magam.

Olivier hatására az egyik legszebben beszélő magyar színész beszédórára jár!

És most Gábor Miklós 1961. november 9-i naplóbejegyzésének részleteit idézem – nem sokkal korábban kezdődtek meg az ő Hamletjének próbái, s ekkor célzatosan nézte meg újra az angol Hamlet-filmet. Részlet a Tollal 2. kiadásából, 169-170. oldal:

És újra Olivier nagyszerű filmje.

Még sose ragadott magával ennyire. Elsősorban Hamlet fiús lágysága, állandóan sajgó fájdalma, melyben minden maró bölcsessége kamaszosan ártatlanná oldódik. Mindent lát maga körül, de mindent látó szeméből – bárhová vesse is tekintetét: anyjára, a tehetetlen Opheliára, akár önmagára – sose tűnik el a megérteni nem képes, csodálkozó kérdés. [...]

Olivier logikussá, indokolttá teszi, ami első olvasásra csak rémdrámai patronnak, puszta teatralitásnak tűnik. Komolyan veszi Shakespeare-t – felnőtt a felnőttet. Mit csudáljak jobban? Shakespeare biztos értelmezését, vagy azt a szellemet, mely még Shakespeare-t is csak eszköznek használja, hogy megnyilatkozzék?

Közben Gábor Miklós elemzéséből kihagytam egy részt, ahol Olivier filmjének Hamlet/Ophelia-jelenetét elemzi. Ezt most meg is tudjuk nézni (Ophelia szerepében Jean Simmons), és aztán idemásolom, ahogyan Gábor Miklós látta a filmben és a darabban ezt a jelenetet.

 

Ophelia–jelenet. Hamlet már az első pillanatban megérti, hogy kihallgatják őket, és tudja Ophelia is, hogy ő tudja. Mindketten színházat játszanak a leselkedőknek; de egymásnak is; úgy tesznek, mintha azt mondanák, amit mondanának, ha lehetne; így minden szavuk meghamisítódik. Két tehetetlen fiatal szerelmes a leselkedő világ szeme előtt. Az élet egyik alaphelyzete ez. Hamlet ebben a helyzetben – melynek megteremtésében maga Ophelia is bűnös – nem tud hozzáférni szerelmeséhez és tehetetlen, durvasága is ebből a tehetetlenségből fakad. "Vonulj kolostorba!" – szerelmi vallomás ez a tisztaságnak, melyet nem szabad kitenni a világ kísértésének, hiszen – ó, átok! – úgyis gyenge, hogy helytálljon.

Végül a Hamletre készülő magyar színész levonja a konklúziót, s rendkívül pontosan és egyértelműen fogalmazza meg:

A film nem vette el a bátorságomat. De Olivier megoldotta Hamletet, engem pedig a színészetben nem a kidolgozás érdekel, hanem éppen a megoldás. Beérhetem-e azzal, hogy egyszerűen színpadra alkalmazom, és átélem, amit ő lényegében elintézett? Vagy bízzam magam önmagamra? Nem félek, hogy mindent átvegyek Olivier-től, ami nekem kell, ami nélkül jobbat nem tudok produkálni. Ha valamire rá akarok jönni, csak így jöhetek rá.

S most e szavak jegyében nézzük meg ugyanezt a jelenetet Gábor Miklóssal és Vass Évával, és mindenki megteheti a saját megfigyeléseit, összehasonlításait: