Alba Regia 2.

Az 1985-ben megjelent Magyar filmkalauz - negyven év száz magyar játékfilmje című könyvben Karcsai Kulcsár István írt összefoglalást az eredeti kritikák alapján. Ő fogalmazta meg legjobban a film történetét, tőle idézem:

A film a visszaemlékezés módszerével bontja ki a történetét. Hajnal doktor, a székesfehérvári orvos emlékezik az 1944-es eseményekre. A város latin neve, Alba Regia fedőneve annak a fiatal, magát erdélyi menekültnek kiadó lánynak, aki az orvoshoz kerül, és akiről kiderül, hogy szovjet felderítő. Az orvos beleszeret a bátor híradóslányba. A különös, végletes szerelem a háborús támadások öldöklő küzdelmében többször is gazdát cserélő, élethalálharcot vívó városban zajlik. Ez a kapcsolat döntően meghatározza Hajnal doktor emberi fejlődését, alakulását, szakítását addigi politikai kívülállását, semlegességét hangoztató magatartásával. Bár a szerelem végül is csak fájó emlék marad. "Visszajövök" - ígéri egy cédulára odavetett szóval a lány az orvosnak, amikor tovább kell mennie. De az orvos hiába várja a Berlinnél hősi halált halt szerelmét.

A korabeli sajtóvisszhangokat olvasgatva meglepően egyetértő kép rajzolódik ki, nagyon hasonlóan vélekedtek a kritikusok a film erényeiről és néhány felemlegetett hibájáról. Persze nem szabad megfeledkezni arról, hogy ezek az írások 1961-ből származnak. A  "szakmai" kérdésekben ez nem okoz gondot, de a filmről általánosabb érvénnyel megfogalmazott gondolatokban azért jól érzékelhető az éppen konszolidálódni kezdődő szocializmus világa. 

A kritikusok leginkább a forgatókönyvet bírálták. Ábel Péter ezt írta a Népszabadságban:

Népszabadság 1962. április 2.

A Film Színház Muzsika kritikusa, Geszti Pál ugyanerről:

... a forgatókönyv írója, Palásthy György jó érzékkel és ízléssel építette cselekménnyé a novella eseményanyagát. Az epizódok, amelyeket hozzáadott, izgalomkeltőek és hangulatosak, a bennük elhangzó párbeszédek, amellett hogy a főszereplők jellemét gazdagítják, többnyire művészi módon, irodalmi hatásfokon vetik fel a háború és béke egyetemes kérdéseit. Mindössze egyszer-kétszer - például a Berlinre utalásban - éreztem bizonyos kiszámítottságot, a túlhangsúlyozott poén kedvéért való logikátlan kérdés-feleletesdit. 

Még egy gondolat Ábel Pétertől: 

A Népszavában Rajk András a film hibájaként említette a nyelvi megoldatlanságot. A felderítőlány - a sztori szerint - kissé törve, de tud magyarul, már ez sem tipikus. Viszont ott vannak az "echte" német tisztek, akik a magyar orvossal és a szovjet rádióslánnyal közös jeleneteikben (is) teljes természetességgel magyarul társalognak; fel sem merül, utalás sincs rá, hogy nyelvi nehézségeik lennének. Viszont amikor a szovjet hadsereg foglalja el egy időre a várost és az orvost - más, kulcspozíciót betöltő fehérváriakkal együtt - magukhoz rendelik, abban a jelenetben a szovjet tiszt oroszul beszél  a magyarokhoz, tolmács fordítja.

Mint majd a következőkben tapasztalhatjuk, azért e kifogások mellett a sajtóvisszhangok inkább elismerőek voltak - különösen a rendező munkája és a színészi alakítások terén.
Addig nézzünk meg néhány fényképet! Sajnos, a film csak orosz szinkronnal van fent a YouTube-on, így majd a későbbi részekben is igyekszem több képet feltenni és ezekkel felidézni.

Folyt. köv.!

Interjú - 1961

Illés Jenő, a Film Színház Muzsika munkatársa a legutóbb megmutatott beszélgetés után egy évvel újra nagyinterjút készített Gábor Miklóssal.

Azt hiszem, különösebb dolgom nincs, mint azt a két újságoldalt teljes terjedelmében megmutatni, mert hiszen bevezetője szól arról, mi történt Gábor Miklós pályáján az azóta eltelt évadban; a beszélgetés végén pedig szóba kerülnek az eljövendő feladatok, köztük a Hamlet. Csak felhívom a figyelmet, hogy mennyire érdekes dolgokat mond  Gábor Miklós a színészi beszédről és a mozgásról. Ezeket a gondolatokat a mai fiatal színészeknek is el kellene olvasni, biztosan sokat profitálhatnának belőle...

Következzen az interjú a Film Színház Muzsika 1961. 29. számából - a könnyebb olvashatóság kedvéért most is kissé felszeleteltem (emiatt van, hogy nem egységesek a betűméretek), de minden benne van, a hozzá mellékelt két kép is :)

Libikóka, 1961 - még egy kritika

Ma a Népszava hasábjairól idézem az előadás kritikáját. Rajk András írása az 1961. november 17-i számában jelent meg.

Előtte itt egy gyors áttekintés, mit olvashattunk eddig az előadásról:

A Film Színház Muzsika beszámolója a próbákról

és

Illés Jenő kritikája szintén a Film Színház Muzsikából.

Még egy remek kép a Film Színház Muzsikából, ez volt az 1961. 43. szám címlapján:

És akkor olvassuk Rajk András írását:

Libikóka, 1961 - kritika

Ma a boldog emlékezetű Film Színház Muzsika beszámolóját mutatom a Libikóka előadásáról.

A próbákról itt lehetett olvasni:

Illés Jenő kritikája a lap 1961. 43. számában jelent meg:

Libikóka, 1961 - próba

Színházakban szinte mindig rendkívül sikeres produkciók a kétszemélyes darabok. Többnyire ismert, népszerű színészek kedvéért szoktak ilyesmit elővenni, mintegy jutalomjátékként. Gábor Miklós a Madách Színházban már túl volt a műfaj egy sikerszériáján Tolnay Klárival, amikor 1957-ben Hartog: Családi ágy című bulvár-darabjában egy házaspár életének stációit játszhatták el az esküvőtől gyermekeik felnőtté válásáig.

1961-ben ismét egy bulvár-darabbal rukkolt elő a színház, ez volt Gibson amerikai szerző eredetileg Ketten a hintán (Two for the Seesaw) címmel írt színműve, amelynek ősbemutatóján Henry Fonda és Anne Bancroft játszották Jerry és Gittel szerepét. S ha már az eredetnél tartunk, 1962-ben Robert Wise filmet rendezett belőle Shirley MacLaine és Robert Mitchum közreműködésével.

A Madáchban Váradi Hédi volt Gábor Miklós partnere, rendezője pedig Ádám Ottó. A premiert október 20-án tartották.

Itt megszemlélhetjük, hogy Gábor Miklós pályájának milyen időszakában, milyen szerepek környezetében kapta ezt a feladatot - közvetlenül az Elveszett paradicsom Sebők Zoltánja után.  Következő szerepe pedig Hamlet lesz...

Első alkalommal a boldog emlékezetű Film Színház Muzsika segítségével látogassunk el egy próbára. A képes beszámoló az 1961. évi 41. számban jelent meg:

Gábor Miklós-sztorik 1.

Színészek és más szereplő emberek kapcsán külön kategóriát alkotnak a velük, többnyire munkájuk közben történt apró sztorik, esetenként bakik, mulatságos, vagy éppen kockázatos pillanatok. Gábor Miklósról kevés ilyen látott napvilágot, de azért akadt. Ezekből gyűjtök egy kis csokrot, nem feltétlenül időrendben. 

Ez a csokor első virága:

1961-ben történt a Madách Színházban, Brecht: Kaukázusi krétakör című színművének egyik előadásán. Maga az előadás is legendássá nőtt, majd fogok szemezgetni korabeli kritikákból. Előlegként annyit, hogy Psota Irén egyik nagyon nagy alakítása volt Gruse, a kis cselédlány, aki megmenti az általános vérengzésből a kormányzó csecsemő kisfiát és ugyancsak nagyot alakított Azdak, a bölcs bíró szerepében Pécsi Sándor. Gábor Miklós a narrátort játszotta, akit Énekes-ként nevez meg a színlap, s aki végig-üli és kommentálja, énekli a teljes előadást.

A boldog emlékezetű Film Színház Muzsika 1961. évi 15. számában a "Pesti Néző" rovat olvasói találkozhattak ezzel a kis történettel:

Gábor Miklós utazásai 9.

1961 őszén szintén a Budapesti tavasz című, akkor már jó öt éves filmje juttatta el a Jutkát játszó Gordon Zsuzsával együtt világot látni, ezúttal Észak-Európába. Olvassuk el a kettejükkel készült, Északi utakon címmel megjelent riportot a Film Színház Muzsika 39. számából:

Ezek szerint, nem túl sokkal a Hamlet bemutatója előtt látta a kastélyt, amit a hagyomány a történet helyszínének tart...

Egyébként néhány évvel később, valamikor 1966 és 1971 között Gábor Miklós újra járt Skandináviában. Arról az utazásáról A színész árnyéka című könyvében írt reflexiókat (a 68. oldaltól, akinek megvan otthon). Konkrétumokat nem igazán említ, annyit lehet kihámozni belőle, hogy néhány irodalmi esten lépett fel; valószínűleg nem egyedül, mert többes számban fogalmazott. De hogy kikkel, milyen apropóból, eddig nem derült ki, mert erről az útról nem szólt a Film Színház Muzsika. Könyvében Gábor Miklós Stockholmot említi és egy kisebb várost, Vastaras-t. Ezt a városnevet idegen ékezetekkel kellene írnom, de a blog nem igazán szereti az ilyen idegen szimbólumok beszúrását, nagyon össze tud zavarodni tőle, úgyhogy idelinkelek egy rövid városismertetést és tessék úgy venni, hogy helyesen írtam a nevet :)

A színész árnyékában kissé kesernyésen jegyzi meg, hogy a kultúrházban, ahol fellépnek, kevés a közönség és rezignáltan állapítja meg: "Egy ilyen úton legalább rájössz, hogy nem vagy Laurence Olivier. [...] Egyszóval, csak légy szerény. Más szabadságod nincs, csak a szerénység."

És hozzáfűzi: "Most kezdek megtanulni utazni."

Gábor Miklós utazásai 8.

Sorozatom mai írásában az 1961-es év következik, ami két utazást is jelentett Gábor Miklós életében.

Közülük időben első júliusban a moszkvai filmfesztivál volt, amelyre a magyar filmgyártás a frissen elkészült Alba Regia című filmmel nevezett, s amely végül ezüst trófeát kapott (a fődíjat megosztva nyerte el A kopár sziget és a hazaiak Tiszta égbolt című filmje).

A képek tanúsága szerint Gábor Miklós társaságában ott volt felesége, Ruttkai Éva is.

Film Színház Muzsika 1961.30.

A Film Színház Muzsika egy "kis színes" tudósításában azt is írta, hogy ők ketten nemcsak Moszkvában, hanem Leningrádban is jártak, ahol vendégszerepeltek a Jégstadionban - hogy ez pontosan mi lehetett, nem találtam róla semmit.

Ekkor játszódott le az a kis sztori, amit aztán később többen idéztek és meséltek. Gábor Miklós - még a Mágnás Miska révén - ami oroszul "Miska Arisztokrat" - rendkívül népszerű volt a Szovjetunióban, még egy taxisofőr is felismerte :)

Film Színház Muzsika 1961.30.

Legközelebb 1961 másik utazásával folytatom a Budapesti tavasz jegyében :)

A Hamlet próbáiról - Gábor Miklós

Még szeptember elején kezdtem el itt a blogban Gábor Miklós Hamletjével foglalkozni: a Film Színház Muzsika régi számai segítségével ellátogattunk együtt az első olvasópróbára és az első színpadi próbára. Azóta sok másról volt itt szó, de most térjünk vissza a Hamlethez, mert azt hiszem, ez az a téma, ami összességében a legtöbbször fog előkerülni ezen a blogon: annyira kimeríthetetlen, mint amennyire Gábor Miklós alakítása volt.

Ma Gábor Miklós: Tollal című könyvéből szeretnék néhány részletet idézni. Megpróbálom a legjellemzőbb bekezdéseket kikeresni annak érzékeltetésére, hogy hogyan élte meg a próbaidőszakot. Az első bejegyzés 1961 május végén még a próbák megkezdése előtt íródott, az utolsó pedig pár nappal a premier előtt.

1961. május 31.

Azt kell eljátszani, amiért Shakespeare szükségét érezte, hogy megírja és azt a gyönyörűséget kell érezni, amit ő érezhetett, amikor befejezte és végiglapozta: a sokaságnak és egységnek elégedett gyönyörét.

Az új színház színpadán kell majd eljátszanom, ezen az újdonságtól, mészszagtól és Brecht keresztségétől minden intimséget nélkülöző színpadon.

Saját megjegyzésem: ez a színpad, ez a színház a ma is Madách Színháznak nevezett intézmény az Erzsébet körúton, amelynek éppen a Hamlet és annak a korszaknak sok nagy előadása adott patinát. De sokszor úgy érzem, hogy ebben a nagy átkeresztelős világban ennek a színháznak kellene valami más nevet találni, ami jobban kifejezné mai profilját, mert az bizony nem az, mint akkor volt...

De térjünk vissza Gábor Miklós könyvéhez:

1961. november 16.

– Most először irigyellek – mondja valaki. – Amit most csinálsz, az a legjobb, amit ember kaphat.

Mennyire tudom!

1961. november 21.

Már nem is szöveg ez, inkább partitúra! Mintha rítust teljesítenél. Mint  a karmester, aki Mozartot vagy Bachot dirigál: kellemes és ünnepélyes kötöttséget érzel, ugyanakkor szinte kézzelfoghatóan tapogatod munkád szabadságát, hisz úgy érzed, minden egyéni hangsúlyodnak, értelmezésednek, eddig nem próbált kötésnek és ritmusnak "világrengető" jelentősége van. Tisztelet és tiszteletlenség a hagyománnyal szemben. És amikor a legtiszteletlenebb vagy, amikor leginkább önmagadra hallgatsz, éppen akkor érzed, hogy magának Shakespeare-nek a kezét fogod, hogy arra figyelsz, amit ő személy szerint neked mond.

1961. december 22.

Már itt a türelmetlenség és menekülni vágyás ismert premier előtti hangulata. És a jó mesteremberi érzés: ezt pedig határidőre el kell végezni!

Közeleg a pillanat, amikor oda kell dobnom a gyeplőt az ismeretlennek!

1962. január 10.

Számítok-e a sikerre, melyre környezetem hetek óta előkészít? Persze megfordul a fejemben minden. De a legtöbb, amire számítok, vagy inkább, amit kérek magamban a közönségtől, sajtótól, kollégáktól, a világtól: ne rontsák meg bennem a diadalmas és gyerekes érzést, hogy "én vagyok Hamlet". Hagyjanak engem minden este újra meg újra azzal a laza, szabad játékkészséggel felsétálni a színpadra, amivel ma felsétáltam. Szeressenek úgy, mint az anyám ma délelőtt.

Legközelebb az előadás rendezőjéről, Vámos Lászlóról lesz szó.

Mai néznivalónk a megvalósult előadásból az 1. felvonás 4. jelenetének eleje: Hamletnek megjelenik apja szelleme:

Hamlet - az első színpadi próba

Az elmúlt alkalommal a Hamlet olvasópróbájára vezetett el bennünket a korabeli Film Színház Muzsika. Ma a legelső színpadi próbán vehetünk részt, amelyről Dalos László írt kitűnő, láttató erejű tudósítást. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha egy-az-egyben másolom ide ezt a cikket a képekkel együtt úgy, ahogyan megjelent a Film Színház Muzsika 1961. évi 46. számában. Csak annyit érdemes megjegyezni előre, hogy az egyik kép tanúsága szerint Gertrud szerepét Mezey Mária kezdte próbálni, s aztán a premieren már Simor Erzsit láthatta a közönség, később Tolnay Klárival felváltva.

Gábor Miklós naplójában így írt az 1. felvonás 2. jelenetéről (Tollal, 169. oldal):

Milyen legyen Hamlet első megjelenése? Külön bevonuljon, vagy lopjuk be a színpadra, hogy a közönség szinte csak akkor vegye észre, amikor Shakespare – szándékosan hosszú késleltetéssel – megszóllíttatja őt a királlyal? A második mód mellett döntöttünk. Nemcsak Shakespeare dramaturgiája kívánja így. Mindent el kell kerülni, ami Hamletet színpadiasnak, különcködőnek, önmagával tüntetőnek állítaná be. Ez egy ember, aki "látszikot nem ismer". Majd, ha a szellemmel találkozott! Majd akkor megmutatja haragjának éles körmeit!

Most pedig nézzük is meg az első felvonás első jelenetének elejét a megvalósult előadásból:

Hamlet - elkezdődnek a próbák, 1961

Miután tettünk egy kirándulást Gábor Miklós pályájának kései időszakába, térjünk vissza Hamlethez. Néhány hete több részben beszámoltam bemutatásának előzményeiről; utoljára arról, hogy a Magyar Rádió Shakespeare-ciklusának keretében Gábor Miklós főszereplésével 1960-ban rádiójáték készült belőle.

A Film Színház Muzsikában először 1961 nyarán lehetett olvasni, hogy a Madách Színház műsorra fogja tűzni a Hamletet. Illés Jenő készített Gábor Miklóssal egy nagyobb interjút Egy év múltán – Találkozás Gábor Miklóssal címmel, megjelent a 27. számban. Ebben nyilatkozta a művész, hogy a Hamletre készül és – érdekes módon, szinte ezzel egyidőben – egy amerikai bulvárdarabra. Ezt Libikóka címen mutatták be, Gábor Miklós még Ketten a hintán címen említi:

A Hamlet eljátszására készülök és egy modern amerikai darab, Gibson: "Ketten a hintán" bemutatójára. A Hamlet esetében szeretném megragadni a dráma leglényegesebb kérdéseit, például azt a hihetetlenül izgalmas pszichológiai állapotot, amit így lehet kifejezni: Hamlet attól kezdve, hogy a szellemmel találkozott, vár, várja a cselekvés pillanatát.

A két darab közül a Libikóka bemutatója történt korábban, 1960. október 20-án a kis Madáchban, és körülbelül éppen ebben az időben kezdődtek meg – nyilván a premier után – a Hamlet olvasópróbái. A Film Színház Muzsika 1961. 45. számában közölte a Libikóka kritikáját és ugyanebben a lapszámban tudósított a Hamlet első olvasópróbájáról: 

(Azért a szerkesztőségben tudniuk kellett volna, hogy Vass Éva két s-sel írja a nevét...)

Erre a tudósításra rímel Gábor Miklós: Tollal című könyvének egyik 1961-es bejegyzése. Hogy e könyv megjelent, egyúttal be is teljesítette e kis cikk azon óhajtását, hogy izgalmas lenne végigkövetni a szellemi utat, ami az első próbától a színészben munkál . Elsőként itt van Gábor Miklós olvasatában, hogy ő miként élte meg a próbafolyamat elkezdődését (2. kiadás, 166-167. oldal):

1961. október 30.

Első olvasópróba. Mostantól kezdve több mint két hónapig csaknem minden időmet ennek a darabnak a társaságában tölthetem, mától kezdve életem része lett, bármikor elővehetem, tanulhatom, eljátszogathatok vele, átengedhetem magam meglepetéseinek. Mert talán ez a legnagyobb öröm: az új meg új meglepetés! Azt hiszed, hogy már mindent tudsz – és akkor jön a temető-jelenet! Ki várná azt a brutális gúnyt, amivel Laertesnek támad? Hamlet tesz valamit, amit sose vártunk volna tőle, de ha már megtette, kénytelenek vagyunk elismerni, hogy nem is tehetett volna mást. Csupa meglepetésen keresztül ugyanarról beszélni: ez is Shakespeare csodája.

Az első próba öröme olyan, mint amilyennel az ember randevúra megy, kívánva és félve odaveti magát az ismeretlennek: "Tégy velem, amit akarsz!" – kiáltunk fel.

Gyerekes örömet érzek. Olvasni sincs kedvem mást, csak Tamás úrfi-t.

S végül – hála a technikának – meg is tudjuk nézni a Temető-jelenetet. Technikailag azért hagy kívánnivalót a felvétel, előtte érdemes maximumra tekerni a hangerőt. De kész csoda, hogy egyáltalán megnézhetjük!