A legelső Shakespeare-szerep, 1946

Gábor Miklós legelső Shakespeare-szerepe Claudio volt, a Sok hűhó semmiért című darab figurája.

1946. június 7-én zajlott a premier a Nemzeti Színházban. Gábor Miklós neve ekkor már - túl előző évi hatalmas szakmai- és közönségsikerén - az egyik legjobban csengő név volt a fővárosi színház világában a fiatal színésznemzedék képviselői közül.

Básti Lajossal. Forrás: szinhaziadattar.hu

Az előadást - ahogy akkoriban a Nemzetiben szinte minden klasszikus darabot - Major Tamás rendezte.

A főbb szereplők a következők voltak:

Don Pedro: Básti Lajos

János, az öccse: Pataki Miklós

Claudio: Gábor Miklós

Benedek: Ungvári László

Leonato: Makláry Zoltán

Hero: Bánki Zsuzsa

Beatrice: Mészáros Ági

Galagonya: Bartos Gyula

Benedek András kritikáját idézem a Budapest című folyóirat 1946. 8. számából - csak kisebb húzásokkal:

Régi adósságát törlesztette a Nemzeti Színház, amikor kapuzárás előtt Shakespeare egyik darabját is felújította. Szerencsésen választott: nyár van már, a közönség mulatni akar. Sok hűhó semmiért - ez a cím is - idézzük Hevesi Sándor emlékét - olyan, mint egy egészséges kacaj. [...]

A főmese szinte valószínűtlenül naiv: Claudióval elhitetik, hogy menyasszonya, Hero nem ártatlan már, mire ő az oltártól löki vissza a lányt. Csodálatos, az átlátszó rágalomnak mindenki bedől, csak a szőrcsavaró Galagonya rendőrbiztos és bamba, kétbalkezes néprendőrei fogják el véletlenül a cselszövőket és derítik ki a "bűnkísértetet". Mélyebb és költőibb a másik mese: Beatrisz és Benedek tréfás szócsatája, szerelme és házassága. Félnek egymástól, gúnyolják egymást, de minden kapálódzás hiábavaló: őket az Isten is egymásnak teremtette. [...] Vajjon milyen pár lesz belőlük? Össze-össze fognak kapni még néhányszor, de unatkozni nem érnek majd rá, s mind a kettő újabb meg újabb értékeket fedez majd föl évek során a másikban.

Sem a néző, sem a színész szempontjából nem árt a figurák életét tovább gondolni a költő szavainál, hisz a költő is egészükben teremtette meg őket, s mindössze csak életük legjellemzőbb epizódjáról lebbentette föl a  fátylat: a többit magatok is elképzelhetitek. És valóban Mészáros Ági alakításában látjuk is ennek a bűbájos alaknak testét-lelkét. Dallammal és tánccal tölti meg a költő szavait, s nem azt csudáljuk, hogy Benedek belészeretett, hanem azt, hogy az összes többiek nem szerettek belé. A társulat többi tagja (Ungvári László mint Benedek, Básti Lajos mint Don Pedro, , Pataky Miklós mint János herceg, Gábor Miklós, mint Claudio, Bánky Zsuzsa mint Hero, Makláry Zoltán mint Leonato és Bartos Gyula, mint Galagonya) összehangolt együttes képét mutatta. Az összehangolás a rendező, Major Tamás érdeme, aki a játékot Háy Károly gyönyörű, stilizált Shakespeare-színpadán pergette le. Egyszerű, háromsíkú állandó díszlet ez, amely csak jelzi a színhelyet, a napsütötte Messinát, s amely nem próbálja leplezni ennek a játéknak a valószerűtlenségét, hanem éppen ellenkezőleg, aláhúzza. Két bokor közt egy pad - ez lehet kitűnő búvóhely, ha mindenki látja is - és lehet kápolna. Shakespeare díszletei a szavakban vannak, a szavakban, amelyeket annyira élveztünk Fodor József új fordításában, s díszlet csak annyi legyen, hogy ne zavarjon. Különösen itt, ahol Leonato hosszú, megrendítő tirádában kesereg lánya halála fölött, mikor ő is, s a jelenlévők is tudják, hogy lánya él. Ez a darab csupa játék, s összetörne, ha valaki a realitását nézné, valószínűen akarná rendezni.

Székely Júlia a Színház című hetilap 1946. 22. számában ezt írta, miután megállapította, hogy az előadásból hiányzik az igazi jókedv:

Még Gábor Miklós sem csillogtatta humorát, pedig tudjuk róla, hogy van humora. Egyébként sürgősen el kellene játszania Rómeót, erre a szerepre teremtették.

Hát, éppen Claudio szerepe hordozza magában a tragédiát, hiszen Claudio és Hero története csak hajszállal kerüli el a végzetes kimenetelt. Igaz, mielőtt a rágalom útjára indul, Claudio is egy gondtalan és szerelmes ifjú, jó cimborája a tréfamester Benedeknek, így vannak olyan jelenetei, amelyek még ezt az arcát mutatják.
Rómeót pedig nyolc év múlva játszotta el Gábor Miklós, már a Madách Színházban, bár csak beállóként. Tényleg megérdemelt volna valamelyik színházában egy olyan Rómeó-előadást, ahol jó rendezővel a kezdetektől ő próbálhatja végig a szerepet. 

Claudióval még fog találkozni: 1952-ben újra műsorára tűzi a Nemzeti Színház. Ekkor kettős szereposztásban, Kárpáti Zoltánnal felváltva találjuk a plakátokon. Ám a fellelt kritikák mindegyikének szerzője Kárpáti Zoltánnal látta az előadást, így - egyelőre - arról nem tudok beszámolni.

Még mindig a Rettenetes szülők

Visszaveszem a szót Felvidéki Judittól azzal, hogy remélem, mindannyiunk örömére és szellemi gyarapodására folytatódni fog remek visszaemlékezése és sorozat lesz belőle.

Ma újra visszatérek az 1945-ös Rettenetes szülőkhöz, mint a kályhához, hiszen Gábor Miklós, a színész valójában ezzel az előadással indult, még ha nem is Michel volt legelső szerepe. A Széchényi Könyvtárban előkerült róla még egy csodás kritika. Úgy érzem, muszáj itt megosztani, nemcsak a pillanatnyi blogolvasók részére, hanem, kicsit nagyképűen fogalmazva, az utókornak. Így, digitálisan könnyebben visszakereshető lesz, mint a Nemzeti Könyvtár, vagy bármely más nagykönyvtár mélyén, eredeti folyóirat formájában. Persze az lenne az igazi, ha a színházi lapokat be lehetne szkennelni és a neten közreadni, mondjuk a Színházi Élet indulásától akár napjainkig... Úgy láttam, hogy éppen a Színházi Élet, ami egy 1914 és 1938 között létező képes hetilap volt, mikrofilm formátumban már megvan a Széchényi Könyvtárban, onnét simán be lehetne szkennelni. Persze a folytatásait, illetve társ-lapjait is, mint például azt az 1945 és 1948 között élő hetilapot, amiből most fogok idézni. Micsoda kincsesbánya lenne! Eddig egyetlen sajtóterméket találtam a Film Színház Muzsika előtti időkből, amelyet már digitalizáltak, ez pedig az 1945-ben indult és nem egészen két évet élt Fényszóró című lap.

E könyvtáros kitérő után térjünk vissza a Rettenetes szülők kritikájához, amelyet Székely Júlia írt és a Színház című hetilap 1945. évi 7. számában látott napvilágot. Olvassuk belőle a Gábor Miklósról, mint Michelről írott sorokat – összevethetjük a korábban idézett kritikákkal és Somlyó György levelével, bámulatosan egységes a kép:

Utoljára hagytuk az előadás nagy szenzációját, Gábor Miklóst. Ez a fiatal színész olyan, mintha a legnagyobb francia színpadokról került volna ide. Ízig-vérig francia fiatalembert játszott, francia modor, szellem, szenvedély, még a lompossága is franciás, meg a gorombáskodása. Szerepét tökéletesen megértette, mindent kihozott belőle, ami benne volt, az anyjával való különös kapcsolatot is, anélkül, hogy bántó, vagy ízléstelen lett volna. Sőt, igen helyesen azt játszotta meg, hogy maga sincs tisztában anyja valódi érzelmeivel, nem is érti azt és gyermeki ártatlansággal imádtatja magát az anyjával. De amikor megtudja, hogy szerelme megcsalja őt, az éretlen kisfiú szemünk láttára vénül néhány perc alatt érett férfivá. Megrázó percei vannak. Nagy drámai kitörése minden nézőt megrendített, de nekünk még ennél is jobban tetszett harmadik felvonásbéli jelenete, amikor fásultan, kimerülten, dermesztő nyugalommal közli szüleivel, hogy el akar menni Indokínába. Hangjából egy átvirrasztott, átkínlódott éjszaka minden szenvedése parázslik elő, egy kősziklának is megesik a szíve rajta. Sok, nagyon sokféle hangja van a darabban. Színes, érdekes, okos és szíve van. Óriási kiugrás.

A mai blogbejegyzést fejezzük be egy eddig még nem látott képpel. Ennél jobb minőséget a saját eszközeimmel nem tudtam produkálni, de szerintem így is érzékeltet valamit az előadás hangulatából :)

Gábor Miklós (Michel) a szerelmét,  Madeleine-t alakító Szörényi Évával