A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Both Béla. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Both Béla. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. november 10., csütörtök

Lorenzaccio - kritika 3.

Ma folytassuk a Népszabadsággal, melynek 1961. január 10-i számába Murányi-Kovács Endre írt hosszú kritikát a Lorenzaccio előadásáról. Az akkori - és még jóval későbbi - színikritikák szokása volt, hogy a rendelkezésükre álló terjedelem meglehetősen nagy hányadában magát a darabot vesézték ki és csak aztán következett maga a konkrét előadás, először általában a rendezés kérdései, majd még rövidebben a szereplők értékelése. Megjegyezve, hogy némi népművelési értéke valóban van a műről szóló általános eszmefuttatásoknak és kiindulási pontként is szolgálhat ahhoz, hogy jobban megértsük a konkrét előadásról szóló kritikusi mondanivalót, de az arányok mindenképpen túlzóak voltak, minimum fordítva kellett volna...


Murányi-Kovács kritikájából ezért csak a fontos második felét idézem, ami azzal kezdődik, hogy megállapítja: a darab elsősorban a Lorenzaccio-nak csúfolt ifjú Medici Lorenzo tragédiája. Azt már én teszem hozzá, mert egy helyen kissé félreérthetően fogalmaz: ez a Lorenzaccio nem a "nagy" Lorenzo. Musset hőse a család oldalágából származik: az ő apja és a nagy Lorenzo apja, Cosimo, unokatestvérek voltak. Némi infót magyarul ITT találhatunk róla, mint valós történelmi személyről.

GM és Árva János (Magyar Színházi Adattár)

Olvassuk a Népszabadság kritikájának érdemi részét:

A művelt és a szabadság eszméjéért lelkesedő ifjúé, aki életcélul azt tűzte maga elé, hogy az ókori, tisztelt hősök példája szerint megöljön egy zsarnokot. Hogy ezt megtehesse, a zsarnok bizalmába kellett férkőznie, kedvében járnia, kiszolgálnia, cinkosává, kerítőjévé válnia. S a gondolkodó, töprengő ifjú hős megdöbbenve ismeri fel, hogy az eleinte színlelt hitványság már lefejthetetlenül hozzátapadt, már megváltoztatta jellemét, ő, aki céltudatosan öltötte magára a bűn álruháját, a következmények kérlelhetetlen ereje folytán valóban bűnössé, kicsapongóvá, besúgóvá lett. A vállalt célt nem téveszti szem elől, el is éri, megöli a zsarnokot de immár illúzióit vesztve nem érzi, mintha a tett felemelné, s kiábrándulva odadobja áldozatul a bérgyilkosoknak saját, megvetett életét.

[...]

A rendezés, amely egyébként a helyes értelmezés mellett sok részletszépséggel is megörvendezteti a nézőt, mégsem hibátlan. Legfőképpen azért, mert mindvégig ragaszkodik egy ötletéhez, és az egyes változásokat (az összevonások, kurtítások után is még 34 kép maradt) hatásos, bár egyszerű díszletek keretében mindig "állóképekből indítja; így gyönyörködteti a szemet - helyenként akárha egy reneszánsz festményt elevenítene meg - hanem az előadást ez a megoldás erősen lelassítja, megakasztja, s a nézőt a végén már fárasztja az állandóan merev újrakezdés. (És ezen egyáltalában nem segít az egyes képeket megelőző közzene, Endre Emil szerzeménye. [...]

Lorenzaccio összetett, ellentmondásoktól sem ment, állandóan alakuló, csapongóan változó egyéniségét kiválóan, sokszínűen eleveníti meg Gábor Miklós. Széles skálában vetíti elénk és szólaltatja meg a megyőződés és a kiábrándulás, az őszinteség és a tettetés, az elmélyült gondolkodás és a cinizmus, a fölényesség és a neuraszténiás kitörés, a léha felületesség és a magával való vívódás, a naiv várakozás és a merész elhatározás, a lélekvesztett megtántorodás és a megtalált tetterő gesztusát, hangját, egymást váltó ritmusát. Játéka szuggesztivitásával érezteti velünk azt - ami igazság is -, hogy a Lorenzaccio mindenenekfelett az ifjúság drámája. A huszonnégy éves Musset írta  háromszáz évvel előtte élt huszonnégy éves humanistáról, Lorenzo de Mediciről.

Lorenzaccio mellett, olyakor szeszélyes csapongásuk ellenére is majdnem egyszerűnek, szinte egysíkúnak hatnak a dráma többi alakjai. Igaz, így is lehetőséget nyújtanak egy-gy éles profil kialakítására. A színészek nagyrészt élnek is ezzel a lehetőséggel. A felsorakozó nagy gárdából elsőként kell kiemelnünk Horváth Ferenc bíborosát és mindjárt utána Cibo marchesa hálás szerepében előadásonként egymást váltó, s egyként érdekes, sokszínű alakítást nyújtó Ilosvay Katalint és Szemere Verát. Szuggesztív figura Árva Jánosé is (Alessandro Medici), különösen  színházi este kezdetén, de az ő szerepénél mutatkozik meg talán leginkább az író jellemábrázolásának egyik hibája, hogy csak néhány alakja fejlődését rajzolja meg; a kéjvágyó zsarnok utolsó jelenetében sem más, mint az elsőben. Pécsi Sándor számára Filippo Strozzinak a republikánus aggastyánnak, Lorenzaccio atyai barátjának a szerepe viszont a romantikus dráma melodramatikus elemeivel nyújt lehetőséget a változatosabb, bár nem mindig meggyőző hatás keltésére. Az ifjúság pátoszát igen rokonszenvesen érzékelteti a lázagó fiatal alakjában Garics János. S a felsorolást nehezen lehet abbahagyni.
Mészöly Dezső fordítása hűen és jól mondható színpadi tolmácsolással követi Musset költői prózájának szárnyalását, drámai erejét.

Befejezésül itt egy gyorslista a Lorenzaccio korábbi posztjairól:



2016. november 3., csütörtök

Lorenzaccio - kritika 2.

Folytassuk az 1960 december végén bemutatott romantikus tragédia, a Lorenzaccio körbenjárását. Szóltam a próbákról, ott látható a teljes stáblista is, és megmutattam a Film Színház Muzsika kritikáját. Ma a Népszava 1960. december 29-i számából olvashatjuk el Szombathelyi Ervin kritikáját. Ezúttal nem húztam ki belőle a szerzőről és a darabról szóló általánosabb mondanivalókat, mivel ritkán játszott drámáról van szó - akit érdekel, innét alapvető ismereteket szerezhet róla. Különösen érdekes a darabnak az a vonulata, ami miatt a Hamlettel is össze szokták vetni - annak fényében különösen, hogy Gábor Miklós pályáján hamarosan elkövetkezik a Hamlet korszaka...
Ha valaki csak a kritika érdemi részére, a színpadi megvalósítás megítélésére kíváncsi, az a rész a szobros fénykép után kezdődik :)

GM, Simor Erzsi, Gombos Katalin (Magyar Színházi Adattár)


Alfred de Musset nevezte saját magát a IX. század gyermekének. Valóban, életművében azok a fájdalmas akkordok teremtenek költői harmóniát, melyek százada első felének legjobb francia szellemeit nyugtalanították. A forradalom és a napóleoni kor mámorából kijózanodva egy egész nemzedék nézett akkor riadtan maga körül, a szétfoszlott illúziók és a többszörösen elbukott demokratikus eszmék romjai között. A mindenben való keserű csalódottság, az ábrándok nélküli társadalmi kilátástalanság viszonyai között forrt ki Musset művészete.
Lorenzaccio, legnevezetesebb drámája éppúgy a XIX. század gyermekének vallomásaként tekinthető, mint e címen írt egyetlen regénye. Abban a rokonításban is van némi igazság, amely a főhőst, Lorenzo Medicit egy más korszak Hamletjének tekinti. De míg Hamlet az angol reneszánszba forduló világ intellektuális vívódásaival terhelt hőse, addig Lorenzo a zsarnokságból feltápászkodni nem tudó francia társadalom - eszméktől megcsömörlött, lelkében összeroppant - képviselője, mondhatni: koronatanúja. Hamletet tépelődéseiben az igazság aggályos keresése vezeti, Lorenzo viszont nem hisz semmiben, az igazságot a mindenkori zsarnok szája íze szerint kotyvasztott valaminek tekinti. A Firenzét kiszipolyozó herceg megölése tudja, nem jelent változást: ehhez csupán mint fiatalkori illúzióinak romjaiból összetákolt rögeszméhez ragaszkodik. Musset darabja mindenben hősét igazolja. A szabadság reményében végsőkig kitartó, agg Strozzi lelkesedése is derékba roppan, amikor a zsarnok elpusztítása után is marad minden a régiben. Lorenzót orgyilkos tőre éri, Firenzében pedig új bitorlót választanak a város urai.
A darab főszereplője - kit a nép Lorenzacciónak csúfol - a maga nemében kitűnően ábrázolt drámai figura. Magatartásának cinikusan léha felszíne alatt Musset korának az a betegesen érzékeny, nemes szándékaiban megnyomorított fiatalsága villan elénk, melynek ő volt az egyik legvonzóbb alakja. Jól érzékelteti, hogy a könnyelmű, a régi értelemben vett tisztességet botránkoztató pózokat a kiégett korból fakadó kényszerűség adta rá. Hiszen élni minden időben kell valahogy. Lorenzo megpróbál alkalmazkodni ahhoz a világhoz, melybe belecsöppent, megcsonkítva eredeti benső meggyőződését. Az aljassággal szemben nem tetszeleg fennkölt erényekkel, tudomásul veszi annak végleges uralmát, s jobb híján saját fegyvereit szegezi szembe vele. Hamlet halálával a "kizökkent időt" tolja helyre, Lorenzaccio ezt meg sem kísérli, pusztulása éppen a reménytelenség miatt szánakoztató.


 
GM, Körmendi János



Nemcsak a főhős drámai jellemzése, hanem az egész játék színpadi mozgatása Shakespeare-re emlékeztet. A cselekmény kibontása a modern színpadon a gyorsan váltó képek egymásutánját igényli. A Madách Színház bemutatójának legnagyobb fogyatékossága, hogy ezt technikailag igencsak nehézkesen oldotta meg. A 34 képre tagolódó darab eladása fárasztóan vontatott. A jelenetek után bekövetkező elsötétülés és függöny a cselekmény folyamatos perdülését minduntalan megakasztja, zavaró szüneteket támaszt. Nem értjük, hogy a rendező Both Béla miért választotta ezt a formát, annál is kevésbé, mivel ilyen gondok a Shakespeare-bemutatóknál nem merültek fel. Kár érte, hiszen az előadás ettől eltekintve rendkívül igényes színházi produkció; önmagukban az egyes jelenetek kompozíciója kitűnő, a drámai helyzeteket átfűti Musset romantikusan áradó lírája, anélkül, hogy a játék egy pillanatra is károsan érzelmessé válna. A szereplők közül Gábor Miklós a címszerepben mesterien érzékelteti Lorenzo élveteg puhaságba rejtett keményebb indulatait. Kitűnő szerepfelfogásában mélyen megrendítő drámai figurát alakít. Pécsi Sándor a szabadság agg harcosát, Filippo Strozzit kelti életre általában meggyőzően, időnként azonban mérsékelt szenvedéllyel. Kiemelkedően játszik Horváth Ferenc. Cinikus, mindenre elszánt bíborosa gondosan kidolgozott színészi munka. A női szereplők közül Simor Erzsi, Gombos Katalin és Ilosvay Katalin játéka nagyon tetszett. A népes szereplőgárdából meg kell említenünk Garics Jánost, Basilides Zoltánt, Árva Jánost, Avar Istvánt és Kun Magdát. Musset szövegét Mészöly Dezső költötte át magyarra, igen ihletett formában.



Legközelebb a Népszabadság kritikáját fogjuk elolvasni.

2016. október 26., szerda

Lorenzaccio - kritika 1.

Ebben a blogban természetesen a "kályha" a boldog emlékezetű Film Színház Muzsika című régi képes hetilap, így a Lorenzaccio előadásáról az első kritikát is ennek oldalairól idézem. 

Megjelent a lap 1960. 53. számában, három teljes oldalon, írta Illés Jenő. Azt gondolom, én csak a konkrétan az előadásról írtakat mutatom meg. Előtte a kritikus nagyon okosan, de nagyon hosszan elmélkedik magáról a darabról. Azért ennek az elmélkedésnek a végét mégis ide másolom, mert az már kicsit szorosabban kötődik a dramaturgiához, így magához a konkrét előadáshoz is.

A szövegrészt most is szétvágtam a könnyebb olvashatóság miatt. Az egyes részekre kattintva valamennyire ki is nagyíthatóak! Természetesen a kritikához mellékelt képeket meghagytam :)




GM, Simor Erzsi, Gombos Katalin


Horváth Ferenc, Ilosvay Katalin, Horváth Jenő

Legközelebb korabeli napilapok kritikáit idézem.


2016. október 20., csütörtök

Lorenzaccio - a próbákról

1960. december 23-án, írója születésének 150. évfordulóján mutatta be a Madách Színház Musset: Lorenzaccio című darabját Mészöly Dezső fordításában. Ez lehetett az utolsó bemutató a Madách Színház régi otthonában (a Hevesi Sándor téren), hiszen a mai, Erzsébet körúti színházépületet három hónap múlva, a Kaukázusi krétakör premierjével avatták fel.

A mai posztban a Lorenzaccio egyik próbájára látogatunk el, de előtte rögzítsük a sokszereplős mű stáblistáját:

Rendező: Both Béla
Díszlet: Siki Emil és Szinte Gábor
Jelmez: Mialkovszkí Erzsébet

Szereplők:

Alessandro Medici: Árva János / Avar István
Lorenzo Medici (Lorenzaccio): Gábor Miklós
Cibo bíboros: Horváth Ferenc
bo marchese: Horváth Jenő
Baccio Valori: Mátray József
Signor Maurizio: Basilides Zoltán
Giulio Salviati: Avar István / Árva János
Filippo Strozzi: Pécsi Sándor
Pietro Strozzi: Garics János
Tomaso Strozzi: Szirmai Jenő
Leone Strozzi: Joó László
Palla Ruccellai: Gonda György
Bindo Altoviti: Tallós Endre 
Venturi: Bányai János
Tebaldo Freccia: Körmendi János
Scoronconcolo: Vándor József
Giomo: Bodor Tibor
Maffio: Bay Gyula
Ötvös: Gyenge Árpád
Selymes: Szénási Ernő
Maria Soderini: Simor Erzsi
Caterina Ginori: Gombos Katalin
Cibo marchesa: Ilosvay Katalin / Szemere Vera
Luisa Strozzi: Kun Magda

A Film Színház Muzsika nem sokkal a premier előtt, 1960. évi 51. számában közölt képes riportot egy próbáról. Benne alap-információkat találunk a darabról és megtudhatjuk, a címszereplő Gábor Miklós hogyan is gondolkodott a címszerepről. 







Legközelebb kritikákkal folytatom!

2015. december 29., kedd

Egy Remarque-darab 1962-ből

1962. november 7-én mutatta be a Madách Színház a Kamara Madách téri épületében Erich Maria Remarque: Az utolsó állomás című színművét, a főszerepekben Tolnay Klárival és Gábor Miklóssal. Mindketten hatalmas szerep után, helyesebben közben vannak, hiszen még bőven műsoron tartja a színház azt a két előadást, amiről már akkor is tudták a kortársak, hogy pályájukon korszakos jelentőséggel bír. Ez Tolnay Klári esetében Blanche A vágy villamosából, Gábor Miklósnál pedig Hamlet.
Remarque darabja így nyilvánvalóan halványabb lehetőség mindkettejüknek, de a kritikákból úgy tűnik, ebben is képességeik legjavát adták.

A történet a második világháború utolsó berlini napjaiban játszódik, amikor Ross, a koncentrációs táborból menekült politikai fogoly Anna Walter lakásába esik be. A próbák során Gábor Miklós felidézte az újságíró Dalos Lászlónak saját háborús "élményeit", ami akkor, 1962-ben nem is volt még annyira messze, s amelyek révén így személyes köze is volt a szerephez (Film Színház Muzsika 1962. 45.):
... a Kárpátoktól jöttem Pestig, egyetlen irat nélkül, katonaruhában! Mit sejtettem, milyen itthon a nyilas világ! Az Akadémia utcában, egy első emeleti lakás fürdőszobájában bújtam meg. Emlékszem, egyszer zuhogtak a környéken a bombák. A szomszédban ledőlt a Tamás Galéria. Csak úgy hintázott velem a ház.

A próbán a két főszereplő Both Béla rendezővel


A darabban tehát Ross egy berlini asszony lakásába menekül. Anna emberségből vizsgázik: megengedi-e, akár élete kockáztatásával, hogy a menekült a lakásban maradjon. Ám az asszony is takargat valamit: ebből a házból vitt el a Gestapo egy ellenállót, férjének feljelentésére, s erről ő is tudott. Odakünn SS-ek járnak, a bujkálás feszültsége mögött a zárt lakásban emberi sorsok tárulkoznak fel. Remarque gondoskodik arról, hogy bonyolódjék a történet; a menekülő hirtelen szerzett szabadsága többször is veszélyben van, míg végül ketten maradnak a lakásban, a fogoly és az asszony, hogy újra kezdjék az életet.

Jelenet az 1. részből


Dalos László foglalta össze így kritikájában a darab tartalmát, ám megjegyezte, hogy a dráma második része feszültség tekintetében elmarad az első rész izgalmától; azért a darab, ha nem is éri el a regényíró Remarque szuggesztivitását, mégis megragad humanizmusával és nemes szándékával.

Rajk András a Népszavában jóval szigorúbban minősíti a drámát, s egyenesen nonszensznek tartja az alapszituációt:

Aki csakugyan az 1945 májusában, a második világháború utolsó napjaiban Németországban s az egész világon jelen volt nagy erkölcsi gondolatokról kíván szólni, az ilyen lehetetlen helyzetből nem emelheti ki mondanivalóját. Egy koncentrációs táborból, sőt, a kivégzőfaltól az utolsó pillanatban menekült sokéves politikai foglyot az irrealitáson túl szinte tiszteletlenség bármiféle szerelmi szituációba hozni. S ez az alapvető ellentmondás újakat és újakat szül: a cselekmény megy tovább - s a történelmi és emberi igazság mind távolabb kerül színpadtól és nézőtértől.

Hogy valójában milyen a mű, nehezen ítélhetjük meg. Úgy tűnik, 1962 óta magyar színpadon nem játszották. Van belőle példány a Színháztörténeti Intézet könyvtárában, érdekes lenne egyszer elolvasni...

De térjünk rá az előadás minősítésére - a vastag betűs kiemelések tőlem származnak :)
Dalos László ezt írta már idézett kritikájában, a Film Színház Muzsika 1962. 46. számában:

A Madách Kamaraszínház előadása átlagosan jó teljesítmény. Both Béla rendezése mértéktartó és pontosan tisztázott, s a sikerültebb első részben izgalmas és érdekes. A két főszereplő, Tolnay Klári és Gábor Miklós ezúttal is a korszerű stílus példáját adja; s hogy mégsem hagynak bennünk mélyebb nyomokat, annak talán az az oka: Blanche és Hamlet után a szerepeik tűnnek fel természetszerűen halványaknak. Ők ketten ugyan a maguk magas szintjén ábrázolják ezeket az alakokat is. Árva János SS tisztje az előadás leghiánytalanabb alakítása; ez a figura, persze, színészileg hálásabb - Árva plasztikusan, nagy leleplező erővel rajzolja meg a körmönfont, gyáva gyilkost. Gombos Katalin ízes figurát formál színes játékkal, s villanásnyi szerepében érdekes Kőmíves Sándor alakítása.

Rajk András pedig így vélekedett a Népszava 1962. november 18-i számában:

A Madách Kamara Színház társulata nagy odaadással emeli ki a darabból a kiemelhetőt - s emberileg határozottan és sokkal gazdagítja a gyengén sikerült művet, támaszkodva a szerző kétségtelen jóindulatára, humanitására. Így néhány emberi figura is kerekedik a színpadon, mindenekelőtt Grete jelentősebb és Körnerné epizódfigurájában. Gombos Kati rendkívül sok színnel kelt életre egy műveletlen, élni vágyó, veszedelmesen szószátyár, beijedt, de mindent egybevéve mégsem egyértelműen elvetendő, s nem gonosz emberi figurát. Soltész Annie néhány sikerült mondatból teljes képet farag egy fonák életformából fonák filozófiába jutott, jobbra érdemes asszonyról. A főszereplők: Tolnay Klári és Gábor Miklós addig érvényesíthetik nagyszerű színészi énjüket, amíg a darab képtelenségei Anna Walter, s főleg Ross egész létét, lényegét nem lehetetlenítik. Tolnay például a darab első perceiben legnagyobb alakításainak kivételes színvonalán játszik. Tetszettek a többiek is: Árva János, Kőmíves Sándor és mások a kisebb szerepekben. Both Béla rendezése jó ritmust biztosít az előadásnak. Mint fordulatos kaland-darabnál általában, erre itt nagy a szükség - egyebet ebből a műből rendezni nem lehet.

Az előadást 1963. március 3-án közvetítette a televízió. Nincs meg a felvétel az archívum mélyén???

2015. február 8., vasárnap

Egy ördögfióka 1946-ból :)

Mostanában Gábor Miklós korai éveiben, első Nemzeti Színház-beli korszakában kalandozok. Még a korai korszakon belül is a kezdő évekhez fűződik egy karakterszerepe: ő volt az egyik ördögfióka, Duzzogh a Csongor és Tünde reprezentatív, Both Béla által rendezett előadásában. Ezzel a művel nyílt meg a Nemzeti Színház háború utáni első teljes évada.

Két kritikát találtam az előadásról: a Színház című hetilapban Márkus László (az opera-szakember) írt, nem említve Gábor Miklóst. A Budapest folyóirat kritikáját Benedek András jegyezte. Sajnos, írása nagyobbik felében magáról a műről elmélkedett, így az előadásra kevés terjedelme maradt és ő sem említette, még összefoglalva sem az ördögfiakat... De hogy milyen lehetett Gábor Miklós, mint Duzzogh, ez a kép elég jól érzékelteti:



Hogy pontosabb képzetünk legyen az előadásról, azért nem felesleges elolvasni Benedek András cikkének érdemi részét, idemásolom - megjelent a Budapest című folyóirat 1946. 10. számában:

A Nemzeti Színház tisztában volt az áthidalhatatlan nehézségekkel, amikor évadnyitóul ezt a megoldhatatlan feladatot vállalta és sikerült is a legjobb megoldást találnia.
A rendező, Both Béla úgy vélte, azzal vét a legkevesebbet a költő szándéka ellen, ha teljesen mellőzi a színház külsőséges hatáskeltő eszközeit, és puritán, népmesei-hangulatú díszletek között úgy pergeti le az eseményeket, hogy a költőé legyen a legtöbb szó. A szöveg mindenek előtt. S a szavak zenéje mellé segítségül hívta Weiner Leó remek kísérőzenéjét, amelyet Somogyi László vezetésével a Fővárosi Zenekar ad elő. A színészegyüttes is szép munkát végzett. A címszereplő Básthy [sic] Lajos és Szörényi Éva mellett különösen kitűnt jóízű népiességével Görbe János Balga és vaskos humorával Somogyi Erzsi Ilma szerepében. Gobbi Hilda démoni erejű Mirigy, Lukács Margit pedig igazi meseillúziót kelt az Éj szerepében.

A nem említett szereplők közül a fontosakat azért ideírom: a másik két ördögfiókát Pásztor János (Kurrah) és Bozóky István (Berreh) játszotta; a három vándor Pataki Miklós (Kalmár), Dávid Mihály (Fejedelem), Balázs Samu (Tudós) voltak, Ledér pedig Olty Magda. 
A díszleteket Varga Mátyás, a jelmezeket Nagyajtay Teréz  tervezte, mint általában ekkoriban valamennyi reprezentatív előadásét a Nemzeti Színházban. A koreográfus Harangozó Gyula volt!

Nézzünk még néhány képet az előadásból, jobb minőségben, hála a Magyar Színházi Adattárnak: 

 
Básti Lajos és Szörényi Éva

Görbe János és Somogyi Erzsi

Bozóky István, Pásztor János, GM

Gábor Miklós később találkozott még a darabbal,akkor már Csongor alakjával: jó két évtized múlva a rádióban (remélem, még megvan az a felvétel, egészen pazar volt!) és az Állami Bábszínházban, ahol szintén az ő hangjára volt szükség...



2011. május 14., szombat

Donna Diána - 1959

A spanyol dráma aranykorának úgy tűnik másodvonalbeli szerzője volt Augustín Moreto (16181669), pap és udvaronc IV. Fülöp madridi udvarában. Közönyt közönnyel című darabját a vonzóbb Donna Diána néven mutatta be a Madách Színház 1959 őszén Tolnay Klári és Gábor Miklós főszereplésével, Both Béla rendezésében.


A színház ekkor már nagy sikerrel játszotta Victor Hugo nagyromantikus drámáját, A királyasszony lovagját szintén e nagy párossal talán ennek az előadásnak kerestek utódot és egyúttal újabb játéklehetőséget Gábor Miklós és Tolnay Klári ekkorra már tökéletesen összeszokott párosának.

Benyhe János így értékeli a szerzőt: Moreto talán nem versenyezhet kora legfényesebb neveivel, eszközei szerényebbek, de "szerény" művészetében felülmúlhatatlan (egy neves spanyol tudós a kor négy legjobb színdarabja közt említi a Donna Dianát); talán feltárt világok közt evez, de avatott hajós; talán szegénylegény, de titáni kalandor-zsenik közt; talán szürke eminenciás, de a spanyol irodalom aranyszázadában.
A Donna Diána témája rokona Moreto híresebb kortársa, Lope de Vega: Donna Juana, sőt A kertész kutyája című darabjainak, s a férfi-nő kapcsolat egyik alapszituációját bontja ki. Film Színház Muzsika 1959. évi 41. számában megjelent színikritikájában Hámori Ottó így foglalta össze cselekményét: Egy okos és kívánatos leány hiteti el itt önmagával és környezetével, hogy megveti a szerelmet s a szerelmes ifjú kénytelen azt színlelni, hogy ő még közönyösebb ... mígnem az ilyen játszmák elnyűhetetlen törvényei szerint a boldogság beköltözik Barcelona hercegének házába...

Az előadást értékelve Hámori Ottó azért megbírálja a darabválasztást ne felejtsük el, 1959-ben vagyunk! amikor így ír: Vajon igazi érdeme a színháznak, ha eltereli a figyelmet a kor izgató, életet faggató problémáiról? Csak zárójelben jegyzem meg, még ha 1959-ben más indokokból és talán muszáj is volt ezt írnia, vajon napjainkban mit szólna... Megrója a rendezőt is, hogy ha már ezt a darabot választották, miért nem hangolta az előadást ironikusabbá, korszerűbbé.

Középen Ladányi Ferenc
 Bár, ahogy a képeken elnézem Gábor Miklós arcát, az ő alakításából nem hinném, hogy hiányzott az irónia, de az előadás egészét illetően igaza lehet a kritikusnak, aki fenntartás nélkül csak a szereplőket dicséri:
A színészi játék sok mindenért kárpótol. Tolnay Klári finom és hajlékony színész alkata még arra is képes, hogy Diána mulatságos színeváltozásait az eltökélt közönytől a kétségbeesett szerelemkeresésig s a feloldódásig nyomon kövesse.
Gábor Miklósról pedig így ír:
Gábor Miklós rokonszenves Carlos, olykor sikeresen érzékelteti a megjátszott közöny mögött a riadalmat, hogy túlságosan jól játssza a hideg férfit. Valóban karaktert formál.


Az előadás harmadik főszereplője Ladányi Ferenc volt, egy furfangos szolgát személyesített meg. További szereplők: Gombos Katalin, Garics János, Zenthe Ferenc, Kelemen Éva és Ilosvay Katalin. A díszleteket Siki Emil tervezte.