Gábor Miklós, az író 3.

Folytassuk Gábor Miklós önálló köteteinek számbavételét:

1990

KOS A MÉRLEGEN
Bp. Szépirodalmi Kiadó, 1990. 364 oldal + 28 tábla (fekete-fehér fotók)
A borítón Szász Endre rajza Gábor Miklósról:

 Fülszöveg:

Gábor Miklóst nem kell bemutatnunk - egyik legjobb és talán legnépszerűbb, ragyogó intellektusú színművészünk. Zseniális örökkamasz - mint ő is írja: valahogy mindig, minden szerepében kócos marad. Mintegy százötven szerepet játszott, több könyvet írt. Új kötete színházról, előadásokról, szerepértelmezésekről, társulatokról és persze Gábor Miklósról szól.

   Vissza-visszatérő témája Shakespeare és a Shakespeare-szerepek. Mindenekelőtt a Hamlet. Ezerféleképpen elemzi, s a konklúzió, ahova eljutott, legalábbis evidensnek tűnik: "Hamlet 'titka' nem a zseni, hanem annak az embernek a titka, akibe szerelmesek vagyunk."

  "Óriási állatkert ez a drámai oeuvre" - mondja tiszteletlen pontossággal Shakespeare színházi népéről. "Engem Shakespeare clownjai, ezek a rögszerűen nehéz, szinte a tragikus határán álló alakok Beckett és Ionesco alakjaira emlékeztetnek. Bemondásaikkal, monoton bohóctréfáikkal a fizikai és szellemi lét végső, földhözragadt nyomorát képviselik."

És mégis: "Engem Shakespeare-ban az izgat, hogy lehet túljutni Becketten. Most örüljek, hogy sehogy?!" Brookék előadásai felkavarják, megrázzák és kétségbeejtik. "Kegyetlen színház? Ügyes, sőt használható jelszó. De igénytelenül egyértelmű."

Az Oszlopos Simeon. Találkozás Sarkadival. Találkozás a lélek mélyével, a maga démonaival. "Megértem, hogy Sarkadi megijedt a maga sötét röhögésétől. Ő is érezte, hogy az emberekre vigyázni kell. De szeretném megmondani szegénynek - könnyel és haraggal képtelen sorsa miatt - hogy én a Simeon olvasása után úgy éreztem, megtisztultam."

    Szerelmeslevél Bajor Gizihez, aki mindvégig olyan kifinomultan élvezte a színpadi csókot. "Mi pedig azokban az években elárultuk, el akartuk árulni Gizit... Könnyű ma már őszintén szeretni őt. Már nem él."

Szerep és színész. "Mint csigának a háza, nélküle mi marad? Eby darab alaktalan és visszataszító - bár talán szánalmas - meztelenség... a csiga azért csiga, hogy házat termeljen."

    Sikerek mellett kudarcok, talán bukás is... Vagy ellenkezőleg: új utak, tartományok meghódítása? "A gondolatszabadság valóban gondolatszabadság, bármi eszembe juthat, és el is kell fogadnom minden ötlet kihívását. Hogy ne gondoljam, az nem lehet. Nem félhetek a saját gondolataimtól."

"Kedves Jóska!" "Kedves Miklós!" Távozás Vass Évával Pestről. A kecskeméti színház. Találkozás Ruszt Józseffel.

"Nyugtatókat szedek, de még így is nehezen alszom. Szüntelenül a Henriken jár az eszem, de ez nem jó." A rendező naplója: a régi nagy szerepet, Füst Milán Henrik király-át rendezi a budai Várszínházban. Rengeteg munka, görcsös erőfeszítés után: siker, a nyugalom perce. "Íme elkezdődik egy színház..."

    "Ezek az írások - írja Gábor Miklós könve előszavában - csak magukért felelnek. Mondatonként." Ezek a megrendítően őszinte írások - ígérjük az olvasónak - az olvasás - és a színház! - nagyszerű szellemi kalandjával ajándékoznak meg. Egészében is, mondatonként is.

                                                                              1995

EGY CSINOS ZSENI
Bp. Magvető, 1995. 282 oldal. A kötetben szereplő illusztrációk a szerző 1954-es rajzai

Ismertetőszöveg a borító hátoldalán:

A jó könyveket nem várja taps, zajos siker. De ha egy színész könyve? És ilyen jó? Ha színházról, szerelemről, politikáról, sikerről és bukásról, az élet örömeiről és szégyeneiről így tud írni? Ilyen szenvedélyesen, okosan, ironikusan és bátran? Ez nem egyszerűen egy nagy színész naplója - ez egy jó könyv. De mert nagy színész írta, tapsot érdemelne. Igazi, zajos, színházi sikert.

Fülszöveg:

"... a könyveim is elárulják, hogy nagyon is földhözragadt vagyok, hogy az életről semmit nem tudok, nem is mondok semmit, csak amit átéltem, amit végigcsináltam. Igaz, van egy barátom, aki szerint olyan vagyok, mint viharban a tengerész: csapkodnak körülöttem a hullámok meg az istennyila, de közben időnként feltűnik a pofám, és azt mondom: 'Itt rend van!' És hozzátette: 'És, rend is van!' Akik azt mondják, hogy benne vannak az életben, rendszerint nem tudnak úszni, átcsapnak a fejük felett a hullámok, a szájuk, az orruk tele a tenger sós ízeivel, és azt hiszik, hogy a tenger arra való, hogy az ember nyelje, nem pedig arra, hogy ússzon vagy halásszon benne."

"Az ember fiatalkorában azért választja a színpadot, mert szép akar lenni. És az ember még vén fejjel is szeretne egyszer-egyszer szép lenni. Persze a színház a képzeleté elsősorban. Nem az igazán szépek lesznek a szerelmes színészek és a szexkirálynők, hanem azok, akik el tudják képzelni és hinni magukról, hogy szépek."

"... hajlok arra, hogy a bohócokat jobban szeressem, mint a drámai színészeket. Jobban irigylem őket."

"... én se a pályámon, se a politikában nem találok olyan társulatot, hogy szenvedéllyel, odaadással tudnék hozzá csatlakozni. Elég baj, de elvégre az én koromban? Legjobban talán a szövegszerkesztőm érdemel most. Ma is vezetek naplót, ha nem is úgy, mint régen. Ez a napló, ez a sok oldal úgy sorakozik a polcaimon, mint a nyersanyag, amivel dolgozhatok, amivel dolgoznom kell."

"Itt állok egy óriási tömegű szöveggel, jó pár kosárnyi mondattal, amelynek meg kell találnom a nyitját. A szövegszerkesztő csodálatos masina, szabadon elválaszthatok, egyesíthetek, átalakíthatok szövegeket, egyik mondat magyarázza a másikat, évek távolán át is, remek foglalkozás. És végül a személyessége teljesen elvész, az ember élete puszta szöveggé válik."

(Részletek a Beszélőben 1994-ben megjelent interjúból)

                                                                                   1997

SÁNTA SZABADSÁG
Bp. Magvető. 1997. 579 oldal

Ismertetőszöveg a borító hátoldalán:

Az Egy csinos zseni, Gábor Miklós 1954-es naplóiból írott könyve az elmúlt év egyik legnagyobb sikere lett. Most itt a folytatás: 1955, 1956, 1957 - három, reményekkel, a szabadság mámorával és a bukás tragédiájával terhes és teljes év története.

Különleges könyv - az író könyve a színészről, aki mindig, minden porcikájában érzi, hogy a legnagyobb bukás után is játszani kell. Hogy játszani akar.

Fülszöveg 1. [Részlet a könyvből]

"De hisz a Rómeót levettük a műsorról, az előadás szétzüllött, a díszletek szakadozottak, rokkantak voltak már, aztán meg mindenki érezte, hogy nem így kellene ezt már játszani. Saskia megnézte a talán utolsó előadást, és azt mondta, hogy nagyon szép volt, mint egy mély húron szóló, fájdalmas zene - valami ilyesmit mondott, de vigyázzak, figyelmeztetett -, mert már a határán járok annak, hogy ne legyek már Rómeó, hanem sápadt arcommal, sötétre festett szememmel egy Rómeónál keserűbb, sötétebb valaki. Na már most: éppen ezen az előadáson éreztem meg, hog már nem Rómeó az én szerepem, hanem mondjuk a Hamlet, hogy az eltelt év alatt fiúból férfivá lettem, megváltoztam. - Veszélyes, ha az ember rámegy a saját szexepiljére - mondta Saskia az én Rómeómról még ezt is. - Én is azt hittem, hogy már a csúcson vagyok, hogy már mindent tudok - mondta -, de most már azt is tudom, hogy holnap is lesz nap. Szerényebb lettem."

Fülszöveg 2. [Részlet a könyvből]

"Az asztalról leesik egy könyv. Mindenütt másutt udvariasan felvenném - most nem mozdulok, hagyom, hogy a főhadnagy előmásszon az asztal mögül, és lehajoljon érte. (Saskia meséli később, hogy az ő kihallgatása alatt egy tollszár esett le, de ő felvette. Tudniillik másutt férfitársaságban semmi esetre se vette volna fel. Reflexeink nem működtek természetesen.) Keresztbe vetem a lábam, épp, amikor a pasas lehajol, és akkor látom, hogy feltűnően tarka, piros meg zöld, imperialista zokni van rajtam. Alig tudom megállni, hogy székem alá ne húzzam szerényen a lábam, aztán csak azért is otthagyom, szem előtt. Milyen primitív ez az egész! Itt dől el minden, ezekben a poros szobákban meg tömlöcökben."

2003

NYOMOZOK MAGAM UTÁN
Naplók
A kötetet Vass Éva szíves közreműködésével sajtó alá rendezte és az utószót írta Kelecsényi László
Bp. Palatinus, 2003. 309 oldal. Fekete-fehér fotókkal illusztrált.

Ismertetőszöveg a borító hátoldalán:

A naplóíró Gábor Miklós hagyatéka rejteget még meglepetéseket.

Miért hagyta ott régi sikerei színterét, a pesti Madách Színházat és szegődött el a kecskeméti társulathoz?

Miért lett botrányszagú Shakespeare A velencei kalmár című drámájának várszínházi előadása?

Mekkora szerepe lehetett hosszas betegeskedésében az őt ért támadásoknak?

Mi újat hozott a politikai rendszerváltás a színész életében?

A több ezer oldalas naplójegyzetekből készült válogatás az életét folyton újragondoló, régi cselekedeteit elemző, remek tollú írót állítja elénk. A Nyomozok magam után méltó folytatása a színész életében megjelent korábbi köteteknek (Egy csinos zseni, Sánta szabadság).

A könyv az öt éve elhunyt Gábor Miklós emléke előtt tiszteleg.

Az előző, és a mai részben is a könyvborítók képeinek forrása az antikvarium.hu weboldal. Ott ezek a könyvek nagyrészt meg is rendelhetők, ha valaki most szeretné beszerezni őket.

Lukács György, harmadszor

Folytassuk a búvárkodást Eörsi István: Az interjú című darabjának előadása tárgyában, amelyben Gábor Miklós Lukács György filozófus szerepét játszotta a Játékszín színpadán 1990-ben.

Forrás: www.jatekszin.hu

Az elmúlt alkalommal már szóba hoztam a színművész kiadatlan naplórészletét, amely halála után a Beszélő 1998. évi 9. számában jelent meg. Ebben  Gábor Miklós "fantasztikus"-nak nevezte Molnár Gál Péternek az előadásról szóló kritikáját. Persze, azért ez a minősítése sem ilyen egyszerű, mint ahogyan ez az egész egy rendkívül bonyolult kérdéskör. Mindenesetre érdemes e tekintetben elolvasni a teljes naplórészletet, itt megtalálható:     Gábor Miklós: Napló, 1990

És ennek fényében szemezgessünk a közelmúltban elhunyt színikritikus, Molnár Gál Péter (MGP) írásából (megjelent a Népszabadság 1990. január 16-i számában Lear király a Belgrád rakparton címmel): 

Magáról a darabról alkotott véleménye nagyjából a következő mondatával summázható:

A kor föloldhatatlan tragédiája rejlik benne: egy életét föláldozó, az ügynek fenntartás nélkül odaadó forradalmár, akinek utolsó óráiban be kell látnia, de nem beismernie, hogy egy világtörténelmi kísérlet kudarcának harcosaként nem is mindig makulátlan eszközökkel csatázott.

Ezután inkább írásának végét idézem fel, ahol Gábor Miklós alakításának színpadi környezetét festi:

Eörsi darabja kétszemélyes. A női szerepek csak dramaturgiai segédeszközök. Básti Juli (Adler Marian) fontoskodója, Egri Kati (Jelena Grabenko) életélvező élvetege és Törőcsik Mari (Borstrieber Gertrúd) a szigort bő mosollyal elfedő kérlelhetetlen kísértetfelesége a lehetőségekhez képesti teljesítmények. A szerzőt Koltai Róbert adja nagy önfegyelemmel, svejki bájjal, a bemutató előadáson azonban még csak a szerep burkát mutatva föl.

Ifj. Rajk László olyan díszletet terített az előadás köré, ami egyszerre temető, dolgozószoba és kabarészínpad. A rendező Babarczy László miközben tragédiát fejt elő a középfajú drámából, színesítette és mozgalmassá kívánta tenni a zárt jeleneteket. Dalbetétek tarkítják az előadást. Darvas Ferenc a brechti ihletésű dalokhoz sajnos nem Kurt Weillből, vagy Hanns Eislerből, hanem Paul Dessauból merített mintát.

És most Gábor Miklós alakítása MGP értelmezésében:

A tragikumra érdemes, vitathatatlan emberi nagyságot, egy száműzött és híveitől elhagyott, országlástól elütött Lear király nagyságát szerző (Eörsi) és hőse (Lukács) csakis a színész Gábor Miklóstól kapja. Nem azért, mert Gábor Miklós úgy tartja szivarját, miként Lukács tartotta. Nem azért, mert szabatosan és takarékos tömörséggel mutatja be a fizikai és szellemi lebomlás fázisait. Gábor hatalmas színészi szaktudása, ahogyan elhallgat, hangot vált, ahogyan váratlanul megszólal, holott azt hittük, már elvesztette a beszélgetés fonalát és végérvényesen magába süppedt, elszigetelten a világtól befelé fordult. Gábor bonyolult ritmusképletei, szigorú önellenőrzés alatt tartott színpadi jelenléte a mesterségét évtizedek óta művelő komédiás gyönyörűséget szerző előszámlálásából eredő nagy mutatvány. Hogy Lukács ürügyével, a szerepet pillanatra sem értékelve át, önmaga évtizedeit is meggyónja a színpadon, a magánélet gyávaságait és a közélet politikai hiszékenységeit hűvös kritikával elemzi: ez az okos és önérdekei ellenében is hibátlan emlékezetű ember kemény szembenézése múltjával.

A kritikának ezen a pontján menjünk vissza Gábor Miklós 1990-es naplórészletéhez:

És miért nem örülök zavartalanul az ilyen igazán mennybevivő kritikáknak sem? Egy ripacsnak semmi sem elég? No persze ez is. MGP kritikája – legyünk csak tárgyilagosak – kézcsókot érdemel. [...] De aztán még: ez a kaján agyú, okos ember se tud másként dicsérni, csak pátosszal? (Még ő se ért igazán a színházhoz!) Mindenféle "emberi" dolgokat keres, például az én személyes politikai élményeimet ő is, hogy megértse és megmagyarázza, ami a premieren történt. Pedig hol vagyok én már attól, amiről ez a darab "szól"!

Most újra előre MGP kritikájához:

A kérdés az, miként lesz a színpadon abból a szerepből, amibe Eörsi Lukács György drámáját írta meg és Gábor Miklós a saját drámáját játssza el, miféle alkímia, belső átalakulás és higgadt szaktudás következtében a mi drámánk, alant ülők személyes ügye? Az előadásban néhány helyen, nem sokszor, négyszer vagy ötször, megfeszül a dráma, két mondat közt, amikor éppen nem hangzik el szellemes mondat vagy érdekes adalékot föltáró emlékezés: megáll a levegő, Gábor hatalmas szünetet tart, és mi, nézők, odalenn elfúlva kapjuk a nyers valóságot, az önmagával végső leszámolásra elkészült ember gondolatait; érzékeinkkel bizton kihalljuk a csöndekből a színészben ekkor valósággal működő gondolatokat. Halljuk mindazt, amire nincsen már szó, és nem lehet kimondani, de még mindig el lehet játszani.

A haldoklás eleganciáját, egy nagy ember tartózkodó méltóságát, ahogyan másodpercről másodpercre kevesebb élet van benne, és kevesebb köti az élőkhöz, de busás borravalóként környezetéhez, nem akar agóniájával terhükre lenni, elfedi fájdalmait, a test esendőségét, megható hitelességgel rajzolja föl Gábor Miklós. Egy nagy halál minden szépségét megmutatja, a leszámolást és a beletörődést, a figyelmességet mások iránt és a belefáradást a tettetésbe. Unom – mondja lazán és póztalanul, nincs önsajnáltatás ebben, nem az Aase halála megríkató érzelmessége ez, sem a félig végzett munka miatti borúlátás, csak a szellem pátoszmentes diadala ez a prózai szó, bevallása legyőzetésének és a veszteségből is erkölcsi győzelmet kizsaroló fölülemelkedés.

Konok figyelemmel tapad beszélgetőpartnerére Gábor szeme. Tekintete nem kegyes biztatást fürkész: azt kémleli a másikon, mennyi látszik rajta a közeledőből, megvesztegethetetlenül ellenőrzi magát  másik ember tekintetén. Ritkaságszámba menő érték Gábor egész estés színpadi haldoklása.

Gábor Miklós naplójából arra is választ kapunk, hogy Lukács György szerepe hogyan illeszkedett pályájának legfontosabb alakításai közé:

Amit most játszom, az változatlanul ugyanaz, amit mindig játszottam: Lukács György fensőbbségét, királyságát ugyanúgy a humor és az irónia teremti meg, mint Henrikét [Füst Milán: Negyedik Henrik] vagy Gergelyét [Németh László: VII. Gergely], vagy akár Hamletét. Vagy a Hermelinét [Szomory Dezső: Hermelin]. Nemcsak a színész iróniája, hanem az alak (a szerző?) öniróniája is. A humor adja Lukács fölényét a halállal szemben is. (Hisz a halállal is szellemeskedik. "A kórház ... ott..." - mondja, amikor már beszélni alig tud, márminthogy ott találkozhatik azzal, ami még érdekes, amit még nem ismer, a határt nem ismerő tudásvágy fölénye ez.) Lukács győztes marad akkor is, amikor ügye elveszett. Végül nem egy ügy sorsával kerül szembe, hanem a halállal... végül? Az első mondatokban már!

Ebben a naplórészletben és éppen Lukács György alakítása kapcsán Gábor Miklós azt a szerepálmát is megfogalmazta, ami a számára hátralévő nem egészen egy évtizedben már nem valósulhatott meg:

1990. január 13. szombat

[...]

Talán túl merész vagyok, talán nem is bírnám fizikummal, de... ha akadna vállalkozó rendező... talán... most el tudnám játszani Leart. Ebben minden rendező cserbenhagyott. (Aki meg nem, azt én nem vállaltam.) Ruszt inkább vidéken rendezte meg, mással. Ács másként képzeli. Kedvem volna most, az új sikerrel a hátam mögött szemükre hányni, hogy ez a szerep kimaradt az életemből, de hát a sérelmeket mindig előbb megunom és elfelejtem, mintsem eszembe jutna elégtételt venni. De mégis, talán a Lear... de kivel: hol?

Az 1989/90-es évad végén a Színházi Kritikusok Céhe a darabot a legjobb új magyar dráma, Gábor Miklóst pedig a legjobb férfi alakítás címmel tüntette ki.

Nekünk annyi maradt, hogy Az interjú előadását felvette a Magyar Televízió; de hogy láthatjuk-e újra, nem tudható. A felvétel egy kópiája ott van az Országos Színháztörténeti Intézet könyvtárában, ám csak szakmabelieknek. Ebben a blogban már többször feltettem a kérdést: a technika mai fejlettségi állapotában miért van az, hogy alapvető szellemi értékeink hozzáférhetetlenek?????

Hogyan születik a figura?

Legutóbb Gábor Miklós egy kései alakításáról szóltam, amikor valós figurát, ismert személyiséget játszott Eörsi István: Az interjú című drámájában: Lukács György filozófust. A darabot a Játékszín mutatta be 1990 januárjában.

Lukács György
(1885-1971)

Újra ide másolom Budai Katalin színikritikájából a Gábor Miklósról szóló sorokat:

Gábor Miklós pályájának egyik (sokadik) Mont Blanc-csúcsa a nyáladzó, kifordult alsó ajkú, csoszogó, szelektív memóriájú, s a végén már beszédzavarral küszködő zseniális öregember megformálása. Minden szakasztott olyan, a kapkodó szóismétlő beszédmód, a felívelő szóvégek, minden úgy van, ahogy láttuk, hallottuk Lukácsnál: és mégis minden más. Mert ez itt Gábor Miklós Lukácsa. Elnémító, csodálatra méltó újraalkotása egy ismert személyiségnek, az utánzás szolgasága nélkül.

Arról, hogyan született meg Gábor Miklósban Lukács György alakja, így beszélt  a művész egy már idézett 1995-ös interjúban Gergely Annának (megjelent a Pannon Tükör 2003. 3. számában, már Gábor Miklós halála után):

Gergely Anna kérdése: Hogyan alakul át a művész egyes szerepeiben? Milyen a kapcsolata saját tükörképével?

Gábor Miklós válasza:

[...] Számomra a szerep azt jelenti, hogy elképzelek egy figurát, és ez mindig a közérzetem egy bizonyos változásával jár együtt. Egyszer csak el kezdem érezni, hogy a szám másként áll. Például játszottam Lukács Györgyöt. Megnéztem néhány róla készült filmfelvételt, és láttam, hogyan tartja a szivart, és a szivartartásától miként deformálódik a szája. Ahogy néztem, magamban úgy utána játszottam, kvázi. (Megváltozik az arca, szája, mintha szivarozna.) Először az izmaimmal kezdtem, hogy hogyan is van, mikor így néz ki? Utána, mikor a darabról fényképeket készítettek, akkor rendkívül meglepődtem, mert nem úgy néztem ki, mint Lukács György, hanem úgy, mint én, csak a szám állt másképpen. De azért a mozgásom és az egész magatartásom megváltozott, de ez a fényképen nem látszott. Tehát én nem látom, csak elképzelem a figurát, annyiban látom. Az akkor igazi, ha az ember teljesen átalakul, sőt, a szerep közérzetté válik. Egyszerűen nemcsak arról van szó, hogy én kívülről hogyan látom magam, hogy milyen pofát vágok, mintha tükörben nézném magam. A közérzetem változik. A vonásaim változnak, ahogy a számat érzem, a lábaimat, a karomat. Sőt, ahogy a fényképnél mondtam, a tükörkép még meg is zavar, mert éppen azt tükrözi vissza, hogy ez nem is annyira sikerül, mint amennyire én hiszem. Már pedig ez a belső meggyőződés hozzátartozik az átváltozáshoz, hogy én úgy nézzek ki, mint ahogy én szeretném. Tehát a tükör, ilyen szempontból, legalább is nekem megtévesztő...

Gábor Miklós mint Lukács György

S hogy a művész hogyan élte meg a premiert, itt van erre vonatkozó naplórészlete:

1990. január 8., hétfő

Szombat-vasárnap életem egyik legsikeresebb és legkedvesebb premierje (Eörsi Pista: Az interjú, Lukács György szerepe, Játékszín, rendező Babarczy, partnerek: Koltai Robi, Básti Juli, Egri Kati, Törőcsik, no meg maga a színház, a Játékszín és Berényi Gábor). Hosszú idő után mintha ismét barátok közt, intelligens emberek közt lennék, akik ráadásul szeretnek és elfogadnak.

Azért döbbenet, hogy  egy ekkora művész ezt külön leírja és örül neki, mint majdnem kuriózumnak, ahelyett, hogy ez a szellemi környezet és hozzáállás lenne (lett volna) az általános...

Érdemes a naplót tovább is olvasni, az érdeklődő itt megteheti:

http://beszelo.c3.hu/98/09/18gabor.htm

Még vissza fogok térni rá. Megjelent a Beszélő 1998. 9. számában, a folyóirat ezzel a kiadatlan naplórészletével búcsúztatta a július 2-án elhunyt Gábor Miklóst.

Legközelebb egy olyan kritikát fogok idézni az előadásról, amelyet maga Gábor Miklós éppen ebben a naplórészletben a "fantasztikus" jelzővel illetett. Kíváncsi vagyok rá, még nem olvastam...

Gábor Miklós mint Lukács György

Július legvégén írtam arról, hogy Gábor Miklós és Törőcsik Mari mennyire keveset játszottak együtt. Színpadon összesen egy olyan előadásra akadtam, ahol partnerek voltak – ez 1959-ben egy Tennessee Williams-darabban, a Hosszú búcsú-ban történt.

Most előkerült egy három évtizeddel későbbi előadás, Eörsi István: Az interjú című darabja. 1990. január 6-án Babarczy László rendezésében mutatta be a Játékszín, ahol olyan sok idő után újra színpadi partnerek lettek.

Eörsi István, az egykori Lukács György tanítvány drámában elevenítette fel mestere alakját, aki többek között éppen a modern dráma fejlődésének útját igyekezett elméletileg megfogalmazni.

A darabban Gábor Miklós az idős Lukács Györgyöt játszotta Eörsi-Koltai Róbert oldalán, Törőcsik Mari  pedig Bortstieber Gertrúdot, Lukács György máodik feleségét jelenítette meg. Itt van róluk a Film Színház Muzsika 1990. 4. számának címlapfotója:

Az előadásról az első nekifutásra előkerült kritika a Film Színház Muzsika 1990. 4. számában Budai Katalin írása. Legszívesebben az egész cikket ide mellékelném, szerintem annyira jó értékelés született. Megpróbálom a legfontosabb gondolatait összegezni, végül természetesen külön is kitérve Gábor Miklós alakítására.

Eörsi Istvánnak mindenképpen meg kellett írnia ezt a darabot – indítja a cikket Budai Katalin, majd így folytatja: A Mester és Tanítvány ősi viszonya, mely életutat határoz meg, gondolkodást, eszmerendszert, viselkedést alakít, az ő könnyen drámára álló formakedvének tárgya kellett legyen előbb-utóbb.

Majd kitér arra, hogy már talán akkor egy drámai megvalósítás is lebegett Eörsi előtt, amikor 1971-ben Vezér Erzsébet irodalomtörténésszel felkeresték a nagybeteg Lukácsot, hogy magnetofonos interjúsorozatot készítsenek vele. Ebből a korszakos anyagból íródott első megfogalmazásban 1983-ban, majd átdolgozva 1988-ban a dráma, melyben Eörsi saját fiatalkori énjét tette meg narrátornak.

Budai Katalin szerint Eörsi úgy mutat be egy rendkívüli bölcselői pályát, hogy emberi dimenzióit az elmúlt harminc év közös gondjai közé illeszti, taktika és erkölcs, meghasonlás és tévhit, pálfordulás és színvallás mérlegserpenyőit alkalmazva.

Babarczy László ízléses, könnyed, gyors változásokat engedő rendezésében, ifj. Rajk László a díszsírhely márványtönbjétől a nyugat-berlini lokálig nyújtózó színpadképében a legelvontabb fejtegetések is izgalmasak, fordulatosak.

A kritikus szerint ha a darab szerkezete esetleg nem is sikerült volna ilyen pompásan, az előadás akkor is nagy siker lenne a két főszereplő, Lukács György és maga Eörsi színpadi megvalósítóinak megtalálásával.

Gábor Miklós pályájának egyik (sokadik) Mont Blanc-csúcsa a nyáladzó, kifordult alsó ajkú, csoszogó, szelektív memóriájú, s a végén már beszédzavarral küszködő zseniális öregember megformálása. Minden szakasztott olyan, a kapkodó szóismétlő beszédmód, a felívelő szóvégek, minden úgy van, ahogy láttuk, hallottuk Lukácsnál: és mégis minden más. Mert ez itt Gábor Miklós Lukácsa. Elnémító, csodálatra méltó újraalkotása egy ismert személyiségnek, az utánzás szolgasága nélkül.

Koltai Róbert szintúgy remek: ő sem Eörsi karikatúrája, hanem önmaga legjobb színvonala. A túlságba vitt kabarészerepléssel tönkretett beszéde végre felszabadul a dadogás-motyogás kényszere alól. Érti a helyzet abszurditását, a szeretetet, az egymásrautaltságot, hálás - de értetlenségében, a "bűnvallás" követelésében hajthatatlan, tisztelet ide vagy oda.

Három kiváló kabinetalakítás, fontos színezés a három asszony megjelenítése. Törőcsik Mari Bortstieber Gertrúdként, Egri Kati Jelena Grabenkóként néhány perces "drámai monológban" kell, hogy megmutassa Lukács számára való jelentőségét. Básti Julié hosszabb, folyamatos színpadi munka. Ő Adler Marianne, az ápolónő és hagyatékrendező extatikus buzgalmának kitűnő megszemélyesítője.

Eddig a kritika. Attól tartok, erről az előadásról sem készült, vagy esetleg készült, de nem maradt fenn hang- vagy video-felvétel. Milyen kár...

Így mindössze annyit tudunk tenni, hogy elolvassuk a korabeli kritikákat, megnézhetjük a fényképeket, így próbáljuk meg elképzelni az előadást. És persze elsősorban elolvasni a darabot, amit megtalálhatunk a Színház című folyóirat 1989. évi 1. számának mellékletében, vagy Eörsi István: A szerző szeretné, ha a pofa feje és a csomó emlékeztetne egymásra című drámakötetében.

Most jut eszembe, valahol egy interjúban Gábor Miklós elég részletesen beszélt arról, hogyan is született meg benne Lukács György alakja – a legközelebbi alkalomra feltétlenül előkeresem!