Gábor Miklós szabadtéren 9.2

Gábor Miklós pályájának utolsó szabadtéri előadása 1981-ben Schiller Tell Vilmosa volt Szegeden, amelyben Attinghausen terjedelemre kisebb, de nagy jelentőségű szerepét játszotta.

Az előkészületekről az első részben számoltam be. Ma a kritikákból idézek. Mivel ezek hangsúlyosan kitértek a díszletre, érdekes elolvasni, erről mit mondott a rendező:

Romantikus darabok problematikája, hogy színhelyek sokaságát kellene ábrázolni, ami ebben a térben kivitelezhetetlen, csupán a változások időtartama hosszabb lenne a darab teljes játékidejénél. Tér- és látványkompozíció mellett döntöttünk Csikós Attilával. Olyan tér- és látványkoncepció mellett, mely szimultán képes befogadni a darabnak mint a tizennégy jelenetét.

Tükör 1981. 08. 23.

A játéktér megítélésében a Délmagyarország kritikusa, Nikolényi István volt a legmegengedőbb:

Tetszetős és praktikus Csikós Attila díszletkompozíciója: rétegesen elfektetett, fehérre meszelt síklapjait változatos fények barangolják be fantáziával, akár Haken felhő övezte csúcsainak ösvényeit, meredek szikláit.

Koltai Tamás szerint (Kritika 1981/10) Csikós Attila szélesvásznú díszleteinek egyetlen feladata, hogy semlegesítse a Fogadalmi templom által meghatározott karakteres teret.

Az előadás egészét tekintve a kritikák közös vonása volt, hogy a Tell Vilmos nem való szabadtérre, különösen nem egy ekkora színpadra, amelynek látványát egyébként is a Dóm épülete határozza meg. Ráadásul az epikusan hömpölygő darab több, mint ötven szereplőt igényel, s a szereplők többségének arca, egyénisége egyszerűen elvész a hatalmas térben.

A kritikusok szerint a rendező mindezt látványelemekkel is ellensúlyozni kívánta. A Fejér Megyei Hírlap munkatársa így összegezte benyomásait a lap 1981. aug. 18-i számában:

Ruszt József ... ezúttal is mindent elkövetett. Lovak toporzékoltak a világot jelentő deszkákon, görögtüzek világították be a Dóm előtt felállított svájci havasokat; a szikrák, villámok úgy pattogtak-csattogtak a színpadon, hogy az augusztus 20-i pirotechnikus stáb is elbújhat a szegediek mögött. Balázsovits Lajos (Gessler) westernfilmbe illően hanyatlott hátra lován a mellébe fúródó nyílveszzőtől, s hosszasan gyönyörködhettünk az alma-jelenet átlósan komponált színpadképében.

Kritika 1981/10

A népes szereplőgárdából a címszereplő Trokán Péternek azért volt rendkívül nehéz a helyzete, mert Tell Vilmost Schiller szinte passzív figurának írta meg, szerepe csak a Gesslerrel való találkozás után válik igazán drámaivá. 

Film Színház Muzsika 1981/33

 

Gábor Miklós az agg Attinghausen zászlósurat, az ősi svájci nemesség képviselőjét játszotta. E karakternek mindössze két jelenete van a darabban, de személye rendkívül fontos a dráma folyamatában, hiszen mintegy eszmei jóváhagyója lesz a Habsburg-ellenes általános felkelésnek. Halálos ágyán elmondott szavai után kötik meg szövetségüket a három kanton képviselői. Azok a kritikák, amelyek nem csak a neveket sorolták fel, hanem kicsit is részletesebben foglalkoztak a szereplőkkel, mind azt írták, hogy kiemelkedett a szereplőgárdából:

 

Gábor Miklós zászlósura összefoglaló érvényűvé tud tenni egy jelenetet.

(Tarján Tamás – Népszava, 1981. augusztus 12.)

Az e helyütt elsorolhatatlan népes gárdából ... magam Gábor Miklós Attinghausen-portréjáért tudtam lelkesedni, a fölkelés igazságát elviekben hitelesítő, egyszerre magasztos és racionális zászlósurának.

(Nikolényi István Délmagyarország 1981. augusztus 11.)

A színészi játékban nem egészen sikerült a méltán mellőzött részletező szerepformálást a jelenlét súlyával, tömbszerű alakításokkal helyettesíteni. Kivétel Gábor Miklós, akinek ez persze iskolajáték: Attinghausen zászlósurában költészet és méltóság van.

(Koltai Tamás Kritika 1981/10)

Gábor Miklós két jelenetében a meghitt és értelmes hangot képviseli Attinghausen zászlósúrként.

(Barta András Magyar Nemzet 1981. augusztus 16.) 

Zárjuk a posztot Bulla Károly rövid összefoglaló értékelésével a színészi játékról; megjelent a Film Színház Muzsika 1981/33. számában:

Végül nem lenne nagyon méltányos színészi megnyilvánulásokról beszélni, mert e színpad nem az a hely, amely a legcsekélyebbre is alkalmat ad. A jelenlét súlya vagy súlytalansága, ami érzékelhető, és legfeljebb az, hogy ki-ki miként képes e jelenlétét járásával, széles gesztusaival, és nem utolsó sorban dikciójával hitelesíteni. Ez leginkább Gábor Miklósnak, Ferenczy Csongornak, Horváth Sándornak, Balkay Gézának, Kovács Jánosnak, Almási Évának és Vass Évának sikerült. Tell Vilmos szerepét Trokán Péter játszotta. Kár, hogy nem méltányosabb körülmények között találkoztak Schiller szellemi zászlaja alatt.  

Gábor Miklós szabadtéren 9.1

TELL VILMOS

Lassan öt éve, hogy hosszú sorozatban követjük Gábor Miklós nyári, szabadtéri előadásait. Az 1948-as Szentivánéji álomtól Az ember tragédiáján és a Hamleten, sőt, egy amerikai musicalen keresztül most jutunk el az utolsó nyári szegedi bemutatóig. Ma ezt az előadást, Schiller Tell Vilmosát szemléljük meg közelebbről.

A címszereplő Trokán Péter. Népszava 1981. 08. 12.

Előtte az adatok:

Premier: 1981. augusztus 8., utána még két alkalommal került színpadra. Rendezte Ruszt József. Díszlet: Csikós Attila, jelmez Piros Sándor.

A főbb szereplők:

Tell Vilmos – Trokán Péter, Hermann Gessler – Balázsovits Lajos, Werner von Attinghausen – Gábor Miklós, Ulrik von Rudenz – Balkay Géza, Walter Fürst – Ferenczy Csongor, Werner Stauffacher – Horváth Sándor, Konrad Baumgarten – Hetényi Pál, Arnold von Melchtal – Farády István, Itel Reding – Kovács János, Kuoni, a pásztor – Safranek Károly, Werni, a vadász – Mihály Pál, Ruodi, a halász – Tolnai Miklós, Johannes Parricida – Fonyó István, Walter – Mertz Tibor, Hedvig, Tell felesége – Almási Éva, Berta von Bruneck – Tóth Éva, Gertrud – Vass Éva 

Áttanulmányozva a Tell-előadás mintegy tíz hozzáférhető sajtóvisszhangját, belőlük egy meglehetősen felemás, azon belül is inkább kudarcos végeredmény bontakozik ki.

Pedig Ruszt Józsefet addigi pályája szinte predesztinálta a Tell megrendezésére, ahogy Tarján Tamás összefoglalta a Népszava 1981. augusztus 12-i számában:

Esztendők óta sejteni lehetett, hogy Ruszt József előbb- utóbb nekigyürkőzik a Tell Vilmos megrendezésének — hiszen jó egy évtizede már, hogy elsősorban a hatalom és a szabadság kérdései izgatják őt, s ehhez a mű nemes matériát kínál. Ruszt 1974-ben éppen egy Schiller-drámával, a Don Carlos-szal jutott pályája addig talán legmagasabb csúcsára, szinte természetes tehát, hogy most — néhány Shakespeare-dráma színpadra állítása, egy felemás Shelley-rendezés és hol sikeres, hol balszerencsés egyéb „kirándulások” után — visszatért a nagy német író másik művéhez. S épp a Szegedi Szabadtéri Színpadon, amelynek tágassága alkalmas teret ígért a monumentális darabhoz.

Maga a rendező a próbák megkezdésekor így nyilatkozott a Délmagyarország 1981. augusztus 2-i számában:

Széles ívű, egyszerű cselekménye, fő vonalainak áttekinthetősége teszi alkalmassá erre a színpadra. Története tulajdonképpen naiv, szívhez szóló népdráma, melynek a köztudatban mitológiája van, s az irodalomban kevésbé járatosak számára sem ismeretlen. Egyebet ne említsek, figurái közkézen forognak a magyar kártyán.. És természetesen szempontunk volt, hogy a Tell legalább két évtizede nem ment Magyarországon.

Délmagyarország 1981. 08. 08.

Gábor Miklós, Ruszt kecskeméti Don Carlosának Fülöp királya is derűlátó volt a próbák megkezdésekor. A Délmagyarország munkatársa beszélgetett vele:

... éppen egy Schiller-darab, a Don Carlos volt az, amelyben először szerepeltem Ruszt-előadásban. Akkor találkoztunk először, s azonnal feltűnt, mennyire meg tudja teremteni az egységet zenei és látványeffektusok között, mennyire képes egyesíteni mindezt a színészek mai, teljesen modern játékstílusával. [...] Véleményem szerint Rusztnak éppen a schilleri romantikához van különleges érzéke: a színészi munkán keresztül roppant eredményesen valósítja meg igen eredeti felfogását. Úgy, hogy egyszerre teszi "naivvá" , egyben friss alaphangúvá a Schiller-drámákat. Shakespeare mellett Schiller az, aki Rusztnak – éppen ezért – a legjobban megfelel. Biztos vagyok benne, hogy a szabadtérin mindez fokozottabban érvényesül. 

... Köztudott, hogy szabadtéri színpadon a színészi munka mindig "nagyvonalúbbá" lesz, nem annyira bensőséges, mint a kőszínházban, tehát egészen másfajta technikát követel. Nagy könnyebbség viszont, hogy olyan társaság gyűlt össze a Tell előadásaira, akiket régi barátság fűz össze, sok közös emlék, jó ismeretségek.

Saját szerepét, Attinghausent így jellemezte:

Ő az, akinek funkciója kiegészíti és felerősíti Tell Vilmosét.

A szereplőgárdában Vass Éva nevét is olvashattuk, aki az egyik szabadságharcos önfeláldozó feleségét játszotta:

Kis szerep az enyém valójában, de nagyon szép. Gertrud Stauffacher felesége azt a társat testesíti meg, aki férje eszméi mellett teljes emberséggel áll, ebben látja hivatását. Megható, felemelő figura. 

Legközelebb a kritikai visszhangokkal folytatjuk.

Gábor Miklós szabadtéren 8.6

Búcsúzzunk a Szegedi Szabadtéri Játékok 1977-es Lear király előadásának Bolondjától egy idézet-gyűjteménnyel az eddig nem említett kritikákból. A korábbi posztok tartalomjegyzékét a végén megmutatom.

Film Színház Muzsika 1977/31

Vámos a Bolondot szánta a lear-i magatartás keserű kontrasztjának: a hálás szerepet Gábor Miklós nagy fantáziával, színes skálán bontja ki, minden pillanatban figyelni kell rá.

Nikolényi István (Délmagyarország 1977. július 26.)

Az előadás legszebb pillanatai a Bolondot játszó Gábor Miklóshoz fűződnek.

Gyenes András (Képes Újság 1977/33)

Magyar Ifjúság 1977. 08. 26.

Gábor Miklós Bolondja fájdalmas énekével megrezdíti szívünk, s a királyok és hercegek viaskodása közben a hatalomnélküliek oldalára állít. Az a fajta értelmiségi neuraszténia, amit játéka kifejez, a szerepet úgy értelmezi, hogy számos kitűnő alkalmat teremt a színészi kibontásra, és Gábor Miklós kiemelkedő jelenetsort teremt egészen szerepe súlyának csökkenéséig.

Bulla Károly (Film Színház Muzsika 1977/31)

A színészi játékmód, illetve a rendezői színészvezetés felől közelítve sem találjuk meggyőzőnek a produkciót. Voltaképp valamennyi közreműködő elhozta Szegedre a maga manírjait - kivételt jelent Olsavszky Éva Regan és Gábor Miklós a Bolond szerepében. Olsavszky itt nem tehetett többet az üdvös egyszerűségnél, de ezzel is kiválik az együttesből. Gábor viszont a tőle megszokott invencióval "kitalálja" magát az alakot, a fájdalmas, fehér clown-arctól a kapkodó lábú, ugra-bugra járásig, s jegyezzük meg: jószerével ő az egyetlen ezen a színpadon, aki akkor is jelen van, ha éppen nincs szövege.

Mészáros Tamás: Lear király, ha kirándul (Magyar Hírlap 1977 augusztus 14.)

Fehér arcú, sírós szemű, ironikus bohóc Gábor Miklós Bolondja. A lisztes ábrázat nála valódi sápadságot rejt, a festett könny az elfojtott sírást, az irónia pedig végtelen szomorúságot, gyöngédséget és bölcsességet.

Bogácsi Erzsébet (Magyar Nemzet 1977. augusztus 5.)

Fehérre lisztezett arccal, keserű groteszkséggel, bár némileg humortalanul újítja föl huszonkilenc évvel ezelőtt, Somlay Artur mellett már eljátszott szerepét.

Molnár G. Péter (Népszabadság 1977. július 30.)

Eredetien egyéni Gábor Miklós keserűen bölcs, szinte mai intellektuális vonásokkal elruházott Bolondja.

Lőkös Zoltán (Pestmegyei Hírlap 1977. július 26.)

Az előadás fénypontja Gábor Miklós Bolondja, a sok botor és igazságát ügyefogyottan kereső ember között ő nemcsak szerepe szerint a legbölcsebb, hanem olyankor úgy tetszik, az előadást is kézben tartja. Kár, hogy oly korán el kell tűnnie a színfalak mögött. A nézőtér valósággal felélénkül, amikor ő színen van - mozgása, artikulációja, éneke oly kifejező, olyan mély húrokat zendít meg bennünk, hogy valószínűleg évek múltán az ő szereplésére fogunk elsősorban emlékezni az idei szegedi nyár Learjéből.

Barta András (Tükör 1977. augusztus 14.)

Utolsó képem már előleg a Lear televíziós változatából, ugyanis Vámos László szegedi rendezése alapján néhány év múlva tv-filmet is készített belőle - némileg változtatott szereposztással, ám a címszereplő és a Bolond abban is Bessenyei Ferenc és Gábor Miklós voltak.

Az alakítással foglalkozó korábbi posztok itt visszaolvashatók:

1. rész: az előadás alap-adatai
2. rész: Mészáros Tamás kritikája a Tükör című hetilapból
3. rész: Szántó Erika kritikájának részletei a Színház folyóirat  1977/10. számából
4. rész: Riport Gábor Miklóssal és Vámos László rendezővel az Esti Hírlapban
5. rész: A Délmagyarország hírlap nagyszerű írása: Trónszéken, csörgősipkában

Gábor Miklós szabadtéren 8.5

A Lear király 1977-es, a Szegedi Szabadtéri Játékokon Vámos László rendezésében bemutatott előadásának sajtóvisszhangjaiból szemezgetünk továbbra is.

A korábbi posztok innét visszaolvashatók:

1. rész: az előadás alap-adatai
2. rész: Mészáros Tamás kritikája a Tükör című hetilapból
3. rész: Szántó Erika kritikájának részletei a Színház folyóirat  1977/10. számából
4. rész: Riport Gábor Miklóssal és Vámos László rendezővel az Esti Hírlapban

Szeged napilapja, a Délmagyarország is megjelentetett egy kiváló írást 1977. július 30-i számában, mely csak Gábor Miklós Bolondjára koncentrál. Ma ezt olvassuk el, de előtte itt van a kép, amit a cikkhez választottak. Mivel napilapról vanszó, a papír, s így a kép minősége is gyenge, de a sorozat többi részében több jobban látható képet is találhatunk.

Tandi Lajos: Trónszéken, csörgősipkában

Az udvari bolond nem bohóc. Gábor Miklós jól tudja. Nem olcsó poénok és rekeszizmokat terheelő gegek krumpliorrú csetlő-botlója. Hanem a király másik énje, az érem másik oldala. Bolondozik, hogy hályogot tüntessen, sipkát csörget, dalra fakad, táncol és cigánykereket hány – de filozófikus és belső ellenzék, akinek nem kell lakatot tenni a szájára, szívének zsilipeit maga kezeli. Groteszk árnyék, mely vibrálva világít.

Gábor Miklós bolondjának még az arca is fehérre meszelt: nem személyiség, nem egyéniség. A személytelen, absztrakt, néha keserű igazság jelképe. Aki dalok hangjegyeire fűzi, pipiske futásának nyomaiba veti, fejfedője csörgőinek ritmusával bátorítja, cigánykerekek futásával hirdeti igazság és hamisság, szeretet és gyűlölet küzdelmében – a jó ügy diadalát.

Gábor Miklós (egy régi színházi előadás és egy rádiós adaptáció után) a Dóm téren harmadszor csapta fejére a Bolond jelvényét. A kelléket, mely csábításának nehéz ellenállni. Hiszen minden a túljátszásra, az eszközök halmozására sarkall. A legnemesebb színészi erények közé tartozik, a tartózkodás és alázat mellett, új színpadi eszközöket találni. Csak olyan kiemelkedő egyéniségeknek sikerülhet, mint Gábor Miklós. Az ő Bolondja kortalan, együtt öregszik a királlyal, hiszen tulajdonképpen Lear eltemetett énje testesül meg benne. Eszközeinek lényege egy kidolgozott, szinte megkoreografált mozgásláncolat – és egy kidekázott, szinte kottázott hanghordozás. Nemcsak ironikusan előadott tan-dalai, de mozdulatai, vissza-visszatérő gesztusai is rímelnek egymásra, erősítik-gyöngítik jelenlétének intenzitását, kohézióját, a rendezés törvényei szerint. Gábor Miklós föl-fölvillanó Bolondja a szabadtéri maradandó élménye. Kijelölt helye van a trónszéken, csörgősipkában is.

Gábor Miklós szabadtéren 8.4

Még mindig a szegedi 1977-es Lear királlyal foglalkozunk. Mint látható, ez már a 4. rész. A korábbi posztokat itt lehet megtalálni:

1. rész: az előadás alap-adatai
2. rész: Mészáros Tamás kritikája a Tükör című hetilapból
3. rész: Szántó Erika kritikájának részletei a Színház folyóirat  1977/10. számából

A mai olvasnivalót előlegezzük meg egy képpel a Hétfői Hírek 1977. július 25-i számából. Ezt a fotót máshol még nem láttam, úgyhogy ritkaságnak mondhatjuk:

Hétfői Hírek 1977. július 25

A most következő sajtóvisszhangot kicsivel előrébb kellett volna hoznom a sorban, de most találtam rá. Benne az újságíró Gábor Miklóst – és rövidebben a rendező Vámos Lászlót – faggatja. Gábor Miklós arról beszél, mi a különbség mostani és közel három évtizeddel korábban, Somlay Artur Learje mellett megformált Bolondja között. Másrészt igazán fontos és szemléletes jellemzést ad saját színészi módszeréről, igazán remek cikk! Megjelent az Esti Hírlap 1977. augusztus 24-i számában.

Gábor Miklós szabadtéren 8.3

Folytassuk a szemezgetést az 1977-es szegedi LEAR KIRÁLY sajtóvisszhangjaiból.

Itt visszaolvasható a témából a két korábbi poszt:

1. rész: az előadás alap-adatai

2. rész: Mészáros Tamás kritikája a Tükör című hetilapból

Mészáros Tamás igazán telitalálat értelmezése után ma Szántó Erika szintén rendkívül fontos kritikájának részletei következnek. A hosszú írásból itt csak  legfontosabb bekezdéseket, mondatokat igyekeztem kiemelni és hozzá megmutatom az ott közölt képeket.

Szántó Erika: Szegedi Lear  (Színház c. folyóirat 1977/10)

részlet:

Micsoda erőpróba megszólalni ebben az irdatlan térben! Ki követelheti a színésztől, hogy ne a legjobban bevált eszközeit használja? S mégis – évek óta tapasztalom – Szegeden mindig történik csoda, amikor egy jelentős, nagy színész évek küzdelme után épp itt, ezen a rendhagyó színpadon újítja meg magát [...]

Az idei Lear-előadás sem marad csodával adós. Mindenekelőtt Gábor Miklós Bolondja és Mensáros László Gloster-alakítása jelent maradandó élményt egy sok vonatkozásban félúton megálló előadásban művészileg tökéletes végeredményt.

Miért? Gábor Miklós a figura színpadi ívét legalább annyira a néma jelenetekre, a beszédes hallgatás pillanataira építi, mint a jelenetekre. Figyelme, aggodalma, iróniája, indulatai ki tudnak fejeződni feszült, mozdulatlan testtartásában, megmoccanásaiban, fejének elfordításában.

A rendezővel való eredményes együttműködését jelzi, hogy a hatalmas színpadon nem vesznek el ezek az értékes pillanatok, s ezért amikor megszólal, az sosem előzmények nélkül való. Helye, szerepe ezzel a műben megnő – magatartása azért olyan megrendítő, mert tele van ellentmondással. Szánja Leart és átlát rajta, félti és leleplezi, megveti és vele szenved. Egy olyan bonyolult emberi viszony tárul fel előttünk, amelyben megférnek a szeretet és a gyűlölet szélsőségei. Gábor személyisége olyan fedezetet jelent színészi eszközeinek, hogy könnyedén sugározza be az irdatlan teret. Halk, intim megszólalásaiban olyan belső erő van, hogy a "négyszemköztiség" élményét tudja adni a nézőknek Fehérre mázolt arccal s mégis minden "bolondklisét" félretéve újonnan felfedezett sorsot mutat fel a cselekvési lehetőségektől helyzeténél fogva megfosztott, de tisztán látó ember belső szenvedésében. Cselekvési lehetőségektől megfosztva – ez a felismerés tölti meg alakítását megrendítő erővel, a nézőre átsugárzó feszültséggel. Mindent látni, tudni és mégsem mozdulni – innen táplálkozik Gábor Bolondjának mély iróniája. Ezért tűnnek el a közhelyek, ezért válhat olyan felzaklatóvá. Az öncélúvá lett bölcsesség, a segíteni képtelen gondolat, a semmibe pörgő intellektus drámájával szembesít minket. Ezen múlna hát? Ettől a gondolattól – egy magatartás lényegének felismerésétől jön létre a csoda? Nem tudom, nem hiszem. Talán a gesztusok rendszerétől, a hang lejtésétől, tán attól a furcsa fanyar énektől, amely halkan és mégis tisztán tölti be a döbbenten figyelő hatezres nézőteret? 

Véglegesek ezek a gesztusok? Ilyen volt-e a hangja színe az első előadáson a három közül? Ilyen lenne az ötvenediken, amelyre nem kerül sor? Nincsenek válaszok: végül is csak a nehezen elemeire szedhető élményt tudom regisztrálni.

Aki szeretné a teljes írást elolvasni, ITT megtalálhatja, a 12. oldaltól.

Legközelebb további kritikákból idézem fel a számunkra legfontosabb mondatokat.

Gábor Miklós szabadtéren 8.2

Az 1977-es szegedi Lear király előadás sajtóvisszhangjaiból ma Mészáros Tamás telibe találó cikkét ajánlom. Megjelent a Tükör című képes hetilap 1977. augusztus 1-jei számában. Benne Gábor Miklós szinte teljes színészi létezésének módját, a pályán elfoglalt helyét felvillantja.

Az előadás alap-adatai ITT, az előző Lear-posztban találhatók.

  

Olvasás előtt nézzük meg a lapban közölt illusztrációt, Keleti Éva felvételét:

 

Folytatása következik, további remek kritikák vannak a tarsolyomban!

Gábor Miklós szabadtéren 8.1

1977. július 23-án a Szegedi Szabadéri Játékokon Shakespeare Lear királya kerül színre Vámos László rendezésében. Gábor Miklós a Bolondot játszotta. Majdnem 30 éve már megszemélyesítette ezt a különlegesen fontos Shakespeare-figurát, Somlay Artúr Learje mellett. Szegeden Bessenyei Ferenc volt a címszereplő.

Mivel a darabnak annyira hatalmas szereplőgárdája van, és az eredeti színlapon a női szereplők, legyenek bármilyen fontosak is, mindig e lista legvégére szorulnak, az utolsó férfi fegyverhordozó mögé (vajon miért van ez így Shakespeare-nél? – de ez egy másik poszt tárgya lehet...), egyszóval mindezek miatt én készítettem ezt a rövidített stáblistát:

Lear király: Bessenyei Ferenc
Goneril: Psota Irén
Regan: Olsavszky Éva
Cordelia: Vass Éva
Bolond: Gábor Miklós
Kent gróf: Szabó Gyula
Gloster gróf: Mensáros László
Edgar: Horesnyi László
Edmund: Kállai Ferenc
A francia király: ifj. Ujlaky László
Cornwall fejedelem: Hollai Kálmán
Alban fejedelem: Kovács János
Osvald: Székhelyi József

Fordította Vörösmarty Mihály, átd. Mészöly Dezső
Kísérőzene: Petrovics Emil
Díszlet: Vilt Tibor
Jelmez: Schäffer Judit 

Hogy rögtön előrebocsássam a lényeget, a kritikai fogadtatás elég ellentmondásos volt. Abban viszont MINDEN kritikus egyetértett, hogy az előadás kimagasló jelentőségű alakítása Gábor Miklóshoz fűződött.

Hogy ne nyúljon túl hosszan ez a poszt, a kritikákból legközelebb fogok válogatni. Most nézzünk néhány fényképet! 

Az elsőn a szereplők közül Hollai Kálmán, Kállai Ferenc, Psota Irén, Bessenyei Ferenc, Gábor Miklós, és egészen a kép jobb szélén Vass Éva látszik. A felvétel a szegedi híres Virág cukrászdában készült, még a premier előtt.

Film Színház Muzsika 1977/34

Következik Ilovszky Béla felvétele. Ha megpróbálunk elvonatkoztatni az OSZMI logójától, valamennyire érzékelhetjük, milyen lehetett a Vilt Tibor szobrászművész által megálmodott színpadkép és mekkora teret kellett a színészeknek bejátszani:

Végül Keleti Éva két felvétele a Tükör 1977. augusztus 14-i számából:

A mindössze három alkalommal színre került előadás utótörténetéhez tartozik, hogy Vámos László hamarosan nagyrészt, de nem teljesen a szegedi szereposztással, televíziós filmet készített a Lear királyból. A Bolond abban is Gábor Miklós volt, így ez az alakítása, nyilván a hatalmas szabadtérről az intim televíziós műfajra áthangszerelve, de megmaradt az utókor számára.

Legközelebb tehát a szegedi előadás kritikáiból válogatok jellemző részleteket. Valószínűleg több ilyen poszt is lesz, mert szerintem jelentős és jó kritikák íródtak az előadásról.

Gábor Miklós szabadtéren 5.3

Még 2015-ben két folytatásban foglalkoztam a Hamlet 1967-es szegedi szabadtéri előadásával. Ezek a részek itt visszaolvashatók:

1. rész

2. rész

Bennük az addig fellelt legfontosabb kritikai visszhangokból válogattam.

Azóta több dokumentumot sikerült előkeríteni, így folytatom a témát. Ma a Gábor Miklóssal Szegeden készült interjúkból válogatok. Bennük rendkívül érdekes részleteket, valóságos műhelytitkokat osztott meg arról, hogy mennyiben más előadás a szegedi, mint a kőszínházi, s hogy a Dóm előtti hatalmas játszóhely és maga a szabad tér mit jelent a színész számára. A posztot illusztráló három kép mindegyike a szegedi előadásokon készült.

Kritika 1967/9

Az első, rövidebb részlet Veres Miklós cikkében jelent meg, a Délmagyarország 1967. július 18-i számában. Ekkor még a próbaidőszakban jártak. 

Eddig csak egy próbánk volt, de máris nyilvánvaló valamennyiünk előtt, hogy ezen a színpadon, ekkora közönségnek másképp kell játszani. Eleinte féltem is, elleneztem a Hamlet ilyen színrevitelét, hiszen tulajdonképpen párjelenetekből álló kamaradarab. Tegnap este láttam, hogy csupán arról van szó: más lehetőséget kaptunk egy nagy dráma új megvalósításához. Mielőtt ide jöttem, azt gondoltam, nagyobb pátosszal kell játszani. Pedig az az igazság, amire most döbbentem rá: nyersebben, természetesebben, elevenebben kell játszani.

Kritika 1967/9

A második, jóval hosszabb interjú már az első (vagy első két) előadás után készült. Bernáth László két előadás között, egy napsütötte délelőttön a szegedi strandon beszélgetett Gábor Miklóssal, ebből idézek. Megjelent az Esti Hírlap 1967. július 29-i számában Szélesvásznú Hamlet Szegeden – Cet alakú felhő a csillagok között címmel. 

Beszélgettem Mojszejevvel [Igor Mojszejev, aki néptáncegyüttesével részt vett a Szegedi Szabadtéri Játékokon] az előadás után. Mondtam neki, hogy a rendezővel rájöttünk: a nagy tér nem kíván feltétlenül sok embert. Azt válaszolta: egyetlen ember is óriási hangsúlyt kaphat, csak jól kell elhelyezni. Én például soha nem éreztem magam annyira a helyemen a Lenni vagy nem lenni monológ alatt, mint most. És ettől, furcsa módon, a szöveget is másképpen mondom.Ott van az a rész: "Meghalni – elszunnyadni – és alunni! Talán álmodni: ez a bökkenő". Nem tudom, miért, ez az "alunni-álmodni" rész a kőszínházban mindig különvált. Aprólékosan, szinte megnyújtva a köztük levő időt igyekeztem a nézőt eljuttatni a monológnak ehhez a nagy váltásához; hogy tudniillik rájöttem: jó lenne meghalni, ha mernék.   Most észrevettem – nem tudom, miért csak most és miért nem korábban –, hogy az aludni után az álmodni  logikus: egy tőről fakadó, játékos gondolat. Nem kell tehát megállni. Ez az apróság jelzi, hogy a színpadi elhelyezés hogyan hat vissza a játékra is. Egyébként talán az elhelyezés új módjának köszönhető az is, hogy a nagyobb színpadi távolságok, a díszlethasábok mozgatása ellenére is rövidebb az előadás, mint Pesten.

[...] ez az előadás lassan már hat éve született. Azóta sok minden történt a világ színházművészetében, sok mindent láttunk mi is, itthon s külföldön, de ezt az előadást változatlanul korszerűnek érzem. Ez mégiscsak azt bizonyíthatja, hogy "jól volt odatéve" rendezőileg már az elején is. S most ez a szélesvásznúsítás elsősorban abban segít, hogy még bátrabban hagyjunk el olyan apróságokat, amelyeket korábban lényegeseknek tartottunk, s helyettük, képletesen szólva, a dráma nagy zuhatagát erősítsük meg. A gondolati finomságok természetesen nagyszerű erényei a műnek, de ezek mégiscsak egy nagy erejű drámai konfliktus apropójából kerülnek elő, a nagyobb színpadon, éppen ezért ezt a drámai hatást akartuk még inkább aláhúzni. Részben a szcenírozással, részben a mozgások egyszerűsítésével, vagy inkább karakteresebbé tételével a hangsúlyok megfelelő elhelyezésével. Olyasmi ez, mint egy vízesés: aki nézi, az a látvány mellett csak a félelmetes dübörgést hallja, ám akinek füle van az felfedezheti, hogy ez a dübörgés milyen zajok összetevőjeként keletkezik.

[...]

Felnézek, és tényleg látom a holdat. S nem szeretném, ha azt hinnék, hogy a hatás kedvéért mondom, de tényleg úgy érzem a színpadon, hogy ott a csillag, éppen az, amiről beszélek. Rendkívül érdekes dolog a természetnek játszani, nagy hatással van rám. S talán a valódi csillagok is kényszerítik a színészt, hogy kerüljön mindent, ami "a természet szerénységét általhágja". S külön érdekes érzés, hogy ugyanakkor ezt a hatalmas nézőteret kell befogni. Tudni, mikor kell megszólalni, hogy a köhögés szét ne vigye a figyelmet. Ha felemelem a színpadon a szemem, akkor csak a nézőtér széleit, nagyságát érzékelem  ilyenkor a színész arra vágyik, hogy ez mind az övé legyen, s megpróbálja az egészet önmagával, mint hatalmas szárnyakkal, beborítani.

Keleti Éva felvétele (MTVA archívum)

Gábor Miklós szabadtéren 5.2

Folytassuk az 1967-es szegedi Hamlet kritikai visszhangjainak idézését.

A Népszabadság július 26-i számában MGP (Molnár Gál Péter) írta - véleménye összecsengett a múltkor idézett kritikával:

Vámos Hamlet-rendezése a szegedi szabadtéri játékok történtében fontos helyet foglal el. Csaknem teljesen szakított az unalmas fáklyás bevonulásokkal, a nagy tömegű - de tébláboló - statiszták beállításával, vagyis mindazzal az ötlettelen közhellyel, amit látványosságnak tartanak a zárt kőszínház kötöttségeiből kiszabaduló rendezők: bebizonyítva, hogy egy mégoly hatalmas színpadon egyetlen ember is lehet látványosság, hogy van a színházi látványnak egy mélyebb és gazdagabb értelme is. [...] S hogy a közönség nyáron sem feltétlenül igényli a görögtüzet, megelégszik a költészet és a színházművészet melegítő tüzével, arra jellemző: milyen áhítatos csendben hallgatta végig a publikum az éjfél előtt negyedórával véget érő előadást.

Film Színház Muzsika 1967. 30.

Gábor Miklós Hamletje a dühös fiatal portréját teremti meg: azét, aki értelmesen lázad a világ ellen. Mozgása és dikciója nem archaizál, annak ellenére, hogy nem mond le a verskívánta emelkedettségről, pedig partnerei igencsak lelkes általánossággal szavalják el a verseket, úgy vélvén, ez a kötelességük egy verses, történelmi tragédiában. Gábor mozgása, felkucorodása valamely ülőalkalmatosságra, gesztikulációja nagyszerűen merít a mai gesztuskészletből anélkül, hogy valamiféle kellemetlen aktualizálással zavarná meg a a művészi élményt és zakós Hamlettel igyekezne felhívni magára a figyelmet. Tokéletesen érti és értelmezi a művet, habár a hamleti rejtély megoldására nem vállalkozik, ehelyett egy többféleképp értelmezhető emberi alakot és sorsot épít fel: a megfejtést rábízza a közönségre.   

Azt hiszem, legközelebb is ezzel a témával jelentkezem, még van két érdekes kritikám!

Gábor Miklós szabadtéren 5.1

Gábor Miklós szabadtéri színpadi megjelenéseit időrendben követve ma áttérünk a Szegedi Szabadtéri Játékok 1967-es Hamlet előadására. 

Vámos László rendezését 1962 január óta kimagasló sikerrel tartotta műsorán a Madách Színház. Az eltelt évek alatt a produkció, s benne elsősorban Gábor Miklós alakítása valóságos legendává vált. Itt a blogban már rengeteget foglalkoztam a témával, Gábor Miklós naplójegyzetei és korabeli sajtóvisszhangok segítségével, amit nemcsak fényképekkel, hanem - az utókor szerencséjére - az előadást megörökítő televíziós felvétel részleteivel is kézzelfoghatóbbá sikerült tenni. Ám nem szóltam még arról a három szegedi alkalomról, amelyek Gábor Miklós számára is lezárták a Hamlet-szériát: ezek voltak az utolsó előadások.

Vass Évával az "Egérfogó"-jelenetben

Az 1967-et megelőző két nyáron Vámos László Madách Tragédiáját rendezte meg, benne Gábor Miklós Luciferével. Mint a közelmúltban itt felidézett kritikákból is kiderült, Vámos sok elmarasztalást kapott azért, mert - a kritikusok szerint - a látványt és az akciókat a gondolatiság elé helyezte. Így, amikor kiderült, hogy következő szabadtéri produkciója a Hamlet lesz, bizony sokan féltették az előadást attól, hogy rendezője ezt is "feltupírozza" látványosságokkal.

Ám a félelem nem igazolódott be, Vámos ugyanis éppen az ellenkezőjét tette... Több értékelést végigolvasva nagyon összecsengett a kritikusok véleménye abban, hogy a kőszínházi produkciót a Dóm térre alkalmazva most is csodálatos előadás született. S ha felróttak egyáltalán valamit, az két dolog volt: az egyik, hogy mivel a Hamlet is csak háromszor került színre, az új játéktérben való begyakorlottság hiánya miatt az előadás ritmusában voltak egyenetlenségek, illetve még azt, hogy nem minden szereplő tudott alkalmazkodni a megnövekedett színpadhoz. 

A premiert 1967. július 23-án tartották. A szereposztás gyakorlatilag az 1964-es újrarendezett előadáséval volt azonos: Claudius Bessenyei Ferenc, Gertrud Tolnay Klári, Polonius Ajtay Andor volt, a többi főszereplő pedig az 1962-es premier óta az előadás részese volt, mint például Ophelia:Vass Éva, Laertes: Lőte Attila, Színészkirály: Ujlaky László, Oscrik: Körmendi János és a két kitűnő sírásó, Kőmíves Sándor és Gyenge Árpád.

Ma olvassunk bele a Film Színház Muzsika kritikájába. Megjelent az 1967. 30. számban, írta Geszti Pál. 

Legközelebb további kritikákkal folytatom!

Gábor Miklós szabadtéren 4.1

Az ember tragédiájának 1965-ös előadása - Vámos László rendezésében a Szegedi Szabadtéri Játékokon - a magyar színházi életben szokatlan mértékű kritikai vihart váltott ki. Egy év múlva Vámos László a tapasztalatokat felhasználva, a tanulságokat levonva újra színpadra állította a darabot.

Ekkor is csak három előadásra került sor, ráadásul az elsőt nem fogadta kegyeibe az időjárás: fél 10-ig zuhogott az eső. Ám a közönség az árkádok alá húzódva kitartott, s győzött: háromnegyed tízkor megkezdődhetett.

Ruttkai Éva, Nagy Attila, Gábor Miklós. Film Színház Muzsika 1966. 30.

A Népszabadságban (1966. július 26.) Molnár Gál Péter leszögezte, hogy idén ismét a tavalyi Tragédiát láthatjuk. Ugyanazokkal a szépségekkel és ugyanazokkal a hibákkal. Azért megállapítja, hogy ha alapvető változás nem is történt, megváltozott az előadás minősége: gördülékenyebb, kidolgozottabb,  akadozásmentesebb lett.

A színészekről szólva pontosan idézem:

A három főszereplő alakítása egy év alatt beérett. Ruttkai Éva sok árnyalatát játssza el Éva szerepének, Nagy Attila (Ádám), ha még túlságosan egyhangúan szaval is, már erősen megtisztult múlt évi romantikus ihletésű, általános hősfelfogásától. Gábor Miklós Lucifere finom humorával, okos cinizmusával, halk - de nem hallhatatlan - majdnem kamaraszínpadi hangvételével az előadás legjobb főszereplője lett. (Akkor is, ha kissé zavaró, nagyoperaian Mefisztofeleszi az új kosztümje.

Olvassunk bele a Film Színház Muzsika 1966. 30. számában megjelent kritikába is, írta Geszti Pál:

Ő is hasonló megállapításokat tesz magáról az előadásról, mely

Nem sokat változott tavaly óta. A fantasztikus ebben az előadásban a méretek kitágultsága: Vámos László rendező a templomtorony magasságáig növesztette a játékteret felfelé, s a környező épületek tetejéig a jobb- és baloldalon.

Van ebben a monumentalitásban, Bakó József elképesztő méretű díszleteiben valami lélegzetelállító: azt hiszem, páratlan európai látványosság ez a Tragédia-show, a mennyekig felszálló kristálygömbbel, amely szputnyikként tűnik fel az égen s leszáll a játéktérig, a jobbra magasan fenn lángokban álló, eretnek-égető kereszttel, az égnek eresztett, suhanó szárnyű fehér galambokkal, a párizsi szín fantasztikus bíbor-orgiájával, a londoni szín kitűnően kidolgozott haláltánc-pantomimjának ijesztő pontosságával.

Azért időztem ennyit a külsőségeknél, mert filmfelvétel nem készült, csak néhány rossz minőségű fénykép örökített meg pár pillanatot az előadásból - legalább a kritikus szaván keresztül legyen némi fogalmunk, milyen lehetett.

Folytassuk az olvasást:

Kinek róhatnánk fel, hogy nem vette észre Ádám - Nagy Attila - szövegének túlhangosított részletei mögött a gondolatok szikrázását - amikor annyi másféle, s látszólag fényesebb szikrázásra kellett figyelnie?

A gépezet szinte a tökéletesség igényével és igézetével működik. Engem mégsem ez a tökéletesség kapott meg [...] Engem Ruttkai Éva alakításának varázslata kényszerített ámulatra: a megfejthetetlen titok izgat, hogy honnan vette az idegek és teremtő-erő új meg új tartalékait, hogy ebben a gépesített és percenkint robbanó-fortyogó színpadi boszorkánykonyhában megtalálja Éva alakjának tünékeny és örök, de mégis mindig új lázakban borzongó, belső karcsúságát? Ezüst holdsugárból és édes, mézízű nyárból szőtt Évája felejthetetlen, s felülemelkedik a szerepről való minden emlékképen. Igen, ez igazán Madách Évája volt, az asszony, kinek "bűne a koré, mely szülte őt".

Gábor Miklós Lucifere idén új jelmezt kapott: az ördögi vonásokat elhagyó, s a bukott angyal-jelleget kihangsúlyozó rendezői koncepció értelmében szikrázó ezüst-fehéret. Szokatlan, frappáns és talán vitára is késztető jelmez - s benne a tavalyi Lucifer, ám érettebben, simábban és egyszerűbb szóval: a tiszta értelem s a világ meghatározott, áttörhetetlen rendje elleni örök lázadás nyugtalan hordozója ő, ez az elegáns Lucifer, a tagadás és a gond gyermeke. Lehiggadt, lepártolt bölcsesség árad a színész szavából-hangjából, a mindent-megértés keserű és fájdalmas tudománya.

A téma zárásaként egy bekezdés Molnár Gál Pétertől:

Vámos László szegedi rendezése természetesen csak egy a Tragédia-értelmezések sorában. Eredményei, képzeletgazdag megoldásai beépülhetnek más értelmezések színpadi megvalósításaiba is. Tévedései pedig vitára ösztönözve további megoldásokra serkenthetnek.

Gábor Miklós pedig 17 év múlva, 1983-ban lett újra Lucifer szülővárosában, Zalaegerszegen.

Gábor Miklós szabadtéren 3.3

Maradjunk ma is az 1965-ös szegedi Tragédia-előadásnál, amikor Gábor Miklós Vámos László látványos rendezésében először alakította Lucifert.

A vegyes értékítéletű sajtóvisszhangokból több, mint egy évtizeddel később, 1976-ban Nikolényi István tollából jelentgetett meg egy összegzést július 17-i számában Szeged hírlapja, a Délmagyarország, ma ezt idézem. A teljes cikk Az ember tragédiájának addigi szabadtéri előadásait tekintette át, ebben Vámos kesztyűje címen kapott helyet az 1965-ös előadás kritikáinak áttekintése.

Előtte itt van két fénykép a Film Színház Muzsikából:

Lucifer: Gábor Miklós

Éva: Ruttkai Éva és Ádám: Nagy Attila

Jöjjön Nikolényi István összefoglalója:

Major sikere után az 1965-ös Vámos-rendezést már jóval fagyosabb visszhang kísérte. Hogyne, hiszen a rendező kesztyűt dobott a hagyományoknak. A Népszabadság (aug. 8.) Rényi Péter: Látvány vagy látnivaló? címmel szemére veti Vámos Lászlónak, hogy mutatványok sorával helyettesítette a képzeletet felgyújtó látványokat, a néző nézegetővé vált, a széthúzott ornamentika nem keltett érzelmeket. Legfőbb oka ennek Bakó József hatalmas díszlete, mellyel a rendezés mindenáron be akarta kapcsolni a játékba az egész teret. A lépcsők erőltetett kontrapunktjai és a látnivalók halmozása töri szét a képek egységét. Vannak persze szép jelenetek is, de a szereplők általában a látványosdival hadakoznak, messzire kell hangjukat, gesztusaikat átívelni.

Ruttkai Évája nem a nő, hanem a nőiesség megtestesülése - írja Rényi -, a fiatal Nagy Attila Ádámjának még nincs kialakult "formája", s Gábor Miklós Lucifere is inkább kísérlet, hogy hetyke opponens legyen az Úrral szemben. Az előadás érdeméül csupán az újító igyekezetet jelöli meg.

Mátrai-Betegh Béla a Magyar Nemzetben (1965. aug. 11.) Majoréval szembesíti Vámos rendezését [...] leszögezi: Vámos visszalépett a mutatvány felé [...] A három főalak eltörpült a statisztéria mellett, s Madách líráját is a látványnak rendelték alá.

Szombathelyi Ervin ugyancsak a madáchi szöveget elborító látványban, az eltolódott drámai hangsúlyokban és az elsikkadó lírában látja a hibát (Népszava, aug. 5.), Dersi Tamás pedig Nyílt levelet ír Vámos Lászlóhoz, hasonló kifogásokkal (Esti Hírlap, aug. 3.)

Talán Sándor Iván a legmegértőbb (Film Színház Muzsika, aug. 6.), éppen a látványért dicsér.

Ez utóbbi írást itt a blogban legutóbb részletesen idéztem.

Nikolényi István így fejezte be az 1965-ös Vámos László-rendezést áttekintő írását:

Vámos László konok ember. A bírálatokon okulva, de alapvetően látvány-centrikus elgondolását föl nem adva, sőt azt némileg továbbfejlesztve, megrendezte ugyanezt a "típusú" Tragédiát 1966-ban. A kritikai visszhang kegyesebb volt hozzá, több megoldását dicsérték, koncepcióját is lényegében elfogadták - de őszintén meg kell mondanunk, ezek a kritikák jóval csendesebbek voltak. Nemcsak a Vámos-féle Tragédiáról, a szegedi játékok bemutatóiról általában.

Legközelebb ennek a második változatnak a kritikákból fogok idézni.

Gábor Miklós szabadtéren 3.2

Folytassuk Gábor Miklós első Lucifer-alakításának nyomon követését, melyre Vámos László rendezésében a Szegedi Szabadtéri Játékokon 1965 nyarán került sor.

Legutóbb a próbákról tudósítottam, most a korabeli sajtóvisszhangok alapján nézzük az előadást.

Hosszú-hosszú évek óta most fordult elő először, hogy Gábor Miklós alakítása nem váltotta ki a kritikusokból azt az osztatlan elismerést, amit addig. De nemcsak az ő alakításával voltak problémáik, hanem úgy tűnik, inkább magával a teljes előadással. 

A leginkább elfogadó és méltató kritika Sándor Iván tollából jelent meg a Film Színház Muzsika  1965. évi 32. számában. Ezt az írást tekintsük ma át.

Előtte itt annak a lapszámnak a borítója:

A kritikus így írt a rendezői koncepcióról:

Filozófiai-költői anyagán túl Vámos drámai erejében, játéklehetőségeiben látja a Tragédia múlhatatlanságát. A látványos előadás az ideálja, mely megvalósítja Madách gigantikus vízióit. De Vámos avatott ismerője és képviselője a modern színházi törekvéseknek. Izgatja a látvány ereje, a formakultúra, ám nem a dráma szellemi anyagának ellenére. Sajátosan szabadtéri színpadra termett koncepciójában a látványos hatások centrumában a gondolkodó ember küzdelmét keresi.

[...]

Képzeljünk el egy soklépcsős, áthidalásokkal teli óriási színpadi teret, mely tengelyébe a szegedi Dómot komponálja. Képzeljünk el többszáz statisztát, nagyvonalú világító és technikai berendezést - és mindezt artisztikusan egységes kompozícióban. Itt az előadás látványossága nem egyszerűen technikából, külsőségekből adódik. A látvány szépsége itt magát az életet, annak madáchi zsúfoltságát fejezi ki. A víziót, amelyet a londoni színben költői sorokban is megfogalmaz: "Zúg az élet tengerárja, / Mindenik hab új világ".

[...]

De az előadás, szellemi igényei mellett mégis inkább a külsőségeket állítja előtérbe. Mégis sok teljes értékű részlete bizonyítja, hogy látványosság és gondolati atmoszféra megférnek egymással egy szabadtéri előadás hatalmas méreteiben is.

A színészi játék elemzése előtt azt ecsetelte, hogy a mű fő alakjait játszókra nem várt még olyan nehéz feladat, mint ebben a rendezésben. Úgy találta, rövid volt a próbaidőszak ahhoz, hogy a színészek és a technika összecsiszolódjanak, s ennek tulajdonítja az alakítások problémáit, amelyeknek erejét, hatását meggyengítette a technikával vívott küzdelem.

A három főszereplő közül elsőként szólt Gábor Miklósról:

Lucifert Gábor Miklós játszotta. Ha van színészünk, aki összetett feladatokra képes, - ő az. Gábor a kitűnő művész mégis némi bizonytalansággal járta végig égi és földi útját. Azt hiszem azért, mert nehéz volt szabadulnia a gondolattól, hogy Lucifer az egész mű mozgatójából az óriási térben a káprázatos látványban okból eszköz lett. A változásokat az ő céltudatosságának kell felidéznie, ám a technika őt magát is végighajszolta a színeken. Játékának részletei igazak és szépek voltak, de a körülmények éppen a luciferi pozíciótól, a teljes irányítás lehetőségétől fosztották meg. Mit tehetett hát? Néhány új és a madáchi szellem mélységét megértető vonással egészítette ki az eddig ismert legjobb Lucifer-alakításokat. Gábor férfias Lucifer volt. Lázas hajthatatlanságában erő érződött, higgadtságában szenvedély. Okos és hódító Lucifer volt, akiben szépség van és szellem szikrázik, akinek azért is nehéz ellentállni, mert egy pillantással az emberiség történetébe tud tekinteni, de vabankra is tud játszani.

Ide másolom az Ádámról és Éváról írtakat is, hogy legalább ily módon teljesebb képünk legyen az előadásról:

Nagy Attila küzdő és rajongó férfi alakját hozta színpadra tehetségesen. Játékában éreztünk ugyan némi monotóniát, a más és más körülmények között színre lépő Ádám különböző arcait nem mindig választotta el friss színekkel. Szerepét azonban töretlen ívvel komponálta meg. Pályáján szép állomás Ádám alakítása.

Ruttkai Éva újrafogalmazta a mű harmadik nagy szerepét: az utolsó másfél évtized Tragédia-előadásainak legnagyobb Évája volt. Új sorokat, gondolatokat fedezett fel számunkra, alakítása csillogó volt, harmónikus, különösen az egyiptomi-, athéni-, prágai- és londoni színekben ragyogott. Nemcsak az Ádámot minduntalan új utakra serkentő nőideált játszotta el. Alakításából a drámaköltő megrendítő és felemelő humanizmusa áradt, a madáchi emberideál fényes alakja bontakozott ki.

Sándor Iván néhány további megjegyzés után így summázta véleményét:

A színház barátai csak köszönhetik az előadást. Arányai nem voltak hibátlanok, de sok elragadó megoldást nyújtott és rokonszenves kísérlet lett új utak kutatására a Tragédia szabadtéri előadásában.

Legközelebb további kritikákkal folytatom - azok már ledorongolóbbak lesznek...