Vágy a szilfák alatt - 1946

1946. október 18-án tartotta a Nemzeti színház Eugene O'Neill színművének premierjét. Gábor Miklós, aki Eben nehéz szerepét kapta az előadásban, ekkor már egy éve túl volt Rettenetes szülők-beli nagy kiugrásán és második, teljes évadjában gyakorlatilag belekerült a mókuskerékbe: jöttek, szinte hónapról hónapra a különböző új szerepek francia vígjátékban, magyar klasszikusban, orosz klasszikusban, Shakespeare-ben...

A Zelk Zoltán által fordított O'Neill-darabot Gellért Endre rendezte. Szereposztása a következő volt - a színlap sorrendjében:

Cabot Ephraim: Balázs Samu

Simeon, a fia: Maklári Zoltán

Peter, a fia: Maklári János

Eben, a fia: Gábor Miklós

Abbie: Sulyok Mária

Fiatal lány: Tóth Éva

Hegedűs: Tompa Sándor

Sheriff: Mádi Szabó Gábor

Idézzük fel Benedek András kritikáját, megjelent a Budapest című folyóirat 1946. 10. számában. Úgy érzem, érdemes teljes egészében elolvasni - de előtte két kép az előadásból - forrásuk a Színházi Adattár:

Vágy a szilfák alatt

Milyen furcsa, filléres cím ez! Kastélyt képzelünk alá, befüggönyözött ablakokkal, unatkozó, kielégítetlen szépasszonnyal - s az író egy mázsás kövekből rakott amerikai farmházba vezet, amelynek kemény priccsein ritkán ábrándoznak a sziklás talaj napszítta, esőverte férfiai. Pedig az ő vágyaikról szól a darab. A hetvenhatéves Ephraim Cabot-ról, aki kemény és magányos, mint az Ótestamentum Istene, s bármennyire vágyódik is a könnyű élet, gondjait megosztó élettárs után, egyre magányosabbá válik. Három fiáról, akikből magához hasonló kemény férfiakat akart nevelni (azért is nevezte őket bibliai kőnévvel Simeonnak, Péternek és Ebennek) s akik kisiklanak markai közül. A két nagyobb elszökik aranyásónak Kaliforniába, őket odahúzza a könnyebb élet utáni vágy. A legkisebb, Eben a készbe akar beleülni, örökölni a nehéz munkával megteremtett farmot, s a mostohaanyát, akit vénségére vezetett haza az öreg. A mostohaanyát, Abbie-t, aki eddigi életében mindig idegeneknél szolgált, s aki legyűrve természetes irtózását, csak azért megy feleségül az öreghez, hogy végre otthona legyen valahol. A vén Cabot hamarosan rájön, hogy Abbie nem tudja eloszlatni magányát. Azt hiszi, hogy nem oly kemény, mint ő, s ha fiút nem szül neki, ki is rekeszti az örökségből. Pedig Abbie keményebb nála is: magába bolondítja Ebent, tőle majd fia is születhetik. Veszélyes játék, szenvedélyes szerelemmé válik, s ez a szerelem bizonyosságtételt kíván: Abbie megöli gyermekét. Így a bűnben s a vezeklésben egyesülhetnek Ebennel, a vén Cabot pedig most már igazán magára marad.

Amit az Amerikai Elektra már címében is elárult, O'Neillnek ez a korábbi darabja is a görög tragédiák komor pátoszát próbálja fölidézni. Cabot, Abbie és Eben hármasában könnyű felismerni az ókori mithoszból jól ismert neveket: Theseust, Phaedrát és Hippolytost. Sem ezek, sem azok nem reális figurák, hanem csupaszra vetkőztetett emberi indulatok testetöltött formáu. Cabot az alkotó, aki művét, a farmot azért teremti, társat azért vesz maga mellé, hogy ne legyen többé magános - s nem látja, hogy az alkotónak magánosnak kell maradnia. Abbie szeretőnek és élettársnak született - s nem látja, hogy ha a sors megtagadja tőle azt a kegyet, hogy hivatását betölthesse, csellel nem lehet változtatni rajta. Eben pedig maga a mohóság - s végtére be kell látnia, hogy amit megteremteni nem tudott, azt ellopnia nem szabad. Ez a három szenvedély izzik az apró, hétköznapi mondatok s a reális mozdulatok mögött, s a rendező, Gellért Endre, épp e reális részletek aprólékos kidolgozásával tette lehetővé, emelte szimbolikussá a darabot. Megkereste a szöveg mögött azokat a helyzet- és mozgás-elemeket, amelyek valószínűleg a szerzőben is csak ösztönösen szunnyadtak: a kurta szavakat odavetegető két testvér vacsora után pipáját tömködve beszél így. Eben akkor hátrál Abbie karjaiba, amikor a nagyranőtt szilfák magasságát méregeti. Ezer ilyen apró részletet említhetne az ember, ha a produkció egységes képéből külön tudná választani a szerző, a rendező és a színész munkáját. A színészek közül kétségtelenül Sulyok Mária alakítása födte leginkább a szerző elgondolását. Kemény, közönséges és szenvedélyes. Gábor Miklós méltó társa volt Eben szerepében, városi ember létére megtévesztő hűséggel játszotta meg a falusi ember lassabb, szögletesebb mozgását. Balázs Samu, mint Cabot, már sokkal nehezebben birkózott meg a feladatával. A három főszereplő mellett meg kell említeni a két Makláryt, a két idősebb testvér szerepében, akiknek egymáshoz hasonló mozgása, beszédmódja a szerző intencióinak megfelelően húzta alá a szinte állati sorban sínylődő elnyomottak egyformaságát. Varga Mátyás teljes illúziót keltő emeletes kőházat épített a színpadra, amely mögött a vad vidék és a ragyogó kék ég panorámája ad méltó keretet a drámának.

A legelső Shakespeare-szerep, 1946

Gábor Miklós legelső Shakespeare-szerepe Claudio volt, a Sok hűhó semmiért című darab figurája.

1946. június 7-én zajlott a premier a Nemzeti Színházban. Gábor Miklós neve ekkor már - túl előző évi hatalmas szakmai- és közönségsikerén - az egyik legjobban csengő név volt a fővárosi színház világában a fiatal színésznemzedék képviselői közül.

Básti Lajossal. Forrás: szinhaziadattar.hu

Az előadást - ahogy akkoriban a Nemzetiben szinte minden klasszikus darabot - Major Tamás rendezte.

A főbb szereplők a következők voltak:

Don Pedro: Básti Lajos

János, az öccse: Pataki Miklós

Claudio: Gábor Miklós

Benedek: Ungvári László

Leonato: Makláry Zoltán

Hero: Bánki Zsuzsa

Beatrice: Mészáros Ági

Galagonya: Bartos Gyula

Benedek András kritikáját idézem a Budapest című folyóirat 1946. 8. számából - csak kisebb húzásokkal:

Régi adósságát törlesztette a Nemzeti Színház, amikor kapuzárás előtt Shakespeare egyik darabját is felújította. Szerencsésen választott: nyár van már, a közönség mulatni akar. Sok hűhó semmiért - ez a cím is - idézzük Hevesi Sándor emlékét - olyan, mint egy egészséges kacaj. [...]

A főmese szinte valószínűtlenül naiv: Claudióval elhitetik, hogy menyasszonya, Hero nem ártatlan már, mire ő az oltártól löki vissza a lányt. Csodálatos, az átlátszó rágalomnak mindenki bedől, csak a szőrcsavaró Galagonya rendőrbiztos és bamba, kétbalkezes néprendőrei fogják el véletlenül a cselszövőket és derítik ki a "bűnkísértetet". Mélyebb és költőibb a másik mese: Beatrisz és Benedek tréfás szócsatája, szerelme és házassága. Félnek egymástól, gúnyolják egymást, de minden kapálódzás hiábavaló: őket az Isten is egymásnak teremtette. [...] Vajjon milyen pár lesz belőlük? Össze-össze fognak kapni még néhányszor, de unatkozni nem érnek majd rá, s mind a kettő újabb meg újabb értékeket fedez majd föl évek során a másikban.

Sem a néző, sem a színész szempontjából nem árt a figurák életét tovább gondolni a költő szavainál, hisz a költő is egészükben teremtette meg őket, s mindössze csak életük legjellemzőbb epizódjáról lebbentette föl a  fátylat: a többit magatok is elképzelhetitek. És valóban Mészáros Ági alakításában látjuk is ennek a bűbájos alaknak testét-lelkét. Dallammal és tánccal tölti meg a költő szavait, s nem azt csudáljuk, hogy Benedek belészeretett, hanem azt, hogy az összes többiek nem szerettek belé. A társulat többi tagja (Ungvári László mint Benedek, Básti Lajos mint Don Pedro, , Pataky Miklós mint János herceg, Gábor Miklós, mint Claudio, Bánky Zsuzsa mint Hero, Makláry Zoltán mint Leonato és Bartos Gyula, mint Galagonya) összehangolt együttes képét mutatta. Az összehangolás a rendező, Major Tamás érdeme, aki a játékot Háy Károly gyönyörű, stilizált Shakespeare-színpadán pergette le. Egyszerű, háromsíkú állandó díszlet ez, amely csak jelzi a színhelyet, a napsütötte Messinát, s amely nem próbálja leplezni ennek a játéknak a valószerűtlenségét, hanem éppen ellenkezőleg, aláhúzza. Két bokor közt egy pad - ez lehet kitűnő búvóhely, ha mindenki látja is - és lehet kápolna. Shakespeare díszletei a szavakban vannak, a szavakban, amelyeket annyira élveztünk Fodor József új fordításában, s díszlet csak annyi legyen, hogy ne zavarjon. Különösen itt, ahol Leonato hosszú, megrendítő tirádában kesereg lánya halála fölött, mikor ő is, s a jelenlévők is tudják, hogy lánya él. Ez a darab csupa játék, s összetörne, ha valaki a realitását nézné, valószínűen akarná rendezni.

Székely Júlia a Színház című hetilap 1946. 22. számában ezt írta, miután megállapította, hogy az előadásból hiányzik az igazi jókedv:

Még Gábor Miklós sem csillogtatta humorát, pedig tudjuk róla, hogy van humora. Egyébként sürgősen el kellene játszania Rómeót, erre a szerepre teremtették.

Hát, éppen Claudio szerepe hordozza magában a tragédiát, hiszen Claudio és Hero története csak hajszállal kerüli el a végzetes kimenetelt. Igaz, mielőtt a rágalom útjára indul, Claudio is egy gondtalan és szerelmes ifjú, jó cimborája a tréfamester Benedeknek, így vannak olyan jelenetei, amelyek még ezt az arcát mutatják.
Rómeót pedig nyolc év múlva játszotta el Gábor Miklós, már a Madách Színházban, bár csak beállóként. Tényleg megérdemelt volna valamelyik színházában egy olyan Rómeó-előadást, ahol jó rendezővel a kezdetektől ő próbálhatja végig a szerepet. 

Claudióval még fog találkozni: 1952-ben újra műsorára tűzi a Nemzeti Színház. Ekkor kettős szereposztásban, Kárpáti Zoltánnal felváltva találjuk a plakátokon. Ám a fellelt kritikák mindegyikének szerzője Kárpáti Zoltánnal látta az előadást, így - egyelőre - arról nem tudok beszámolni.