Rettenetes szülők 1945 - utoljára

Legalább is azt gondolom, hogy "utoljára". Bár lehet, hogy még kerül elő kritika, beszámoló, visszaemlékezés erről a legendás előadásról, ki tudja...

Lapozgassuk tovább a Művész Színház, 1945-1949 című almanachot, amiről már a múlt héten írtam. Több kritikát is közöl a Rettenetes szülők előadásáról, amelyek eredetileg 1945 őszén különböző sajtótermékekben jelentek meg.

Nagy Péter a Magyarok című lap 1945. 5. számában két Cocteau-előadásról írt együttes beszámolót. A másik darab a Szent szörnyetegek, amelyet Major Tamás rendezett, a női főszerepben Bajor Gizivel. Nagy Péter szerint mint irodalmi mű a Rettenetes szülők a nívósabb és az előadások közül is a Művész Színházé tetszett neki jobban. Olvassuk el írásának legfontosabb részeit (ebben, és a következő írásban kiemelés tőlem):

Egy anya betegesen szerelmes a fiába, s amikor észreveszi, hogy a fiú felnőtt és párt választott magának, öngyilkos lesz. Ezt komplikálja még az apa viszonya a fiú szerelmével, a nagynéni szerelme az apa iránt - van még hely a sokszög kiegészítésére?

[...]

Az előadások közül is a Művész Színházé az érdekesebb. Először is, mert egy új színész első vonalba ugrásának vagyunk tanúi: Gábor Miklós remeket alkot Michel szerepében. Minden hangja, mozdulata, szemvillanása az agyonkényeztetett, anyakomplexusos, de bájos fiúé - csak az utolsó, nagyon valószínűtlen haldoklási jelenetnek nem bír hitelességet adni ő sem. Ha kifogásunk van ellene, az külsőleges: túlöltözi a szerepet. De ezt észre sem lehet venni amellett, ahogy Uray Tivadar túlöltözi a magáét: az utasításban adott lompos, elhanyagolt öregember helyett egy angol divatlapból kivágott dzsentlmen sétál előkelően és oda nem tartozóan a darabon át. Sulyok Mária külsőségekben tökéletes és alakításának is erős fénypontjai vannak, de eléggé egyenetlen: sokszor monoton nyöszörgésbe vagy rikácsolásba fullad. Szörényi Éva sokszor volt már jó, de most méltó partnere Gábornak: nemcsak bájos, de szűziesen érzéki is, valóban el tudja hitetni nehezen hihető szerepét, a megvásárolt ártatlanságot. Csak akkor szerelmes sógorába, amikor a szöveg előírja.

A rendezés (Apáthi Imre munkája) gördülékeny, s a simán folyó előadás nálunk már jó rendezés; pedig súlyos hibái vannak. Először is, a rendezőnek kellett volna észrevennie s darabban rejlő szatíra lehetőségét. Nem vette észre, s a színészek eleinte drámát játszanak, majd a közönség fel-felcsattanó nevetése figyelmezteti őket és "kijátszanak" a darabból. 

A két "túlöltözött" férfi: Uray Tivadar és Gábor Miklós

Két megjegyzésem van a fenti kritikához. Az egyik: a Szörényi Éváról szóló utolsó mondatban a "sógor" helyett az "após", "leendő após" lett volna a helyes. De úgy látszik, a kritikust is megkeverték a sokszögletű "veszedelmes viszonyok"... A másik pedig az, hogy úgy tűnik, külön jelmeztervezője nem volt az előadásnak. Egyrészt nyilván anyagi okokból, hiszen alig pár hónappal a háború után vagyunk. Másrészt korábban egyébként is, legalábbis vidéken az volt a szokás, hogy az úgynevezett "társalgási" darabokban, amelyek nagyjából a saját korukban játszódtak, a színészek maguk gondoskodtak a színpadon viselt ruháikról. Talán itt is ezt a gyakorlatot folytatták. Korábban Sulyok Mária is elmesélte, hogy saját, otthonról elhozott pongyolájában játszotta végig a darab jó részét...

És akkor tényleg egy utolsó korabeli kritika a Haladás című lap 1945. október 1-jén megjelent számából, írta Pozsonyi László:

Cocteau-nak egyszerre három darabját ígérték színházaink. Íme színpadjaink le-és elfojtottságának eredménye. Sürgős tartozást kell behoznunk. A Művész Színház volt a legelevenebb és már tálalta is, méghozzá remek tálalásban, kis műanyaggal és pótlékkal keverten Cocteau legtöbb vihart kavart drámáját. A "Rettenetes szülők" alig néhány esztendeje még Párisban is botrányt kavart és betiltásokkal növelte sikerét. A fekélyeket, a test és a lélek sebeit villantja elénk s kothurnus alól meztelenre vetkőztetett héroszaival, fordított mithologiát játszat le előttünk és megmutatja az embert.

Apáthi Imre rendezésében a cocteau-i mű nekünk átadható lényege mind napfényre került, pedig a színészanyagban nem egy ellenállási gócot kellett leküzdeni. A saját fiába szerelmes anyát Sulyok Mária görög tragédiákra emlékeztető nagyvonalúsággal, szinte a görög maszk általánosító változtathatatlanságával projiciálta elénk. És ezt a maszkot mintha a második felvonás végén derűs vonalúra cserélte volna. Mikor fiát szerelmétől időlegesen visszaszerezte és anyai önzése diadalünnepet ült, tragikus éleken járt. Méltó partnerre lelt a fiatal Gábor Miklósban, aki hamisítatlan párisi siheder ideg és szerelmi skáláján futamozott végig s boldogságának összedűltekor szemünkláttára öregedett meg kamaszarca. Várjuk, lessük, tartani fogja-e az iramot?

A harmadik helyén lévő oszlopa az előadásnak Keresztessy Mária volt. Hosszas távolléte alatt a színpadi beszédtől kissé elszokott, de a benne égő átélés legyőzött minden külső akadályt: a darab megváltó és felemelő szólamát felejthetetlenül mondja el. Sajnos Szörényi Éva és Uray nem érezték eléggé a darab hamisítatlan párisi levegőjét. Megálltak a biztos szereptudásnál, a józan igyekezetnél, de nem lobogtak a többivel a darab biztos átélésében s nem adták hozzá azt a rejtelmes pluszt, a szédület és a belső borzongás meghiteltető pecsétjeit, amit a darab, ha kevésbé is, mint a többitől, tőlük is megkövetelt volna. A Magyar-Francia Társaság díszelőadásában színrekerült darab Budapest színházi életének mégis egyik legművészibb csemegéje.

Nem gondolom, hogy valamennyi Gábor Miklós-alakítást ennyire részletesen fogok tudni dokumentálni itt a blogban - ezt egyébként nem is muszáj szerintem. De ez az 1945-ös előadás, ez a szerep tényleg meghatározó szerepet játszott pályájának további alakulásában, ezért fordítottam rá kiemelt figyelmet. És mi már tudjuk a választ a kérdésre, amelyet az utolsónak idézett kritika szerzője feltett: igen, Gábor Miklós tudta tartani az iramot...

 

Rettenetes szülők - újra

Hosszú idő után újra visszatérek a Rettenetes szülőkhöz. Azt hittem, hogy már szinte minden sajtóvisszhangot megtaláltam és meg is mutattam mindkét változatával kapcsolatban, de nemrég meglepetés ért: a kezembe került egy könyv, ami nem is értem, hogyan bújt el eddig. Közben ugyanis, ahogy időm engedi, dolgozgatok a Gábor Miklós bibliográfián és így találtam rá a Szántó Judit által szerkesztett A Művész Színház, 1945-1949 című kötetre. Megjelent 1985-ben a Múzsák kiadó gondozásában, a Szkénétéka sorozatban, 501 oldalon.

A könyv egyik fele végigkíséri a rövid életű színház produkcióit dokumentumok (levelek, hivatalos iratok) és a korabeli sajtóban megjelent kritikák segítségével. Másik felében pedig négy évtizeddel később készült beszélgetések olvashatók az egykori előadásokban részt vett színművészekkel, rendezőkkel, más színházi emberekkel.

Ma a Gábor Miklóssal készült riportot szeretném megmutatni. Érdekessége, hogy erre a beszélgetésre már a Felvidéki Judit által jó három és fél évtizeddel később rendezett televíziós változat elkészülte után került sor, amelyben Gábor Miklós az apa szerepét játszotta. Így a riport, amely természetesen elsősorban az 1945 őszén bemutatott előadásról szól, érinti az 1981-es filmet is.

Mivel már elég régen került itt szóba a téma, röviden emlékeztetek rá, hogy a fiatal Gábor Miklós, hazaérkezve a világháború poklából a Nemzeti Színház tagja lett. A Művész Színház vendégszereplésre kérte fel, s az 1945. szeptember 21-én bemutatott előadásban a fiú, Michel szerepével robbant be valósággal a színházi világba. 1981-ben a darabból televíziós film készült Felvidéki Judit rendezésében, melyben Gábor Miklós az apát, Uray Tivadar egykori szerepét játszotta; a női főszereplő ebben a filmben Vass Éva volt.

Akkor itt van a Gábor Miklóssal készült riport, készítette Osgyáni Csaba [O. Cs.]. Előtte még annyit megemlítek, hogy a konkrét előadást Apáthy Imre rendezte, de szoros együttműködésben a színházigazgató (és tulajdonos) Várkonyi Zoltánnal, mint erről már volt szó korábban. 

Valamennyi szereplő a színpadon: Keresztessy Mária, Szörényi Éva, GM, Uray Tivadar, Sulyok Mária

GÁBOR MIKLÓS

[O. Cs.] Ön egyetlen szerepet játszott el a Művész Színházban, de azt kiugró sikerrel: a fiatal hőst Cocteau darabjában, a Rettenetes szülőkben. Hogyan került sor erre a vendégjátékra?

[G, M.] A részletekre már nem emlékszem, de az biztos, hogy semmiféle sztori nem kötődik hozzá. Még csak annyi sem. hogy egyszercsak csörgött a telefon, és... mivel akkoriban nem is volt telefonom. Várkonyit ismertem ugyan régebbről, magam is meglepődtem azonban, amikor erre a fontos szerepre felkért. Közvetlenül ezelőtt Ottót játszottam a Nemzeti Színház Bánk bán-előadásában, s nincs mit szépíteni a dolgon, magam is éreztem a kudarcot. Az, hogy a Rettenetes szülőkben végül is én játszottam a fiút, kettős csodának köszönhető. Először is annak, hogy Várkonyi - noha tudta, milyen jó szerepről van szó - lemondott arról, hogy saját magára ossza a szerepet. Másodszor pedig annak, hogy a szakmában akkor nyüzsgő sok-sok félig ismert vagy ki nem próbált ember közül éppen engem szúrt ki, akiről aztán bebizonyosodott, hogy méltó a szerepre. Ilyen szeme volt: mindenfajta előzetes próba nélkül, ráadásul egy eléggé szerencsétlen Bánk bán-előadás után felém nyúlt, és felmutatott belőlem valamit, amiről akkor magam sem tudtam.

[O. Cs.] Milyen elképzelésekkel állították színpadra a darabot, milyen koncepcióval? Szóval mitől lett ez siker?

[G. M.] Én azt hiszem, semmi különös nem volt abban az előadásban, semmiféle "kunszt". Akkoriban a francia drámának az a vonulata, amelyet például Giraudoux vagy Cocteau is képvisel, nálunk nemigen jutott színpadhoz. Az előadás tehát eleve az újdonság erejével is hatott. Kitűnő volt a szereposztás is, ha nem tévedek, Sulyok Máriának ez lett az egyik legemlékezetesebb alakítása; a nagynénit játszó Keresztessy Máriáról időközben méltatlanul megfeledkeztünk. Várkonyi nagyon jól ismerte ennek a darabnak az atmoszféráját. Többször kiszaladt Párizsba - akárcsak Major Tamás -, az akkori színházi élet központjába, ahonnan Jouvet-ék, Barrault-ék művészetének élményétől átitatódva lehetett visszatérni. Ennek a levegője, felszabadultsága kamatozott saját alakításaikban, rendezéseikben, a Művész Színház és a Nemzeti Színház előadásaiban.

[O. Cs.] Milyen levegője volt a Rettenetes szülőknek?

[G. M.] Várkonyi stílusérzékét dicséri, hogy tudta: ebben az előadásban semmiféle trükkre sincs szükség. A színészi játéknak kell érzékeltetnie a darab furcsa kettősségét: a klasszikus szerkezetbe foglalt, ám szinte a krimi határán járó bonyolult pszichológiai drámát. A Makrancos hölgy például a Fábri tervezte díszletek külsőségeiben is olyan játékos produkció volt, amelyik nemigen hasonlított, mondjuk, a háború előtti Nemzeti Színház Shakespeare-előadásaihoz. A Rettenetes szülőket viszont teljesen naturalista megvalósításban játszottuk. A történet, ugye, egy teljesen lerobbant, elhanyagolt polgári lakásban játszódik, a lakásban mindenhol szétdobált tárgyak, félig használt fehérneműk, pongyolák hevernek össze-vissza. Ne feledje, hogy mindez még 45-ben történt; egyszercsak az egyik előadáson egy patkány szaladt be a színpadra, megállt a színpad közepén, rémülten körülnézett, majd megfordult és kirohant. Keresztessy Mária észrevette, óriásit sikoltott, de az előadás egyébként rendben ment tovább. A felvonás után a színpadnál ügyelő tűzoltó elárulta, hogy ő látta a beszaladó patkányt. Megkérdeztük, miért nem zavarta akkor el, vagy egyáltalán, miért nem csinált valamit? Mire ő széttárta a karját: azt hittem a patkány is az előadáshoz tartozik.

[O. Cs.]  A közönség hogyan fogadta az előadást?

[G. M.] Nagy érdeklődéssel. A Művész Színház közönsége a polgárság, főleg az értelmiség köreiből verbuválódott, akik természetesen rohantak a színházba a hírre, hogy végre láthatnak Cocteau-t magyar színpadon. Akkoriban ráadásul még nehezen lehetett közlekedni, délután kezdődtek az előadások, a közönség így is igyekezett hazamenekülni sötétedés előtt. Ez a széria akkor tehát óriási sikernek számított, hiszen többszáz előadást csak később értek meg a darabok, amikor már jobban beindult az élet Budapesten.

[O. Cs.] Cocteau drámáját nemrég a tévében is láthattuk, csakhogy ön már nem a fiút, hanem az apát játszotta. Nem hívódtak elő önben a Művész Színház-i előadás reminiszcenciái?

[G. M.] De igen, bár ez egészen más produkció volt, természetesen, hiszen Vass Éva például egész más karakter, mint Sulyok Mária volt és így tovább. Ami azonban meglepő: a tévédráma felfogása nem sokban különbözött attól, amit annak idején Várkonyi ezzel a darabbal el akart mondani, s abban sem fedeztem fel sok változást, ami pedig a leghamarabb öregszik a színházban: a beszédmódban, a közvetlenség fokában. Úgy látszik, az, ami Várkonyi színházában az előadások hangvételét meghatározta, éppúgy nem aggott el, mint, mondjuk, a filmen Kabos Gyula játéka. Ma is érvényes, valódi, ma is elfogadom mint létező természetes emberi hangot. Ha régi felvételeket nézek vagy hallgatok - köztük a sajátjaimat is -, kevés alakítást tudok igazán élvezni, elfogadni ma is. Várkonyi azt kereste és találta meg a munkája során, aminek az idő, úgy látszik, nem árt.

[O. Cs.] Ön is hivatkozott már arra, hogy a Művész Színház igen sok színészt fedezett fel és röpített a magasba. Az ön pályáján is meghatározó jelentőségű volt-e az itteni vendégszereplés?

[G. M.] Ez volt az egyetlen vendégszereplésem a Művész Színházban, de kétségkívül kihatott az egész életemre. Új arcomat mutatta meg a világnak és saját magamnak is. Várkonyi rendezői módszere, a színházi légkör, a Rettenetes szülők értékes sikere visszaadta az önbizalmamat, melyet a Bánk bán-kudarc után nem tudom, egyébként hogyan nyerhettem volna vissza. Rendkívül sokat jelent, hogy amikor az ember szorult helyzetben van a pályán, akad-e ember, aki bizalmat kölcsönöz neki. Végülis a Művész Színházban köszöntött rám az első igazi nagy színpadi siker, a nagy kiugrás, s azért mindjárt másként érzi magát az ember, ha ilyesmit cipel a batyujában. Később még több ajánlatot is kaptam Várkonyitól, de időközben rengeteg elfoglaltságom akadt a Nemzetiben, s így elsősorban egyeztetési problémák miatt nem jött létre az új vendégszereplés. Nézőként azonban szinte valamennyi előadásukat láttam. Legélénkebben a színészi alakításokra emlékszem: Tolnayra, Darvasra, Pécsi Sándorra, akinek a Giraudoux-darabbeli szikrázó monológját - pedig fogalmam sincs már róla, miről szólt - mintha ma is látnám-hallanám. Nézőként tulajdonképpen furcsa kapcsolatom volt ezzel a színházzal: az én színházi eszményem valami más volt, én valami mást szerettem volna csinálni, de mindig valami hallatlanul nagy gyönyörűséget leltem abban, amit náluk láttam. S végül a pályámon mindig valami olyasmit szerettem volna megvalósítani, amiben az is benne van, amit ők csináltak. Szóval azt hiszem, sosem szakadtam el tőlük teljesen.

A beszélgetés végén még arról esett szó, hogy Gábor Miklós hogyan fogadta a Művész Színház megszüntetésének hírét - azt gondolom, ez a problémakör már túlmutat a mi témánkon. Így is hosszúra nyúlt a poszt, ezt kihagyom.

Viszont később fogok még mutatni néhány sajtóvisszhangot az 1945-ös előadásról ugyanebből a könyvből, amire ha kicsit későn is, de szerencsésen mégis ráakadtam. A fenti képet is ebből a kötetből koppintottam :)

Rettenetes szülők - összegzés

Felkerült a Felvidéki Judit által jó húsz éve képernyőre álmodott Rettenetes szülők kedvenc videomegosztó portálunkra. Örömmel adom közre a lehetőséget, mert azokban a hónapokban, amíg a blogban ez volt a téma, többen kérdezték, hogy hol lehetne megnézni. Akkor, mint lehetőséget, ajánlottam a NAVA-t, azaz a Nemzeti Audiovizuális Archívumot. De most nem kell elmenni otthonról, kényelmesen bármikor rá lehet kattintani a filmre :)

(Azóta sajnos szerzői jogi problémák miatt már nem megnézhető a film kedvenc videomegosztó portálunkon, úgyhogy kitörlöm a linket...)

Úgy gondoltam, ez az összegzés jó alkalom, hogy elkészítsem a téma összesített tartalomjegyzékét.

Aki már többször is megfordult itt, a Gábor Miklós emlékét őrizni és szétsugározni próbáló blogban, tapasztalhatta, hogy az utóbbi időszak kiemelt témája volt Cocteau darabja Gábor Miklós életében és pályáján. Egyrészt megpróbáltam utána járni az 1945-ös Művész Színház-beli előadás emlékeinek és sajtóvisszhangjának, illetve ugyanezt megtettem az 1981-bn készült televíziós filmmel is. Emellett pedig blogom csillagos óráit jelenti az a visszaemlékezés-sorozat, amelyben Felvidéki Judit rendező osztotta meg velünk a film előkészületeit, forgatását és bemutatását, kiemelten Gábor Miklós és Vass Éva személyére koncentrálva.

Mindez azt jelenti, hogy meglehetősen sok írás foglalkozik itt a blogban a Rettenetes szülők tárgykörével. Közöttük viszont könnyebben eligazodhatunk egy összesített mutatóval. Miközben csinálom, azt hiszem, még én is meg fogok lepődni, hány poszt is készült erről :)

De azért még itt is szeretnék két eddig meg nem mutatott sajtóvisszhangot idézni az 1945-ös előadásról. Először ez következik és a végére hagyom a tartalomjegyzéket.

Péchy Blanka Új tehetségek címmel megjelent cikkéből idézek, amely a Színház című hetilap 1946. évi 5. számában jelent meg. Amúgy négy fiatal színészről szól. A többiek: Ilosvay Katalin, Bánki Zsuzsa, Ruttkai Éva.

Péchy Blanka ilyennek látta Gábor Miklóst, mint Michelt:

Alakítást sajtó és közönség ritkán fogadott lelkesebb, osztatlanabb elismeréssel. Pedig színészi feladatnak korántsem volt egyszerű az agyonszeretett, agyondédelgetett, kényes helyzetekben vergődő fiatal fiú szerepe. Kevesebb tapintattal, ösztönnel és értelemmel még gyakorlott színész is könnyen elvéthette volna. Minden mozdulata élt és a helyzet szülte meg azt is, melyet írói instrukció szerint végszóra csinált, pl. amikor anyja ágyát rugdalja. Hibátlan alakítás volt.

Végül pedig maga Gábor Miklós ezt mondta - remélhetőleg az újságíró, egy bizonyos B. M. híven rögzítette szavait - 1946 tavaszán az alábbi riportban:

A kép is a Rettenetes szülőkből van, ilyen zakó volt a darabban Gábor Miklóson. Bár lehet, hogy nem pont színpadi a pillanat, készülhetett öltözőben is.

1946-ban tehát ezeket mondta Gábor Miklós:

Cocteau - igen, ez a figura "feküdt", nagyon könnyű volt a feladat. Hiszen ebben a műfajban éltem huszonhárom éves koromig. Megismertem és úgyszólván kinőttem  vadzseniket, betéve tudtam a leckét. Idegeimben éreztem Michel figuráját, a Rettenetes szülők valamennyi helyzetét évek óta magán tulajdonomnak láttam. A siker? - a siker nagyon jól esett; örültem, boldog voltam, - végre! - Önmagamat mintáztam. De éppen ez ijesztett meg. "Vigyázzunk" - mondtam - "ez az anyanyelvem..."

Következzen a TARTALOMJEGYZÉK.

  

                    RETTENETES SZÜLŐK

                              Művész Színház, 1945

Egy érdekes levél 1945-ből

Benne Gábor Miklós édesapja újságolja el egy zalaegerszegi régi barátjának fia nagy sikerét.

A Fényszóró c. színházi hetilap értékelése Gábor Miklósról

A Fényszóró c. lap értékelése a többi szereplőről

A Színház című hetilap kritikája

Az Új Magyarország kritikája, 1945

Bános Tibor színháztörténész az előadásról

Korabeli források alapján

Várkonyi és Apáthi, vagy Apáthi és Várkonyi

Várkonyi Zoltán, a színház tulajdonosa és Apáthi Imre, az előadás rendezője

Somlyó György levele Gábor Miklóshoz, 1945

Sulyok Mária mesél az előadásról, 1981

Gábor Miklós az előadásról, 1970-es évek vége

Gábor Miklós az előadásról, 1981

Ruttkai Éva emlékei

                    RETTENETES SZÜLŐK

                   televíziós változat 1981, rendezte Felvidéki Judit

Rettenetes szülők - újratöltve 1.

Alap-információk a televíziós változatról, stáblista

Újratöltve 2.

Három országos napilap a filmről

Újratöltve 3.

A három napilap kritikusainak véleménye a szereplőkről

Újratöltve 4.

Ahogyan én láttam - próbálkozás saját véleményem megfogalmazására

A Rettenetes szülők rendezője: Felvidéki Judit

Ez a poszt már az ő saját visszaemlékezés-sorozatát készítette elő

                        FELVIDÉKI Judit:

               Visszaemlékezésem a Rettenetes szülők forgatására

1. rész:

Előkészületek, színészválasztásának indokai

2. rész:

A televíziós filmek készítésének akkori mechanizmusa - Első érdemi találkozás Gábor Miklóssal és Vass Évával

3. rész:

Az első próbák

4. rész

A forgatás folyamata - A filmkészítés korabeli technikája - Gábor Miklós a forgatáson - Búcsú a későbbi együttműködés lehetőségével

5., befejező rész

Forgatás után - Az első közös megtekintés, konfliktusokkal - A film adásba kerülése és hatása - Díjeső a Veszprémi Televíziós Fesztiválon

Videomelléklet Felvidéki Judit írásához

Ez az írás mára voltaképpen okafogyottá vált, hiszen azóta a teljes film megnézhető kedvenc videomegosztó portálunkon. Azért a teljesség kedvéért idemásoltam a linket.

Hát, ennyi volt a Rettenetes szülők-téma. Eddig. Mert nem állítom, hogy nem térek vissza hozzá, ha találok valami fontosat/érdekeset!!!

Még mindig a Rettenetes szülők

Visszaveszem a szót Felvidéki Judittól azzal, hogy remélem, mindannyiunk örömére és szellemi gyarapodására folytatódni fog remek visszaemlékezése és sorozat lesz belőle.

Ma újra visszatérek az 1945-ös Rettenetes szülőkhöz, mint a kályhához, hiszen Gábor Miklós, a színész valójában ezzel az előadással indult, még ha nem is Michel volt legelső szerepe. A Széchényi Könyvtárban előkerült róla még egy csodás kritika. Úgy érzem, muszáj itt megosztani, nemcsak a pillanatnyi blogolvasók részére, hanem, kicsit nagyképűen fogalmazva, az utókornak. Így, digitálisan könnyebben visszakereshető lesz, mint a Nemzeti Könyvtár, vagy bármely más nagykönyvtár mélyén, eredeti folyóirat formájában. Persze az lenne az igazi, ha a színházi lapokat be lehetne szkennelni és a neten közreadni, mondjuk a Színházi Élet indulásától akár napjainkig... Úgy láttam, hogy éppen a Színházi Élet, ami egy 1914 és 1938 között létező képes hetilap volt, mikrofilm formátumban már megvan a Széchényi Könyvtárban, onnét simán be lehetne szkennelni. Persze a folytatásait, illetve társ-lapjait is, mint például azt az 1945 és 1948 között élő hetilapot, amiből most fogok idézni. Micsoda kincsesbánya lenne! Eddig egyetlen sajtóterméket találtam a Film Színház Muzsika előtti időkből, amelyet már digitalizáltak, ez pedig az 1945-ben indult és nem egészen két évet élt Fényszóró című lap.

E könyvtáros kitérő után térjünk vissza a Rettenetes szülők kritikájához, amelyet Székely Júlia írt és a Színház című hetilap 1945. évi 7. számában látott napvilágot. Olvassuk belőle a Gábor Miklósról, mint Michelről írott sorokat – összevethetjük a korábban idézett kritikákkal és Somlyó György levelével, bámulatosan egységes a kép:

Utoljára hagytuk az előadás nagy szenzációját, Gábor Miklóst. Ez a fiatal színész olyan, mintha a legnagyobb francia színpadokról került volna ide. Ízig-vérig francia fiatalembert játszott, francia modor, szellem, szenvedély, még a lompossága is franciás, meg a gorombáskodása. Szerepét tökéletesen megértette, mindent kihozott belőle, ami benne volt, az anyjával való különös kapcsolatot is, anélkül, hogy bántó, vagy ízléstelen lett volna. Sőt, igen helyesen azt játszotta meg, hogy maga sincs tisztában anyja valódi érzelmeivel, nem is érti azt és gyermeki ártatlansággal imádtatja magát az anyjával. De amikor megtudja, hogy szerelme megcsalja őt, az éretlen kisfiú szemünk láttára vénül néhány perc alatt érett férfivá. Megrázó percei vannak. Nagy drámai kitörése minden nézőt megrendített, de nekünk még ennél is jobban tetszett harmadik felvonásbéli jelenete, amikor fásultan, kimerülten, dermesztő nyugalommal közli szüleivel, hogy el akar menni Indokínába. Hangjából egy átvirrasztott, átkínlódott éjszaka minden szenvedése parázslik elő, egy kősziklának is megesik a szíve rajta. Sok, nagyon sokféle hangja van a darabban. Színes, érdekes, okos és szíve van. Óriási kiugrás.

A mai blogbejegyzést fejezzük be egy eddig még nem látott képpel. Ennél jobb minőséget a saját eszközeimmel nem tudtam produkálni, de szerintem így is érzékeltet valamit az előadás hangulatából :)

Gábor Miklós (Michel) a szerelmét,  Madeleine-t alakító Szörényi Évával

Vissza 1945-be, a Rettenetes szülőkhöz

Az elmúlt hónapokban sokat foglalkoztam Gábor Miklós első igazi nagy sikerével, kiugrásával 1945 szeptemberének végén, Michel-alakításával Cocteau: Rettenetes szülők című darabjában. Hogy akkor belekezdtem a témába, egyik inspirálóm a Zala Megyei Levéltárban feltalált Gábor Béla-levél volt. Kedves Olvasó, mielőtt tovább folytatod ez a posztot, kérlek, olvasd el, vagy ha már olvastad, fusd át újra EZT A RÉGEBBI ÍRÁSOMAT különös tekintettel a benne fotómásolatban megmutatott levélre. 

Már régóta szerettem volna hozzájutni az abban a levélben Gábor Béla által kiemelt Új Magyarország című újsághoz. Nos, a közelmúltban végre eljutottam az Országos Széchenyi Könyvtárba és megkaptam mikrofilmen a lap 1945-ös évfolyamát. Szerencsésen meg is találtam az illető cikket a szeptember 25-i szám 11. oldalán. Máthé Klára írása gyakorlatilag egy "szabványos" színikritika, amely először Cocteau-ról szól úgy általában, majd erről a darabjáról. Indokolja, hogy szerinte miért volt jó választás a szerzőnek ezt a darabját színre vinni a Művész Színházban, majd rátér a konkrét előadásra. Most csak Gábor Miklósról szóló mondatait idézem:

Az előadás kiugró eseménye, az egész magyar színészet nagy, komoly és örvendetes meglepetése: a fiatal Gábor Miklós. Ez az eddig névtelen színész most egyszerre úgy kiugrott, ahogy amerikai filmekben szoktuk látni: egyik napról a másikra a teljes ismeretlenségből az érdeklődés első vonalába került. Úgy keveri a kamaszos ösztönt és a tudatos felnőtt, komédiás rafinériát, ahogy csak az egészen kiváltságos tehetségek tudják.

Végül egy eddig nem látott kép a korabeli SZÍNHÁZ című hetilap 1945. évi szeptember 26-i számából. Úgy fényképeztem ki a bekötött évfolyamból, nyilván nem túl profi módon, de magában az újságban is eléggé elmosódott volt a kép. Viszont legalább láthatjuk együtt az előadás valamennyi szereplőjét a 2. felvonás egy drámai pillanatában:

Szörényi Éva, Uray Tivadar, Sulyok Mária, Gábor Miklós, Keresztessy Mária

Gábor Miklós 1981-ben beszél az 1945-ös előadásról

Ma térjünk vissza újra a Rettenetes szülők 1945-ös előadására. Az egyik korábbi, erről szóló posztban említettem, hogy emlékszem egy interjúra, amelyben Gábor Miklós francia filmélményeiről beszél, amelyek segítették Michel szerepének megformálásában.

Azóta sikerült ráakadnom az illető cikkre, amely a Film Színház Muzsika 1981. évi 52. számában jelent meg. Dalos László készítette az interjút, melynek címe: A derű órái – karácsonyi beszélgetés Gábor Miklóssal.

Íme, itt van az illető részlet (a képre kattintva kinagyítható): 

Ha mégis nehezen lenne olvasható, ki is gépeltem:

– Két tapasztalatom volt akkor, 1945-ben. Az egyik: ha olyan közegbe kerülök, amely valamilyen formában – nem tudom megmondani pontosan, miért – nem smakkol az én természetemnek, akkor görcsös leszek, erőlködöm. Ha esetleg ugyanazon a napon bekerülök egy más közegbe, mint ahogyan a görcsös Ottó után Várkonyi Zoltán légkörébe kerültem, a Művész Színházba: akkor spontán megoldódik minden. Úgy emlékszem arra a produkcióra, hogy az első pillanattól az utolsóig otthon éreztem magam benne. A nagynevű kollégák – Sulyok Mária, Uray Tivadar, Keresztessy Mária, Szörényi Éva – úgy fogadtak be, úgy segítettek, hogy valósággal lubickolhattam.

– Tehát a „horas serenas” közé tartozott a Rettenetes szülők?

– Bizony, az volt, derűs óra! Abban az évben talán a legnagyobb pesti siker. Huszonhat éves voltam, és színészként igazán akkor, 1945. szeptember 21-én születtem meg. A szerencse is kedvezett. Mert Cocteau és az egész akkori francia irodalom nekem kamaszkori élményem. És az akkori nagy francia filmek, Jean Gabin, Michèle Morgan… Tudtam, hogy azok az emberek hogyan élnek, milyen a mentalitásuk. Várkonyi Zoltán ugyanígy volt, ő annak előtte, ha tehette, kiment Párizsba. Ő fordította az Egy komédiás feljegyzései című Luis Jouvet-könyvet. Abban olvasható: „A színház egyetlen problémája a siker.” Ez bizony így igaz! Ha nincs akkor az a nagy siker, a Rettenetes szülők és én nem pottyanok bele, ki tudja, hogyan alakul a pályám…

 

Egy kis jegyzet: a Gábor Miklós szerint görcsösre sikerült Ottó-t a Nemzeti Színház Bánk bán előadásában formálta meg, melynek 1945. április 21-én volt a premierje – már abban együtt játszott a Melindát megszemélyesítő Szörényi Évával.

Legközelebb a Felvidéki Judit által 1981-ben rendezett televíziós változat kritikai visszhangjaiból fogok idézni.

Somlyó György levele Gábor Miklóshoz, 1945

Michel - Gábor Miklós. = Fényszóró 1945. 10.

Már több hete foglalkozom itt a blogban Gábor Miklós 1945-ös Michel-alakításával Cocteau: Rettenetes szülők című darabjában.

Ma álljon itt Somlyó György levele a Fényszóró című, korabeli "Film Színház Muzsika" 1945. évi 12. számából. Nem teszek mást, mint minden kommentár nélkül ide másolom a teljes írást, mert ehhez nem is szabad semmit hozzátenni, annyira tökéletes...

Egy költő levele a színészhez

Kedves barátom, Gábor Miklós!

A "Rettenetes szülők" előadása után nem volt időm bemenni öltöződbe, – amint az illik. Ezért most levélben köszönöm meg ezt az estét. De most sem, mint azt a magamfajtától illenék, "irodalmi" és műítészi fejtegetésekkel. Csak azt az érzést akarom közölni, amit játékod keltett bennem. S vajjon, ha való alajkában szemléljük, nem ez a kritikus legigazibb feladata-e, a művész és ő közötte az alkotáson keresztül létesült kapcsolat feltárása, – mégha az esetleg a felvetődő kérdések sokasága közt kitérőkbe téved s a pillanatnyi "tárgy"-tól messzi vezet is? A művészet igazi s mindig aktuális kérdéseihez bizonnyal mindig elvezet. Szóval: csak annyit akarok mondani Neked, hogy: irigyeltelek! Az ilyent többnyire jobbnak látják elhallgatni; de én, ha emlékszel, már a múltkor is mondtam Neked, a Bánk bán próbáján a szünetben. Igaz, akkor jobbára, mintegy személytelenül, színész voltodnak szólt s a kosztümnek, melyet én, fájdalom, csak képletesen ölthetek magamra. De ezúttal már személyesen Neked szól, nem a színésznek, hanem annak a remek színésznek, aki most már Te vagy s aki magadra tudod ölteni az egész életet is, mint a ruhát, elragadóan és kétségbeejtőn, – ami magamfajtának legfeljebb ha szavakban és ezáltal mintegy magamon kívül sikerülhet. Nekünk, íróknak valami "örökhöz", "maradandóhoz", más-hoz kell kapcsolnunk a kifejezést, melynek pedig eredendő fokán magából az életből kell sarjadnia. De Te magadban, saját esendő testedben, az élet és a pillanat boldog iramlásában villantottad fel ma este az ifjúság és a szerelem minden csudáját és minden nyomorát, minden illatát és minden verítékét. S amit legjobban irigyeltem, az a teljesség, a reális alak teljes azonosulása az elképzelttel: nem szavaltál, nem "mimikáztál", a lábad kisujja épp oly fontos és elhanyagolhatatlan volt, akár az arcod, minden ízed "játszott", egyforma izgalommal és jelentőséggel. Nem tudom, elfúló hangod, az egyszerre férfiasan gyötrött és gyermekdeden nyöszörgő fájdalom volt-e "valódibb" és feledhetetlenebb, vagy lábfejed görcsösen szenvedő és egyben mégis mulatságosan szeleburdi felhajlása, amikor kisemmizetten és elárultan anyád vállára dőltél, megkapaszkodva benne, az utolsó erősségben, de mégis úgy, mint aki már megkapaszkodni se kíván.

Boldog lehetsz. A legnagyobb jó jutott Neked, amiben részünk lehet: a sokféleség, hogy egy életedből teremthetsz sokat. Szüntelenül kiléphetsz a saját életedből, – és ki az, aki sokszor nem akarna kilépni belőle? – odahagyhatod mindazt, ami bánt, ami megoldhatatlan és elviselhetetlen és mindent megoldhatsz másutt, másvalakiben, – aki mégis mindig újra Te magad vagy, a Te hangoddal és mozdulataiddal. Száz formájában ragyogtathatod fel a mindig-egy életet, a szépet és a szörnyűségest, ahogy nagy költőnk mondja, a "kedvest és rettenetest". Meghalhatsz minden este újra és ezer életet élhetsz e földön. Még soknak szeretnék ily meghatott tanúja lenni, mint e ma estinek.

                                                                                          Somlyó György

És még mindig a "Rettenetes szülők"

Bános Tibor színháztörténész Regény a pesti színházakról című könyve jól sikerült kísérletet tett a magyar színháztörténet összefoglalására a Pesti Magyar Színház (a későbbi Nemzeti) 1837-es megnyitásától a második világháború időszakáig. Egy évtized múlva, 1983-ban adta közre munkájának folytatását Újabb regény a pesti színházakról címmel, amely egy, az előzőnél jóval rövidebb, de rendkívül fontos időszakról szól részletesen, az 1945 és 1949 közötti néhány évről.

Legutóbb már megmutattam belőle Várkonyi Zoltán és Apáthi Imre együttműködését a Művész Színházban. Egyik fontos előadásuk volt Jean Cocteau: Rettenetes szülők című kortárs francia darabja Apáthi rendezésében, amely Sulyok Mária frenetikus alakítása mellett meghozta az 1945 áprilisában huszonhatodik életévét betöltő Gábor Miklós nagy kiugrását, igazi nagy színésszé válását Michel, a fiú szerepében.

Már idéztem a korabeli Fényszóró című szakmai hetilapban Szegi Pál kritikáját róla és az előadás egészéről is. Most az Újabb regény... alapján más korabeli sajtóidézetek következnek, Bános Tibor szerkesztésében és értelmezésében.

A részletet kicsit előbbről kezdem, de így plasztikusabb lesz a helyzet is, amiben ez az előadás megszületett.

Az egyik legkomolyabb gondot számukra [Várkonyi, mint a színház tulajdonosa és Apáthi, mint főrendező] is az jelentette, hogy a külföldi színdarabok nehezen vagy alig hozzáférhetőek voltak. Magyarország hosszú évek óta el volt vágva a nagyvilágtól, előbb a háború, majd a romeltakarítás miatt alig lehetett külföldi darabokra, különösen persze izgalmas, jó darabokra szert tenni. Várkonyi egyik első nagy fogása, Jean Cocteau francia író Rettegett szülők című színjátéka volt, amelynek bemutatóját 1945. szeptember 21-én estére tűzték ki. Ezzel az előadással mutatkozott be főrendezői minőségben Apáthi Imre.

Bános Tibor először a Fényszóró kritikájából idéz mondatokat Sulyok Mária és Gábor Miklós alakításáról, amiket én teljes terjedelmükben már megmutattam itt, majd folytatja:

Egy másik kritikus "az előadás nagy szenzációjaként" említi Gábor alakítását, majd hozzáteszi: "Ez a fiatal színész olyan, mintha a legnagyobb francia színpadokról került volna ide. Ízig-vérig francia fiatalembert játszott, francia modor, szellem, szenvedély, még a lompossága is francia, meg a gorombáskodása. Szerepét tökéletesen megértette, mindent kihozott belőle, ami benne volt. ... Óriási kiugrás!"

Gábor Miklóst, aki huszonhét éves volt ekkor, rövid időn belül másodszor adta kölcsön a Nemzeti Színház. Előbb a Madách Színház egy nyári vígjátékában hívta fel magára a figyelmet, s most elérkezett felfedezésének döntő pillanata: visszavonhatatlanul a fiatal színésznemzedék legjelentősebb egyéniségévé lépett elő, akit társai már utánoztak is. Színészi példakép lett! "Nem vagyok Michel – Gábor Miklós színész a nevem" – jelentette ki büszkén és öntudatosan, úgy, ahogy ekkortájt minden hozzá hasonló, vele azonos korú pályakezdő, vagy még pályája elején tartó színésztől várni lehetett. [...]

Amikor a Színház című lap riportere arról faggatta őt [Gábor Miklóst], hogyan is történt, a legnagyobb nyugalommal magyarázta: "Éppen bútorokat cipeltem fel a földszintről emeleti lakásomba, amikor küldönc érkezett a Művész Színházból, hogy azonnal jelenjek meg. Félóra alatt elintéztük a szerződést." Ilyen szikár, egyszerű volt a története. Mindössze két hét állt a rendelkezésére. S még e bemutatóig zavarbaejtően rövid időt sem próbálta dramatizálni. Kurtán-furcsán ennyit mondott: "Nyolc éve vagyok színész." Színészi előélete azonban még a zaklatott harmincas évek végére s a még sötétebb negyvenes évek elejére esett. Neve már itt-ott feltűnt, de éppen csak feltűnt. Különösebb nyomokat nem hagyott maga után. Egy-két filmben is játszott, például Radványi Géza Európa nem válaszol című alkotásában; és őt is Pünkösti Andor szerződtette újonnan megnyíló színházához, ahol 1940. november 29-én Móricz Zsigmond: Kismadár című színművében egy kis szerepben mutatkozott be. Aztán elragadta a háború. Hároméves katonai szolgálat után, amikor felszabadult, a Nemzeti Színház szerződtette. Jelentős színésszé a Cocteau-darabban vált.

Eddig tart a részlet Bános Tibor könyvéből (amit ő kurzívval jelölt, azt én aláhúztam, mert itt a blogban az idézet eleve kurzív). Csak azt sajnálom, hogy nem dokumentálta pontosabban az idézetek forrásait.

Most képet sajnos nem tudok mutatni, teljesen kifogytam belőlük, de a korábbi posztoknál vissza lehet nézni néhány szép felvételt.

Talán már túl sokat foglalkoztam itt a blogban ezzel az előadással és szereppel, de tényleg rendkívüli fontosságú volt Gábor Miklós pályáján. Ráadásul évtizedekkel később megadatott neki egy méltó "utójáték" – erről is lesz majd szó később. De még előtte Somlyó György 1945-ben hozzá írt levelét mutatom meg, ez lesz  a következő poszt.

Rettenetes szülők - Várkonyi és Apáthi, vagy Apáthi és Várkonyi

Apáthi Imre (Forrás: szineszkonyvtar.hu)

Elmúlt alkalommal Gábor Miklós Várkonyi Zoltánról szóló visszaemlékezéséből idéztem, melynek lényege az volt, hogy a Rettenetes szülők próbái alatt "Várkonyi csinált belőlem színészt". A darabot magát ugyan Apáthi Imre rendezte és megpróbáltam kicsit elmélkedni azon, hogy vajon ebben a munkában milyen viszony lehetett a rendező és Várkonyi, mint a Művész Színház tulajdonosa között. Valamennyire ráéreztem a lényegre, mert azóta került a kezembe Bános Tibor: Újabb regény a pesti színházakról című könyve, amelyben a következő mondatok olvashatók:

[Várkonyi Zoltán] Apáthi Imrét választotta a színház főrendezőjének, akivel korábban, a negyvenes évek elején a Nemzeti Színházban kötött barátságot. [...]

Ettől kezdve négy esztendőn át, amíg a Művész Színház létezett, kettejük között olyan termékeny, művészi-partneri-baráti viszony teremtődött, amely valósággal egybemosta teljesítményeiket. Az egyik bemutatót plakát-, vagyis papírforma szerint Apáthi, a következőt Várkonyi rendezte. Valójában mindketten részt vettek a közös munkában, segítették, sőt inspirálták egymást. Mindig Várkonyi volt a nagyvonalúbb és a türelmesebb. Száz meg száz ötlet született az agyában, ezek csapongva kergették egymást. Apáthinak kellett rendet teremteni köztük. Mindig ő végezte az aprómunkát, a kézművesség mestere volt. Amit Várkonyi a fehér asztal mellett vagy a színház előcsarnokában, a ruhatári pultnál a próbák szünetében kigondolt, Apáthi "rakta fel" a színpadra. Ő volt a kivitelező, mert Várkonyi feje akkor már egészen másutt járt. Ideális alkotó páros volt az övék, amely a Művész Színház eredményeiben és sikereiben, próbálkozásaiban és kudarcaiban is mindvégig megmutatkozott.

Azt gondolom, Gábor Miklós a múltkori interjúban csak azért nem szólt Apáthiról, mert a beszélgetés kifejezetten Várkonyi Zoltánról szólt, az ő életművét összefoglaló kötet számára készült.

És ha már kezembe került Bános Tibor könyve, amelynek borítóján éppen Gábor Miklós látható Bánki Zsuzsával egy másik darab próbáján, fogok még idézni belőle érdekes dolgokat a Rettenetes szülők idejéből.

Gábor Miklós a Rettenetes szülőkről

Sulyok Mária után Gábor Miklós beszél a Rettenetes szülők 1945-ös előadásáról. Szavainak forrása a Várkonyi Zoltánról szóló kötet (Budapest, 1980, Magyar Színházi Intézet, Népművelési Propaganda Iroda, megjelent a Szkénetéka sorozatban). Az interjút e könyv számára Bors Edit (BE) készítette. Én most itt csak azt a részletet idézem belőle, ami erre az előadásra és előzményeire vonatkozik.

BE: 1941-ben találkoztak először, a Madách Színházban. Fiatalok voltak, huszonkét és huszonkilenc évesek...

GM: Pillanatokig voltam a Madáchban – katonának vittek. Amikor Várkonyi Hamletet játszott, én a fronton voltam, csak hírét hallottam a nagy alakításnak. 45-ben aztán, bizonyos baloldali kapcsolatok révén, Gobbi, Major, Várkonyi közelébe kerültem. Valamiféle barátság is született, annak ellenére, hogy ez a most már kicsinek tűnő korkülönbség akkor jóval nagyobbnak hatott. Nekem ők felnőttek voltak, én pedig gyerek. Komoly sikerek álltak mögöttük, befutott, nagy emberek voltak – felnéztem rájuk.

A felszabadulás után rögtön óriási bukással kezdtem a pályámat – akkor még nem is tudtam, mekkorával – a Nemzeti Színházban. A Bánk bán Ottója volt az a félresikerült szerep. Nem véletlen, hogy a következő darabban, a Viharos alkonyatban még csak nem is az első, de a második diákot osztották rám. Mégis, Várkonyi még azon az őszön meghívott vendégszereplésre a Művész Színházba, Cocteau Rettenetes szülők-jének fiú-szerepére. Ez döntő esemény volt. Egyszerre megváltoztatta az életemet és pályámat. Várkonyi megtalálta a hozzám illő kulcsot. A talpamra állított – színészt csinált belőlem.

BE: Mi volt ez a kulcs, és hogyan használta?

GM: Én nem is tudom. Soha nem esett szó köztünk elvi dolgokról, semmi különleges felfedezést nem tett velem kapcsolatban. Rettenetesen tudott hinni emberekben, rajongani értük; talán ezzel a hittel segítette ki belőlem a színészt. Akkoriban lehetetlen körülmények voltak, délután játszottunk, a színházak üresen kongtak, éjszaka nem lehetett az utcán járni, közbiztonság sehol. Várkonyi lakásán próbáltunk, sokat beszélgettünk. A próbák végére már örömmel, biztonsággal tudtam játszani, és ez sorsdöntő volt további pályámra nézve. Mire visszamentem a Nemzetibe, már nem a második diákot játszottam, hanem éppen Várkonyitól vettem át a Szent Johanna Dauphinjének szerepét.

Eddig tartott az idézet. Azt már én fűzöm hozzá, hogy magát az előadást nem Várkonyi rendezte, hanem Apáthi Imre – de nyilván a Művész Színházat vezető Várkonyi hatása is erős volt a fiatal Gábor Miklósra. Várkonyinak mindenképpen szívügye lehetett a Rettenetes szülők: Sulyok Mária mesélte, hogy a darabot is ő hozta Párizsból, Jouvet színházából, ahol 1938-ban a fiú szerepét Jean Marais játszotta. Egy másik forrásban azt olvastam, ellenőrizni ugyan még nem sikerült, hogy Michelt eredetileg saját magának szánta. Ráadásul, ha az ő lakásán folytak a próbák, akkor még érthetőbb, miért fogalmazott úgy Gábor Miklós, hogy e darab színpadra állításának idején Várkonyi "csinált belőle" színészt.

A rövid visszaemlékezésben Gábor Miklós is említette a valóban "rettenetes" körülményeket, a közbiztonság hiányát – nyilván ezért kísérte haza az előadások után Sulyok Máriát, ahogyan az előző részben a színésznő visszaemlékezéseiben olvashattuk. És akkor még ott voltak a patkányok is... Mindezek ellenére színháztörténeti jelentőségű előadás született és Gábor Miklós is egyszerre a figyelem középpontjába került. Ahogyan apja írta a közelmúltban idézett levelében: a színházi világban ma Budapest legtöbbet szereplő neve a fiamé...

Végül itt egy szép kép a darab ifjú szerelmespárjáról: Michel – Gábor Miklós, Madeleine – Szörényi Éva:

Forrás: Fényszóró 1945. 10.

Sulyok Mária a Rettenetes szülők-ről

Maradjunk még néhány poszt erejéig a Rettenetes szülők 1945-ös előadásánál, hiszen meghatározó pillanata lett/volt Gábor Miklós pályájának. A mai folytatásban Sulyok Mária emlékezik azokra az időkre.

A színésznő pályafutásáról Sas György készített egy interjú-sorozatot a Film Színház Muzsika 1981-es évfolyamában. Ennek 6. folytatásából idézek:

Sulyok Mária:

Azt hiszem, Gábor Miklós színészi tehetsége és intelligenciája fényesen igazolódott ezekben a szerepekben. Hogy olyan jól megismertük egymást, részük volt a Művész Színházban együtt eltöltött hónapoknak. Egyfelé laktunk, és minden előadás után hazáig kísért. Közben rengeteget beszélgettünk. 1945-ben sok beszélgetnivalónk volt a színházról. Akkor a közönség számára is színházat látni annyit jelentett, mint a sötétség után a világosságba lépni. Még akkor is, ha maga a Cocteau-darab költőiségével együtt eléggé sötét dráma volt.
[Kis megjegyzés: az első mondat nemcsak a Rettenetes szülőkre, hanem az egy évvel későbbi Vágy a szilfák alatt előadásra is vonatkozik, amelyben szintén Sulyok Mária és Gábor Miklós játszották a főszerepeket a Nemzeti Színházban.]

Sas György:

Sötét, bizony. Yvonne és fia közt feje tetejére állított Oidipusz-dráma játszódik le. Itt az anya lesz szerelmes a fiába és ez a szenvedély megöli őt. A tragédiát súlyosbítja, hogy a fiú viszont ugyanabba a lányba szeret bele, aki az apjának a szeretője.

Sulyok Mária:

[...] A Rettenetes szülőket különben Várkonyi Zoltán, aki a Művész Színházat megalapította és igazgatta, egyenesen Párizsból, Jouvet színházából hozta. Sikeres előadásainknak, emlékszem, hívatlan látogatói is voltak: a színház épületében hihetetlen mértékben elszaporodott patkányok. Ami nem is csoda, hiszen a Paulay Ede utca a bőrkereskedők utcája volt.

A cikknek ezen a pontján Sas György ugyanazt a méltatást idézi a Fényszóró című lap korabeli kritikájából, amit én is megmutattam az elmúlt alkalommal, s amelyben szóba került Yvonne pongyolája, mint lelkivilágának jelképe.

Forrás: Fényszóró 1945. 10.

Ehhez Sulyok Mária a következőket fűzte:

Érdekes, hogy a színpadi pongyolám feltűnt a kritikusnak. Amikor megkezdtük az előkészületeket a bemutatóra, kikerestem otthon egy viseltes pongyolát, hogy a próbákon kíméljem a ruhámat a piszkolódástól. Később érdeklődtem Apáthi Imre rendezőtől, hogy milyen lesz a színpadi jelmezem. Ő végigmért és kijelentette, hogy az én saját tulajdonú slafrokomnál alkalmasabbat el sem tud képzelni; az már olyan jól "összeszokott" velem a próbákon. Ebben is játszottam végig az előadásokat.

Hát ennyit mesélt Sulyok Mária, legközelebb Gábor Miklós következik.

Rettenetes szülők 1945 - az előadás

Az elmúlt alkalommal egy korabeli kritika részletét idéztem Cocteau: Rettenetes szülők című darabjának 1945 őszén a Művész Színházban bemutatott előadásáról: azokat a mondatokat, amelyek Gábor Miklósra vonatkoztak, akinek 26 évesen ez volt az első igazi nagy színházi sikere.

Hogy érzékeljük, ez a fantasztikus színészi alakítás milyen környezetben született meg, olvassunk el együtt még néhány bekezdést Szegi Pál kritikájából, amely a Fényszóró című, színházzal, filmmel, zenével, képzőművészettel foglalkozó, Balázs Béla által szerkesztett, első évfolyamában járó folyóirat 1945. évi 10. számában jelent meg.

Csupa pattanásig feszített szenvedély izzása ez a darab. A feszültség vad atmoszférája szétrobbantaná a dráma kereteit, ha Cocteau "játékossága" nem érezné a tragédiák visszáját, a minden tragédia mélyén felgyülemlő keserű komédiát is. A sors iróniája szólal meg a vad játékban, amikor a tragédia egy-egy pillanatra megdöbbentő és váratlan szellemességgel átcsap komédiába. Nem áttolódik, hanem átszikrázik, hogy utána újra visszacsapjon a fekete iszonyat mélyvizeibe. Így kap a tragédia itt-ott komikus reflexet, de ez csak fokozza a dráma emberi keserűségeit.

Apáthi Imre rendezőről és az előadás képi világáról:

Hogy a cocteau-i szöveg izgalmas finomságaiból és szellemességéből semmi sem veszett el, elsősorban a kitűnő rendező érdeme. Tökéletes érzékkel teremtette meg a cocteau-i költészet színpadi akusztikáját. Upor Tibor díszlete a maga kispolgári csúnyaságában – atmoszférát teremt. A barna tapétás falak, a csúnya rokokó-függöny, az empire-keretes tükör, a barna tábori pléddel letakart sezlón ijesztő, penetráns természetességgel fejezi ki azt a rendetlenséget, mely a közöttük élő emberek lelkében élősködik. Jelképes erejűek a kosztümök is. Az anya gyűrött, éjjel-nappal viselt szennyes-szürke pongyolája a sivár kétségbeesés jelképe. De jelkép az a magas, harcias cilinder-csákó is, melyet az anya elveszett gyermeke visszahódításakor visel. S milyen finom rendezői ötlet, hogy a vesztes csata után ezt a kalapot ott látjuk a komód egyik vázájára húzva a limlomok között!

A szereplőkről:

Forrás: Fényszóró 1945. 10.

 Yvonne – Sulyok Mária:

... most a színészi varázshatalomnak olyan drámai erejű nagysága áradt belőle, melyet a kivételes színészek is csak ritkán tudnak megmutatni. Az őrület változó végletei szerint tud olyan lenni, mint egy rekedt kofa, aki botrányt csinál, s a reménytelenség pillanataiban fel tudja idézni a kétségbeesés süketnéma csendjét. Megszépül akkor, amikor egy pillanatig, vagy egy félnapig azt hiszi, hogy visszaszerezte gyermekét. A boldog mosoly szelíd fölényében szinte újjászületik. De tud visszataszítóan csúnya is lenni, mikor szennyes pongyolájában az indulatok kanális-szörnyeivel viaskodik. Karikás, dúlt szemeiben, vad, kócos arcában félelmetes szörnyetegek laknak.

Georges – Uray Tivadar:

Az apa nehéz szerepét Uray Tivadar játssza. Kimért elegancia. Ez a lénye. Pózol. Ez már kicsit a szerepe is. A pózolás emberi drámáját játssza le. Megilletődve, meghasonolva pózol. Valamit védenie kell a pózolással. Az elszánt hazugságot csak ennek a póznak fensőbbsége által teremtett atmoszférában tudja végighazudni. Minden percben érezzük a belső összeomlás veszélyét. Erősen egyéni színezete mellett is tökéletes színészi alakítás Uray Tivadar apafigurája.

Madelaine – Szörényi Éva:

Szörényi Éva szépsége pompásan ható, remek színfolt a komor játékban. Üde, elragadó. Játéka néha kicsit bágyadt, de tiszta és sokszor már igazi drámai erő is árad belőle. Legszebb abban a jelenetben, melyben a lépcső alján állva, kétségbeesve s mégis valami nehéz tétova gyöngeséggel úgy kapkod fölfelé, a lépcsőn eltűnő gyerek-kedvese után, mint a vízbefúló kaphat a szalmaszál után.

 Léonie – Keresztessy Mária:

Keresztessy Mária nem tudott megbirkózni a kemény Leonie nagyon nehéz arkangyal-szerepével.

Legközelebb Sulyok Mária, majd Gábor Miklós mesél az előadás létrejöttéről és az akkori körülményekről.