A közelmúltban megpróbáltam röviden, adatszerűen összefoglalni Gábor Miklós és Vámos László – mint színész és rendező – együttműködését teljes pályájukon keresztül.
Mint írtam, a Hamlet előtt két közös munkájuk volt, mindkettő a klasszikus repertoárba tartozott – Victor Hugo: A királyasszony lovagja és Beaumarchais: Figaro házassága című darabjai 1956-ban, illetve 1958-ban.
Az 1962 januárjában bemutatott Hamlet próbái előző év októberében kezdődtek el, ám Gábor Miklós már legalább 1961 tavasza óta tudta, hogy hamarosan Hamletet fog játszani.
1961. március 15-én ezt írta naplójába:
V. L. attól fél, hogy én "érdekesre" játszom – én attól, hogy ő Schillerre rendezi majd a Hamlet-et.
Böngésszük tovább Gábor Miklós: Tollal című könyvét:
1961. december 1.
Nagyon jó próbák. V. L.-val vannak néha vitáink, de hát a feszültséget muszáj időnként levezetni. Jó rendező, makacs és tisztességes, valóban ritka képességekkel.
1961. december 12.
– Miért kiabál például V. L. rendezés közben? – meséli a fiatal segédrendező. – Ül a nézőtéren, figyeli a színpadot, és közben bántja a szemét, hogy K. segédszínész nem jó helyen áll. Nem akarja zavarni a jelenetet, ezért csak integet a sötétben, és magában suttogja: "Balra! K. balra!" – de csak magában, érted? Ezt megteszi háromszor-négyszer, nem tud megszabadulni a képet zavaró némaszereplő látványától, végül elveszti a fejét és felüvölt: "K. Balra!" K. persze megsértődik, mert ő nem tudja, szegény, hogy V. L. tulajdonképpen már negyedszer vagy ötödször szólt rá.
A próbán, sajnos, az emberi gyengédség és udvariasság néha át kell hogy adja helyét a vademberek szelidítetlen indulatvilágának. Csak az sértődik meg ilyenkor, aki nem tudja, micsoda gyötrelem egy jó érzékű rendező számára egy rosszul elhelyezett alak a színpadon. Ez az alkotó érzékenység többet ér, mint a puszta emberi érzékenység.
V. L. nagyon jó rendező. Mindenesetre makacs kitartás dolgozik benne – ez, úgy látszik, a rendező egyik legfontosabb tulajdonsága, és elrejti sebeit, melyeket munka közben kap. Ez tisztességes dolog.
1961. december 15.
V. L.-val most nagyon jól dolgozunk együtt. Minden próba konkrét eredményeket hoz.
 |
| A Hamlet próbáján |
1961. december 19.
Még a szöveget se tudom tökéletesen, de gyakran türelmetlen vagyok, játszani szeretnék már, nem próbálni. Ilyenkor már csak bizonyos pontokat kellene csiszolgatni, bizonyos – főleg több szereplős jelenetek ritmusát kellene gyakorolni, minden egyéb fölöslegesnek tűnik, hiszen már úgy érzem, hogy "én vagyok Hamlet", a legfontosabb már megvan. Persze be kell még gyakorolni egyes részletek, főleg monológok zenei ritmusát, éreznem kell az egységeket. Bizonyos ritmusokra úgy kell felugrani, mint vágtatás közben a lóra, elkapni egyből a vers meghatározott, pontos iramát, ahogy az artista elkapja a lebgő kötelet. De ezen kívül már csak azt kívánom, hogy játszhassak, megállás nélkül. Nemcsak azért, hogy végre megérezzem, milyen is a szerep – egyelőre még ismeretlen – egésze, hanem azért is, hogy ne legyen már más kapcsolatom a világgal, mint színpad és nézőtér kapcsolata. Csak kelletlenül engedelmeskedem V. L.-nak, aki a részpróbákon is teljességet kíván, nem tudja, hogy ilyenkor az erőltetett hitelesség nem próba, nem valóban előrevivő kutatómunka, hanem kedvetlen produkció, hogy őt megnyugtassam. Többet ér, ha egy szék pontos helyét megállapítjuk, ha egy párbeszéd-töredék mechanikus ritmusát begyakoroljuk, mint ha kiválóan eljátszom neki a nagymonológot, ami úgyis egészen más lesz majd, ha a darabban, a maga helyén, egészen más lelkiállapotban kerülök szembe vele. Megcsalja önmagát, megcsal, elkedvetlenít engem, mert úgy érzem, hogy meg kell őt győznöm valamiről, amiről neki szereposztás előtt kellett volna meggyőződnie, hogy most már velem együtt kockáztasson. V. L.-ból hiányzik kissé a játékos lazasága, a nemtörődöm készenlét az élvezetre, és a fogékonyság valami iránt, ami nem pontosan értelmes.
1962. február 10.
Én a Hecuba monológot akkor mondom jól, ha felidézem magamban V. L. egy arcát. (Először a háziszínpadon oldottam meg ezt a monológot, talán azóta se fénylett úgy. Fél szemmel magam előtt láttam, elég közel, V. L. nem túlságosan kifejező arcát, ahogy önmaga nehézkesebb anyagával küszködve félretorzult, hogy követni tudja az én szenvedélyeim hullámzását, illetve ketten hajtottuk előre egymást, hol ő volt előbb, hol én, arckifejezése nem volt meggyőző, és igaz, ügyetlen rendező-arc volt, csak görcsös fintorokkal, karikatúraszerű vonaglásokkal tudta kifejezni, mit akar, és mégis, vagy talán éppen ezért, szinte irigylésre méltó karikatúraszerűsége miatt – ameddig mi, színészek, sose merünk elmenni – megéreztem benne a megállás nélkül zuhogó szenvedés áradását, úgy kísérte játékomat, mint az autókísérők a bicikliversenyzőket. Ma is, ha magam elé idézem ezt az arcot, mintha gyönyörűen síró hegedűkre bízhatnám magam, csak engednem kell, megy minden.)
A Hecuba-monológot már egyszer megmutattam a blogon, ITT LEHET MEGNÉZNI újra, a poszt legvégén, most már ennek a leírásnak az ismeretében.
Befejezésként olvassunk bele a már a múltkor is említett "Meghal Vámos László és mindenki..." című Gábor Miklós-írásba. Ez is Gábor Miklós kegyetlen szépségű és őszinteségű írásai közé tartozik – illetve rosszul mondom, hiszen rá legelső sorban ez a kíméletlenségig menő őszinteség – saját magával szemben is, sőt legfőképpen! – a jellemző. Mivel visszaemlékezés egy meghalt kollégára, rokonítani lehet a "Szerelmeslevél Bajor Gizihez" című írásához, ami a Bajor Gizi játékai címmel 1971-ben megjelent könyv bevezetőjeként meglehetős hullámokat kavart ugyanezzel a kegyetlen őszinteséggel. A Vámos Lászlóról szóló visszaemlékezésből nagyon nehéz részletet, részleteket idézni, annyira egy tőről fakadt az egész, így elsősorban azt ajánlom az érdeklődőknek, keressék meg egy könyvtárban a Vámos László emlékkönyvet (címe: A tanár úr, jelzete: 792 T 26) és olvassák el az egészet. Hogy mégis érzékeltessek valamit belőle, idemásolom a végét, Gábor Miklós saját kiemeléseivel; ennyit talán ki lehet operálni belőle a lényeg nagyobb meghamisítása nélkül:
... ez a V. L. úgy szerette és úgy csinálta a színházat, mint a gyerek. A kigyúló lámpa kör alakú fénye a vörös bársonyfüggönyön, amikor megszólal a zene, a nagy gesztusok és szavalatok, a harsonák hangja, a pajzsos katonák lábának dobbanása a deszkán, a tragédia égnek tárt karja, arcukat tenyerükbe rejtő fájószívű anyák földre omlása, a maszk és a rútság és a szépség! Ez hozta lázba – igenis: lázba! – Vámos Lacit(!) És a színészek, mi hoztuk őt lázba! Mi, akikkel annyi jót tett, akiket sikerre vitt! Minden évtizedben volt egy vagy több olyan kiemelkedő előadása, amelyre nem úgy emlékszünk, mint rendezői teljesítményre, hanem mint egyik vagy másik színész alakítására. Sztár- és sikercsináló rendező volt V. L., a mi rendezőnk volt, színészeké. Hát kapjátok össze magatokat, emberek! Vámos Laci meghalt! És ha mást nem tudunk, mondjuk szépen a darabcímeket ... és a színészek neveit ... meg a színésznők neveit ... A Királyasszony lovagja ... Figaró ... A vágy villamosa ... Hamlet ... III. Richárd ... Vihar ... Tragédia ... Hegedűs a háztetőn ... A két árva ... és Soós Imre ... Uray Tivadar ... Greguss Zoltán ... Kiss Manyi ... Márkus László ... Pécsi Sándor ... Béres Ili ... Kalocsay Miki ... Kútvölgyi Erzsi ... Psota Irén ... Tolnay Klári ... Bessenyei Feri ...
Mindehhez záró megjegyzésként csak annyit teszek hozzá, hogy Gábor Miklós szavai az 1962-es Hamletre is igazak, sőt, talán erre a Vámos László-rendezésre a legigazabbak, miszerint az előadást elsősorban Gábor Miklós alakításáról tartja számon az emlékezet. Ezért is gondoltam, hogy kis blogomban megpróbálom hangsúlyosan felidézni Vámos László alakját.
És még egy adalék: a wikipedia szerint Vámos László emléktáblája Budapesten a Katona József utca 27. számú házon található. Hosszú évtizedekig ebben a házban élt Gábor Miklós, neki is van ott márványtáblája. Szomszédok is voltak ezek szerint, bár az a ház meglehetősen hatalmas, lehet, hogy szomszédként nem is futottak össze...
