Rettenetes szülők 1945 - utoljára

Legalább is azt gondolom, hogy "utoljára". Bár lehet, hogy még kerül elő kritika, beszámoló, visszaemlékezés erről a legendás előadásról, ki tudja...

Lapozgassuk tovább a Művész Színház, 1945-1949 című almanachot, amiről már a múlt héten írtam. Több kritikát is közöl a Rettenetes szülők előadásáról, amelyek eredetileg 1945 őszén különböző sajtótermékekben jelentek meg.

Nagy Péter a Magyarok című lap 1945. 5. számában két Cocteau-előadásról írt együttes beszámolót. A másik darab a Szent szörnyetegek, amelyet Major Tamás rendezett, a női főszerepben Bajor Gizivel. Nagy Péter szerint mint irodalmi mű a Rettenetes szülők a nívósabb és az előadások közül is a Művész Színházé tetszett neki jobban. Olvassuk el írásának legfontosabb részeit (ebben, és a következő írásban kiemelés tőlem):

Egy anya betegesen szerelmes a fiába, s amikor észreveszi, hogy a fiú felnőtt és párt választott magának, öngyilkos lesz. Ezt komplikálja még az apa viszonya a fiú szerelmével, a nagynéni szerelme az apa iránt - van még hely a sokszög kiegészítésére?

[...]

Az előadások közül is a Művész Színházé az érdekesebb. Először is, mert egy új színész első vonalba ugrásának vagyunk tanúi: Gábor Miklós remeket alkot Michel szerepében. Minden hangja, mozdulata, szemvillanása az agyonkényeztetett, anyakomplexusos, de bájos fiúé - csak az utolsó, nagyon valószínűtlen haldoklási jelenetnek nem bír hitelességet adni ő sem. Ha kifogásunk van ellene, az külsőleges: túlöltözi a szerepet. De ezt észre sem lehet venni amellett, ahogy Uray Tivadar túlöltözi a magáét: az utasításban adott lompos, elhanyagolt öregember helyett egy angol divatlapból kivágott dzsentlmen sétál előkelően és oda nem tartozóan a darabon át. Sulyok Mária külsőségekben tökéletes és alakításának is erős fénypontjai vannak, de eléggé egyenetlen: sokszor monoton nyöszörgésbe vagy rikácsolásba fullad. Szörényi Éva sokszor volt már jó, de most méltó partnere Gábornak: nemcsak bájos, de szűziesen érzéki is, valóban el tudja hitetni nehezen hihető szerepét, a megvásárolt ártatlanságot. Csak akkor szerelmes sógorába, amikor a szöveg előírja.

A rendezés (Apáthi Imre munkája) gördülékeny, s a simán folyó előadás nálunk már jó rendezés; pedig súlyos hibái vannak. Először is, a rendezőnek kellett volna észrevennie s darabban rejlő szatíra lehetőségét. Nem vette észre, s a színészek eleinte drámát játszanak, majd a közönség fel-felcsattanó nevetése figyelmezteti őket és "kijátszanak" a darabból. 

A két "túlöltözött" férfi: Uray Tivadar és Gábor Miklós

Két megjegyzésem van a fenti kritikához. Az egyik: a Szörényi Éváról szóló utolsó mondatban a "sógor" helyett az "após", "leendő após" lett volna a helyes. De úgy látszik, a kritikust is megkeverték a sokszögletű "veszedelmes viszonyok"... A másik pedig az, hogy úgy tűnik, külön jelmeztervezője nem volt az előadásnak. Egyrészt nyilván anyagi okokból, hiszen alig pár hónappal a háború után vagyunk. Másrészt korábban egyébként is, legalábbis vidéken az volt a szokás, hogy az úgynevezett "társalgási" darabokban, amelyek nagyjából a saját korukban játszódtak, a színészek maguk gondoskodtak a színpadon viselt ruháikról. Talán itt is ezt a gyakorlatot folytatták. Korábban Sulyok Mária is elmesélte, hogy saját, otthonról elhozott pongyolájában játszotta végig a darab jó részét...

És akkor tényleg egy utolsó korabeli kritika a Haladás című lap 1945. október 1-jén megjelent számából, írta Pozsonyi László:

Cocteau-nak egyszerre három darabját ígérték színházaink. Íme színpadjaink le-és elfojtottságának eredménye. Sürgős tartozást kell behoznunk. A Művész Színház volt a legelevenebb és már tálalta is, méghozzá remek tálalásban, kis műanyaggal és pótlékkal keverten Cocteau legtöbb vihart kavart drámáját. A "Rettenetes szülők" alig néhány esztendeje még Párisban is botrányt kavart és betiltásokkal növelte sikerét. A fekélyeket, a test és a lélek sebeit villantja elénk s kothurnus alól meztelenre vetkőztetett héroszaival, fordított mithologiát játszat le előttünk és megmutatja az embert.

Apáthi Imre rendezésében a cocteau-i mű nekünk átadható lényege mind napfényre került, pedig a színészanyagban nem egy ellenállási gócot kellett leküzdeni. A saját fiába szerelmes anyát Sulyok Mária görög tragédiákra emlékeztető nagyvonalúsággal, szinte a görög maszk általánosító változtathatatlanságával projiciálta elénk. És ezt a maszkot mintha a második felvonás végén derűs vonalúra cserélte volna. Mikor fiát szerelmétől időlegesen visszaszerezte és anyai önzése diadalünnepet ült, tragikus éleken járt. Méltó partnerre lelt a fiatal Gábor Miklósban, aki hamisítatlan párisi siheder ideg és szerelmi skáláján futamozott végig s boldogságának összedűltekor szemünkláttára öregedett meg kamaszarca. Várjuk, lessük, tartani fogja-e az iramot?

A harmadik helyén lévő oszlopa az előadásnak Keresztessy Mária volt. Hosszas távolléte alatt a színpadi beszédtől kissé elszokott, de a benne égő átélés legyőzött minden külső akadályt: a darab megváltó és felemelő szólamát felejthetetlenül mondja el. Sajnos Szörényi Éva és Uray nem érezték eléggé a darab hamisítatlan párisi levegőjét. Megálltak a biztos szereptudásnál, a józan igyekezetnél, de nem lobogtak a többivel a darab biztos átélésében s nem adták hozzá azt a rejtelmes pluszt, a szédület és a belső borzongás meghiteltető pecsétjeit, amit a darab, ha kevésbé is, mint a többitől, tőlük is megkövetelt volna. A Magyar-Francia Társaság díszelőadásában színrekerült darab Budapest színházi életének mégis egyik legművészibb csemegéje.

Nem gondolom, hogy valamennyi Gábor Miklós-alakítást ennyire részletesen fogok tudni dokumentálni itt a blogban - ezt egyébként nem is muszáj szerintem. De ez az 1945-ös előadás, ez a szerep tényleg meghatározó szerepet játszott pályájának további alakulásában, ezért fordítottam rá kiemelt figyelmet. És mi már tudjuk a választ a kérdésre, amelyet az utolsónak idézett kritika szerzője feltett: igen, Gábor Miklós tudta tartani az iramot...

 

Rettenetes szülők - összegzés

Felkerült a Felvidéki Judit által jó húsz éve képernyőre álmodott Rettenetes szülők kedvenc videomegosztó portálunkra. Örömmel adom közre a lehetőséget, mert azokban a hónapokban, amíg a blogban ez volt a téma, többen kérdezték, hogy hol lehetne megnézni. Akkor, mint lehetőséget, ajánlottam a NAVA-t, azaz a Nemzeti Audiovizuális Archívumot. De most nem kell elmenni otthonról, kényelmesen bármikor rá lehet kattintani a filmre :)

(Azóta sajnos szerzői jogi problémák miatt már nem megnézhető a film kedvenc videomegosztó portálunkon, úgyhogy kitörlöm a linket...)

Úgy gondoltam, ez az összegzés jó alkalom, hogy elkészítsem a téma összesített tartalomjegyzékét.

Aki már többször is megfordult itt, a Gábor Miklós emlékét őrizni és szétsugározni próbáló blogban, tapasztalhatta, hogy az utóbbi időszak kiemelt témája volt Cocteau darabja Gábor Miklós életében és pályáján. Egyrészt megpróbáltam utána járni az 1945-ös Művész Színház-beli előadás emlékeinek és sajtóvisszhangjának, illetve ugyanezt megtettem az 1981-bn készült televíziós filmmel is. Emellett pedig blogom csillagos óráit jelenti az a visszaemlékezés-sorozat, amelyben Felvidéki Judit rendező osztotta meg velünk a film előkészületeit, forgatását és bemutatását, kiemelten Gábor Miklós és Vass Éva személyére koncentrálva.

Mindez azt jelenti, hogy meglehetősen sok írás foglalkozik itt a blogban a Rettenetes szülők tárgykörével. Közöttük viszont könnyebben eligazodhatunk egy összesített mutatóval. Miközben csinálom, azt hiszem, még én is meg fogok lepődni, hány poszt is készült erről :)

De azért még itt is szeretnék két eddig meg nem mutatott sajtóvisszhangot idézni az 1945-ös előadásról. Először ez következik és a végére hagyom a tartalomjegyzéket.

Péchy Blanka Új tehetségek címmel megjelent cikkéből idézek, amely a Színház című hetilap 1946. évi 5. számában jelent meg. Amúgy négy fiatal színészről szól. A többiek: Ilosvay Katalin, Bánki Zsuzsa, Ruttkai Éva.

Péchy Blanka ilyennek látta Gábor Miklóst, mint Michelt:

Alakítást sajtó és közönség ritkán fogadott lelkesebb, osztatlanabb elismeréssel. Pedig színészi feladatnak korántsem volt egyszerű az agyonszeretett, agyondédelgetett, kényes helyzetekben vergődő fiatal fiú szerepe. Kevesebb tapintattal, ösztönnel és értelemmel még gyakorlott színész is könnyen elvéthette volna. Minden mozdulata élt és a helyzet szülte meg azt is, melyet írói instrukció szerint végszóra csinált, pl. amikor anyja ágyát rugdalja. Hibátlan alakítás volt.

Végül pedig maga Gábor Miklós ezt mondta - remélhetőleg az újságíró, egy bizonyos B. M. híven rögzítette szavait - 1946 tavaszán az alábbi riportban:

A kép is a Rettenetes szülőkből van, ilyen zakó volt a darabban Gábor Miklóson. Bár lehet, hogy nem pont színpadi a pillanat, készülhetett öltözőben is.

1946-ban tehát ezeket mondta Gábor Miklós:

Cocteau - igen, ez a figura "feküdt", nagyon könnyű volt a feladat. Hiszen ebben a műfajban éltem huszonhárom éves koromig. Megismertem és úgyszólván kinőttem  vadzseniket, betéve tudtam a leckét. Idegeimben éreztem Michel figuráját, a Rettenetes szülők valamennyi helyzetét évek óta magán tulajdonomnak láttam. A siker? - a siker nagyon jól esett; örültem, boldog voltam, - végre! - Önmagamat mintáztam. De éppen ez ijesztett meg. "Vigyázzunk" - mondtam - "ez az anyanyelvem..."

Következzen a TARTALOMJEGYZÉK.

  

                    RETTENETES SZÜLŐK

                              Művész Színház, 1945

Egy érdekes levél 1945-ből

Benne Gábor Miklós édesapja újságolja el egy zalaegerszegi régi barátjának fia nagy sikerét.

A Fényszóró c. színházi hetilap értékelése Gábor Miklósról

A Fényszóró c. lap értékelése a többi szereplőről

A Színház című hetilap kritikája

Az Új Magyarország kritikája, 1945

Bános Tibor színháztörténész az előadásról

Korabeli források alapján

Várkonyi és Apáthi, vagy Apáthi és Várkonyi

Várkonyi Zoltán, a színház tulajdonosa és Apáthi Imre, az előadás rendezője

Somlyó György levele Gábor Miklóshoz, 1945

Sulyok Mária mesél az előadásról, 1981

Gábor Miklós az előadásról, 1970-es évek vége

Gábor Miklós az előadásról, 1981

Ruttkai Éva emlékei

                    RETTENETES SZÜLŐK

                   televíziós változat 1981, rendezte Felvidéki Judit

Rettenetes szülők - újratöltve 1.

Alap-információk a televíziós változatról, stáblista

Újratöltve 2.

Három országos napilap a filmről

Újratöltve 3.

A három napilap kritikusainak véleménye a szereplőkről

Újratöltve 4.

Ahogyan én láttam - próbálkozás saját véleményem megfogalmazására

A Rettenetes szülők rendezője: Felvidéki Judit

Ez a poszt már az ő saját visszaemlékezés-sorozatát készítette elő

                        FELVIDÉKI Judit:

               Visszaemlékezésem a Rettenetes szülők forgatására

1. rész:

Előkészületek, színészválasztásának indokai

2. rész:

A televíziós filmek készítésének akkori mechanizmusa - Első érdemi találkozás Gábor Miklóssal és Vass Évával

3. rész:

Az első próbák

4. rész

A forgatás folyamata - A filmkészítés korabeli technikája - Gábor Miklós a forgatáson - Búcsú a későbbi együttműködés lehetőségével

5., befejező rész

Forgatás után - Az első közös megtekintés, konfliktusokkal - A film adásba kerülése és hatása - Díjeső a Veszprémi Televíziós Fesztiválon

Videomelléklet Felvidéki Judit írásához

Ez az írás mára voltaképpen okafogyottá vált, hiszen azóta a teljes film megnézhető kedvenc videomegosztó portálunkon. Azért a teljesség kedvéért idemásoltam a linket.

Hát, ennyi volt a Rettenetes szülők-téma. Eddig. Mert nem állítom, hogy nem térek vissza hozzá, ha találok valami fontosat/érdekeset!!!

Még mindig a Rettenetes szülők

Visszaveszem a szót Felvidéki Judittól azzal, hogy remélem, mindannyiunk örömére és szellemi gyarapodására folytatódni fog remek visszaemlékezése és sorozat lesz belőle.

Ma újra visszatérek az 1945-ös Rettenetes szülőkhöz, mint a kályhához, hiszen Gábor Miklós, a színész valójában ezzel az előadással indult, még ha nem is Michel volt legelső szerepe. A Széchényi Könyvtárban előkerült róla még egy csodás kritika. Úgy érzem, muszáj itt megosztani, nemcsak a pillanatnyi blogolvasók részére, hanem, kicsit nagyképűen fogalmazva, az utókornak. Így, digitálisan könnyebben visszakereshető lesz, mint a Nemzeti Könyvtár, vagy bármely más nagykönyvtár mélyén, eredeti folyóirat formájában. Persze az lenne az igazi, ha a színházi lapokat be lehetne szkennelni és a neten közreadni, mondjuk a Színházi Élet indulásától akár napjainkig... Úgy láttam, hogy éppen a Színházi Élet, ami egy 1914 és 1938 között létező képes hetilap volt, mikrofilm formátumban már megvan a Széchényi Könyvtárban, onnét simán be lehetne szkennelni. Persze a folytatásait, illetve társ-lapjait is, mint például azt az 1945 és 1948 között élő hetilapot, amiből most fogok idézni. Micsoda kincsesbánya lenne! Eddig egyetlen sajtóterméket találtam a Film Színház Muzsika előtti időkből, amelyet már digitalizáltak, ez pedig az 1945-ben indult és nem egészen két évet élt Fényszóró című lap.

E könyvtáros kitérő után térjünk vissza a Rettenetes szülők kritikájához, amelyet Székely Júlia írt és a Színház című hetilap 1945. évi 7. számában látott napvilágot. Olvassuk belőle a Gábor Miklósról, mint Michelről írott sorokat – összevethetjük a korábban idézett kritikákkal és Somlyó György levelével, bámulatosan egységes a kép:

Utoljára hagytuk az előadás nagy szenzációját, Gábor Miklóst. Ez a fiatal színész olyan, mintha a legnagyobb francia színpadokról került volna ide. Ízig-vérig francia fiatalembert játszott, francia modor, szellem, szenvedély, még a lompossága is franciás, meg a gorombáskodása. Szerepét tökéletesen megértette, mindent kihozott belőle, ami benne volt, az anyjával való különös kapcsolatot is, anélkül, hogy bántó, vagy ízléstelen lett volna. Sőt, igen helyesen azt játszotta meg, hogy maga sincs tisztában anyja valódi érzelmeivel, nem is érti azt és gyermeki ártatlansággal imádtatja magát az anyjával. De amikor megtudja, hogy szerelme megcsalja őt, az éretlen kisfiú szemünk láttára vénül néhány perc alatt érett férfivá. Megrázó percei vannak. Nagy drámai kitörése minden nézőt megrendített, de nekünk még ennél is jobban tetszett harmadik felvonásbéli jelenete, amikor fásultan, kimerülten, dermesztő nyugalommal közli szüleivel, hogy el akar menni Indokínába. Hangjából egy átvirrasztott, átkínlódott éjszaka minden szenvedése parázslik elő, egy kősziklának is megesik a szíve rajta. Sok, nagyon sokféle hangja van a darabban. Színes, érdekes, okos és szíve van. Óriási kiugrás.

A mai blogbejegyzést fejezzük be egy eddig még nem látott képpel. Ennél jobb minőséget a saját eszközeimmel nem tudtam produkálni, de szerintem így is érzékeltet valamit az előadás hangulatából :)

Gábor Miklós (Michel) a szerelmét,  Madeleine-t alakító Szörényi Évával

Vissza 1945-be, a Rettenetes szülőkhöz

Az elmúlt hónapokban sokat foglalkoztam Gábor Miklós első igazi nagy sikerével, kiugrásával 1945 szeptemberének végén, Michel-alakításával Cocteau: Rettenetes szülők című darabjában. Hogy akkor belekezdtem a témába, egyik inspirálóm a Zala Megyei Levéltárban feltalált Gábor Béla-levél volt. Kedves Olvasó, mielőtt tovább folytatod ez a posztot, kérlek, olvasd el, vagy ha már olvastad, fusd át újra EZT A RÉGEBBI ÍRÁSOMAT különös tekintettel a benne fotómásolatban megmutatott levélre. 

Már régóta szerettem volna hozzájutni az abban a levélben Gábor Béla által kiemelt Új Magyarország című újsághoz. Nos, a közelmúltban végre eljutottam az Országos Széchenyi Könyvtárba és megkaptam mikrofilmen a lap 1945-ös évfolyamát. Szerencsésen meg is találtam az illető cikket a szeptember 25-i szám 11. oldalán. Máthé Klára írása gyakorlatilag egy "szabványos" színikritika, amely először Cocteau-ról szól úgy általában, majd erről a darabjáról. Indokolja, hogy szerinte miért volt jó választás a szerzőnek ezt a darabját színre vinni a Művész Színházban, majd rátér a konkrét előadásra. Most csak Gábor Miklósról szóló mondatait idézem:

Az előadás kiugró eseménye, az egész magyar színészet nagy, komoly és örvendetes meglepetése: a fiatal Gábor Miklós. Ez az eddig névtelen színész most egyszerre úgy kiugrott, ahogy amerikai filmekben szoktuk látni: egyik napról a másikra a teljes ismeretlenségből az érdeklődés első vonalába került. Úgy keveri a kamaszos ösztönt és a tudatos felnőtt, komédiás rafinériát, ahogy csak az egészen kiváltságos tehetségek tudják.

Végül egy eddig nem látott kép a korabeli SZÍNHÁZ című hetilap 1945. évi szeptember 26-i számából. Úgy fényképeztem ki a bekötött évfolyamból, nyilván nem túl profi módon, de magában az újságban is eléggé elmosódott volt a kép. Viszont legalább láthatjuk együtt az előadás valamennyi szereplőjét a 2. felvonás egy drámai pillanatában:

Szörényi Éva, Uray Tivadar, Sulyok Mária, Gábor Miklós, Keresztessy Mária

Videomelléklet Felvidéki Judit írásához

Rendkívüli sikert aratott a blogon Felvidéki Judit pár napja véget ért, öt részben leközölt visszaemlékezése a Rettenetes szülők forgatásáról.

Még egy kép a forgatásról

Természetesen amint egy-egy rész felkerült, rögtön közzétettem az ajánlóját a Facebook Gábor Miklós oldalán is, így a blog elég sok látogatója onnan érkezett. Remélem, hogy azok közül, akik ennek kapcsán látták először a blogot, maradnak visszatérő olvasók - valamint azt is, hogy a facebook-on is lesznek új "lájkolói" az oldalnak. Ugyanakkor most is észrevettem egy jelenséget, ami kezdetek óta jelen van: bizony akik a facebook-oldalról találják meg a blogot - tisztelet a kivételnek - nem nagyon veszik észre, hogy ez egy önálló blog, az én blogom, nem a facebook-oldal része. Ez nem mindig esik jól, bár tudom, hogy nem ez a fontos; a fontos maga Gábor Miklós és utókora, és - más alapállásból, más módszerekkel és lehetőségekkel, de szerintem azonos elkötelezettséggel - mindketten ennek szolgálatában állunk.

A sorozat közlésekor több visszajelzést kaptam én is és a facebook-os oldal is, hogy milyen jó lenne látni a filmet, mert bizony többen elmulasztották a televízióban. Ennek egyik megoldási lehetősége a NAVA, a Nemzeti Audiovizuális Archívum, amelynek lényegéről és működéséről már írtam. Most ITT újra el lehet olvasni - és követni a tanácsokat :)

Néhány rövid részletet viszont a blogban is meg tudok mutatni. Felvidéki Judit ugyanis a facebook-os oldalra feltett a filmből, annak is az elejéből négyszer három percet. Ezek akár facebook-os bejelentkezés nélkül is megtekinthetők:

Első rész: a film legeleje a stáblistával. Közben remekül meg lehet figyelni a díszletet és a kellékeket, beleértve Michel rajzait, amiről én is írtam:

Második rész  és Harmadik rész: Yvonne és Léonie

Negyedik rész: benne Gábor Miklós szemüvegfelrakós "zord atya" jelenete, amiről a rendező a 4. folytatásban írt

Úgy vélem, Felvidéki Judit írása - amellett, hogy nagyszerű írás - azért is fontos, mert ő egyike azoknak, akik utolsó két évtizedében ismerték Gábor Miklóst. Sőt, nem csak egyike, hanem fontos alkotótársa és barátja. Ezért elmondható, hogy ez a visszaemlékezés-sorozata forrásértékkel bír. Jó lenne, ha további együttműködésüket is megírná. Ha találna hozzá kiadót, amelynek révén nagyobb nyilvánosságot kaphatna, annál jobb lenne. De ha nem, az én blogom bármikor örömmel fogadja tőle Gábor Miklóssal kapcsolatos megnyilatkozásait :)

FELVIDÉKI JUDIT: Visszaemlékezésem a Rettenetes szülők forgatására 5.

A forgatás után, amely egy igen intenzív és aktív időszak, mindig egy nagy üresség következik. Az elvarázsolt állapotból visszahullunk a hétköznapokba. Ilyenkor nehezen találja az ember a helyét, mintha idegen bolygóra tévedt volna, oly ügyetlenül csetlik-botlik a hétfők és szerdák között. Nem érti a nyelvet, amin körülötte beszélnek, s azt sem, amiről. Ezáltal végképp kirekesztettnek, sőt kívülállónak, egyenesen magányosnak érzi magát az ember. Ez az agonizáló állapot igen keserves, míg vissza nem találunk a „mieink” közé, hiszen mégis csak társas lények vagyunk, fontos a család, a barátok, a munkatársak, a kollégák az ismerősök. Fontos, hogy megtudjuk, mi van velük, mi történt körülöttünk, idehaza, a világban, hogy miből maradtunk ki, amíg mi egy másik idő-dimenzióban „működtünk”, de nem éltünk. Jól emlékszem, hogy minden egyes munka után úgy vetettem bele magam a hétköznapok árjába, hogy újra feltöltődhessek, könyvek, színház, mozi, kiállítások, hangversenyek és persze a család, barátok, séták, utazás - mint akit erőszakkal megvontak volna mindettől, s most újra birtokba kívánja venni, holott az alkotás folyamata önként vállalt száműzetés. Nem tudom, másnál, hogy van ez, de én mindig így, vagy hasonló módon élem meg a forgatás utáni időszakot, ha egyáltalán sikerült lefordítanom a szavak világába „sodródásom” állapotát. Partra vetett halként vergődünk saját életünk peremén. Se itt, se ott nem vagyunk még. Kívülről nézve talán érthetetlen, nevetséges és szemérmetlen állapot, de innen, belülről nézve mindenképpen egy drámai állapot, egy „tragikomédia”, amit szenvedélyesen átélünk. Itt kezdődik, vagy itt végződik az alkotó magányossága? Ki tudja? Nehezen kezelhető és aligha túlélhető valamilyen segítség nélkül. Talán ezért nyúlnak sokan az italhoz, a droghoz, hogy ezt a köztes állapotot túl tudják élni, holott a köztes állapot maga az ÉLET, amit élni kell tudni, s az alkotói állapot az, amit túl kell tudni élni. És ez sikerülhet külső, erőszakos segítség nélkül is, ha van megfelelő háttér, biztonságot adó közeg, család, harmónia, s megfelelő muníció, mely erőt ad és átsegít a problémákon. Amikor kiérsz a partra, s végre nagy levegőt tudsz venni, amikor a fáradtságod már nem ólomsúly többé, hanem jóleső, zsibbasztó érzés, akkor már szívesen nézel vissza az útra, amit bejártál. Akkor már lesz rálátásod, nem befolyásolnak lépten-nyomon az átélt, megszenvedett emóciók. Mindig úgy mondtam, hogy eldobom magamtól a „témát”. Nem érdekel. Muszáj sarokba vetni, eltávolodni. Teljen el egy-két hónap. Igen, nem szabad rögtön szembesülnöm azzal, amit „elkövettem”. Nekem legalább is nem. De eljön a megfelelő idő, csak ki kell várni, amikor megszáll a kíváncsiság, amikor ismét bizsereg bennem a vágy, hogy lássam, utánanyúljak, megnézzem, szembesüljek vele, hogy formálhassam, alakítgathassam. Na, igen. Ha ez így mehetne mindig. De jó is lenne! Ezt a luxust talán megengedheti magának egy költő, egy író, egy festő, de egy rendező, akit nyomaszt a határidő, a szerződés, az adás időpontja, a gyártási terv, a kapacitás?

Ebben az esetben az eltávolodást megkönnyítette Gábor Miklós váratlan felkérése, hogy együtt rendezzük meg a Tasso-t. Segített, mert el kellett olvasnom Goethe drámáját, s ez az olvasás bizony felért egy nagy utazással.

Két hét után hívtam fel telefonon, amikor úgy éreztem, hogy kellően felkészültem a témából. Többször is átrágtam magam a gyönyörűséges, nehézveretű szövegen. Alaposan utána olvastam Tassónak, korának. Emlékszem, 11 órára beszéltük meg a lakásán a találkozót. Két rövid csengetés.(Később is ez lettem én.) Megilletődve ácsorogtam a bejárati ajtó előtt, hiszen a forgatás óta nem találkoztunk, s először léphettem át kettejük otthonának a küszöbét. Gábor Miklós lépteit Jimmy kutya ugatása előzte meg, aki az előttem kitáruló ajtóban heves, nyálas barátkozó gesztussal üdvözölt. A fehér boxert már hírből ismertem, s bár első látásra ijesztőnek tűnt, mégis azonnal a szívembe lopta magát. Gábor Miklós betessékelt a dolgozószobájába. Jimmy az íróasztala előtti szófára telepedett le, míg mi a vele szemközti asztal melletti két fotelbe. Jimmyke le nem vette rólunk a szemét, mohón figyelve beszélgetésünket. Ma már lényegtelenek az elhangzott mondatok. Amit fel tudok idézni, az a hangulat varázsa: a „szentély”, a könyvespolcokkal beterített falak, a patinás, öreg íróasztal, a kovácsoltvas állólámpa, és a sárgás ernyő fényében Gábor Miklós őszen keretezett szép ívű arcéle. – Dél felé kopogtak az ajtón. – „Bejöhetek? Nem zavarok?”– hallatszott be Éva hangja. – „Gyere csak kicsikém!”– Miklós felállt, hogy fogadja, s belépett Éva, hálóingre kapott köntösben, kissé kócosan, kezében egy csupor kávéval. – „Szia!”– üdvözölt könnyedén, mintha mindennapos vendég lennék náluk. – „De csak, ha nem zavarok.”– Felkuporodott a szófára Jimmy mellé, aki az ölébe fúrta a fejét. – "Folytassátok, mintha itt se lennék, ne is törődjetek velem!"

Mire a montírozó szobába kényszerültünk a dramaturg Schulze Évával, hogy szembesüljek a felvett anyaggal, már megvolt a kellő távolság ahhoz, hogy döntéseimet ne befolyásolja semmilyen személyes emóció, hogy ne történhessen semmiféle művészi „maszatolás”. Könyörtelen, néhol fájdalmas „szabás-varrás” volt a vágás. Aztán a zenék kiválasztása, keverés. A hivatalos elfogadás ugyanabban a főnöki szobában zajlott, ahol az első olvasópróbánk. A vetítésre meghívták a vezető művészeket és stábtagokat. Berek Kati, Gábor Miklós és Vass Éva is eljöttek, de a vetítés utáni szakmai kiértékelésen már nem vehettek részt.  Bátyám és édesanyám velük együtt hagyták el az irodát. Tőlük értesültem később arról, hogy még sokáig tébláboltak az aulában, és meglehetősen le voltak törve. Berek Katitól tudtam meg telefonon, hogy mi a helyzet, miután felhívtam, hogy megosszam vele az elfogadáson elhangzott véleményeket és kritikákat, az egyöntetű, osztatlan sikert. Kati felkészített a legrosszabbra, mielőtt Miklóst és Évát hívtam volna. Nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet a problémájuk. De hamarosan megtudtam, mert egy cseppet sem voltak kíméletesek. Annyira kiborított a véleményük, melynek a lényege abból állt, hogy én leszelídítettem a drámát. Kihagytam, kivágtam a legharsányabb jeleneteket. Erőtlen lett. Később személyesen is elmondták, hogy milyen csalódottak voltak, többet vártak tőlem. Gyakorlatilag elszúrtam azt, ami jó is lehetett volna. Hú, nagyon kiborultam, persze nem előttük. Ott zokogtam Sárvári Katinál, a jelmeztervezőnél, aki azt bizonygatta, hogy nincs igazuk. Berek Kati később bevallotta nekem, hogy ő elsősorban magát figyelte, az egész darabra nincs rálátása, de szerinte Éva zseniális benne, Miklós nagyszerű. Ne vegyem a szívemre, amit mondtak, mert bizonyára ők is abba a hibába estek, mint minden színész ilyenkor.

Yvonne: Vass Éva (Forrás: www.nava.hu)

Hogy mennyire igaza volt, az néhány hónap múlva derült ki, amikor végre adásba került a „MŰ”. Éjfél is elmúlt már, amikor megcsörrent a telefonom. Ők voltak. Boldogan hívtak, hogy gratuláljanak, s visszamenőleg bocsánatot kértek, beismerték, hogy tévedtek, hogy nem láttak mást, csak magukat, de most rálátnak az egészre. Megkövettek. Ehhez persze az is kellett, hogy adás után megállás nélkül csörögjön a telefonjuk, s fogadták a gratulációkat. Ismerősök, kollégák, színészek, rendezők, barátok fejezték ki elragadtatásukat, hogy csak néhány nevet mondjak: Ruttkai Éva, Tolnay Klári, Psota Irén, Márkus László, Trokán Péter, Farády Pisti, Vámos László, Lengyel György, Ruszt József stb. És még hetekig söpörhették be az elismeréseket a színházban, a rádióban, a szinkronban, az utcán, a liftben, a   hentesnél. 

Elismerésük nagy elégtétel volt számomra, de tanulság is egy életre.

A Rettenetes szülők 1983-ban Veszprémben a drámai kategória fődíját nyerte el, Vass Éva pedig a legjobb női alakítás díját. És mi akkor már túl voltunk a Tasso forgatásán, közös rendezésünkön, amely felért számomra egy mesterkurzussal, annyi mindent tanultam Tőle.

VÉGE

FELVIDÉKI JUDIT: Visszaemlékezésem a Rettenetes szülők forgatására 4.

Hamar eljött a felvétel ideje. A forgatáson készült fényképeken jól látható, hogy abban az időben milyen méretű kamerákkal dolgoztunk a díszletben. Igen nehézkesek, nagyok voltak és sok helyet foglaltak el.

Ügyes sakkozásra volt szükség, hogy ne kerüljenek képbe, hogy a kamerák ne egymást fényképezzék. Márpedig, ha hosszú jelenetek felvételére törekszik az ember, akkor bizony ki kell sakkozni a két-három kamera mozgását, s a díszlet és a benne mozgó színészek világítása is összetettebb, mint az egykamerás forgatás esetén. Ezért a díszletbe olyan kis zugokat, sarkokat, álfalakat, álajtókat építettünk be, amelyek a kamerák ideiglenes takarását lehetővé tették. De ezek olyan szakmai dolgok, amelyek a nézőt nemigen érdeklik. A színészeket viszont muszáj, hogy érdekelje, hiszen a játékon kívül arra is kell figyelniük, meddig mehetnek el, hol állhatnak meg, merre forduljanak, stb. Ha profi csapattal dolgozik az ember, akkor ebben nagy segítséget nyújt a műszak: a világosítók, a kameramanok, kábelesek, mikrofonosok. Én mindig alárendeltem a technikát a színészi játéknak, de számomra ugyanakkor nagyon fontos volt a technika pontos kitalálása és minősége. Csakhogy ezt azokkal a munkatársaimmal külön, előre megbeszéltem, s ők a színészek próbája alatt egymásnak csöndben jelezve, de maguk is próbálták a világítást, a technikát. Fontos, hogy a színész soha ne érezze magát másodlagosnak, csak egy világítási felületnek. Ha bonyolultabb technikai feladat jött, akkor kiadtam egy kis szünetet a színészeimnek, akik elhagyták a műtermet, s átadhattam a műszaknak a terepet. Annál is inkább, mert a világítás nagy része hídról történt, s a lámpapark abban az időben még nem volt elektronikusan vezérelhető. Minden lámpát kézzel állítottak be, s a létra is használatos volt. Szóval ezzel csak arra akarok utalni, hogy míves munkához bizony IDŐ kell. Már a második nap után látható volt, hogy négy nap alatt lehetetlenség befejezni a felvételt, de akkor még igyekeztem nem foglalkozni ezzel. Próbáltam tartani a kiírt napi ütemtervet, de csúsztam, csúsztam. A forgatókönyv olyan, mint egy nagy partitúra a karmester kezében. A kamerák helye, állása berajzolva, a színészek mozgása jelenetenként leskiccelve az alaprajzba, hogy a közvetítőkocsiból zavartalanul levezényelhető legyen az asszisztens segítségével a felvétel, ahol a monitorokon látható az összes kamera képe. A kameramanok fejhallgatón keresztül kapják az instrukciót, mikor, kit, milyen plánban kell mutatniuk, kit kövessenek, mikor indulhat a fahrt, a svenk stb. Idő hiányában csak ritkán tudtuk visszanézni mindannyian a felvételt, hogy megbeszélhessük a hibákat, és a szükséges változtatásokat mérlegeljük. Mennyi a kevés és mennyi a sok?

Georges - Gábor Miklós

Említettem, hogy Gábor Miklós miként viszonyult a próbákhoz. Ez a hozzáállás a felvétel idején gyökeresen megváltozott. Itt már volt tétje a dolgoknak. Pontosan emlékszem a fordulópontra, amikor megéreztem, hogy felfigyelt rám, hogy fontos számára ez a munka, hogy most már "RENDEZŐ"-számba vesz. Azt a jelenetet próbáltuk, amikor megérkezik Michel és Georges számon kéri rajta, hogy hol töltötte az éjszakát, szigorú apát imitálva. Gábor Miklós próbálta a jelenetet Tihanyi Péterrel, de valami hiányzott belőle ... figyeltem őket, majd figyelmeztettem, hogy ott van a zsebében a szemüvege. Mielőtt a szigorú apai hangra váltana, vegye elő és hangsúlyosan tegye fel... Gábor Miklós elfogadta, s remekül megoldotta ezzel a jelenetet, de látszott, nagyon bosszantotta, hogy ez neki nem jutott eszébe. De ettől kezdve odafigyelt arra, amit mondok neki és a többi színésznek is. Ha csak tehette, kijött a közvetítőkocsiba megnézni a felvételt, s ott izgult velem együtt. Ha Berek Kati vagy Vass Éva játékához volt javaslata, azt megbeszélte velem s rám bízta, hogy ebből mit adok tovább és mit nem. És ő kezdeményezte, hogy levelet írnak Szinetár Miklósnak, az akkori művészeti igazgatónak, hogy adjanak még két forgatási napot, mert kár lenne összecsapni ezt a munkát. Mindannyian aláírták a kérelmet és meg is kaptuk a plusz két forgatási napot. Ez abban az időben nagyon nagy kedvezmény volt. De mindannyian éreztük, hogy itt és most születőben van valami. Vass Éva és Berek Kati játéka lenyűgözte az egész stábot. Emlékszem, a kameraman fiúk mennyire segítőkészek voltak. Egy pisszenés nem volt a stúdióban, amikor próbáltak, vagy csak összemondták a szöveget.

A nővérek: Léonie (Berek Kati) és Yvonne (Vass Éva)

A stáb nagyon tudja értékelni, ha azt látja, hogy valami jó készül, ha érzik, hogy az ő munkájukon is múlik a felvétel eredményessége. Minden részleg segítette a másik munkáját. Nagy volt az összhang és jó volt a hangulat. Egy-egy nagyon nehéz drámai jelenet előtt úgy próbáltunk a technikával együtt, hogy a színészek csak lejárták a mozgásokat szövegmondással, de nem játszottak. Amikor úgy láttam, hogy mindenki tudja a feladatát, azt mondtam: felvétel. Smink, ruha igazított, kellékek a helyére kerültek, én kimentem a közvetítő kocsiba és élesben felvettük a jelenetet. A színészek ekkor beleadtak mindent, és játszottak. És volt úgy, hogy meg sem kellett ismételni, olyan jól sikerült. Nem fáradt ki a jelenet, sem a színész, maradtak tartalékok. Volt, hogy a színészek kérték, hogy ismételjük meg, ha úgy érezték, hogy lehetne jobb. Ne nézzük meg, inkább vegyük újra! – mondták. Előfordult, hogy szöveget tévesztettek, de emiatt nem kellett mindig megismételni az egész felvételt, mert többnyire ügyesen kivágták magukat, vagy én a dramaturggal utólag korrigálni tudtam vágással a jelenetet. Vagy két felvett jelenetből állítottam össze a végleges változatot. A díszletben ott volt a súgó is, aki nélkülözhetetlen egy tévéjáték felvételén. A színésznek fontos kapaszkodó. Ha nem beszéltek egymásra, vagy össze, akkor utólag ki lehetett vágni a súgó szövegét is. A próbák alatt láttam, hogy nem szabad agyonpróbálnunk a drámai jeleneteket, hogy lehessenek pillanatok, melyek majd ott születnek meg a felforrósodott légkörben.

A "rettenetes szülők": Yvonne (Vass Éva) és Georges (Gábor Miklós)

Mert nem szabad, hogy a színész jobb legyen a próbán, mint a felvételen. Mert ez nem színház. Nekem az a fontos, hogy egyszer legyen jó, a felvétel pillanatában. És az rajtam is múlik, a rendezőn, hogy mikor adom meg erre a lehetőséget, hogy tudom-e tartalékolni a színészem energiáját, tehetségét, s tudok-e felvétel előtt mondani még valamit, ami lendületbe hozza őket. Valamit mondani, amit még nem mondtam, amit a végső futamra tartogattam. És tudni kell hallgatni is, nem mondani semmit. Elég egy érintés, egy gesztus, egy kézszorítás. Minden színész más, mindegyik mást igényel és mindegyikhez másként kell viszonyulni. Ezt akkor még csak sejtettem, mindez még nem volt ennyire tudatos bennem, de ösztönösen így cselekedtem. Ez az a „tudás”, amit nem lehet megtanulni. Ehhez vagy van valakinek érzéke, képessége, vagy nincs. Az idő, a tapasztalat sokat segít, de minden munka mindig egy új kihívás, nincsenek állandó, jól bevált patronok.
Szerencsémre én a gátlásaimat, a szorongásaimat nem vittem be a műterembe. Ott elfelejtettem, hogy mitől féltem otthon, mire gondoltam a műterembe menet, s a belső bizonytalanságok is megszűntek.

Ott mindig jöttek az ötletek, a gondolatok, biztos voltam magamban, s ez a biztonság átragadt a stábra is. Egy pillanatig sem érdekelt, hogy ki mit gondol rólam, vagy mit mond a hátam mögött, a műteremben „varázslat” alá kerültem. Egy világba, melyet én álmodok és valósítok meg a szereplőimmel együtt. Nincs más. A külvilág ide nem jöhet be, nem zavarhat meg. Nem eshetek ki ebből a varázslatból s ebben kell tartanom a színészeimet is. A „megszállottság” állapota ez, de közben szükség van egy racionális „ÉN”-re is, aki kívülről is rá tud látni az eseményekre, adott esetben magamra is. Nevezhetném ezt egy kicsit skizofrén állapotnak is, hiszen a figyelmemnek szerteágazónak kellett lennie, ugyanakkor az adott pillanatban egyetlen dologra kellett koncentrálnom. A forgatás végén, mintha elvágták volna, megszűnt a „varázslat”, hirtelen kiestem ebből az állapotból; visszaállt a rend, a valóság, s ez így volt jó és túlélhető. Mert racionálisan végig kellett gondolni az elvégzett munkát és előre nézni a következő nap feladataira. Este, elalvás előtt megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy a darab hatása alá kerüljek, amikor végiggondolhattam a rögzített jelenetek felvett képsorait. Pergett a film, s ilyenkor elérzékenyülhettem. A stúdióban, felvétel közben soha. De, ha felállt a szőr a karomon, lúdbőrös lettem, akkor tudtam, hogy jó, amit csinálnak a színészeim, amikor beleborzongtam, de ez kifelé nem látszott rajtam. (A vágószoba az más, ott előfordult, hogy megkönnyeztem egy-egy jelenetet, de az egy intim hely, ott lehet. ) Ha mélyen belegondolok, ennyi idő elteltével is fel tudom idézni azt a „szerelmet”, amit a színészeim iránt éreztem a forgatás és az utómunkálatok alatt. Nemre való tekintet nélkül, rajongva imádtam ŐKET. Ennek így kellett lennie.

Vass Éva a fiát játszó Tihanyi Péterrel

És persze mindig volt valaki, akit kiemelten szerettem, s ebben az esetben Vass Éva volt az, aki teljesen lenyűgözött. Már akkor úgy láttam, hogy úgy játszik, mint a legnagyobb európai és amerikai színészek. Látszólag eszköztelenül, mégis hatásosan.

Az utolsó forgatási nap végén, amikor befejeztük a munkát, Gábor Miklós szokatlan módon búcsúzott el tőlem:

"Mondja Judit, olvasta maga Goethe Tasso-ját?"

Váratlanul ért a kérdés.

"Nem, nem olvastam. Miért? Kellett volna?" – kérdeztem vissza zavartan, mire elnevette magát:

"Nem, dehogy. De kérem, olvassa el. Szeretném magával együtt megrendezni a tévében, ha lehetséges. Persze, csak ha magának is tetszik. Ha elolvasta, keressen meg. Feljön hozzánk és megbeszéljük. Örülök, hogy megismerhettem. Azt hiszem, a Rettenetes szülők egy nagyon szép film lesz. Most már csak magán múlik." – és búcsúzásként kezet fogtunk.

És innentől kezdve új időszámítás kezdődött az életemben. Újabb közös munkákkal megalapoztuk a barátságunkat, de az már egy másik történet.


Folytatása következik!

FELVIDÉKI JUDIT: Visszaemlékezésem a Rettenetes szülők forgatására 3.

A további próbák a próbateremben zajlottak. Berek Kati és Vass Éva nagy kettőseit vettem előre. Berek Kati penge agyú színésznő, kiváló memóriával. Mire eljutottunk a próbákig, ő már kívülről tudta a szerepét. Megtanulta. Ez volt az ő módszere. Vass Éva módszeréről semmit nem tudtam. Berek Kati figyelmeztetett, hogy Évánál menjek rá a szövegre, mert "lusta". Nem értettem, hogy mit ért ez alatt. Szövegpéldánnyal a kezünkben zajlott a rendelkezőpróba. Éva három összetolt széken hevert, mintha pamlag lenne. Kati körülötte járkált, s kívülről mondta az ő szövegrészeit. Vass Éva a példányába süppedve olvasta. Amikor Kati beszélt, s már játszotta is a szerepét, Éva hunyorogva, összehúzott szemmel nézte, s kissé epésen kérdezte, mintha szerepszöveg lenne:

"Léonie, te tudod a szöveget?"

Kati, mint akit hátba döftek, visszafordult, s éles, bántó hangon, mintha csak a darab szövegét mondaná, vágott vissza:

"Én tudom! Ellentétben veled, Yvonne! Zavar?"

"Cseppet sem, Léonie. Csak kíváncsi voltam."

És megszületett kettejük között az a hangvétel, ami Léonie és Yvonne alapvető viszonyát meghatározza a darabon belül. Mindenféle elemzés ettől kezdve feleslegessé vált. Nekem csak figyelnem kellett, kordában tartani a helyes arányokat, s féken tartani a fel-feltörő indulatokat...

Berek Katiban biztos voltam, tudtam, mit várhatok tőle. Ám Vass Éva még titok volt számomra, őt meg kellett még fejtenem. Több figyelmet szenteltem neki, többet foglalkoztam vele, s ez nem esett jól Katinak, de a köztük vibráló személyes feszültség jót tett a darabnak. Ez persze egyoldalú volt, mert Éva ebből mit sem vett észre, őt lefoglalta a szerepe, a szövege; számára ez a "fellépés" a visszatérést is jelentette, hiszen akkor már tíz éve nem filmezett, nem lehetett látni képernyőn. Kati is drukkos volt, de rutinosabb, a kamerák között otthon érezhette magát számtalan versműsor közreműködőjeként.

Gábor Miklós nagyon fegyelmezetten próbált. Felesleges energiát nem fektetett a munkába. Volt, hogy előbb érkezett, mielőtt az ő jelenetére sor került volna. Leült a sarokba és zavartalanul olvasott, semmibe nem szólt bele. Néha az volt az érzésem, hogy közömbös, nem sokat jelent számára az egész.

Közben elkezdődtek a ruhapróbák, ahová minden alkalommal elkísértem külön-külön Katit és Évát, s Annát is. Ilyenkor tudtunk privát beszélgetéseket folytatni, beülni egy kávéra, vagy dumcsizni a kocsiban a házuk előtt.

A próbák folyamán arra kellett törekednem, hogy annyira legyünk csak készek, hogy a díszletbe kerülve még könnyen tudjunk helyzeteket változtatni, mozgást, hiszen nekem három-négy kamerára fel kellett dolgoznom a jeleneteket. Célom az volt, hogy minél nagyobb egységeket vehessünk föl egybe, ne kelljen megállítanom a jelenet ritmusát: inkább a technika próbálja követni a színészeim ritmusát, mint fordítva. Óriási dolog volt, hogy sikerült úgy intézni, hogy előbb elkészült a komplett díszlet beépítése és a berendezés, ami azt jelentette, hogy felvétel előtt két próbát tarthattam a díszletben, kellékekkel és jelmezben. Végigmehettünk az egész darabon. Ez soha, szinte soha nem fordult elő, mert mindig minden az utolsó percben készül el. De tudtuk, hogy négy nap az nagyon szűk idő, nem lesz elég, ha míves munkát akarunk végezni. Mindannyian örültünk ennek a kivételes próbalehetőségnek. Igen ám, de az utolsó pillanatban Vass Éva, egészségi állapotára hivatkozva, hogy gyengélkedik s a forgatásra tartogatja erejét, lemondta a próbákat. Mondanom se kell, Berek Kati nem látott a pipától. Gábor Miklós eljött, és a fiatalok is. A súgó állt be Vass Éva helyett. Ott voltak a kameramanok, a vezető operatőr, a fővilágosító, a díszítők, a kellékesek, stb. Kétségbe voltam esve Éva miatt, hogy ne robbanjon le teljesen, de Gábor Miklós megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baj, ne aggódjak. Berek Kati azonban úgy érezte, Éva cserbenhagyott minket, hogy ez fegyelmezetlenség, ilyen nincs, stb., de akkor én leállítottam, mondván, nincs okom meggyanúsítani, hogy ez mindenkivel előfordulhat.

"Hát velem nem! Az kizárt! Nagyon jónak kell lennie a szerepében, hogy megbocsássak neki ezért" - mondta. Bennem is volt egy kis harag, düh, sőt megbántottság, ugyanakkor szívem mélyén már meg is bocsátottam neki, mert annyira már sikerült kiismernem, hogy éreztem, őt talán sokkolta volna ez a két nyilvános főpróba a stáb előtt. Míg Katit inspirálta, őt talán inkább feszélyezte volna. Neki inkább egyedüllétre volt szüksége otthon, szobája magányára, s hogy a szöveget morzsolgathassa, vagy csak kikapcsolódjon, aludjon, tévézzen, lazuljon. Ő már csak arra a szóra volt képes beindulni, hogy "felvétel!" És később, amikor már jobban megismertem, s többször dolgoztunk együtt, feltételezésemet és megérzésemet beigazolódni láttam. Csakhogy ez egy csapatjáték. Végszó mindenkinek kell. És talán nem is volt tudatában annak, hogy milyen nagy dolog volt ez a két próbalehetőség, hogy nekem és a stábnak mennyi munkájába, igyekezetébe került, hogy idő előtt összeálljon minden, kizárólag az én kedvemért, s hogy a színészek munkáját megkönnyítsük. Mert ez a két szárazpróba volt az utolsó két olyan próba, amikor a technika még nem szól bele, amikor csak a színészi játékra koncentrálhat mindenki, a dramaturgiára, de főleg a színészek és a rendező összjátékára. És, ami szintén nem egy utolsó szempont, hogy be lehet lakni egy kicsit a díszletet, hogy otthonosan mozoghassunk benne, s kipróbálhassuk a díszlet, a látvány adta lehetőségeket.

Folytatása következik!

FELVIDÉKI JUDIT: Visszaemlékezésem a Rettenetes szülők forgatására 2.

Az elektronikus képrögzítéssel készült többkamerás tévéjátékok felvételi ideje akkoriban négy nap volt. Ezt persze csak úgy lehetett teljesíteni, ha hosszú próbaidőszak előzte meg a felvételt. Két–három hét próba próbateremben, jelzett díszlet és berendezés között. Ez azt jelentette, hogy mire a munkának ebbe a szakaszába érkeztünk, addigra végleges, kész díszlettervnek, alaprajznak kellett lennie, hiszen a műhelyekben már el is kellett kezdeni a legyártásukat s a műteremben az építésüket. Az alaprajz alapján a próbateremben már tájolni kellett a színészek mozgását. Tehát ez azt jelenti, s csak arra akartam utalni, hogy a díszlettervezővel és a berendezővel már jóval korábban elindul a munka, az ötletezés, tervezgetés, az álmodozás, a firkálás, majd a végleges rajzolás, látványképek, olykor makettkészítés, stb. Ezzel párhuzamosan a ruhatervezés is. Ez utóbbi még nem végleges, hiszen a felkért színészekhez kell igazítani a terveket és sokszor a színészeknek is van elképzelésük, melyet a tervezőnek figyelembe kell venni. Ez a kellékekre is vonatkozik, melyek listája a próbafolyamat alatt is változik, alakul, bővül.

A tévéjátékok nagy része házon belül belső kapacitásban, vagy koprodukcióban (Mafilm–MTV) készült. Ez utóbbi mindenképpen előnyösebb volt, mivel kevés stúdiója volt a televíziónak s azokat a napi műsorok lefoglalták. Filmgyári műtermekben forgattuk le a tévéjátékokat. A Rettenetes szülők díszlete Pasaréten épült be. A közvetítő kocsi, ami rögzítette a felvételt, a Filmgyár udvarán állt.

De ne fussunk még előre, maradjunk a próbáknál.

Mivel átlagos költségvetésből dolgoztunk, próbaterem bérlésére nem futotta. Maradt a ház kisméretű próbaterme, ahova néhány széket, asztalt s egy díványt be lehetett tenni, mint berendezés–jelzést, s egy–két nyílászárót. Az olvasópróbát a Drámai Osztályon tartottuk a főnök dolgozószobájában, amikor az ő munkaideje már lejárt. Ellentétben a színházi olvasópróbával, ahol először a rendező felolvassa az egész darabot, itt rögtön a színészek olvasták fel a szöveget. Ilyenkor bejelöljük a húzási javaslatokat és értelmezzük a tisztázatlan, zavaros pontokat. A mi esetünkben fontos volt, hogy személyesen megismerkedjenek egymással a színészek és mi, alkotók – dramaturg, operatőr, tervezők, rendező, asszisztens, gyártás – a színészekkel. A darabot már mindenki olvasta, ismeri, itt felteheti a kérdéseit s elmondhatja gondolatait. A rendező ismerteti koncepcióját és előrevetíti a próbafolyamatot. Kijelöli a jeleneteket, egyezteti a színészekkel és a gyártással a próbarendet. De az első próbák lényege az ismerkedés egymással és a művel.

Felvidéki Judit és Berek Kati a forgatáson

Éppen ezért, az olvasópróbát követő első részpróba helyszínéül a lakásomat jelöltem meg Berek Kati, Vass Éva és Gábor Miklós részére. Mint említettem már, Berek Katit tizennyolc éves korom óta ismertem, jó barátságban voltunk, diplomafilmemben és első tévéjátékomban is szerepelt már. Tegeződtünk és vele szemben nem voltak gátlásaim. Ebben az időben ők hárman kollégák voltak a Nemzeti Színházban, szívélyes viszonyban, de nem közeli barátságban. Vass Éva zárkózott, csendes, szerényen visszahúzódó, szemlélődő, míg Berek Kati közvetlen, beszédes, hangos, igen szellemes, aktív, véleményét azonnal megosztó.

Emlékszem, nagyon vártam az érkezésüket. Kati jött elsőként, ő már többször járt nálam, ismerte a szüleimet, az akkor négy éves kislányomat is. Gábor Miklós és Vass Éva kissé feszengve léptek be a lakásba. Alaposan szemrevételezték a szobámat. Gábor Miklós egyenesen az ablakhoz ment, s a szemközti házat nézegette: "Tudja, hogy a háború alatt itt lakott a családom az Akadémia utca 11-ben? Hát ez érdekes. Kicsit meglepődtem, amikor maga megmondta a címét. Ha jól emlékszem, említette, hogy Máriássy Félix tanítványa volt. Nos, mindketten katonaszökevények voltunk és ő is itt bújt meg nálunk. A puskáinkat együtt ástuk el a pincében. Talán még most is ott vannak."

Látszott rajta, hogy megrohanják az emlékek. Aztán nevetve fűzte a történetet tovább:

"Szegény Félix bárósága nemigen bírta elviselni a mi könnyed polgári, zajos társaságunkat, a nagy jövés-menést, vendégeskedést, esti kártyázásokat, anyám és apám bohém társaságának hangosságát. Napokig tűrte, tűrte, de aztán nem bírta tovább. Élete kockáztatása árán egyszer csak szó nélkül meglépett."

Aztán átsétált a másik szobába. Ott is kinézett az ablakon.

"Ebben a házban lakik – s a Széchenyi utca 1. felé mutatott – az egyik legjobb gyerekkori barátom, Román Gyurka, a süketnéma festő. Ismeri?"

Hogyne, mondtam. Tizenegy éves korom óta figyelhettem a furcsa kis embert, aki éjszakánként az úttest közepén sétált, előredőlve, hátratett kezekkel. Az Alföldibe járt ebédelni, be volt fizetve menüre, akárcsak én. Artikulátlanul üvöltve beszélt és hangosan szürcsölte a levest...

"Maga egy igazi belvárosi úrilány, ha nem tévedek" – vette szemügyre Gábor Miklós a falon lógó festményeket a lakásban. "Ezeket ki festette?"

"A bátyám. Grafikus és festőművész."

"Látom, zongorázni is tud..."

"Az azért túlzás. Tanultam, de nem tudok. Édesanyám zongoratanárnő."

"Ő nem Felvidéki ... ugye? Ő a Spiegel? Láttam egy másik névtáblát is a bejárati ajtón."

"A nagyapám, de már nem él. Édesanyám a lánya."

"Azt tudja, hogy az Akadémia utca 11. az csillagos ház volt?"

"Tudom, ez a 9. is. Az ostrom előtt költöztek ide a nagyszüleim, amikor kibombázták őket az Újlipótvárosból. A Thurzó utcai házukat találat érte, s a házmester fel akarta jelenteni anyámat, mert nem tette ki a sárga csillagot a kabátjára..."

Na igen, észre sem vettem, de már fel is térképezett, kiféle, miféle vagyok, le lettem "káderezve". De később, amikor már közeli barátságba kerültünk, akkor azért megbeszéltük, hogy ezek az egybeesések nem véletlenek. Nekem Máriássy tanár úr nagyon sokat jelentett. Kedvence voltam, s szinte lányának tekintett, annyira szeretett. Mesteremnek tartottam. És senki nem léphetett a helyébe. Egészen eddig, de ne fussunk előre.

Ez a "próba" a lakásomon egy nagy beszélgetés lett csupán. Gábor Miklós felelevenítette az 1945-ös előadást, akkori sikerét és kiugrását. Beszéltünk Cocteau-ról, a Vásott kölykökről, kedvenc könyveinkről, festészetről, művészetről általában. Érdeklődtek, hogy milyen rendezéseim voltak eddig, hogy szívesen megnéznének valamit, ha tudok mutatni. Felsoroltam addigi munkáimat. Aztán elhangzott, hogy Pap Károly: Szent Színpad, s mindketten felkiáltottak, hogy ez az a darab, amiben Venczel Vera és Tordy Géza játszottak? Milyen nagyszerű volt, hogy ahhoz fogható Júlia "Méreg-monológot" még nem láttak, amit abban a darabban Vera alakított, az bravúros volt... Ne haragudjak, a rendező nevét nem jegyezték meg, de a darab címét igen ... s a Kati is milyen kiváló volt benne, mint súgónő; az egész darab kiállítása, a ruhák, a díszlet lenyűgözte őket.

Jól esett a dicséret, legyezgette hiúságomat, de az ő örömük is szembetűnő volt: mintha fellélegeztek volna, talán kicsit meg is nyugodtak, hogy ez a névtelen kis csaj talán mégis tud valamit s nem volt elhamarkodott a döntésük, amikor a felkérésemre igent mondtak.