Gábor Miklós szabadtéren 2.

Egy hete kezdtem egy kisebb sorozatba, mely Gábor Miklós nyári szabadtéri előadásait igyekszik számba venni.

Ma, időrendben követve az eseményeket, meglehetősen soványka anyaggal kell beérnünk, bár maga az előadás ténye és a szerep kategóriája kifejezetten érdekes.

1955 nyarán Gábor Miklós mint vendég vett részt a József Attila Színház produkciójaként az Állatkerti Szabadtéri Színpadon bemutatott Mária főhadnagy című operettben. Ő volt Jancsó hadnagy, azaz a bonviván! Szerepkettőzésben játszotta Gozmány Györggyel. A címszerepet illetően némi gondban vagyok: a Színházi adattár nyilvántartása szerint párhuzamosan játszotta Ruttkai Éva és Romváry Gertrud, a Színház és Mozi hetilapban levő kép tanúsága szerint azonban a premieren Tolnay Klári volt Mária. Még jobban utána keresgélve úgy tűnik, a Színházi adattár információja a rossz, Ruttkai Éva nem játszotta ezt a szerepet. Amúgy volt még egy "nagyágyúja" az előadásnak Orosz Júlia személyében: ő volt Antónia. Sőt, nyilván nagy vonzerőt jelentett Krencsey Marianne is mint Draskóczy Ilona.

Itt van az a bizonyos kép, sajnos, csak ilyen amatőr minőségben tudom megmutatni:

Orosz Júlia és Tolnay Klári (Színház és Mozi 1955. 27.)

Az előadást Bozóki István rendezte, a díszleteket és jelmezeket Vogel Eric tervezte. A koreográfus Rimóczy Viola volt, vezényelt Paulusz Elemér. A premierre 1955. július 2-án került sor.

Az operett történetét így foglalja össze a port.hu oldal:

Huszka Jenő romantikus nagyoperettje 1848-ban, Bécsben kezdődik. A magyar érzelmű Máriát rokonai egy osztrák arisztokratához készülnek férjhez adni. Szerencsére megérkezik Antónia, Mária nénikéje s az ő, valamint a kissé bolondos szabó, Zwickli Tóbiás segítségével a lánynak sikerül még időben megszöknie. Hogy a forradalom hevében égő magyar földre juthasson, nemzetőr-egyenruhát ölt magára. 1849-ben, a budai honvédtáborban is férfiként, édesapja nevén mint Lebstück Károly szolgál a seregben. Vitézségéért immáron alhadnagyi rangot kapott. Ám igen sok konfliktusa van fölöttesével, a szigorú Jancsó hadnaggyal, aki többször is megrója könnyelmű hősködéséért. De amikor Mária egy estély alkalmából ismét nőként jelenik meg, a hadnagy lángra lobban iránta, s természetesen az "alhadnagynak" sem közömbös a jóképű férfi. A kalandos történet végén persze egymásra találnak és a bolondos Zwickli is révbe ér az ő Pannijával.

Mint utaltam rá, a rendelkezésemre álló sajtóvisszhang, mely a Színház és Mozi című hetilap 1955. 27. számában jelent meg, nagyon soványka. Nem is magával az előadással foglalkozik, egyetlen szereplőt sem említ név szerint, mindössze ennyit ír:

Az Állatkerti Szabadtéri Színpadon az idén a József Attila Színház vendégszerepel. Esténként Huszka Jenő "Mária főhadnagy" című operettjét játsszák parádés szereposztásban.

A nagy felkészültséggel, sok munkával előkészített előadással kapcsolatban két megjegyzésünk van. Az operett szirupos, kispolgári jellegén nem segít sem a nagy nevekben bővelkedő szereposztás, sem Huszka zenéje. Felvetődik az a kérdés is, hogy az Állatkerti Színpad alkalmas-e ilyen előadásokra. A pávarikoltás, a mozdonyfütty és a vonatzakatolás zaja nem a legszerencsésebb hangulati aláfestés.

A József Attila Színház művészi munkáját, műsorpolitikáját eddig csak dicséret illethette. A "Mária főhadnagy" esetében a darab megválasztása nem mondható szerencsésnek.

Hát ennyi, amit egyelőre tudhatunk erről a produkcióról. Azért kíváncsi lennék, Gábor Miklós milyen lehetett ebben a szerepben...

A királyasszony lovagja 7.

A téma befejezéséül még egy szép kép az előadásból és pár sor Gábor Miklóstól 1958 februárjából:

Film Színház Muzsika 1961. 28.

          A Ruy Blas-t már nagyon sokszor játszottuk, néha unjuk is. T. K.-val [Tolnay Klárival] kicsit utrírozni kezdünk, csak egészen picit, hogy senki se veszi észre, csak mi tudjuk, csak éppen egy hajszálnyit túlozzuk a romantikus stílust, a magunk szórakoztatására. Ekkor a nézőtér csendjében valaki elköhenti magát. Egyetlen kurta, óvatos krákogás, már nem tudta visszatartani, már csaknem megfulladt. Ez a szorongó kis hang egyszerre elém vetíti a néző ünnepélyes, odaadóan figyelő arcát. Elszégyellem magam, mintha egy komoly gyereket nevettem volna ki. Ettől kezdve nagyon lelkiismeretesen játszom.

           Tollal - Naplójegyzetek. 2. átd. bőv. kiad., 1968, Szépirodalmi Kiadó, 91-92. oldal.


Szívesen megnézném azt az előadást, ha lenne időutazás :)

Ráadásként még egy kép, amit egyszer régen már megmutattam. Mohorán, a Tolnay Klári Emlékházban látható, rajta Tolnay Klári saját kezű kommentárja: "...Azóta sem volt Gábor Miklóshoz hasonló lovagom - sajnos..."

A királyasszony lovagja 6.

Ma olvassuk a Művelt Nép című hetilap 1956. évi 22., május 27-én megjelent számában Lóránt Endre színikritikáját. Ez nem annyira hosszú, mint a múltkori, úgyhogy teljes terjedelmében bemásolom - mellékelve az újságban közölt szép fényképet is.

 

A királyasszony lovagja

Victor Hugo drámája a Madách Színházban

    Mi ragadja meg a mai nézőt oly különös erővel Victor Hugo romantikus melodrámájában, mi a titka, hogy hivatalos varázsáért ma is lelkesedni tudunk, élvezzük és szeretjük nemes pátoszát, lírai szépségét és magával ragadó lendületét? Hiszen már erősen elvontnak érezzük azt a szándékot, hogy a  XVII. századi spanyol monarchia romlott társadalmi viszonyai közepette egy királynőbe szerelmes, libériás fiatal lakáj forró érzelmeiben, lángoló rajongásában és nagylelkű önfeláldozásában 'a jelen nincstelen szolgájának, a jövő birtokosának', a népnek magasbatörését és erkölcsi nagyságát lássuk. És mégis a drámai, komikus és tragikus elemek gyors váltakozása és keveredése, a mesteri cselekménybonyolítás, nagy kitöréseket magukban rejtő szélsőséges helyzetek, színesen gazdag tablók és szenvedélyes jellemek, mindenekfelett egy idealizáltan szép és romantikus szerelem, valamilyen meghatározhatatlan üde fiatalság és őszinte emberség kirobbanó sikert biztosít e költői remekműnek.

    Victor Hugo egyes kritikusai azt állítják, hogy ha élvezni akarjuk verses drámáinak mágikus zeneiségét, akkor el kell vonatkoztatnunk figyelmünket a színészi játéktól. Vámos László, a darab kiváló rendezője és a nagyszerű együttes, épp ellenkezőleg, kitűnő stílusérzékkel, a Ruy Blas szépségét költői, frámai, szcenikai egységében ragyogtatja meg. Elválaszthatatlan eleme e felfogásnak a kísérőzene. A rendezés minden egyes mozzanata különös figyelmet érdemel, itt elsősorban az elmélyült szövegelemzésen alapuló színpadi beállítást szeretnénk kiemelni, mely kibontakoztatja a Victor Hugo-i sorokban rejlő plaszticitást és a darabhoz hűen határozza meg az egyes alakok dikciójának zenei regiszterét.

    Uray Tivadar don Salluste-jében a spanyol grand büszkesége sátáni gőggel, hideg, számító kegyetlenséggel és szörnyű bosszúvággyal párosul. Félelmes erejű az első és az utolsó képben! Darvas Iván Don Cézar-ja költő, koldus, herceg és spadassin egy személyben. Játéka könnyed, szellemes, gúnyolódó, mozgása kultúrált és hajlékony, lerongyolódott külseje egészségesen nemes jellemet rejt magában. Gábor Miklós Ruy Blas híres szerepében (egykor Frédéric Lemaitre, a nagy romantikus színész játszotta, ma Gérard Philipe alakítja), kezdetben alázatos, reménytelenül rajongó, szenvedélyes és ellágyuló, ha kell, mennydörgően haragos, majd lelkét kitáróan szerelmes, tehetetlenül elkeseredett és mélységesen tragikus. Tolnay Klári Neuburgi Máriája rabmadárként verdes aranykalitkájában, A spanyol etikett vaskarmai közt a megközelíthetetlen királyné - szerencsétlen asszony; ezért oly jelentős az I. felvonásban néma átvonulása a színen, mivel márványfehér, mozdulatlan arca azokat a nagy indulatokat takarja el, melyek a következő jelenetekben kitörnek szívéből.

    Az epizódszerepek alakítóiról is csak a legnagyobb dicsérettel szólhatunk. Ujlaky László don Guritan szerepében hóbortos lovagi figura, aki kései Don Quijote-ként hódol királynő-Dulcineájának. Kitűnő Kozák László pénzes lakája, komikus játéka teljesen egybeforrt remek maszkjával. Szigorúan méltóságteljes és fagyos légkört teremt maga köré Bartha Mária főudvarmesternője, annál mulatságosabb boszorka Soltész Annie a vén szerelmi hírhozó szerepében. Gara László híven követte Victor Hugo díszletutasításait és nagyszerű összmunkát végzett Kreibich Margit kosztümtervezővel. Festőien romantikus, történelmi légkört teremtett a feketéből kiemelkedő arany, ezüst, narancs- vagy bíborszínek játéka, mintha egy-egy Velazquez-képből lépett volna ki arany keretéből a színre. Mészöly Dezső fordítása nagyszerű dinamikával szólaltatja meg a dráma költői gazdagságát.

Az előadásról akkoriban íródott még néhány kritika. Megszerezni eddig nem tudtam őket, de legalább adataikat felmásolom ide, hogy maradjon nyomuk, hátha valakinek egyszer szüksége lesz rá.

Bogáti Péter. = Népszava 1956. 109. szám

Gyergyai Albert. = Szabad Nép 1956. 145. szám

Kemény György. = Esti Budapest 1956. 110. szám

Losonczy Géza. = Magyar Nemzet 1956. 126. szám

Méray Tibor. = Béke és Szabadság 1956. 21. szám

Nagy Péter. = Csillag 1956. 7. szám

Én magam különösen kíváncsi lennék Losonczy Géza kritikájára. A Nagy Imre kormány későbbi államminisztere, az 1956-os forradalom mártírja ekkoriban a Magyar Nemzet  munkatársa volt.

Az előadás hangfelvétele szerencsére létezik és hozzáférhető kedvenc videomegosztó portálunkon, az előző posztokban többször is ajánlottam és ott megosztottam a linkeket is. Amúgy pedig 1958. január 7-én a még akkor is műsoron levő darabot egyenesben közvetítette a Magyar Televízió, csak akkoriban még nem tudták archiválni és így megőrizni az utókornak...

A királyasszony lovagja 5.

Sikerült még két korabeli kritikát találni az 1956-os gyönyörű előadásról (Madách Színház, rendezte Vámos László, főszereplők Gábor Miklós, Tolnay Klári, Uray Tivadar, Darvas Iván). Ma kezdjük közülük a terjedelmesebbel.

Az Irodalmi Újság (az Élet és Irodalom előde) 1956. május 19-i, 20. száma munkatársa, Molnár Miklós tollából közölt egy egész oldalas írást Ruy Blas címmel. Ez a kritika  is, mint ahogy az ember sokszor találkozik ezzel a jelenséggel, terjedelmének szinte nagyobbik részében általános irodalom- és eszmetörténeti körképet adott a francia romantikáról és csak elég későn tért rá a konkrét előadásra. Viszont annyiban kifejezetten érdekes, hogy azon sajtóvisszhangok közül, amelyekre sikerült ráakadnom, Molnár Miklós az egyetlen kritikus, aki látta a sokszor hivatkozott francia előadást s így első kézből tudta összevetni Jean Vilar és Vámos László rendezését, Gérard Philipe és Gábor Miklós játékát. Egyébként, mint majd olvasni fogjuk, ő néhány kifogást is megfogalmaz Gábor Miklóssal, sőt az egész előadással kapcsolatban.

Akkor kezdjük is el olvasni, bár nem az elejétől másolom ide, csak onnét, ahol az érdemi rész indul. Előtte még emlékeztetek rá, hogy az előadás rádiófelvételét kedvenc videomegosztó portálunkon meghallgathatjuk. Külön a híres monológot is, amiről részletesen értekezik a kritikus, ennek a LINKnek a legvégéről gyorsan meg lehet nyitni. Előtte még egy kép, amit eddig nem mutattam és jöhet a kritika - dőlt betűvel szedve. Mint mindig, a Gábor Miklósról szóló mondatokat én emeltem ki.

 

Gábor Miklós, Ujlaky László, Bartha Mária, Tolnay Klári, Korompai Vali

A Ruy Blas - az "évtized sikere". Három éve szüntelenül játssza Jean Vilar és Gérard Philipe híres színháza, a 2700 személyt befogadó Théatre National Populaire. Nemrégen Varsóban mutatták be a Ruy Blast a franciák. Nagy sikerrel játsszák a darabot Moszkvában. Most Budapesten, a Madách Színházból tér haza estéről estére ezernyi ember, telve a Victor Hugo-i versek, képek és érzelmek parttalanul hömpölygő áradatával.

Ebben az óriási emocionális hatásban nagy része van a Madách Színház kitűnő előadásának, Vámos László rendező és a pompás együttes művészi munkájának is.

A siker titka itt - a szenvedély. Itt föl kell olvadni vad gyűlöletben és önemésztő szerelemben. Itt röpülni kell a versek szárnyán. Nos: ilyen a Madách Színház előadása. Művészeink azt értették meg Victor Hugo-ban, azt fejezték ki a Ruy Blas-ban, ami benne a legnagyobb: a lelki nagyságot, a szerelem, a büszkeség, az emberiesség - illetve - Don Salluste-ben - a gyűlölet és gonoszság feneketlen mélységeit. Ebből a szempontból a művészek és a rendező együtt és külön-külön csak a versmondás teljes szépségével maradnak adósaink. Pedig Mészöly Dezső szárnyalóan lendületes, szellemes és költői fordítása remekül mondható. A tűz és a lendület nem is hiányzik, de a szépség, az elegancia, a helyes hangsúlyozás, a tiszta artikuláció gyakran nagyon. Itt inkább jó kivételként kell kiemelni Urayt, akinél formája, leejtése, röpte is marad a versnek, ha íze elvész is olykor a modorosságban.

Ha valakinek, úgy Gábor Miklósnak van kiemelkedő része az előadás nagy emocionális erejében. Elsősorban az ő égő szenvedélyessége viszi, röpíti magával a nézőt. S ezen belül mennyi szín, hány árnyalat! Nagy monológjának első pillanataiból ugyan hiányzik a helyzetben és a szövegben benne rejlő lüktető feszültség. Gábor itt kissé erőtlen, színtelen. Az embernek az az érzése, hogy a kitűnő művész ezúttal nem annyira a koncon marakodó urakat ostorozza, hanem inkább a közönséghez beszél. S ez nem válik javára. A monológ sajátossága azonban az, hogy egyre inkább önmagának is szól, mintegy életprogramként írja fel önnön egére a zokogva haldokló Spanyolország és a nép állapotát. S ahogy átcsap a szöveg az ilyen félig "belső" monológba - úgy telik s hevül Gábor Miklós előadása. Eltűnik a játékát eddig olykor higító erőtlen-erőlködés és puhaság is. Egyre forróbb és egyre szemléletesebb, hogy végül - hatalmas intellektuális megjelenítő képességével - szinte elénk varázsolja a maga szörnyű látomásait. Mély mélyebbre jut Gábor Miklós a Don Salluste-tel és önnön szolgalelkével vívott viadalban.

Két évvel ezelőtt a párizsi Théatre National Populaire előadásában láttam a Ruy Blast. A nagyszerű előadás legszebb pillanataként őrzöm ma is magamban Gérard Philipe játékát. Nos, ezekben a jelenetekben Gábor Miklós semmiben sem marad alatta nagyszerű francia művésztársának. Gérard Philipe talán rugalmasabb, józanabb (ha lehet itt ezt a szót használni), szinte reménykedőbb ezekben a pillanatokban is, Gábor halálraszántabb, eltökéltebb, keserűsége egész tenger.

Don Salluste Urayban eszményi tolmácsot talált. A bosszúvágyó főúr kimért, hideg kegyetlensége Uray játékában olyan fölényes erővel és rideg biztonsággal is párosul, hogy ezzel a darab egész szerkezeti építményét biztosabb alapokra helyezi. Az ő Don Salluste-ja eltökélt gazságával valósággal a cselekmény hajtóerejévé válik. Sötét árnya még távollétében is a színpadra borul.

Darvas Iván játssza a dráma harmadik nagy szerepét s egyben legszínesebb, legsajátosabb figuráját, Don Cesar de Bazant. Ez a szerepe szerint lezüllött spanyol grand Darvas Iván játékában - híven Victor Hugo elképzeléséhez - úgy lép elénk, mint egy igazi párizsi koldus-király, rongyosan és büszkén, szegényen és szabadon, hogy a romantika elbűvölő virágaként hirdesse színpompájával a nagy költő szabad szellemét. Darvas játéka azáltal válik kitűnővé, hogy mindezt átszövi a Victor Hugói alak pompás, ízes, fanyar, furfangos humorával. Nemcsak kardja kész mindig kiröppenni, hanem szellem is vív - és vág! Csupán egy szempontból lehet és kell is elmarasztalni. Hugo Don Cesarja majd szétveti a házat, száguld, asztalra ugrik - mint aki elektromos árammal van tele. Darvas nem elég temperamentumos, sőt néha - főleg a IV. felvonásban - egyenesen lassú is.

Ruy Blas királynője: Tolnay Klári. A többihez képest mostoha szerep. A nagyszerű művésznő becsületére válik, hogy ebben is jelentős egyéniség tudott maradni. Megkapó szelíd szomorúsága a II. felvonásban, amely a spanyol udvar aranyos-brokátos börtönébe zárva ábrázolja az élni és szeretni vágyó fiatal asszonyt. Szép és átszellemült, amikor a rejtekajtón kilépve  Ruy Blas kezébe teszi le életét. Büszke, nagy, majd megindítóan emberi az V. felvonás tragikus jeleneteiben.

[...]

Ujlaky László ragyogó humorú, kedvesen groteszk, öreg spanyol grandját, Barta [Bartha] Mária gőgtől fagyott arcú, kitűnő főudvarmesternőjét, Korompai Vali, Soltész Anni [Annie], Perényi László, Solti György, Szabó Ferenc, Szénási Ernő, Kozák László s a többiek lelkes és művészi játékát nincs mód itt elemezni. A kritikus legfeljebb kéretlenül tolmácsolhatja a közönség köszönetét művészi munkájukért, amellyel segítettek sikerre vinni egy nagy dráma nagyszerű előadását.

Az utolsó bekezdés előtt kihagytam egy részt, mert a kritikus a szereplők értékelése közé - szerintem logikátlanul - belekeverte további gondolatait a rendezésről, különös tekintettel a francia előadással való összehasonlításra. Bár már így is nagyon hosszú lesz ez a poszt, mégis külön ide másolom.

A Madách Színház előadása nem sokkal marad el a párizsi mögött, büszkék lehetünk rá. Büszkék arra is, hogy pélául a királynő vagy Don Salluste szerepére a mi színházunk nagyobb művészeket, nagyobb egyéniségeket tuddott találni, mint a Théatre National Populaire. Ha francia kultúrán nevelt francia művésztársaik egyes szerepekben, vagy egyes részletekben felülmúlják a magyarokat - az természetes és nem is volna méltányos szóvátenni.

De egy alapvető vonatkozásban mégis jogos az elmarasztaló összehasonlítás. Akármilyen mélyen átélték a mi színészeink a Ruy Blas romantikus lényegét - annyira háttérbe szorították a dráma realista elemeit. Jó és felemelő érzés együtt úszni velük a szenvedélyek viharos tengerében, - de az is jó, ha olykor érezzük a földet a lábunk alatt. Pedig néha oly kevésen múlik ez. Mi szükség például arra, hogy a rejtekajtón kilépő királynő három lépcsőfokkal Ruy Blas fölött álljon? Mennyivel emberibb és igazabb, ha - híven az instrukciókhoz s a mű szelleméhet is - odasiet Ruy Blashoz s úgy beszél vele! Apróság? Igaz. De jellemez egy, a rendezésen végigvonuló hibát. Vagy egy másik példa: A II. felvonásban a szerencsétlen fiatal királynő bánatos, megtört, sajnálatraméltó. Ezt remekül ki is fejezi Tolnay játéka. De ez a fiatal asszony bosszankodik is az udvari etikett, no meg ostoba férje miatt. És máris a földön vagyunk, ahol az élet nagy szenvedélyei mellett van még ezernyi apró kellemesség és bosszúság is. Ugyanez áll a díszletekre is. Pedig itt látszólag fordított a helyzet. Gera ízléses, szép díszletei anyagszerűbbek s reálisabbak a szó köznapi értelmében. A fal itt fal, az ablak ablak, a trón trón, a palota palota. A Théatre National Populaire színpadán sokkal kevesebb a beépített fal, ajtó, lépcső, stb.. S az összhatás különösképpen mégis "reálisabb", mint a Madách Színházban. A díszletek, a jelzések s a fényhatások sajátos "együttműködése" olyan költőien szép, képzeletdús s ugyanakkor hiteles környezetet teremt, amilyet a mi realista (bár gyakran inkább naturalistának nevezném) díszletmegoldásaink soha nem tudnak elérni.

Hát a végére értem ennek a hosszú kritikának... Ami a legjobban meglepett az olvasás során, az az, hogy írója éppen a beszédkultúrával nem volt teljesen megelégedve... Mert ízlésbeli dolgokkal természetesen simán lehet vitatkozni, másképpen megítélni őket, de hogy ebben az előadásban ezzel (is) gondja volt, még ha nem is konkrétan Gábor Miklóséval, hanem úgy általában, amiben azért ő is benne foglaltatik, az szerintem rendkívül különös. Nem tudom, e vonatkozásban mit szólna a jeles kritikus, ha ma tévedne be véletlenszerűen egy színházba...

A királyasszony lovagja 4.

 Folytassuk tovább Illés Jenő kritikáját a Színház és Filmművészet című folyóirat 1956. évi 6. számából. Az írás itt tér rá a színészi alakításokra. A Gábor Miklósról írtakat én emeltem ki a vastag szedéssel :)

Ebben a nagy sikerben nem kis szerepe van a Madách Színház színészgárdájának, amely diadalra viszi ezt a darabot. A szereposztás kitűnő, keresve sem lehetne jobb színészgárdát találni ehhez a darabhoz, mint amilyennel a Madách Színházban találkozunk. Az egyes alakításokról szólva Gábor Miklóssal kell kezdeni a sort. A hugoi költészet tisztán, gyönyörűen csendült fel az ő elődásában. Gábor Miklós beszédkultúrája kitűnően érvényesül itt, mert Gábor Miklósnál a szó szépsége sohasem öncél, hanem csupán feladatának betöltésére szolgál - az alak, a jellem feltárására. Gyönyörködtet ez a szövegmondás és feltárja a figura érzelemgazdagságát, a Ruy Blas lelkében dúló roppant belső viharokat, hallatlan ellentéteket. Gábor Miklós egyszerűen tudja elénk állítani Ruy Blas ellentétekkel teljes jellemét, azt a vibrációt, amely célratörő szerelem és gyávaság, határozott tettrekész indulat és félelem vonásaiból tevődik össze. Megértjük, hogy végül is ezek a nagy belső ellentétek a tragikus okozói. Itt külön is kell hangsúlyozni egy momentumot. Gábor Miklós játékából világosan látni, hogy itt nem egy figura megmagyarázhatatlan, titokzatos jellembeli fogyatékosságairól van szó. Érezni lehet, hogy a kor s a helyzete formálta Ruy Blast ilyenné, az a bizonytalanság, amely jellemében kifejeződik, onnan van, hogy szolga. Nagyon messze az az idő, amikor a szolga föl tud fegyverkezni öntudattal, s bátran, minden belső konfliktus nélkül szembe tu szállni a hatalmasokkal. Ruy Blas győzelme nem lenne valószerű, Ruy Blas tragédiája forradalmasít. Mindezzel azt mondja: ha erős akarsz lenni, ha győzni akarsz, először magadat kell meggyőznöd és magadnak kell merni nagyot akarni, mert mindenfajta szövetség a hatalommal, a hatalmasokkal csak bukást okozhat. Gábor Miklós kitűnően játszotta Ruy Blast,  szerelmes ifjút. Ez a szerelem fölgyújt, perzsel, éget, ezzel szemben nincsen védekezés... S milyen egyszerű Gábor Miklós játéka! Érzelemgazdagság, nagy belső tűz, mély és megrázó emberség sugárzik az általa megalkotott figurából. A harmadik felvonásban különösen érdemes megfigyelni Gábor Miklós játékát. Kitűnő, amikor végtelen indulattal és gyűlölettel elmondja nagyhatású vádbeszédét, majd utána boldog szerelmesként odaborul a királyné elé, s rá szinte azonnal meg kell éreznie a bukás, a megsemmisülés fagyos jelenetét. Végtelen és végletes érzelmi hullámzás, de Gábor Miklós bírja színészi erővel, ezért az előadás egyik legszebb mozzanatává avatja az ő játéka ezt a jelenetet.

A királynőt Tolnay Klári játssza. Elsősorban azt hangsúlyozza, hogy ez az ifjú, rokonszenves asszony minden királyi ceremóniától irtózva végtelenül szenved a formák, az idegen világ, a kegyetlen környezet szorításában. Úgy tekint hajdani éveire, mint egy tökéletes, zavartalan boldogság idejére, amit nem hoz vissza semmi és senki, soha. S ekkor jelenik meg egy ifjú, aki életét teszi fel arra, hogy szerelmét megnyerje. Tolnay királynője szerelmes asszony. Minden játéka őszinte, igaz. [...]

A másik két fontos férfi szereplőről csak összefoglalás: Uray Tivadar alakítása emlékezetes színészi bravúr. Darvas Iván ötleteivel és játékával betölti az egész színpadot.

Végezetül itt van az előadás rádióközvetítésének második, nagyobbik része - bár gondolom, akiket érdekelt, az előző nyomán már ezt is megtalálták:

A királyasszony lovagja 3.

Ígértem, hogy ma egy hosszabb kritikát mutatok meg A királyasszony lovagja előadásáról (Madách Színház 1956, rendezte Vámos László, a főszerepekben Gábor Miklós, Tolnay Klári, Uray Tivadar, Darvas Iván).

A múltkori kritikát a Színház és Mozi című újságból másoltam ki, ami elsősorban a nagyközönségnek szóló, népszerű, képes hetilap volt (1956 októberében szűnt meg, utóda 1957. április 4-től a Film Színház Muzsika lett). Abban az időben ezen  a téren létezett egy másik lap, azaz inkább már folyóirat is, a Színház és Filmművészet. Havonta jelent meg, kiadta az 1950-ben megalakult szervezet, a Színház- és Filmművészeti Szövetség - így ez a folyóirat már elsősorban a szakmának szólt. Ennek 1956. évi 6., júniusi számába Illés Jenő írt egy meglehetősen hosszú kritikát, ebből fogok idézni részleteket.

Ruy Blas miniszterként, két néger lakájával

A kritika első része kifejezetten részletesen írt a franciák két évvel korábban a Théatre National Populaire-ben (TNP) bemutatott előadásáról , amelyet Jean Vilar rendezett, címszereplője pedig Gérard Philipe volt. Erről a témáról egyszer már szóltam itt a blogban, ugyanis a magyar "csapat" egy szép fényképalbummal lepte meg Jean Vilar-t, amit a francia társulat hasonlóképpen viszonzott.

Illés Jenő írásából viszont csak részleteket idézek, mert a teljes kritika tényleg nagyon hosszú, de azért azt a részt ide másolom, ahol összehasonlította a magyar és a francia előadást - igaz, a franciákét csak elbeszélésekből ismerhette:

[...] a Madách Színháznak e legjobb hagyományokkal kellett "megküzdeni", ha győzni akart. Mert mindig kicsit szánalmas dolog "vidékies" előadásokat látni, különösen akkor nagyon szembetűnő ez, ha tudjuk elbeszélésekből, leírásokból, hogy milyen is lehet mások, az úttörők produkciója. (Meg kell jegyezni, hogy mindazok, akik a TNP előadását látták, egybehangzóan állítják, hogy nem kell szégyenkeznünk ezzel az előadással, a magyar színházkultúra ismét nagyon dicséretes művet alkotott, ez az előadás kibírja még az összehasonlítás csábító próbáját is.)

A Madách Színház előadásának egészéről így értekezett Illés Jenő (persze gondoljuk hozzá az értelmezéshez az akkori politikai helyzetet is):

Az előadást Vámos László rendezte, s rendkívül helyesen zenét is íratott hozzá Kulka Jánossal, hogy ezzel is fel tudja fokozni a mű érzelmi hatását. A zenének a rendező komoly szerepet juttat az egyes drámai csomópontok kiemelésénél, egy-egy lírai tiráda hangulati aláfestésénél különösen nagyon jól tudja hasznosítani a zene kivételes erejét, érzelmi hatását. - Vámos László abból indult ki, hogy a Ruy Blas nem egyszerűen szerelmi történet, nem csupán meghökkentően érdekes história, egy lakáj és egy királynő szerelmi regénye, hanem komoly társadalmi mondanivalót is hordoz. Vámos László rendezése azt hangsúlyozza, amit Victor Hugo mond, hogy "Ruy Blas maga a nép, a szegény, árva, értelmes és erős nép". Ezért Ruy Blas minden tette különös hangsúlyt kap azzal, hogy benne a nép érzései, vágyai, indulatai fejeződnek ki, az a vágy és igény, hogy kezébe vegye sorsának alakítását, a lakmározó, botor grandokkal szemben érvényesítse jogait. A Madách Színház előadásában a társadalmi mondanivaló soha nem nehezedik súlyos ballasztként a műre, hanem mintegy a költészet mögül tör elő. Vámos László rendezése rendkívül plasztikusan ábrázolja, jellemzi az egyes alakokat, és gazdag emberi-pszichológiai alapot ad az elhangzó nagy tirádáknak. Szövegmondás és emberábrázolás nincsenek ellentétben ebben az előadásban, a kettő egymást egészíti ki, s mindezt fokozza a zene hangulatteremtő ereje. Ebben az előadásban csakúgy, mint a TNP előadásában (a kritikák szerint) a díszlet és a szó is az emberábrázolás szolgálatában áll. A rendezés csak annyi játékot enged a színésznek, amennyi a lelkiállapot kifejezéséhez elengedhetetlenül szükséges. Bízik és hisz a költészetben, reméli, hogy az a roppant arányú küzdelem, ami a színpadon zajlik, az az érzelemgazdag világ alkalmas arra, hogy megfogja, lenyűgözze a nézőt. S mindezt teljes sikerrel teszi. Még a negyedik felvonásban sem lankad el a néző figyelme egy pillanatra sem, mert ezt a látszólag félrevivő jelentést Vámos László eredeti és hatásos módon rendezi meg. Ez a szín megnyugtat és kizökkent a harmadik felvonás emelkedett s végsőkig feszített hangulatából. Ilymódon mint a vihar-előtti-csend, rendkívül hatásosan készíti elő az ötödik felvonást, ahol aztán valóban remekelhet a rendező és a színészgárda. Mert az ötödik felvonás volt az, amely talán legjobban sikerült rendezőileg, bár a második felvonás dermesztő atmoszférája, nyomott, fásult, kegyetlen hidegséget árasztó légköre is tökéletes a maga nemében. Talán a legnagyobb dicséret az lehet az előadásról, ha azt mondjuk, hogy soha egy pillanatig sem foglalkoztatott bennünket a darab egynémely dramaturgiai következetlensége, az egyes jellemekkel kapcsolatos tisztázatlan momentumok, a néző kénytelen átadni magát egy forró színházi est hatásának. Mert ünnepi, emelkedett, igazi nagy előadás tanúi lehettünk a Madách Színházban. Örömmel szemet hunyunk a kisebb hibák felett, mert maga az egész meghökkentően szép, lenyűgöző és eredeti.

Annyi jegyzetet ehhez a részhez hozzáfűzök, mert a kritikából nem derül ki, hogy az említett felvonások mely részeit jelentik a darabnak. A 2. felvonás a hírhedt spanyol etikett fullasztásában élő királyné helyzetét mutatja be. A 3. felvonás az udvarnál magas polcra emelkedett Ruy Blasról szól és itt hangzik fel a híres "Jó étvágyat urak!" monológ is. A 4. felvonás központi figurája az intrikus Don Salluste unokaöccse, Don Cesar (Darvas Iván), akinek a nevén Don Salluste mint rokonát a királyi udvarba plántálta lakáját, Ruy Blast. Az 5. felvonásban pedig beteljesedik a tragédia: Don Salluste (Uray Tivadar) csapdát állít a királynénak és Ruy Blasnak, kiderül, hogy Ruy Blas igazából nem nemes ember, csak egy lakáj. Miután megöli Don Salluste-t, öngyilkos lesz és haldokolva kéri imádott királynéja bocsánatát.

Végül igazi csemege következik. Az előadást annak idején közvetítette a rádió és az akkori teljes hangfelvétel ma is létezik. Az első részt a következő bekezdés után meg is lehet hallgatni. Mivel a technika ördöge folytán ebből a legutolsó körülbelül két-három perc lemaradt, utána ide másolom az első rész legvégét külön is, kicsit előbbről kezdve, mint ahogyan az véget ért - csak, hogy biztosan ne maradjunk le semmiről.

Legközelebb Illés Jenő kritikájából a Gábor Miklósra vonatkozó mondatokat mutatom meg, amelyekhez a hangfelvétel befejező részét fogom illeszteni.

 

A királyasszony lovagja 2.

Ma olvassuk el együtt Demeter Imre kritikáját a Színház és Mozi című hetilap 1955. évi 19. számából.

Előtte nézzük meg ennek a számnak a címlapját: ez is saját fényképezés a jó vastag bekötött évfolyamból, ezért a hibák - de így is olyan szép...

A cikkben némi irodalomtörténeti bevezető után így tér rá Demeter Imre a konkrét produkcióra (az idézett részben a kiemelés tőlem - természetesen):

A Madách Színház előadása régi vitára nyom csattanót: Victor Hugo drámái a polgári irodalomtörténet lapjai között - s valljuk meg, ezideig a mi tízesztendős színházi gyakorlatunkban is nem mindig kaptak valami fényes helyet. Egykor sokan elavultnak tartották e drámák sodró romantikáját, felfokozott érzelmeit, legfeljebb a zseni kezevonását s a lírai szépségeket vették észre benne. Ez a remek előadás tanúsítja: ma is él Victor Hugo drámáinak csillogó romantikája, roppant pátosza, hőseinek pompás jellemzése. (Vagy inkább: ma újra él.) Mészöly Dezső új fordítása nagyszerű. Szép költői nyelven zeng a szöveg, csupa szenvedély, líra, megelevenítés, s végig magas hőfokú. (Csak néhol kísértenek még a sokat vitatott modernizáló szavak.) Vámos László rendezte az előadást, mely hiánytalan élményt ad, pompás hangulatokat varázsol, s a külső szépségeket a mondanivalónak rendeli alá. Stílusában a nagy romantika áradását, nemes pátoszát követi, de nem engedi a deklamációt, a külszínes jellemzést. A kísérőzenét (Kulka János igényes, stílusos alkotása) érzelmek és helyzetek kifejezésére használja. Kiválóan váltja a tragikus, felemelő pillanatokat a szatirikussal, a mulattatóval s Gara Zoltán okosan nagyvonalú díszletei között bontja elemeire a drámát. A színészek (Kreibich Margit jelmezeiben) az együttes összekovácsoltságát tanúsítják. Ruy Blast Gábor Miklós kelti életre, szenvedélyes játékkal, feltárva a lakáj megalázó sorsát, tehetségét, töretlen jellemét és forró szerelmét. Alakítása érzelemgazdag, megannyi színe van, s csupa bensőség, őszinte pátosz. Versmondásának tisztasága és játékának mélysége adja meg a dráma-hős jellemének harmóniáját. Emlékezetes a nagy monológja, amikor a főurakat megleckézteti; erő, ész, emberség és acélos akarat árad szavaiból. Uray Tivadar Don Salluste intrikus alkatát, kicsinyes és szörnyű bosszúvágyát leplezi le fölényes művészettel; játéka valóságos színiiskola, mely a nagy mesterségbeli tudást egyesíti a belső átéléssel, az aprólékos, finom jellemformálással. Darvas Iván még az ilyen mester mellett sem tűnik fel egyszerű tanítványnak; Don Cesar szerepét mintázza remekbe, az arisztokráciától megundorodott nemest, aki állítólag "lezüllött", de aki különb rangos rokonainál. A szabad élet romantikus szerelmese ő, könnyed és könnyelmű, de férfias jellemét a rongyokban is őrzi, s megtoldja az emberséggel. Darvas játéka öngúny, emberség, nagy komédiázás. Minden mozdulatára oda kell figyelni, úgy formálja meg a különös figurát; s csak az előadás után gondolunk arra: mennyi színt csillogtatott meg ez a rendkívüli színész akár az utóbbi néhány szerepében is! Ujlaky László ezúttal egy epizódszerepben győz meg arról, hogy milyen szatirizáló tehetsége van: mintha régi spanyol festményekről lépett volna a színre a kecskeszakállú és kecskeérzelmű vén marquis, akit Ujlaky nagyszerű humorral megelevenít. 

Tolnay Klári alakítja a királynőt: fenségesen szép nőalak, aki vergődik a spanyol etikett ostoba regulái között, s akinek idegenek a madridi vagy aranjuezi palota termei. Mesterien egyszerű művészettel tárja fel a királynő vágyait, titkos álmait, lelkének - s nem rangjának - előkelőségét. S azt, mint győzi le a rabtartó etikettet az érlelődő szenvedély. Szép, nemes varázslatos alakítás ez. Egy-egy kisebb szerepben kitűnt Kozák László mulattatóan szatirikus lakájfigurája, Soltész Annie duennája, Korompay Vali finom leányalakja.

Két kiegészítés, illetve pontosítás: Ujlaky László szerepneve Don Guritan volt; Tolnay Klári nem királynőt, hanem királynét játszik, mint a darab magyar címváltozatából is kiderül.

Legközelebb egy jóval hosszabb kritikát szeretnék megmutatni az akkori Színház és Filmművészet című folyóiratból.

Addig itt van a Demeter Imre által is kiemelt nagy monológ, a "Jó étvágyat, urak!" hangfelvétele az eredeti előadásból, Gábor Miklóssal:

A királyasszony lovagja 1.

Nincs semmilyen évfordulója, csak egyszerűen ahhoz támadt kedvem, hogy mostanában A királyasszony lovagja 1955-ös előadásával foglalkozzunk. Igaz, várhatnék vele jövő áprilisig, akkor lesz éppen hatvan éve, hogy bemutatták, de majd akkor legfeljebb csak röviden emlékeztetek rá és belinkelem a most készülő posztokat. Egyébként is, ha meg akarnám várni minden fontos alakításának blog-beli bemutatásával a kerek évfordulót, egy egész életet kellene rászánni nekünk is :)

Tehát: Gábor Miklós 1954-ben, mondhatni egy huszárvágással a Nemzeti Színházból a Madách Színházba szerződött. Első szerepe Rómeó volt, Tolnay Klári oldalán - úgy "állt be" az 1953-ban bemutatott előadásba. Rómeó után azért nem csak nagy klasszikus szerepeket kapott, azokért a Madáchban is meg kellett dolgoznia. Érdemes felsorolni, hogyan jutott el Ruy Blas-ig. Új színházában első igazi premierje Molière Misanthrophe-jában egy karakterszerep, Aceste márki volt. Majd jött Halász Péter: Vihar után című friss drámájának hídépítő mérnöke. Attól tartok, abban a sematikus darabban nem túl sok öröme telhetett... Utána remélem, felüdülés volt számára Bartha Lajos: Szerelem című színművének egy figurája, ifjabb Biky, akit Zenthe Ferenccel szerepkettőzésben játszottak. Ez volt első közös munkája Vámos Lászlóval. Még 1955 legvégén egy olasz vígjátékban is színpadra lépett: a Vannak még kísértetek című vígjátékban, melyet a jónevű Eduardo De Filippo írt, s a szerepneve Gastone Califano volt.

És jött végre A királyasszony lovagja :) A premier pontos dátuma: 1956. április 28.

Az első képet még egy próbáról mutatom - úgy fényképeztem ki a korabeli Színház és Mozi című hetilap bekötött évfolyamából, azért ilyen csálé, ráadásul az újságban eleve ilyen életlen volt, de azért mégis látunk belőle valamit:

Tolnay Klári és GM. Színház és Mozi 1956. 16. szám

Victor Hugo eredetileg Ruy Blas című romantikus tragédiáját Mészöly Dezső fordította. Kísérőzenéjét Kulka János komponálta. Rendezte Vámos László. A díszleteket Gara Zoltán, a jelmezeket Kreibich Margit tervezte.

Írjuk akkor már ide a teljes szereposztást - bár én a színlap hagyományos sorrendjét kissé megbolygattam, mert régen a női szereplőket a lista legaljára száműzték, így a női főszereplő a legkisebb férfiszerep, ebben az esetben a 2. őr után következett...

Neuburgi Mária, Spanyolország királynéja: Tolnay Klári

Ruy Blas: Gábor Miklós
Don Salluste de Bazan: Uray Tivadar
Don César de Bazan: Darvas Iván

D'Albuquerque hercegnő: Barta Mária

Casilda: Korompai Vali 

Don Guritan marquis: Ujlaky László
De Camporeal gróf: Perényi László
De Santa Cruz marquis: Solthy György
Del Basto marquis: Keleti Árpád
D'Alba gróf: Tamás József
De Priego marquis: Bakay Lajos
Don Manuel Arias: Szegedi Szabó István
Montazgo: Deák Lőrinc
Don Antonio Ubilla: Szabó Ferenc
Covadenga: Szénási Ernő
Gudiel: Simányi Tibor

Egy duenna: Soltész Annie

Egy lakáj: Kozák László
Egy tiszt: Lendvai Gyula
Egy ajtonálló: Regős Péter
Egy apród: Deák Ferenc
1. Őr: Róth Richárd
2. Őr: Fehér János

Legközelebb az előadás kritikáiból válogatok.

Gábor Miklós utazásai 7.

Gábor Miklós következő utazása nem filmfesztivál volt, de mégis filmszínészi oldalához kapcsolódott: egy magyar filmes küldöttséggel Németország keleti zónájában járt, méghozzá egy akár érdekesnek is mondható időpontban: 1956. október 13. és 20. között. Erről sem találtam semmit sem a nagyközönségnek szóló Színház és Mozi hetilapban, sem a szakmai szövetség Színház és Filmművészet című folyóiratában. Oka nyilván az időzítés volt, hiszen jóformán a hazaérkezésük után azonnal egészen más dolgok kezdték lekötni a sajtót...

Gábor Miklós Sánta szabadság című kötetében jó öt oldal foglalkozik ezzel az úttal (257-262.), a következőkben ebből fogok idézni. Konkrétumként azt lehet rekonstruálni a leírásból, hogy a küldöttség tagja volt még Máriássy Judit és egy Bányász nevű férfi - hogy ő ki lehetett, nem tudom, talán "pártvonalról" kísérte a nyilván megbízhatatlannak tartott filmes társaságot... És persze tolmács is volt velük. Legalább is a Sánta szabadságban őket említi, de lehet, hogy többen is voltak. Gyaníthatóan az egy évvel korábban bemutatott Budapesti tavasz lehetett a német kirándulás központjában és úgy tűnik, a filmvetítések után beszélgetés következett a nézőkkel, de voltak zártkörűbb baráti találkozók is. Mint Gábor Miklós írta, szinte állandóan utaztatták őket, túlfeszített programot kellett teljesíteniük.

A hamarosan bekövetkező forradalom előszele német földön is érezhető volt:

A németek minket, magyarokat, úgy fogadtak mindenütt, mint egy szabadságharcos ország polgárait. Tudtak mindenről, Írószövetségről, Petőfi-körről, bár az újságjaik csak a kommunista híreket közölték, a hivatalosok meg szemmel láthatóan aggódón vigyáztak ránk mint veszélyes népségre, de a polgárok tisztelettel és szenvedélyes érdeklődéssel faggattak, előretolt arccal hallgatták, és tüntetőn megtapsolták felszólalásainkat; egyik szónokuk azt mondta: - A magyar elvtársak szemébe nézve kezdjük visszanyerni hitünket a szocializmus ügyében! - mi meg büszkék voltunk, mondjuk ki, felvágtunk, e baráti találkozókon fölényeskedve és vakmerősködve beszéltünk "harcainkról", és megbotránkoztatóan merészek voltunk.

Egy vidéki szép kastélyban töltött éjszaka és hatalmas erdőségek látványa után:

[...] kilométereken át drótsövények jöttek, őrtornyok, hatalmas szovjet katonai tábor. Voltak falvak, amelyekben csak szovjet katonákat láttunk az utcákon, sétáló tiszteket, gyerekkocsit tologató tiszt-feleségeket, ennek a furcsa népvándorlásnak szerencsétlen (őket kellett volna megkérdezni, hol jobb, otthon vagy itt?) áldozatait, áldozatok, ha nem is tudják.

Berlint ilyennek látta tizenegy évvel a háború befejezése után:

Berlin megdöbbentő volt, a kopasz és romos grundok úgy választották el egymástól a lakott és többé-kevésbé kivilágított területeket, mintha nem is egy város lenne ez, hanem több, elszórva, a Sztálin-allé, az csupa fény persze, de az meg elhagyott volt, a főutca, szocialista-realista épületeivel [...]

Egy hosszú, sötét út végén, mint túlvilágított, cirkuszi díszlet: Nyugat-Berlin, csillogó autók, üzletek sokasága, járókelők, polgárok tömege.

De Brecht keleten volt. Kurázsi mama. Ennél érdekesebbet még nem láttam színházban.

Az 1941-es zürichi ősbemutató után 1949-ben Berlinben volt a Kurázsi mama emblematikussá vált előadásának a premierje, a címszerepben Helene Weigellel, Brecht feleségével (Zürichben még nem ő játszotta). Még abban az évben Brecht és Weigel hivatalosan is megalapították társulatukat, az egyetemes színháztörténet egyik fontos színházi műhelyét, a Berliner Ensemble-t. A Kurázsi mamát 1951-ben a társulat felújította és 1961-ig több, mint négyszázszor játszotta. Továbbra is Helene Weigel volt a címszereplő (csak néhány kisebb szereplőváltozás történt). Így Gábor Miklós 1956 őszén minden bizonnyal a darabnak ezt a legautentikusabb előadását láthatta (egyébként Brecht két hónappal korábban, 1956. augusztus 14-én halt meg).

Az alábbi képen: Erich Engel (társrendező), Brecht, Paul Dessau (zeneszerző) és Helene Weigel a berlini bemutató próbáján 1949-ben:

Forrás: http://gustavothomastheatre.blogspot.hu

Az élményeken kívül Gábor Miklós mást is hozott Berlinből. A tavalyi győri emlékesten hallottam lányától és vejétől, hogy akkor, mivel még nem állt a fal, át lehetett menni Nyugat-Berlinbe és onnét a legjobb márkájú színes filmtekercsekkel tért vissza. Ezekre fényképezte kislányát, feleségét és környezetét. A képekből akkor többet láthatott is a közönség kivetítve - tényleg nem fakultak ki azóta sem...

A Kurázsi mama előadás történetéhez felhasznált irodalom:

www.berliner-ensemble.de/geschichte

http://de.wikipedia.org/wiki/Mutter_Courage_und_ihre_Kinder

www.berliner-schauspielschule.de/courage2.htm

http://jwa.org/encyclopedia/article/weigel-helene

 

Francia üdvözlet 1956 nyarán

Egy mértékadó angol kritikus Gábor Miklóst "Prince of Hungary"-nak nevezte. Ezzel kapcsolatban eszembe jutott egy másik nemzetközi visszhang. Igaz, ez csak közvetett volt, nem az előadás tényleges megtekintésén alapult. De a legautentikusabb helyről, forrásból érkezett és az udvariasságon túl bizonyára őszinteség is volt benne.

Ez a nemzetközi, pontosabban francia visszhang Victor Hugo: A királyasszony lovagja című darabjának előadása kapcsán keletkezett. Az eredetileg Ruy Blas címet viselő darabot 1956. április 28-án tűzte műsorára a Madách Színház Vámos László rendezésében. Gábor Miklós volt Ruy Blas, a lakájból rövid időre nagyúrrá váló, s a spanyol királynéba halálosan beleszerető fiatalember. A királynét Tolnay Klári játszotta. Fontos szerepet kapott még Darvas Iván és Uray Tivadar.

Mint az akkori színházi hetilap, a Színház és Mozi megírta, még a próbaidőszak alatt vastag borítékot kézbesített a posta Párizsból a Madách Színházba. Feladója a Théatre National Populaire, azaz közismert rövidítésével TNP. A boríték az ő előadásuk fényképeit, skicceit, szövegkönyvét és kritikáit tartalmazta.

A Madách Színház az április végén lezajlott bemutató után hasonló dokumentumgyűjteménnyel viszonozta a kedves küldeményt, amelyet nyáron az előadás rendezője, Vámos László személyesen adott át Avignonban, a nevezetes színházi fesztiválon Jean Vilarnak, a TNP igazgatójának, az avignoni fesztivál alapítójának.

Vilar hamarosan meleg hangú levélben köszönte meg a Madách Színház vezetőségének a fényképalbumot, amelynek magyar fordítása a következő:

Uraim,

hogyan mondjam el Önöknek, mennyire meghatottak – mennyire meghatottak valamennyiünket – azzal a csodálatos fényképalbummal, amelyet Önök Avignonban nyújtottak át nekünk.

Bravo az Önök Ruy Blas-jának! Bravó a dekorációknak! Bravo az előadásnak, amelyet mi pontosan megértettünk ezeken a szép képeken keresztül!

Elmegyünk-e egyszer az önök országába? Egyik leghőbb vágyunk ez!

Még egyszer ezer köszönet.

Baráti jókívánsággal mindannyiuknak:

Jean Vilar
és a TNP egész együttese

Itt az eredeti levél, bár már az újságban nagyon rossz minőségű volt a kép, amin a fényképezés csak rontott. De ide másolom, mert így igazán hiteles ez a poszt:

Forrás: Színház és Mozi 1956. 33.

Jean Vilar rendezését két évvel korábban, 1954-ben mutatta be színháza:

Főszereplője Gérard Philipe volt, akiről egyébként Gábor Miklós 1961-ben – Hamletre készülve – ezt írta naplójába:

Gérard Philipe, ez az arkangyal, példája a művészet igazi hivatásának.

Végül egy rövid részlet Gábor Miklós Ruy Blas-alakításából, a nevezetes monológ, egy szép fényképpel kísérve: