A revizor 3.

Még ma is Hlesztakovnál maradunk, akit Gábor Miklós először 1946-ban személyesített meg a Nemzeti Színház színpadán.

Kürti Pál kritikájának részlete A Hét című, Pozsonyban kiadott hetilap 1946. április 11-i számából:

A Nemzeti Színház felújítása derűsen nyugateurópai. Óvakodik az ábrázolásnak attól a nyomasztó következetességétől, a kiteregetésnek attól a könyörtelenségétől, amely a nagy oroszok módszerét néhány atmoszférikus nyomással mindig a nagy nyugateurópai realisták fölé emeli. [...]

A címszereplő Gábor Miklós tehetségesen, sokszor lebilincselően simul ehhez a felfogáshoz. Chlesztákovja inkább moliere-i szájhős, vagy Goldoni világából kiszökött széltoló, de ily minőségben szép és érett alakítás. Nagyon mulatságos s hellyel-közzel gogolyian mulatságos Ladomerszky Margit polgármesternője, könnyedébben mulatságos Makláry Zoltán polgármestere. A leghalaványabb szerepben feltűnik Földes Éva rokonszenves lányalakja. A megvesztegetett és megvesztegethető kisvárosiak dús galériájából kiválik  Bartos Gyula, Egri István, Balázs Samu, valamint a szétválaszthatatlan földesurak: Peti Sándor és Tompa Sándor. Az alsó réteg képviselőivel mostohábban bánt a színház: a tompaeszű, falánk, riadt, mocskos, szánalomraméltó muzsikok, szolgák, pincérek, csendőrök odaadó és beható ábrázolása nélkül csonka a Revizor rémületet és mulatságot keltő világképe.

Közben még egy kép a Színházi adattár archívumából:

Makláry Zoltán, Gárday Lajos, Tompa Sándor, Peti Sándor, Földes Éva, GM, Ladomerszky Margit

Benedek András a Budapest című folyóirat állandó kritikusa így vélekedett a főváros folyóiratának 1946. évi 5. számában:

A színpad kerete fölöslegesen hangsúlyozza, hogy minden száz évvel ezelőtt történt, a cári Oroszországban s a játék fölöslegesen tartja meg a száz év előtti bohózat szerzői utasításait: hogy a polgármester kalapja helyett a dobozt teszi a fejére, egy hallgatódzó alak beesik a szobába és betöri az orrát, az álrevizor váratlanul a földre csüccsen. Az ilyen viccek elhagyása miatt nem hibáztatnók a rendezőt, sőt dicsérnők találékonyságát, ha a mai bohózat hasonló eszközeivel pótolta volna azokat. Az előadás legjobb színészi alakítása Ladomerszky Margité volt a pletykaéhes, ostoba polgármesterné szerepében. Makláry Zoltán mint polgármester és Gábor Miklós mint álrevizor annyit adtak, amennyi a szerepben írva van. A színház együttese szép munkával segítette elő a produkció sikerét. 

Végül a Színház című hetilap 1946. 13. számából a nagytekintélyű Márkus László (nem azonos a későbbi népszerű színésszel!) sommás véleménye:

...a nagyon tehetséges, de egyelőre fegyelmezetlen Gábor Miklós (mégis ő a leggogolyibb némely pompás jelenetben).

A revizor 2.

A múltkori általános bevezető után kezdjük el a mazsolázást az 1946-os előadásról megjelent kritikákban.

Előtte egy kép: a polgármester felesége és lánya kényezteti Hlesztakovot (forrása a Színházi adattár):

Földes Éva, GM, Ladomerszky Margit

A rendelkezésre álló korabeli sajtóvisszhangokat átfutva számomra a leginkább megalapozottnak Relle Pál írása tűnik az Új Idők 1936. húsvéti számából. Ezt érdemes teljes terjedelmében megmutatnom:

A további kritikákból csak válogatok.

Staud Géza így írt a Népszava 1946. április 10-i számában:

A revizor a cári Oroszország társadalmának szatirikus képe, műfaját illetően vígjáték, amelynek mély lélektani háttere, fanyar világnézeti alapja van. Gogoly olyannak állítja elénk az elmúlt évszázad orosz társadalmát, amilyen az valóban volt, nem túloz, nem stilizál, nem karikíroz, csak éppen megszerkeszti és megformálja a való élet jelenségeit.

A vígjáték a Nemzeti Színház előadásában nem kapta meg teljes kibontakozási lehetőségeit. A rendezés bohózatra stilizálta, amelyben az alakok mint egyes típusok karikatúrái jelennek meg szemünk előtt. Az elmúlt év folyamán többször is alkalmunk volt tapasztalni, hogy a rendezőkben hajlandóság nyilatkozik meg reális vígjátékok bohózattá való torzítására. Az a benyomásunk, hogy a minőség iránti érzék tompult el bennük, vagy esetleg tudatosan feltételezik, hogy a közönség vált érzéketlenebbé a finomabb hatásokkal szemben. Pedig ebben a műfaji félrehangolásban nagy veszély rejlik. "A revizor"-nak bohózattá való erőszakolása hitelüktől fosztja meg az alakokat, a mélyebb írói mondanivalót sikkasztja el. A társadalmi szatíra csak úgy juthat szóhoz, ha komolyan vesszük Gogoly helyzeteit és alakjait, akik egytől egyig reális figurák.

A szereplők közül csak négyen álltak ellen a bohózat könnyű látszatsikert ígérő csábításának: Gábor Miklós, a darab főszereplője kitűnő színészi kvalitásokat árul el, műfaji érzéke, alaképítő ereje, tempóérzéke és ökonómiája jövő fejlődését illetően a legnagyobb reményeket kelti. Csak selypítő beszédén kellene változtatnia. Reális és hiteles alakítást nyújt Ladomerszky Margit, Rajczy Lajos és Egri István, akik a vígjáték világos színeiben tökéletesen kifejezésre tudták juttatni az író fensőbbséges társadalmi humorát.

Érdekes, hogy nem ő volt az egyetlen kritikus, aki ekkoriban azzal a felvetéssel élt, hogy Gábor Miklósnak javítania kell beszédtechnikáján. Viszont voltak mások, akik egyéb erényei mellett éppen szép beszédét hangsúlyozták. Ebben a kérdésben belenézhetünk, illetve belehallgathatunk olyan korai filmjeibe, mint például az 1941-es A cigány vagy az 1948-as Valahol Európában - de én nem fedeztem fel bennük selypítést...

A revizor 1.

Gábor Miklósnak egy korai sikere volt Hlesztakov, a fontos embernek hitt léhűtő szerepe Gogol színművéből. Nagy Adorján rendezésében játszotta a Nemzeti Színházban először 1946-ban, majd 1951-ben újra.

Kezdjük az 1946-os bemutatóval.

Hogy belehelyezzük az előadást Gábor Miklós életébe, itt van annak a korszaknak a kronológiája: ez a rész éppen 1946-ig, a következő rész pedig 1947 és 1950 közötti időszakának szerepei között igazít el.

Az 1946-os bemutatót a Nemzeti Színház a háború befejezésének első évfordulójára időzítette (a premier napja április 5. volt), ami nyilván különleges jelentőséggel ruházta fel az előadást.

Először egy kép Gábor Miklósról. Sajnos, csak ilyen minőségben tudtam kifényképezni a Széchényi Könyvtárban a korabeli színházi hetilap vastag bekötött évfolyamából:

Színház 1946. 13. szám

Következzen a szereposztás - a cirill betűs nevek átírása ekkor még nem rögződött, ezért sokszor furcsa szerepnevekkel találkozhatunk: mint a fenti képen is láttuk, Hlesztakovot még Klesztyákov-nak írták... Idemásolom a teljes színlapot, mert vannak rajta érdekes nevek alsó régióban is - köztük például itt még színészként a későbbi nagy rendező, Pártos Géza:

A polgármester: Makláry Zoltán
Andrejevna Anna: Ladomerszky Margit
Antonovna Mária: Földes Éva
Klopov Luka: Gárday Lajos
Lyápkin-Tyápkin: Balázs Samu
Zsemlyányika: Bartos Gyula
Spekin: Egri István
Dobcsinszky: Peti Sándor
Bobcsinszky: Tompa Sándor
Klesztyákov: Gábor Miklós
Oszip: Rajczy Lajos
Hübner: Koppány M. a. n.
Lyulyukov: Bodó György
Rasztukovszky: Pártos Géza
Rendőrfelügyelő: Ujlaky László
Szvisztunov: Árva János a. n.
Pugovicsin: Velenczey I. a. n.
Klopovné: Cserényi Adél
A lakatosné: Vidor Ferike
Az altiszt özvegye: Vándory Margit
1. kereskedő: Bodnár Jenő
2. kereskedő: Horkay J. a. n.
3. kereskedő: Koppány M. a. n.
Egy pincér: Gazdag József
Miska, szolga: Zsolt István
Korobkin: Koltay Gyula
Korobkinné: Létay Klára a. n.
Egy csendőr: Mádi Szabó Gábor

Legközelebb a kritikákból fogunk mazsolázni :)

Még egyszer: Nők iskolája

Elmúlt alkalommal a Fényszóró című művészeti hetilap kritikáját mutattam meg Gábor Miklós legelső Molière-szerepéről és magáról az előadásról. Ma folytatom egy rövidebb szemelvénnyel a Színház című hetilap 1946. 1. számából. Érdekes, hogy ezt is egy operai szakember írta, Balassa Imre - de tőle most csak nagyon keveset idézek:

Az előadásnál jobbat alig láttunk a Nemzeti Színházban. Gondos munka, fejlett stílusérzék és a molière-i levegő teljes átélését éreztük benne.

[...]

Gábor Miklós ifjú vérmérséklete, rokonszenves egyénisége, derűs alakítása és Mészáros Ági bájossága, kedvessége a szerelmes fiatal pár alakját üdén és megnyerően idézi elénk.

Ígértem még, hogy megmutatom, Gábor Miklós hogy vélekedett erről az alakításáról (is). A cikk szintén a Színház című hetilapban látott napvilágot. Csak az a gondom van most vele, hogy annak idején az OSZK-ban ülve elfelejtettem felírni, hogy pontosan melyik számban jelent meg... Annyi biztos, hogy az 1946-os évfolyamban, valamikor a 13. és a 18. szám között. A riportban Gábor Miklós három szerepéről szól röviden: a már sokszor kielemzett Rettenetes szülők előadásáról, erről a Molière-szerepről, és Gogol Revizoráról, amelyben Hlesztakovot játszotta. A konkrét szerepekről mondottakon kívül megtudhatjuk, hogyan érezte magát akkoriban a bőrében színészként :)

Talán úgy lesz a legjobb, ha a teljes cikket ide másolom, amely ezzel a képpel illusztrálva jelent meg - Gábor Miklós a Rettenetes szülők Michel-zakójában:

Megjegyzem még, hogy a cikk eredeti kurzív kiemeléseit én aláhúzással jelöltem.

B. M.: Cocteau, Molière, Gogoly [sic] és a "skatulya"

Cocteau, Molière, Gogoly: három figura, három jellem, három siker, három kiugrás. Fiatal színész számára hatalmas feladat és hatalmas veszély; az a bizonyos rózsaszín felhő, amelyet általában "önteltségnek" szokás nevezni. Ám Gábor Miklós - hiszen most róla esik szó - távol áll a veszélyes zónától. Hogyan látja önmagát? - hogyan beszél arról az útról, amelyet rövid hónapok alatt győzedelmesen megfutott?

1. Cocteau - igen, ez a figura "feküdt", nagyon könnyű volt a feladat. Hiszen ebben a műfajban éltem huszonhárom éves koromig. Megismertem és úgyszólván kinőttem a vadzseniket, betéve tudtam a leckét. Idegeimben éreztem Michel figuráját; a Rettenetes szülők valamennyi helyzetét évek óta magántulajdonomnak láttam. A siker? - a siker nagyon jól esett, örültem, boldog voltam, - végre! Önmagamat mintáztam. De éppen ez ijesztett meg. "Vigyázzunk" - mondtam - "ez az anyanyelvem..."

2. Molière? - Az első számú fejbevágást Molière-től kaptam. Igen, a nagy szerzőtől, személyesen. Megvallhatom? - Molière-t rosszul játszottam. Miért? Külsőség volt, csupán a jókedv, ugrabugrálás a móka, felületes az őszinte szerelem, játék az, ami igaznak tetszett. Nem találtam a megoldást, pedig éreztem, hogyan kellett volna. Utána rémülten kerestem az újságban a nevemet: vasdorongokat vártam és őszinte jóindulatot kaptam. Ma is köszönöm a kritikusoknak...

3. Gogoly? - Most talán sikerült. Idegen a jellem - a pesti kishivatalnok, aki Kiskunhalason városi színésznő-szerelmeivel dicsekszik - és öntudatlanul és önkéntelenül mindenkit megszédít. Talán csak a fejlődés vonala hiányzik. Hiszen a színjátszás alapja: valaki így jön be a színpadra és amúgy távozik, valakit megváltoztat a cselekmény sodra. Most korrigálok: csak a figura jellemére és lelkére gondolok.

4. - A sikert még nem érzem. Néha jól esik, néha boldog vagyok, de tulajdon hibáim a fejemre nőnek. Nekem még nem tetszik Gábor Miklós. Majd később, talán tíz-tizenöt év múlva, ha már sokat és sokfélét játszottam. Mert a "skatulyától" rettentően félek. Cocteau után azt mondták: Várkonyira hasonlítok. Gogolyban Urayra emlékeztek egyes kollégák. Most még néhány más árnyalatot is szeretnék. Akkor, idővel talán az igazi Gábor Miklós is jelentkezik. Aki lenni szeretnék... 

Eddig tartott a riport, azt hiszem, van benne jópár érdekes gondolat.

Gábor Miklósra hamarosan több Molière-darab fiatal szerelmesét osztották. Ezek voltak: Kényeskedők (1947), Dandin György (1947), Fösvény (1948). Közülük többet néhány év múlva felújítottak, így a Nők iskoláját is, 1953-ban, szinte változatlan szereposztással.

1955-ben egy más típusú Molière-figura következett pályáján, Acaste-ot játszotta Tímár József Alceste-je mellett a Misanthrope-ban (akkor így írták a darab címét), még a Nemzeti Színházban. Ez a darab még egyszer visszatért az életében: 1971-ben, amikor a Madách Kamara Mizantróp címmel műsorra tűzött előadásában ő volt a címszereplő. Amennyire tudom, ennyi Molière-szereppel és darabbal találkozott pályája során.