Egy Remarque-darab 1962-ből

1962. november 7-én mutatta be a Madách Színház a Kamara Madách téri épületében Erich Maria Remarque: Az utolsó állomás című színművét, a főszerepekben Tolnay Klárival és Gábor Miklóssal. Mindketten hatalmas szerep után, helyesebben közben vannak, hiszen még bőven műsoron tartja a színház azt a két előadást, amiről már akkor is tudták a kortársak, hogy pályájukon korszakos jelentőséggel bír. Ez Tolnay Klári esetében Blanche A vágy villamosából, Gábor Miklósnál pedig Hamlet.

Remarque darabja így nyilvánvalóan halványabb lehetőség mindkettejüknek, de a kritikákból úgy tűnik, ebben is képességeik legjavát adták.

A történet a második világháború utolsó berlini napjaiban játszódik, amikor Ross, a koncentrációs táborból menekült politikai fogoly Anna Walter lakásába esik be. A próbák során Gábor Miklós felidézte az újságíró Dalos Lászlónak saját háborús "élményeit", ami akkor, 1962-ben nem is volt még annyira messze, s amelyek révén így személyes köze is volt a szerephez (Film Színház Muzsika 1962. 45.):

... a Kárpátoktól jöttem Pestig, egyetlen irat nélkül, katonaruhában! Mit sejtettem, milyen itthon a nyilas világ! Az Akadémia utcában, egy első emeleti lakás fürdőszobájában bújtam meg. Emlékszem, egyszer zuhogtak a környéken a bombák. A szomszédban ledőlt a Tamás Galéria. Csak úgy hintázott velem a ház.

A próbán a két főszereplő Both Béla rendezővel

A darabban tehát Ross egy berlini asszony lakásába menekül. Anna emberségből vizsgázik: megengedi-e, akár élete kockáztatásával, hogy a menekült a lakásban maradjon. Ám az asszony is takargat valamit: ebből a házból vitt el a Gestapo egy ellenállót, férjének feljelentésére, s erről ő is tudott. Odakünn SS-ek járnak, a bujkálás feszültsége mögött a zárt lakásban emberi sorsok tárulkoznak fel. Remarque gondoskodik arról, hogy bonyolódjék a történet; a menekülő hirtelen szerzett szabadsága többször is veszélyben van, míg végül ketten maradnak a lakásban, a fogoly és az asszony, hogy újra kezdjék az életet.

Jelenet az 1. részből

Dalos László foglalta össze így kritikájában a darab tartalmát, ám megjegyezte, hogy a dráma második része feszültség tekintetében elmarad az első rész izgalmától; azért a darab, ha nem is éri el a regényíró Remarque szuggesztivitását, mégis megragad humanizmusával és nemes szándékával.

Rajk András a Népszavában jóval szigorúbban minősíti a drámát, s egyenesen nonszensznek tartja az alapszituációt:

Aki csakugyan az 1945 májusában, a második világháború utolsó napjaiban Németországban s az egész világon jelen volt nagy erkölcsi gondolatokról kíván szólni, az ilyen lehetetlen helyzetből nem emelheti ki mondanivalóját. Egy koncentrációs táborból, sőt, a kivégzőfaltól az utolsó pillanatban menekült sokéves politikai foglyot az irrealitáson túl szinte tiszteletlenség bármiféle szerelmi szituációba hozni. S ez az alapvető ellentmondás újakat és újakat szül: a cselekmény megy tovább - s a történelmi és emberi igazság mind távolabb kerül színpadtól és nézőtértől.

Hogy valójában milyen a mű, nehezen ítélhetjük meg. Úgy tűnik, 1962 óta magyar színpadon nem játszották. Van belőle példány a Színháztörténeti Intézet könyvtárában, érdekes lenne egyszer elolvasni...

De térjünk rá az előadás minősítésére - a vastag betűs kiemelések tőlem származnak :)

Dalos László ezt írta már idézett kritikájában, a Film Színház Muzsika 1962. 46. számában:

A Madách Kamaraszínház előadása átlagosan jó teljesítmény. Both Béla rendezése mértéktartó és pontosan tisztázott, s a sikerültebb első részben izgalmas és érdekes. A két főszereplő, Tolnay Klári és Gábor Miklós ezúttal is a korszerű stílus példáját adja; s hogy mégsem hagynak bennünk mélyebb nyomokat, annak talán az az oka: Blanche és Hamlet után a szerepeik tűnnek fel természetszerűen halványaknak. Ők ketten ugyan a maguk magas szintjén ábrázolják ezeket az alakokat is. Árva János SS tisztje az előadás leghiánytalanabb alakítása; ez a figura, persze, színészileg hálásabb - Árva plasztikusan, nagy leleplező erővel rajzolja meg a körmönfont, gyáva gyilkost. Gombos Katalin ízes figurát formál színes játékkal, s villanásnyi szerepében érdekes Kőmíves Sándor alakítása.

Rajk András pedig így vélekedett a Népszava 1962. november 18-i számában:

A Madách Kamara Színház társulata nagy odaadással emeli ki a darabból a kiemelhetőt - s emberileg határozottan és sokkal gazdagítja a gyengén sikerült művet, támaszkodva a szerző kétségtelen jóindulatára, humanitására. Így néhány emberi figura is kerekedik a színpadon, mindenekelőtt Grete jelentősebb és Körnerné epizódfigurájában. Gombos Kati rendkívül sok színnel kelt életre egy műveletlen, élni vágyó, veszedelmesen szószátyár, beijedt, de mindent egybevéve mégsem egyértelműen elvetendő, s nem gonosz emberi figurát. Soltész Annie néhány sikerült mondatból teljes képet farag egy fonák életformából fonák filozófiába jutott, jobbra érdemes asszonyról. A főszereplők: Tolnay Klári és Gábor Miklós addig érvényesíthetik nagyszerű színészi énjüket, amíg a darab képtelenségei Anna Walter, s főleg Ross egész létét, lényegét nem lehetetlenítik. Tolnay például a darab első perceiben legnagyobb alakításainak kivételes színvonalán játszik. Tetszettek a többiek is: Árva János, Kőmíves Sándor és mások a kisebb szerepekben. Both Béla rendezése jó ritmust biztosít az előadásnak. Mint fordulatos kaland-darabnál általában, erre itt nagy a szükség - egyebet ebből a műből rendezni nem lehet.

Az előadást 1963. március 3-án közvetítette a televízió. Nincs meg a felvétel az archívum mélyén???

Kortársak: Avar István

A blogbejegyzések írásával párhuzamosan folyamatosan bővítem a  Gábor Miklós bibliográfia anyagát. Néha el is veszek benne, mert most már annyi tételből áll, hogy nehéz a csoportosítás... 

Közben persze sok érdekességgel találkozom, olyan könyvekkel, cikkekkel, említésekkel, amiket eddig nem láttam, vagy csak futólag.

Egy ilyent szeretnék most megosztani. Avar Istvánnal - aki annak idején Horatio volt az 1962-es Hamletben Gábor Miklós oldalán - nagy interjút készített a Színház című folyóirat 2001. évi 4. számába Virág Katalin, abból származik a részlet. 

De előtte két kép, forrásuk a szinhaziadattar.hu:

"Esküdjetek!" Szénási Ernő (Marcellus), GM és Avar István

"Haj, szegény Yorick!" GM, Avar István és Kőmíves Sándor (1. sírásó)

Avar István szavai:

Felejthetetlenek viszont a Hamlet próbái. Horatio szerepe nem az a kimondott színészálom, mégis örültem, amikor megkaptam. Akkoriban jöttem fel vidékről, nekem mindenképpen tanulságos feladat volt. Menet közben vált igazán fontossá a szerep. Sokszor elmondtam, ha könyvet írnék a pályámról, abba is beleírnám, hogy nem győztem nézni, ahogyan Gábor Miklós próbált. Olyan felkészülten jelent meg mindennap. Gyakran vitatkoztak Vámos Lászlóval, de indulat, veszekedés nélkül érveltek. Más előadás próbáira is képes voltam bemenni, hogy figyelhessem, ahogy Miklós dolgozik. Hitem szerint a rendező a színész játszótársa, munkatársa és nem parancsnoka. A Hamlet próbáin két ember, egy színész és egy rendező kemény harcát láttam egymással és a darabbal. Nagyon tanulságos volt. Egész további pályámra hatott.

A vak - kritikák

Szeptember 24-én láthattuk az m3 csatorna műsorán Walter Jens: A vak című kisregényének 1962-ben, a Magyar Televzióban készült filmváltozatát. Elmúlt alkalommal előzetest írtam róla és ígértem, hogy a megtekintés után megmutatok két kritikát.

A Film Színház Muzsika 1962. 25. számából már idéztem néhány mondatot Lelkes Éva írásából, most ezt folytatom.

Az írás szól Benedek Katalin dramaturgiai munkájáról, majd rátér a filmes megvalósításra:

Az előadást Ádám Ottó kitűnő rendezésében láthattuk. A rendező legnagyobb erénye az volt, hogy elkerülte a szentimentalizmus minden csábítását. Sallangmentes játékstílusra törekedett, s kitűnően élt a televízió lehetőségeivel. [...]

Az előadás kiemelkedő alkítása Gábor Miklós nevéhez fűződik. Döbbenetes hitellel állította elénk Heinrich Mittenhaufen alakját. Tolnay Klári a feleség, Inge szerepében nem kapott hálás feladatot. Mégis élethű rajzot adott a kétségbeesett asszonyról. [...]

Még csak annyit, hogy régen láttunk ilyen jó operatőri munkát, mint amilyennek Kocsis Sándor vezető operatőr közreműködésével ezúttal tanúi lehettünk. Maros Rudolf kísérőzenéje önmagában is érdekes, izgalmas, néhol félelmetes hatást keltő muzsika.

A Film Színház Muzsika következő, 1962. 26. számában pedig Féner Tamás fényképe mellett, amit szintén ide másolok,  a következő - sajnos, aláírás nélküli - cikket olvashatjuk, csak Gábor Miklós alakítására fókuszálva. Ugyanazt fogalmazta meg benne névtelenségben maradt írója, amit én csak éreztem, míg néztem a filmet: hogy ez már nem is színészi alakítás, inkább egy transzcendens létezés...

 Aki befelé tekint

Mozdulatlan és mégis eleven szemek. Egy vak szeme, amely mögé mégis élesebb vonásokkal rajzolódik fel tárgyak, emberek, cselekvések képe, mint ahogy olykor az ép szem felfogja a megszokott látványt. Hogyan lehetséges? A néző rá sem eszmél, hogy vele szemben, ott, a televízió képernyőjén a színész nyitott szemmel jár a ráirányított ezerszeres fényben, s meg sem rebben a tekintete. A nézőnek eszébe sem jut kételkedni, hogy Heinrich Mittenhaufen, - megvakult. S ez az ember nem lehet azonos a színésszel, akit a műsor hirdet, mert a színész nyilvánvalóan csak eljátszaná a látninemtudás állapotát, míg ez a szobájában idegenül tapogatózó tanító valóban vak.

A színésznek ismét sikerült valami, amit a köznapi észjárás elképzelhetetlennek tart. Az önfegyelmezésnek micsoda különös ereje és az azonosulás képességének milyen teljessége. Pedig a színész, Gábor Miklós semmi különöset sem tett azért, hogy elhiggyük neki a játékot. Nem tett egyebet, mint hogy - nem látott. Pontosabban: nem nézett, s így egyszerűen nem adott lehetőséget a nézőnek arra, hogy kételkedjék. Ő nem velünk akarta elhitetni, hogy egy, a látvány szépségétől megfosztott ember arcát ölti magára. Nem elhitetni akarta. Még csak tudomásul sem vette. Egyszerűen nem látott. Csak befelé tekintett az emberbe, aki akkor ő maga volt. Így teremtette meg azt a kettős hatást, amiből aztán a néző nem tudott szabadulni, figyelve az önmagáért küzdő embert, akinek halott tekintete mégis az élet felé kutatott. Egyszerűen... egyszerűen... Mennyi fáradság, az értelemnek milyen felfokozott aktivitása teremti a művészetben ezt az egyszerűséget. Színházban, filmen van sok egyéb lehetőség, több is talán, más is, néha utol sem érhető. Az arcnak, a szemnek, a legegyszerűbb eszközökkel a legtöbbet kifejezőnek ilyen sajátos alkalma nemigen. Ha olyasféle hatást kellene a színpadon felidézni, mint itt Jens "A vak" című TV-játékában teremtett a színész, ahhoz nem volna elég összeesni a nyílt színen. Ahhoz már azt kellene elérni, hogy valaki szűnjön meg lenni fizikai létében, miközben ott jár, beszél előttünk.

A vak - előzetes

Az utóbbi időszakban a rádió és a televízió műsorában egyaránt hatalmas felfutás volt Gábor Miklós különböző felvételeiből. Máskor egy évig nem tűznek műsorra annyi mindent, mint amit most néhány hét alatt. És micsoda kincsleletek vannak köztük!!! A felfutás egy része a Tolnay Klári centenárium következménye: annak keretében vetítette le az m3 csatorna - igaz, a nagyon késő esti órákban és nem ismételve meg -  Illyés Gyula: Kegyenc című színművének előadását a Madách Színházból, és vetíti szerdán azt, amiről most akarok szólni. De volt más is: a Duna TV a napokban tűzte műsorára a Már nem olyan időket élünk című filmszatírát, ami szintén évtizedek óta nem volt látható (mondjuk annyira nem volt jó film, de Gábor Miklósnak az egyik legjobb korszakából való, 1964/65-ből). Elhangzott két rádiójáték is, azokat még egy-két hétig vissza lehet hallgatni a rádió hangtárában, utána már csak a NAVA honlapon lesznek, sajnos csak korlátozottan hozzáférhetők. Úgyhogy itt a két link, ha valaki még gyorsan meghallgatná őket:

KÉNYSZERLESZÁLLÁS

és

BETSABÉ

mindkettő ugyanabban a műsorsávban, 21.04-kor kezdődött, az időpontra kell kattintani a meghallgatáshoz. Egyébként két egymás utáni este voltak műsoron, szeptember 13-án és 14-én, a Kossuth rádióban.

Közülük nekem a Kényszerleszállás az igazi csemege, emlékeztem rá gyerekkoromból, pedig azóta sem hallottam, csak most :)

De térjünk rá végre a szerdai filmre, amely szintén a Tolnay Klári centenárium keretében kerül képernyőre, bár Gábor Miklós benne az abszolút főszereplő. 

Ez egy 1962-ben (!) készült  televíziós film Walter Jens: A vak című kisregényéből. Azt gondoltam, ez is megsemmisült az idők folyamán, mert egyik Gábor Miklós portréfilmben sem került elő, és amennyire emlékszem, azóta sem vetítették le a televízióban, úgyhogy rendkívül meglepett, amikor megláttam az előzetesét :) Az m3 csatorna, amely számomra egészében ugyan csalódás, szerencsére néha mégis csak előkotor egy-egy kincsleletet. Lennének még javaslataim számukra...

De térjünk vissza a filmre:

Az alapregény 1959-ben a Modern Könyvtár sorozatban jelent meg, könyvtárakban még hozzáférhető.

Film Színház Muzsika 1962. 25.

Egyelőre csak a regény alapszituációjának felvázolását idézem Lelkes Éva kritikájából (megjelent a Film Színház Muzsika 1962. 25. számában), azzal a megjegyzésével, hogy a dramaturg nagyon pontosan alkalmazkodott az alapműhöz, tehát ez a leírás teljesen érvényes a filmre is:

A történet egy negyven évig látó ember szerencsétlen megvakulásáról szól. Helyesebben talán arról, hogy szerencsétlensége pillanatától milyen hamis utakon keresi azt a mentő illúziót, amely az élethez vezet vissza. Éppen ezért több ez a regény, mint érdekes kuriózum, több a világirodalomban csak ritkán megjelenő vakok gondolatvilágának tükrözésénél. Több ennél, mert  Walter Jens főhőse a minden talaját vesztett ember örök drámáját példázza. Olyannyira, hogy Heinrich Mittenhaufen maga is rádöbben arra: tulajdonképpen látó korában is vak volt. Akkor találja meg az egyedüli utat, amikor ráeszmél: az élet olyan társasjáték, amelyet csak közösen érdemes játszani. Walter Jens ezt a sorsforduló-tragédiát egyetlen szenvedély köré csoportosítja. A vak embert egy építőkocka kövei távolítják el a valóság világától. Ezek azok, amelyek később visszahozzák az életbe is.

A regényből Benedek Katalin írt forgatókönyvet, amelyből Ádám Ottó rendezett televíziós filmet. Hogy a forgatás pontosan mikor zajlott, nem tudom, de adásba 1962. 24. hete körül került, azaz június közepén. Hogy milyen volt akkoriban a televízió munkatempója, mennyivel előbb forgattak, nem tudom, de az a valószínűbb, hogy nem lehetett nagyon sok idő az átfutás. Így szerintem körülbelül a Hamlet bemutatásának (1962. január 14.), vagy az első néhány hónap előadásainak időszakában készülhetett ez a műsorújság szerint 52 perces film. Arra nem emlékszem, hogy Gábor Miklós említette volna ezt a szerepét valamelyik könyvében. Ha naplójában írt is róla, a Tollal-ba nem válogatta be. Pedig nagyon kíváncsi lennék, hogyan élte meg a forgatást. A filmről megjelent kritikák ugyanis olyan felső fokban emlékeztek meg alakításáról, ami még a többnyire dicsérő, elismerő kritikák között is párját ritkítják. Ez azt jelenti, hogy a Hamlet-élmény és Hamlet-munka közben is mesterművet adott ki a kezéből egy teljesen más területen. Most nem szeretném ezeket a véleményeket előre megmutatni, előbb feltétlenül nézzük meg a filmet, aztán majd jelentkezem a kritika többi részével és egy másik korabeli írással is, ami kifejezetten Gábor Miklós alakításáról szól. 

A vak tehát szeptember 24-én, szerdán kerül műsorra a m3 csatornán, este 21 óra 10 perckor.

A szereplők: Gábor Miklós (Heinrich Mittenhaufen), Tolnay Klári (Inge, a felesége), Ujlaky László, Kelemen Éva, Miklósy György, Petur Ilka, Dávid Ágnes, Demjén Gyöngyvér.

Az eredeti regényt fordította Gyurkó László. Forgatókönyv: Benedek Katalin. Zene: Maros Rudolf. Operatőr: Kocsis Sándor. Rendezte: Ádám Ottó.

 

Angol kritikus a Hamletről

Éppen ötven éve, 1963 márciusában jelent meg a Film Színház Muzsikában egy angol kritikus cikkének fordítása. Címe: Az újrafölfedezett Shakespeare, írója J. C. Trewin. Eredeti változata az Illustrated London News című lapban látott napvilágot. Sajnos, a Film Színház Muzsika nem közölte pontosabban a forrást; lehet, hogy a londoniak még 1962-ben olvashatták; kérdés, hogy azokban az időkben mennyi időt vett igénybe kis hazánkban egy nyugati sajtótermékben közölt cikk engedélyeztetése és lefordítása. Mindenesetre biztos, ami biztos, a Film Színház Muzsika szerkesztőségi reflexióként az alábbi mondatot azért a cikk alá biggyesztette: Figyelemre érdemes meglátásai, egyéni megállapításai – fenntartásaink ellenére is – indokolttá tették a közlést.

 

 

Tudjuk, hogy Gábor Miklós Hamletje kivívta a nemzetközi színházi élet elismerését. Sokat idézik, amint egy angol kritikus "Prince of Hungary"-nak nevezte őt a Hamlet eredeti alcíme, a Prince of Denmark analógiájára. Hogy ez a kritikus Trewin volt-e, egyelőre nem tudom, mert ez a kifejezés a Film Színház Muzsikában közölt fordításban nem fordul elő.

Trewin teljes neve egyébként John Courtenay Trewin, 1908 decemberében született és 1990-ben hunyt el, író, újságíró, kritikus. Feleségével díjat alapított Londonban az év legjobb Shakespeare-előadásának kitüntetésére, úgyhogy nyilván nagyon elkötelezett volt Shakespeare iránt. Utánanéztem, a díj ma is létezik; tavaly az Olivier színház A velencei kalmár című előadásában a Shylock-ot játszó színész kapta.

Trewin 1962/63 körüli pár napos budapesti látogatása folyamán a Hamlet mellett olyan előadásokat látott, nyilván "zsinórban", mint a Rómeó és Júlia a Vígszínházban (Ruttkai és Latinovits), A vágy villamosa a Madách Színházban (Tolnay Klári), O'Neill: Hosszú út az éjszakába a Nemzeti Színházban (Bessenyei, Kálmán György). Mellette szegényt elvitték Dobozy Imre: Holnap folytatjuk című szocialista drámájára is... Cikkében nagyon udvariasan megírta, hogy ezzel az előadással nem tudott mit kezdeni. Nyilván ezt nevezte a szerkesztőség "egyéni meglátás"-nak. Szerencsére a kötelező látogatás nem vette el a kedvét a magyar színházművészettől...

Beszámolóját rögtön a Hamlettel kezdte, ide másolom a Film Színház Muzsika 1963. évi 13. számában megjelent fordítás részletét:

Számomra, ki mint idegen jöttem Budapestre, csodálatos meglepetés volt, hogy néhány napos itt-tartózkodás után hosszú évek óta talán a legjobb Hamlet alakítást (Gábor Miklósét) itt fedeztem fel.

Azzal a fenntartással, hogy "talán" csupán azért élek, mert Gábor szövegmondását nem tudom megítélni. De bízom ebben is, mert Gábor tökéletesen meggyőzött arról, hogy alakítása a nagy Hamletek közül való. Drámai feszültségtől duzzadó, nemes, szenvedélyes, ironikus, költői, érzelemgazdag alakítás – mindezek az érdemek bőséges tanúbizonyságot nyertek. A hangja pedig – ez a hajlékony és hibátlanul kivetített hang – nem egyszer Laurence Olivier hangjára emlékeztetett.

Gábor Miklós mellett úgy érzem, a rendező, Vámos László érdeme a feledhetetlen előadás. Ebben a Hamletben nem burjánzott el a látványos cifraság, de nem volt a produkció kietlenül sivár sem. Izgalmas látvány volt a háttér hatalmas félkör alakú fala, középkori domborműveivel (valóban magára Helsingörre emlékeztetett).

Ennyi szólt a Hamlet-előadásról. A Rómeó és Júliáról szóló értékelésből csak egy mondatot idézek:

Ruttkai Éva alakítása olyan Júliával ajándékozott meg, mint amilyen Gábor Miklós Hamletje volt.

Ugyanilyen legfelső fokban írt Tolnay Kláriról, mint Blanche-ról A vágy villamosában, sokkal mélyebbnek, jobbnak tartva őt, mint Vivien Leigh-t...

A nevezetes Hamletet biztosan több külföldi színházi szakember látta abban a hét (!) évben, amíg a Madách Színház műsorán szerepelt. Volt egy másik tekintélyes kritikus, aki előadás után személyesen is beszélgetett többek között Gábor Miklóssal és Vámos Lászlóval. Erről az eseményről és tanulságairól Lengyel György számolt be Színházi emberek című kitűnő könyvében. Hamarosan ezt is idézni fogom.

Hamlet-kritika: Sándor Iván

Folytassuk a január 14-én 51 éve bemutatott Hamlet legelső kritikáinak olvasgatását. Ma Sándor Iván nagyívű írásának részleteit idézem fel az Élet és Irodalom 1962. 3. számából.

De előtte még egy ritka fénykép:

Film Színház Muzsika 1962. 27.

Gábor Miklós erős intellektusú, nagy kultúrájú színész. Az érzelmek, a belső emberi vívódások nála rendszerint fanyar felhanggal szólalnak meg. A szenvedélyeket egy sajátos értelmi szűrőn keresztül engedi érvényre jutni. Nála az emberi drámákat rendszerint egy csillogó, gondolati eszközökkel  fényesre csiszolt tükörből visszaverődve érzékelhetjük, amitől játéka érdekes stilizáltságot kap. Ez kivételes feladatokra predesztinálja, mások megoldására viszont alkalmatlanná teszi. Érdeklődéssel vártuk hát, hogyan állítja elénk a vívódó-töprengő, nagylelkű dán királyfit?

Az indítás, az első felvonás átütő erejű volt. Gábor olyan őszinte átéléssel és olyan mélyre ereszkedett alá a lélekbe, mint eddigi alakításaiban alig. Az "Oh, hogy nem olvad..." kezdetű bensőségességében is tragikus monológ után a Horatióval való párbeszédben ez a tiszta hang még fokozódott, s a Szellemmel való találkozás utáni felkiáltásban, majd az esküben megrendítő-megdöbbentő erővel csapott magasra. Így érkezett el az első felvonás nagy mondatának pillanata - "Kizökkent az idő; -oh kárhozat! Hogy én születtem helyretenni azt" -, melyben Hamlet felméri, miféle küzdelem vár rá. Szinte beleroskad a mérhetetlen felelősségtudatba, s a rá váró küzdés és végzet súlyába. Gábor Miklós e mondatokat fennkölten és belenyugvással, vívódás nélkül, mintegy tényt közölve mondta el, s ebből a magatartásból próbálta Hamlet útjának további ívét megalkotni. Csakhogy ez a "higgadt tónus" legfeljebb a darab végén lehet időszerű, amikor a küzdelem lezárult, a végzet beteljesedett.

Felfogásának az lett a következménye, hogy az egész második felvonásban egy olyan egyéniséget "hozott", kiben a tépelődést a higgadtabb hangok váltják fel, aki sem a szerelemből, sem a lelkiismeretből nem csinál túl nagy ügyet - minek? -, aki nem meggyőződésből, de kényszerűségből, szinte emóciók nélkül vállalja a kilátástalan küzdelmet, csupán azért, mert megérti: ezt mérte rá a sors. Az érzelmek ilyen eltakarására a tettetett őrület jó alkalmat adott. Gábor csillogott is azokban a jelenetekben, ahol Polonius-szal és a két udvaronccal kellett megmérkőznie, Opheliával összecsapnia. Az érzelmek titkolásában mégis oly messzire ment el, hogy voltak pillanatok, amikor már maguknak az érzelmeknek a létében is kételkedtünk. Ennek az önmagában különben érdekes felfogásnak szükségszerűen esett áldozatul a "Hogy vádol engem minden alkalom..." kezdetű monológ, s némileg az egyébként gyengéd lírával előadott "Lenni vagy nem lenni..." is, melyet úgy mondott el, mint aki már leszámolt az élettel is, a túlvilággal is, sem ettől, sem attól nincs rettegnivalója - annyi mindent élt át, hogy a sors nem hozhat már számára ismeretlent.

A harmadik felvonás temető-jelenetétől aztán visszatalált az érző-gondolkozó királyfihoz. A Yorick-idézés bensőséges és megindító volt, s innen egyenes vonalba magasodott Hamletje a rendezőileg is kitűnően megoldott párbajjeleneten át a legnagyobb pillanatig: "Halott vagyok, Horatio..." Ezt nyugalmasan megállva, fanyar gesztussal mondta maga elé, megéreztetve annak a valójában még élő királyfinak a halottéhoz hasonló tehetetlenségét, kinek Claudius udvarában mindenképpen el kell pusztulnia.

Mindezt szuggesztív eszköztelenséggel, szinte mozdulatok nélkül kapjuk Gábor Miklóstól. Hamletje végeredményben színészi pályájának magas állomása, s könnyedsége, korszerű felfogása mindenképpen új vonás még az eddigi nagy Hamlet-alakítások sorában is.

Ezeket írta 1962 január közepén Sándor Iván. A "magas állomás"-t az élet igazolta, hiszen a 300 előadást megélt Hamlet elsősorban Gábor Miklósnak köszönhetően vált a magyar színháztörténet legendájává. Amilyen elemeket pedig akkor kifogásolt a kritikus, lehet, hogy a bemutató estéjén igazak is voltak. Gábor Miklós maga is úgy érezte, hogy két szép főpróba után éppen a premier nem sikerült úgy, ahogyan szerette volna. Sándor Iván évtizedekkel később, a Hamlet visszanéz című kötetében mesélte el, hogy kritikáját kudarcnak élte meg addig, ameddig nem szembesült Gábor Miklós: Tollal című könyvének mondataival a Hamlet premierjéről, amelyeknek summázata: "az én Hamlet-alakításom kardélen halad, és ma este nem mentem végig ezen az élen". De, mint Gábor egy másik helyen írta, a színész nem gép, akibe bedobják a szerepet és kijön belőle az alakítás...

Őrjárat Helsingőrben

Böngésszünk tovább az 1962-es Hamlet első körben megjelent sajtóvisszhangjai között.

Nagy Judit írása a Film Színház Muzsika 6. számában az előadás több érdekes momentumát, pillanatát mutatta meg:

 Mai videorészletünk legyen az előadás utolsó jelenete, amivel a cikk is befejeződik:


 

Hamlet-kritika: Demeter Imre

Kezdjünk akkor szemezgetni a lassan 51 éve bemutatott Hamlet-előadás kritikáiból. Elsőként azokból, amelyek közvetlenül a premier után jelentek meg.

Ehhez érdemes tudnunk, hogy Gábor Miklós hogyan élte meg élete egyik legfontosabb előadásának premierjét, amit ő maga röviden így foglalt össze:

Az én Hamlet-alakításom kardélen halad, és ma este nem mentem végig ezen az élen.

A teljes történet elolvasható a Tollal-kötetben (2. kiadás, 192-202. oldal). A témával jócskán foglalkozik Sándor Iván is Hamlet visszanéz című kötetében is, erre majd visszatérek.

Első kritikánkat Demeter Imre, lapjának főszerkesztő-helyettese írta a Film Színház Muzsika 1962. évi 3. számába.

A korabeli Film Színház Muzsikákat lapozgatva feltűnik, a "lapcsinálók" mennyire tudták, hogy a Madách Színház Hamletje fontos előadás lesz. A premier előtti lapszám címlapjára Féner Tamás gyönyörű felvételét tették Hamletről és Opheliáról: 

Gábor Miklós és Vass Éva

A következő számban máris olvasható volt Demeter Imrének a szokásosnál jóval hosszabb kritikája. A következő, 4. szám kétoldalas nagy képriportot tartalmazott, az 5. szám Illés Jenő terjedelmes interjúját Gábor Miklóssal, a 6. szám pedig az előadás különböző érdekességeit osztotta meg a nézőkkel. Természetesen ezekből is fogok majd idézni. Azért ebből a felsorolásból is látszik, hogy milyen lap volt az a régi Film Színház Muzsika...

Kezdjünk akkor beleolvasni Demeter Imre kritikájába - nem másolom ide szó az egészet, csak a legfontosabb bekezdéseket.

Amikor a nyílt, függönytelen színpadon a Madách Színház nézőteréről megcsapott a helsingöri vár díszletének hűvös-komor levegője, még csak kulissza volt a színt hátul félkörben átölelő várfal, a színpadi deszkákat még nem töltötte meg élettel a halhatatlan szöveg. Aztán kihunyt a nézőtéri fény s abban a pillanatban mi már valamennyien ott ültünk Helsingör előtt.

...

Ezt az érdekes előadást Vámos László rendezte világos koncepcióval, tiszta harmóniával. Drámaelemzése jó: korszerű Hamletet akart a színpadra vinni, mely elsősorban azzal modern, hogy hűséges Shakespeare-hez. ... A díszletmegoldás (Siki Emil műve) mind eszmei, mind gyakorlati szempontból jó, impozáns s hiteles légkört teremt akár az éjnek "rémjáró szakához", akár a trónteremhez vagy Polonius palotájához. Kurtág György kísérőzenéje ihletett, s csupa drámai erő. Így a díszlet, a zene s a nagyon szép jelmezek (Mialkovszky Erzsébet tervei) harmóniáját is felhasználja Vámos a cselekmény bonyolítására.Hamletet, a reneszánsz embert állítja a tragédia fókuszába, ezt a centrumot jelzi szinte minden egyes beállítás; például, amikor Hamlet a két udvaronc közé áll, vagy az Egérfogó-jelenetben; a dráma mindig ott viharzik, ahol Hamlet van. Ezt a természetes, s a mű adta helyzetet térben is nagyszerűen ábrázolja Vámos. Tömör logikával építi fel a cselekményt s mindig Hamlet szemével lát és láttat. ... A ritmus akkor kifogástalan, amikor Hamlet a színen van, különben igen változó, olykor melodramatikus zenei aláfestés, máskor lassúbb és hivalkodóbb operai megoldások gátolják, mint például a barokkosan elnyújtott végső jelenetnél. Az előadás, sajnos, még őrzi a terjedelmesség korszerűtlen hagyományát; alkalmasint lehetett volna húzás nélkül is tömörebb.

Fontos szerepeknél volt súlyos hiányérzetünk. Az előadás furcsamód mégis szép színházi élmény. Miért? Mert a rendezői koncepciót olyan Hamlet valósítja meg, aki szinte hiánytalanul a dán királyfi volt: Gábor Miklós. Számos itthoni és külföldi Hamlet-alakítás emlékével merem leírni ezt, jól ismervén azt az évszázados formulát, hogy Hamletet tökéletesen eddig még senki nem játszotta el. ... Gábor eszményi Hamlet; az igazság az, hogy a mű rajongói mind őriznek magukban egy Hamlet-képet. Az ítéletben akadhat tehát szubjektivitás is. De Gábor Miklós Shakespeare-hez mérten volt nagyszerű Hamlet.

Fáradtan kezdte; jóllehet előző nap főpróbája volt, és egy másik főszerepet is eljátszott, még azt is hallottam (előadás után), hogy rekedt volt. Én nem vettem észre; én Shakespeare kiábrándult, gyászverte hősét láttam már az első pillanatban. A törékeny királyfit, akinek különös hírt visznek a strázsálók. S ettől kezdve mesterien bontakozott ki Gábor lényében a háborgó lelkű Hamlet, az esküt mondó, szerepre készülő, s a nagy tragédiát eljátszó reneszánsz-ember. Hányféle arca volt! Szenvedő, színlelő, szerelmes, gyűlölködő, rajongó, töprengő, bölcselkedő, forrófejű és hidegagyú - fel se lehet sorolni, hiszen a színész szinte mindig más arccal jelent meg. De nem maszkokat viselt, hanem gondolkodó, cselekvésre készülő lelkének tükrét; hol fiatalabb, hol idősebb volt, néha gyermek, máskor férfi. Ő volt az, igen: "Udvarfi, hős, tudós, szeme, kardja, nyelve; E szép hazánk reménye és virága, Az ízlés tükre, minta egy szoborhoz". Van-e kritikusi jelző, esztétikai formula, mely Ofélia szavainál jobban jellemezhet egy igazi Hamlet-alakítást? Aligha.

Ez modern stílus; megvallom, bizonyos jelekből ítélve féltem, hogy afféle leszűkítetten "intellektuális" Hamletet látok majd. ... De Gábor intellektualitása a shakespeare-i hős jelleméből fakad, s ezzel egyenrangú alakításában az érzelem és az indulatok forró hőfoka. Amilyen kristálytiszta értelemmel, puritán póztalansággal mondja el például a "Lenni vagy nem lenni"-monológot, úgy ölelkezik szavaiban és gesztusaiban a racionális tudás a szenvedélyes indulattal, amikor a színészeket mesterségükre oktatja. S Ofélia temetésén a legmagasabbrendű fájdalom kényszeríti kitörő vallomásra: "Szerettem Oféliát...". Megindítóan szép volt. Líra, indulat, filozófia és tragikum váltja egymást ebben a kivételes erejű, kristálytiszta Hamlet-alakításban.

Sokszor láttam Gábor Miklóst jónak. És láttam kiégettnek is. Megvallom, aggódtam, hogy nem érdekli néha még a szerepe sem. Ilyenkor eszembe jutott egy régi alakítása: a "Lear király" bolondja a Nemzeti Színházban. Az ígéret és a csúcs. Most ezt a hőfokot sokszorozta meg remekbesikerült Hamletjével. Melynek koronája egyébként a meghalási jelenet; egyszerű, frázismentes, meztelen halál. "A többi néma csend" - s Hamlet két ujjával maga zárja le a szemhéját.

Még Shakespeare-hez is hozzá tudott tenni valamit.

Demeter Imre a továbbiakban a többi szereplőről alkotott véleményét fogalmazta meg: egyértelműen csak Horatiót (Avar István), a Színészkirályt (Ujlaky László) és a sírásókat (Gyenge Árpád, Kőmíves Sándor) dicsérte. Írásának ezt a részét azért is nem idézem, mert a Hamlet 300 előadásnyi történetében később több szereplőváltozás is történt, főszerepek esetében is. Maga Vámos László is kereste a jobb megoldásokat nemcsak a szereplők, hanem a teljes előadás terén is és 1964-ben újrarendezte az előadást.

De most még csak 1962 januárjában tartunk, hamarosan folytatni fogom az akkori kritikák felidézését.

Vissza Hamlethez

Gábor Miklós-blogom első időszakának vezérfonala a HAMLET volt, hiszen ötven évvel ezelőtt, 1962. január 14-én mutatták be a Madách Színházban, Vámos László rendezésében. Sőt, a témát már 2011 nyarán elkezdtem. Lassan elérkezünk a nagy előadás 51. évfordulójához, és még a korabeli kritikák közül egyet sem vettem elő. Most ezt szeretném elkezdeni.

Addig is készítek ide egy tartalomjegyzéket, hogy minél egyszerűbben át lehessen tekinteni a korábbi blogbejegyzéseket:

Egy régi körkérdés nyomában

Hamlet "vetésforgóban"?

Előjáték Hamlethez - rádiójáték, 1960

Elkezdődnek a próbák, 1961

Az első színpadi próba

Olivier Hamletje, ahogy Gábor Miklós látta

A Hamlet próbáiról - Gábor Miklós

Újra Vámos Lászlóról a Hamlet kapcsán

Hamlet: 4. felvonás, 4. jelenet - Hamlet Fortinbras táborában

Ma 50 éve volt a Hamlet premierje

Hamlet - temetőjelenet

Hamlet - 3. felvonás, 4. jelenet - Hamlet anyja hálószobájában

Itt a tárcám!

Vers Gábor Miklós-hoz, -ról

A Hamlet-jelmez körül

Hamlettel az öltözőben

Előadás után

"Életem mámora" - Gábor Miklós a televízióban Hamletről beszél

Színésztárs és "földi": Ujlaky László

Ismét Hamletről - Gábor Miklós a rádióban beszél Hamletről

Olivier's Hamlet - by Miklós Gábor's interpretation

Egy kis előzetes eddigi magyar olvasóim kedvéért:

Ez a poszt a 2011. szeptember 11-én közzétett írásom: Olivier Hamletje – ahogy Gábor Miklós látta angol fordítása.

Egy kedves olvasóm révén szembesültem az igénnyel, hogy a világban szerte létező Laurence Olivier-tisztelők, rajongók is elolvashassák, ezért készült az angol fordítás. Köszönet érte Szász Teréziának!

In 1961, when the performance of Hamlet’s preparation began, Miklós Gábor was so brave to see Laurence Olivier’s Hamlet movie. By his books it wasn’t the first time, because he had seen it in 1955 during Romeo playing.

In April 1955 he had wrote in his journay what published in Tollal (With Pen) second edition (p. 41-42.):

Laurence Olivier

 

Olivier’s Hamlet movie.

How can move, how can speak these actors! What exact each of movement! What a simple cleanness, what sharpe contour!

Strange actor he is. Bitter and closed. He remains strange for me – the character attracts me but for moments he repels me at the same time. But who knows what kind of taste is the better. This is the real sex appeal! And he utilizes so much! What a walk! How could he find out this ancient Roman style hairdressing! What a slyly cut neckline which stress this curved neck! [...] His speech is simple, it hasn’t any pathos which is habitual fashion to us, but it is sterile, flexible, its scale is endless, and I haven’t never felt so much that this drama is verse too. [...]

This Hamlet is „modern”, it is really! There is something what I don’t like in this movie, for exemple the shortening of the environment’s role. [...] However: when I came out of the cinema, I felt myself so antiquated.

By the effect of Olivier, the best speaker Hungarian actor learns elocution.

And now I quote the Miklós Gábor’s journey, the date is 9 November 1961 – after the Hamlet’s rehearsals began, and when he consciously saw once more the English Hamlet movie. Part of Tollal (With Pen) second edition (p. 169-170.):

Again the great movie of Olivier!

It hasn’t carried me with it so much. First Halmet’s male tenderness, permanent burning pain in which his whole biting wisdom dissolves youngness’ innocent. He watches everything around himself. But in these eyes it never disappears the uncomprehending and wondering question – he’s looking somewhere: his mother, the powerless Ophélia or himself. [...]

Which seems in the first reading a stage-thriller’s property and a simple theatrical method, it will be logical and reasonable by Olivier. He takes Shakespear seriously – like an adult an other one. What wonder I better? The safe Shakespeare’s interpretation or the great spirit which uses Shakespeare just like an instrument to appear?

I pass over a part of the Miklós Gábor’s analysis about the Hamlet-Ophélia scene by the Olivier’s movie. We can see it (Jean Simmons as Ophélia), after I interpretate how Miklós Gábor saw it in the movie and in the drama.

Ophélia–scene. Hamlet understands in the first moment, there is someone who is listening, and Ophélia knows, he knows too. Both of them play a role to the audience; but to each other too; they play to tell what they tell it would be possible, thus everything is so false. Two powerless young lovers in front of the peeping world’s eyes. This is a basic situation of the life. In which Hamlet cannot touch her lover, this is the real cause of his powerlessness and his cruelty, by the way this situation is created by Ophélia too. „Get thee to a nunnery!” – it is a confession of love by the cleanness, which mustn’t to lead it into temptation, because – oh, what a curse! – it is so weak to win.

Finally, the Hungarian actor who prepared himself to Hamlet role drew the conclusion what he wrote very exactly and simple:

I wasn’t threatened by the movie. Olivier gave the solution, and in the performance I am not intrested in composition just the solution itself. Can it be enough that I simply use on the stage and live this role that way what he essentially arranged? Or can I retrust myself to myself? I’m not afraid of take everything from Olivier what I need and what I cannot make better without. If I find out something, this is the only way how I can.

And now, finally let’s see the same scene with Miklós Gábor and Éva Vass (1963). Afterwards everybody can draw up own observations and comparisons:

Translated by Terézia Szász

Előadás után

Az elmúlt alkalommal öltözőjébe követtük Gábor Miklóst egy Hamlet-előadás előtt. Ám mi történik előadás után? Gábor Miklós így válaszolt egy erre vonatkozó olvasói kérdésre 1962-ben, a Film Színház Muzsika 45. számában:

A Magyar Televízió 2010. decemberi, Gábor Miklósra visszaemlékező műsorában Götz Béla szcenikus, díszlettervező, aki a Hamlet idejében a Madách Színház fiatal ügyelője volt, és így tanúja a teljes próbafolyamatnak, illetve technikai levezénylője  mind a háromszáz Hamlet-előadásnak, mesélte el a következőket:
Az esték nem értek véget azzal, hogy a színészek meghajoltak a színpadon. Úgy becsülte, legalább száz alkalommal volt az a menetrend, hogy négyen autóba ültek, és – akkor még lehetett autóval közlekedni a Margitszigeten – több kört is tettek ott, mielőtt ki-ki hazatért volna. Vass Éva vezetett, mellette ült Gábor Miklós, hátul pedig Götz Béla, és az előadásban Oscrik rövid szerepét játszó Körmendi János. Általában "Körmendi Jancsi vitte a szót", akinek már akkor is nagy humora volt; Vass Éva "úszott a boldogságban", Gábor Miklós pedig csak ritkán szólalt meg, akkor sem ahhoz kapcsolódott, amiről éppen szó volt, hanem mindig visszatért az előadás valamely momentumához. Mint Götz Béla ecsetelte, Gábor Miklós számára sohasem volt két egyforma előadás – egyrészt, mert ő maga is más-és más szellemi és fizikai állapotban volt, de azért sem, mert mindig valamit újragondolt, és újra kezdett egy monológon vagy más részleten dolgozni.
Ez tökéletesen benne van Gábor Miklós könyveiben is – itt a blogon is több olyan jelenetet idéztem fel a Hamletből, amelyben a darab egy-egy mozzanatát új és gazdagabb szemmel látta és játszotta.
Itt van például nagyjelenete anyjával, és egy másik példa ugyanerre a törekvésére a temetőjelenet. Érdemes újra felidézni őket!

Hamlettel az öltözőben

Még mindig a Hamlet-jelmez élménye kapcsán kukkantsunk be Gábor Miklós öltözőjébe. Ő maga enged oda bennünket, ha fellapozzuk a Tollal-könyvben közzétett, a premier után jó egy hónappal írt naplójegyzetét.

Ilyen picike az öltöző...

Olvassuk el együtt ezeket a sorokat (2. kiadás, 237-238. oldal) és kövessük fekete ruhás alakját az öltözőből a színpadra, első megszólalásának küszöbéig:

A Hamlet előadása előtt mindig bekapcsolom a hangszórót az öltözőmben, hogy míg festem magam, hadd halljam a gyülekező közönség zsibongását, köhécselésüket és a perecárus hangját.

– Mert tudod, hogy az a sok ember miattad gyűlik össze – mondja mosolyogva É.

No persze hiúság. Meg hogy érezzem, amit talán a misére készülő pap érezhet, amikor meghallja az orgona hangját. Lehet, hogy nem istenre vagy saját üdvösségére gondol, de mindenképpen az elkövetkező ünnepre.

"Bemosakodásom" fontos tényezője öltöztetőszabóm rajongása és tisztelete a Hamlet-tel szemben. "Ha kihúzzák a lottómat, elhagyom a színházat, csak a Hamlet előadásaira fogok bejárni a művész úrhoz" – mondta nekem, nagyon őszintén. Én egy gróf szerény természetességével fogadom, hogy gondoskodjék limonádémról, narancsomról és feketémről. Ez a kitűnő ember, nagyszerű tapintatával: hozzátartozik felkészülésemhez.

Félhangosan elmondok egy-egy részletet. Ilyenkor a ritmust próbálgatom, meg hogy elég érzékeny vagyok-e. Nem gondolok én ilyenkor valóban Hamlet sorsára, csak mint egy-egy dallamtöredéken, mintha magamnak dúdolgatnék, úgy próbálom ki, eléggé megindít-e egy-egy sor, és jó helyen indít-e meg, egyáltalán: hol van ma este az a pont, ahol sebezhető vagyok? Legjobb, ha erre a célra olyan verset használok fel, melynek semmi köze Hamlethez.

Igyekszem, hogy minél lazábban sétáljak fel a színpadra azon a bizonyos lépcsőn, a zenekari árok sötétségéből. De amikor leülök székemre, és szemem megnyugszik a nézőtér félhomályában, és látom a felém forduló arcok foltjainak sorát, a megmozduló gukkereket, és érzem, hogy most –– mielőtt tovább figyelnék a dráma folyását –– pár pillanatig engem vizsgálnak, egyik-másik nézővel még össze is pillantunk, ilyenkor azt mondom: "Tessék, itt van Hamlet!" – mintha szimbóluma vagy inkább megtestesülése lennék valaminek, ami, tudom, él a képzeletükben, és most tőlem várják, hogy szembesítsem őket vele. Néha első személyben gondolkodom magamról, néha meg így: "Ő, Hamlet." Tehát abban a lelkiállapotban, mely végül odavisz, hogy Hamlet hangján szólaljak meg, sok az ünnepélyesség, a hiúság, sok a nevetségesen mesterkélt, sőt affektált is, szóval, a színházhoz, és nem a szerephez tartozó.

Most nézzük meg a legendás előadásból a Hamlet színre lépése előtti, azaz legelső jelenetet, amit Gábor Miklós talán még öltözői hangszóróján kezdett el hallgatni. Valamikor közben mehetett le a zenekari árokba, ahonnét a következő jelenet elején felbukkant és leült a dán királyi palota tróntermében a trónörökös számára odakészített székre...

A Hamlet-jelmez körül

Ecseteltem már itt néhányszor, hogy a győri Gábor Miklós-esten milyen nagy élmény volt, hogy láthattam az eredeti Hamlet-jelmezt. Ez indított arra, hogy egy kicsit körbejárjam ezt a témát.

Az 1962-es Hamlet-előadás jelmeztervezője, mint annyi más előadásé, a csodálatos Mialkovszky Erzsébet volt. Akkor harmincas éveinek közepén járt, de már jelentős szakmai múlttal rendelkezett, hiszen huszonhárom éves korától volt a Madách Színház jelmeztervezője s az is maradt korai haláláig, amely 1988 őszén következett be: autóbalesetben hunyt el. Anyaszínháza mellett tervezett más fővárosi és vidéki színházaknak, szabadtéri előadásoknak; dolgozott filmek és televíziós játékok számára is. Mint a Színházművészeti lexikon írja, munkáit gondos, artisztikus kidolgozás, ízléses színhatások, elmélyült karakterábrázolás jellemezte.

A Hamlet mellett ő tervezte többek között a Kaukázusi krétakör, a Tanner John házassága, a Negyedik Henrik, a Koldusopera és az Oidipusz király jelmezeit.

A Hamlet-előadásban Gábor Miklósnak két öltözéke volt: egy ünnepibb, ez a fekete bársony, amit Győrben láthattam és egy hétköznapibb, amely egy egyszerű fekete hosszú mellény, hófehér inggel, s mindkettőhöz fekete harisnyanadrág tartozott.

A szabadban játszódó jelenetekben feltűnt Hamleten egy hosszú fekete köpeny. Megemlíthetjük még, hiszen valamennyire ez is az öltözet része, hogy kardra is szüksége volt több jelenetben, nemcsak a végén. Írtam már itt a blogban tárcájáról is. Ezzel már félig átmentünk a kellékek világába. Hamlet egyik alapvető kelléke a könyv, ami több jelenetben is a kezében van. Leghíresebb, mondhatni kultikus kelléke pedig a temetőjelenet koponyája.

Hamlet  első alkalommal ünnepibb öltözékében jelenik meg, hiszen ebben a jelenetben voltaképpen egy hivatalos aktus zajlik a trónteremben: az újdonsült király bejelenti, hogy feleségül vette az özvegy királynét.

Ugyanez az öltözék van Hamleten az egérfogó-jelenetben, ami szintén reprezentációs esemény, az udvar jelenlétében zajló színielőadás, valamint természetszerűen a közvetlenül utána játszódó Hamlet-Gertrud összecsapásban, a hálószoba-jelenetben.

Egyetlen dolog nem stimmelt az általam látott jelmezzel, ez pedig a nyaklánc. A videón és a többnyire Féner Tamás által készített nagyszerű korabeli fényképeken ugyanezen a jelmezen a nyakkivágásnál rávarrt kétsoros díszítés alatt egy másfajta lánc látszik, mint amit én láttam Győrben, egy sokkal díszesebb; valószínű, hogy az azóta eltelt évtizedek során tönkrement vagy elkallódott. De a  hozzá tartozó medál szerencsére megvan. Az ékszernek dramaturgiai szerepe van a darabban: meggyilkolt apja képét hordja benne Hamlet, s ezt mutatja a nagy leszámolási jelenetben anyjának, összehasonlítva az anyja nyakában lógó Claudius-képpel...

A közbeeső jelenetekben a másik, mellényes jelmezt láthatjuk Gábor Miklóson, abban mondja például a nagymonológot és persze ugyanezt viseli a zárójelenetben, hiszen párbajozni ez az öltözék volt Hamlet számára kényelmesebb...

Már majdnem 200 előadás lezajlott a Madách Színházban hatalmas sikerrel, amikor 1963 végén a Peter Brook által vezetett Royal Shakespeare Company magyarországi vendégszereplésre érkezett. A Tévedések vígjátéka és a Lear király előadásai földrengésszerű hatást gyakoroltak a magyar színházi életre. Ennek hatására Vámos László is átrendezte a Hamletet, amelynek keretében új jelmezek is készültek. Jellegben nagyon hasonlóak az eredetiekhez, ám egyszerűbbek, rusztikusabbak. Itt van például az új mellényes jelmez (sajnos, az "ünneplős" öltözék új változatáról nem találtam képet):

Látszik, hogy még az ing jellege is megmaradt: bár a vászon helyett itt egy kötött pulóver látható, ám a kötésminta felidézi az eredeti vászoning széles függőleges rakásait.

Érdekes, hogy valamikor később mégis visszatérhettek az eredeti jelmezekhez, mert amikor én láttam az előadást, 1966 decemberében, szerintem azokat láttam, nem a modernebbeket, én legalább is nagyon úgy emlékszem.

Hamlet látványához természetesen hozzá tartozik a paróka. A barna Gábor Miklós talán soha nem játszott máskor szőkét,  csak a Hamletben. Ebbe gyaníthatóan belejátszott Laurence Olivier filmje, neki is nagyon hasonló a parókája. Ám Gábor Miklós ezt írta erről Tollal című könyvében 1962. február 7-én, körülbelül három héttel a premier után, egy beszélgetést felidézve:

Sz. P. azt mondta:

– [...] Csak azt nem értem, miért kellett szőke parókával játszanod. Felesleges volt.

Úgy érzem, szőke királyfinak is kell lennem, ahogy kislányom megköveteli. Egy ilyen szerepben két kötelességünk van: szétrombolni – és közben kielégíteni minden eddigi elképzelést.

Hamlet - 3. felvonás 4. jelenet

Folytatva a január 14-én ötven éve bemutatott Hamlet részleteinek megtekintését Gábor Miklós leírásaival összefüggésben, ma lássuk Hamlet és anyja, Gertrud királyné jelenetét.

Az udvar jelenlétében lefolyt színielőadás után a királyné – Polonius javaslatára – magához hívatja fiát. A túlbuzgó tanácsos a király és a királyné beleegyezésével elbújik a függöny mögött azon meggondolásból, hogy ő a beszélgetésnek elfogulatlanabb tanúja lesz, mint az édesanya.

Nézzük meg most anya és fia találkozásának hosszú jelenetét, s aztán olvassuk el a Tollal című könyv megfelelő részletét – vagy meg is lehet cserélni a műveleteket kívánság szerint.

Itt nem a próbák stádiumában írta le elképzeléseit Gábor Miklós, hanem a már jó egy hónapja műsoron levő darab egyik előadásán történtek tapasztalatait vetette papírra – hasonlóan a múltkor megnézett Temető-jelenethez.

Gyakorlati megjegyzések: Gábor Miklós 2. felvonásként említi a jelenetet, ami, ha fellapozzuk a Hamlet-kötetet, voltaképpen a 3. felvonás vége – ugyanis az ötfelvonásos darabot a Madách Színház három részben játszotta. Gertrud szerepében Simor Erzsi, Polonius Pécsi Sándor.

1962. február 25.

Mi volt új abban, ahogy tegnap játszottam a hálószoba-jelenetet? Mitől volt tegnap élet, ami addig csak dráma volt? Amikor a két képet anyám elé mutattam, nem egy tirádába fogtam, hanem mintha azt mondtam volna, lecsillapítva magam: "Tessék, beszéljünk józanul, nézzük csak..." – és szünetet tartottam. Mi volt az eredmény? Hogy míg apám képét leírtam, már patakzottak a könnyeim. Már nem kellett megvetően hangsúlyoznom: "Tekintsd már a következőt..." – csak nevetnem kellett, bár automatikusan folyó könnyeimen keresztül, olyan képtelennek tűnt még az összehasonlítás is. És milyen erővel tört aztán ki belőlem a "Nem pirulsz el!" – alig tudtam követni már! És miért, honnan mindez? Mert megtaláltam a fél mondatot – nem többet! – ami eddig elválasztott önmagamtól, a valóság egy kicsiny darabját, egy pillanatot az egész Hamlet-életben, mely, mint tüskécske a köröm alatt, bár láthatatlanul és észrevehetetlenül, mindenben zavart okozott. Mi gátolt eddig? Gyáva ragaszkodás a drámai sablonhoz.

Kell-e hát gondolkozni? Persze. Elemzésféle volt, ami azt mondta: "Itt ő nyilván megpróbál józanul beszélni anyjával" – no, meg éreztem formai szükségességét is, hogy a megelőző, brutális hangok után csendesebb akkordokat pengessek; aztán meg fizikailag is szükségem volt erre a megnyugvásra. De elemzés volt ez? Egyetlen pillanatban megszülető felismerés inkább. És mire kellett ez a csendesebb pillanat? Hogy utána igazán odavethessem magam a játéknak.

Erről a jelenetről még egyszer írt Gábor Miklós, ezzel fejezte be a Tollal 2. kiadását. Amikor az alábbi sorokat papírra vetette, már ötödik éve játszotta egészen példátlan sikerrel a szerepet. Ez a kis, színfalak mögötti történet tökéletesen megmutatja a színészet egyszerre természetes és abszurd voltát, s egyúttal finom humorral zárja le  nagyszerű könyvét:

1966. október 16.

Végigjátszom a Hamlet második felvonását: embert ölök, a szellem megjelenik, lezuhanok anyám ágyáról, ordítok és zokogok, fetrengek a földön, arcom mocskos a könnyekbe ragadt színpadi portól. Lihegve, feldúltan kilépek a folyosóra, hogy a zenekari árokba siessek, ahonnan a következő percben újra fel kell bukkannom. De a fáklyákkal gyülekező statiszták közt ott áll nagyszerű fodrászunk, megpillant, előrántja fésűjét, és rosszalló rémülettel kérdi, összekócolt parókám felé nyújtva kezét:

– Az istenért, művész úr, hol tetszett járni?

És ezzel helyére teszi a színházat, önmagát és az én könnyeimet is.

Hamlet - Temetőjelenet

Folytassuk a Hamlet néhány jelenetének szemrevételezését Gábor Miklós szavai alapján – arra is emlékezve, hogy fél évszázada, 1962. januárjában volt a premier.

Bár a temető-jelenetet egyszer már megnéztük együtt, amikor a Hamlet próbáinak elkezdődéséről volt szó, ma újra ez a témánk. Az akkori írás ITT ÚJRAOLVASHATÓ.

Mellé olvassuk el Gábor Miklós: Tollal című könyvének egy hosszabb részletét. Mondatai bepillantást engednek a nagy titokba, hogy mit is jelenthet az átélés, mi zajlik le a színészben játék közben és idővel hogyan változik, fejlődik egy alakítás:

1962. február 25.

Én eddig azután, hogy "Mi? Ophelia?" – mindig sírva fakadtam a sírkő mögött, Horatio bátorító kezével a vállamon, és amikor felkiáltva: "Ki az, kinek fájdalma..." előléptem fekete köpenyemben, arcomon folytak a könnyek, és tudtam, hogy ez most szép és megrendítő, ez a megjelenés, könnyes arcom egyszerre a közönség előtt (bár lehetne kissé erősebb a fény, hogy jobban lássák). Miféle valóságkereső mánia súgta nekem mégis, hogy ez csalás? Hiszen éppen azért ágálok itt, hogy leplezzem Laertes hazug pityergését! Nekem most nem szabadna sírnom! Csak a gyávaság kerget ezekhez a könnyekhez, mert ha nem sírok – mit tegyek akkor? És tegnap azt mondtam: pedig nem fogok sírni, nem, nem sírok, hadd látom, mi lesz! És amikor – most már könnyek nélkül – megint előléptem a sírkő mögül, majomszerű ugráló kedv vett erőt rajtam, vigyorogtam és handabandáztam kínomban. A könnyek újra jönni akartak, de csökönyösen "Nem sírsz" mondtam, ehelyett kurjantottam egyet, de a hangom kibicsaklott, mintha mutálna, táncolni kezdtem, borzalmas volt, de nagyon élveztem, és a jelenet végén nem siettem kifelé, mint eddig, csak mentem, mint akinek már úgyis mindegy, semmin se lehet változtatni...

Egyszóval csak éppen azt kérdeztem: "Hátha nem sírnék?" – és ezt a kérdést azért tettem fel, mert gondolkoztam, valóban, megértettem, mi zajlik le Hamletben, nem egyszerűen szerelme temetését látja ő, nem sirat valakit, hanem ismét felháborodik, mint egész életében. Te pedig csak azért sírtál eddig, mert engedtél a közönségnek, akit meghat ellágyulásod! No meg, könnyes arcoddal, úgy gondoltad, úgy is eléred a hatást, hátha színpadon azt nem is lehet, amit te igaznak tartasz! Szóval ilyen kételyek és gyávaságok miatt sírtam én eddig, sőt, sírni akartam, és mindig megkönnyebbültem, ha megéreztem, hogy könnyeim megindulnak.

Most gondolkoztam. De gondolataim csak egy vágynak engedtek, és ez kemény vágy volt, józan, mint maga az élvezet, kaján és tiszteletlen.

És mi történt? Elindítottam magam egy úton, és szervezetem, hangom, kezem, agyam és idegeim váratlanul azt adták nekem, amit vártam, de amit valójában nem tudtam elképzelni, míg meg nem történt. Már csak engedelmeskednem kellett.

[...]

Az még nem megoldás, ha jól eljátszunk egy szerepet, nem megoldás átélni szépen, igaznak lenni, meg sírni, meg mindent megcsinálni, ami kell. A megoldás, az minden esetben egyetlen, valami csak ott jelenlevőnek telibe találása. [...] Nem lehet nyugodni, míg el nem értük a legszélsőbb, a legcsábítóbb pontot, ahol már nem játszunk, csak beismerünk, már nem védelmezünk, csak feláldozunk.