Hamar eljött a felvétel ideje. A forgatáson készült fényképeken jól látható, hogy abban az időben milyen méretű kamerákkal dolgoztunk a díszletben. Igen nehézkesek, nagyok voltak és sok helyet foglaltak el.
Ügyes sakkozásra volt szükség, hogy ne kerüljenek képbe, hogy a kamerák ne egymást fényképezzék. Márpedig, ha hosszú jelenetek felvételére törekszik az ember, akkor bizony ki kell sakkozni a két-három kamera mozgását, s a díszlet és a benne mozgó színészek világítása is összetettebb, mint az egykamerás forgatás esetén. Ezért a díszletbe olyan kis zugokat, sarkokat, álfalakat, álajtókat építettünk be, amelyek a kamerák ideiglenes takarását lehetővé tették. De ezek olyan szakmai dolgok, amelyek a nézőt nemigen érdeklik. A színészeket viszont muszáj, hogy érdekelje, hiszen a játékon kívül arra is kell figyelniük, meddig mehetnek el, hol állhatnak meg, merre forduljanak, stb. Ha profi csapattal dolgozik az ember, akkor ebben nagy segítséget nyújt a műszak: a világosítók, a kameramanok, kábelesek, mikrofonosok. Én mindig alárendeltem a technikát a színészi játéknak, de számomra ugyanakkor nagyon fontos volt a technika pontos kitalálása és minősége. Csakhogy ezt azokkal a munkatársaimmal külön, előre megbeszéltem, s ők a színészek próbája alatt egymásnak csöndben jelezve, de maguk is próbálták a világítást, a technikát. Fontos, hogy a színész soha ne érezze magát másodlagosnak, csak egy világítási felületnek. Ha bonyolultabb technikai feladat jött, akkor kiadtam egy kis szünetet a színészeimnek, akik elhagyták a műtermet, s átadhattam a műszaknak a terepet. Annál is inkább, mert a világítás nagy része hídról történt, s a lámpapark abban az időben még nem volt elektronikusan vezérelhető. Minden lámpát kézzel állítottak be, s a létra is használatos volt. Szóval ezzel csak arra akarok utalni, hogy míves munkához bizony IDŐ kell. Már a második nap után látható volt, hogy négy nap alatt lehetetlenség befejezni a felvételt, de akkor még igyekeztem nem foglalkozni ezzel. Próbáltam tartani a kiírt napi ütemtervet, de csúsztam, csúsztam. A forgatókönyv olyan, mint egy nagy partitúra a karmester kezében. A kamerák helye, állása berajzolva, a színészek mozgása jelenetenként leskiccelve az alaprajzba, hogy a közvetítőkocsiból zavartalanul levezényelhető legyen az asszisztens segítségével a felvétel, ahol a monitorokon látható az összes kamera képe. A kameramanok fejhallgatón keresztül kapják az instrukciót, mikor, kit, milyen plánban kell mutatniuk, kit kövessenek, mikor indulhat a fahrt, a svenk stb. Idő hiányában csak ritkán tudtuk visszanézni mindannyian a felvételt, hogy megbeszélhessük a hibákat, és a szükséges változtatásokat mérlegeljük. Mennyi a kevés és mennyi a sok?
 |
| Georges - Gábor Miklós |
Említettem, hogy Gábor Miklós miként viszonyult a próbákhoz. Ez a hozzáállás a felvétel idején gyökeresen megváltozott. Itt már volt tétje a dolgoknak. Pontosan emlékszem a fordulópontra, amikor megéreztem, hogy felfigyelt rám, hogy fontos számára ez a munka, hogy most már "RENDEZŐ"-számba vesz. Azt a jelenetet próbáltuk, amikor megérkezik Michel és Georges számon kéri rajta, hogy hol töltötte az éjszakát, szigorú apát imitálva. Gábor Miklós próbálta a jelenetet Tihanyi Péterrel, de valami hiányzott belőle ... figyeltem őket, majd figyelmeztettem, hogy ott van a zsebében a szemüvege. Mielőtt a szigorú apai hangra váltana, vegye elő és hangsúlyosan tegye fel... Gábor Miklós elfogadta, s remekül megoldotta ezzel a jelenetet, de látszott, nagyon bosszantotta, hogy ez neki nem jutott eszébe. De ettől kezdve odafigyelt arra, amit mondok neki és a többi színésznek is. Ha csak tehette, kijött a közvetítőkocsiba megnézni a felvételt, s ott izgult velem együtt. Ha Berek Kati vagy Vass Éva játékához volt javaslata, azt megbeszélte velem s rám bízta, hogy ebből mit adok tovább és mit nem. És ő kezdeményezte, hogy levelet írnak Szinetár Miklósnak, az akkori művészeti igazgatónak, hogy adjanak még két forgatási napot, mert kár lenne összecsapni ezt a munkát. Mindannyian aláírták a kérelmet és meg is kaptuk a plusz két forgatási napot. Ez abban az időben nagyon nagy kedvezmény volt. De mindannyian éreztük, hogy itt és most születőben van valami. Vass Éva és Berek Kati játéka lenyűgözte az egész stábot. Emlékszem, a kameraman fiúk mennyire segítőkészek voltak. Egy pisszenés nem volt a stúdióban, amikor próbáltak, vagy csak összemondták a szöveget.
 |
| A nővérek: Léonie (Berek Kati) és Yvonne (Vass Éva) |
A stáb nagyon tudja értékelni, ha azt látja, hogy valami jó készül, ha érzik, hogy az ő munkájukon is múlik a felvétel eredményessége. Minden részleg segítette a másik munkáját. Nagy volt az összhang és jó volt a hangulat. Egy-egy nagyon nehéz drámai jelenet előtt úgy próbáltunk a technikával együtt, hogy a színészek csak lejárták a mozgásokat szövegmondással, de nem játszottak. Amikor úgy láttam, hogy mindenki tudja a feladatát, azt mondtam: felvétel. Smink, ruha igazított, kellékek a helyére kerültek, én kimentem a közvetítő kocsiba és élesben felvettük a jelenetet. A színészek ekkor beleadtak mindent, és játszottak. És volt úgy, hogy meg sem kellett ismételni, olyan jól sikerült. Nem fáradt ki a jelenet, sem a színész, maradtak tartalékok. Volt, hogy a színészek kérték, hogy ismételjük meg, ha úgy érezték, hogy lehetne jobb. Ne nézzük meg, inkább vegyük újra! – mondták. Előfordult, hogy szöveget tévesztettek, de emiatt nem kellett mindig megismételni az egész felvételt, mert többnyire ügyesen kivágták magukat, vagy én a dramaturggal utólag korrigálni tudtam vágással a jelenetet. Vagy két felvett jelenetből állítottam össze a végleges változatot. A díszletben ott volt a súgó is, aki nélkülözhetetlen egy tévéjáték felvételén. A színésznek fontos kapaszkodó. Ha nem beszéltek egymásra, vagy össze, akkor utólag ki lehetett vágni a súgó szövegét is. A próbák alatt láttam, hogy nem szabad agyonpróbálnunk a drámai jeleneteket, hogy lehessenek pillanatok, melyek majd ott születnek meg a felforrósodott légkörben.
 |
| A "rettenetes szülők": Yvonne (Vass Éva) és Georges (Gábor Miklós) |
Mert nem szabad, hogy a színész jobb legyen a próbán, mint a felvételen. Mert ez nem színház. Nekem az a fontos, hogy egyszer legyen jó, a felvétel pillanatában. És az rajtam is múlik, a rendezőn, hogy mikor adom meg erre a lehetőséget, hogy tudom-e tartalékolni a színészem energiáját, tehetségét, s tudok-e felvétel előtt mondani még valamit, ami lendületbe hozza őket. Valamit mondani, amit még nem mondtam, amit a végső futamra tartogattam. És tudni kell hallgatni is, nem mondani semmit. Elég egy érintés, egy gesztus, egy kézszorítás. Minden színész más, mindegyik mást igényel és mindegyikhez másként kell viszonyulni. Ezt akkor még csak sejtettem, mindez még nem volt ennyire tudatos bennem, de ösztönösen így cselekedtem. Ez az a „tudás”, amit nem lehet megtanulni. Ehhez vagy van valakinek érzéke, képessége, vagy nincs. Az idő, a tapasztalat sokat segít, de minden munka mindig egy új kihívás, nincsenek állandó, jól bevált patronok.
Szerencsémre én a gátlásaimat, a szorongásaimat nem
vittem be a műterembe. Ott elfelejtettem, hogy mitől féltem otthon, mire
gondoltam a műterembe menet, s a belső bizonytalanságok is megszűntek.
Ott mindig jöttek az ötletek, a gondolatok, biztos voltam magamban, s ez a biztonság átragadt a stábra is. Egy pillanatig sem érdekelt, hogy ki mit gondol rólam, vagy mit mond a hátam mögött, a műteremben „varázslat” alá kerültem. Egy világba, melyet én álmodok és valósítok meg a szereplőimmel együtt. Nincs más. A külvilág ide nem jöhet be, nem zavarhat meg. Nem eshetek ki ebből a varázslatból s ebben kell tartanom a színészeimet is. A „megszállottság” állapota ez, de közben szükség van egy racionális „ÉN”-re is, aki kívülről is rá tud látni az eseményekre, adott esetben magamra is. Nevezhetném ezt egy kicsit skizofrén állapotnak is, hiszen a figyelmemnek szerteágazónak kellett lennie, ugyanakkor az adott pillanatban egyetlen dologra kellett koncentrálnom. A forgatás végén, mintha elvágták volna, megszűnt a „varázslat”, hirtelen kiestem ebből az állapotból; visszaállt a rend, a valóság, s ez így volt jó és túlélhető. Mert racionálisan végig kellett gondolni az elvégzett munkát és előre nézni a következő nap feladataira. Este, elalvás előtt megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy a darab hatása alá kerüljek, amikor végiggondolhattam a rögzített jelenetek felvett képsorait. Pergett a film, s ilyenkor elérzékenyülhettem. A stúdióban, felvétel közben soha. De, ha felállt a szőr a karomon, lúdbőrös lettem, akkor tudtam, hogy jó, amit csinálnak a színészeim, amikor beleborzongtam, de ez kifelé nem látszott rajtam. (A vágószoba az más, ott előfordult, hogy megkönnyeztem egy-egy jelenetet, de az egy intim hely, ott lehet. ) Ha mélyen belegondolok, ennyi idő elteltével is fel tudom idézni azt a „szerelmet”, amit a színészeim iránt éreztem a forgatás és az utómunkálatok alatt. Nemre való tekintet nélkül, rajongva imádtam ŐKET. Ennek így kellett lennie.
 |
| Vass Éva a fiát játszó Tihanyi Péterrel |
És persze mindig volt valaki, akit kiemelten szerettem, s ebben az esetben Vass Éva volt az, aki teljesen lenyűgözött. Már akkor úgy láttam, hogy úgy játszik, mint a legnagyobb európai és amerikai színészek. Látszólag eszköztelenül, mégis hatásosan.
Az utolsó forgatási nap végén, amikor befejeztük a munkát, Gábor Miklós szokatlan módon búcsúzott el tőlem:
"Mondja Judit, olvasta maga Goethe Tasso-ját?"
Váratlanul ért a kérdés.
"Nem, nem olvastam. Miért? Kellett volna?" – kérdeztem vissza zavartan, mire elnevette magát:
"Nem, dehogy. De kérem, olvassa el. Szeretném magával együtt megrendezni a tévében, ha lehetséges. Persze, csak ha magának is tetszik. Ha elolvasta, keressen meg. Feljön hozzánk és megbeszéljük. Örülök, hogy megismerhettem. Azt hiszem, a Rettenetes szülők egy nagyon szép film lesz. Most már csak magán múlik." – és búcsúzásként kezet fogtunk.
És innentől kezdve új időszámítás kezdődött az életemben. Újabb közös munkákkal megalapoztuk a barátságunkat, de az már egy másik történet.
Folytatása következik!
