Az Isteni színjáték Dantéja - a rádióban

Az utóbbi hetek hatalmas öröme volt, hogy az MTVA nyilvánossá tette Dante Isteni színjáték első részének régesrégi rádiófelvételét, Gábor Miklós és Básti Lajos főszereplésével. Annak idején Dante születésének 700. évfordulója volt a produkció elkészítésének apropója. Azóta bizony eltelt 56 év, s napjainkban a költőóriás halálának 700. évfordulójáról szólnak a megemlékezések, talán ennek is köszönhetjük, hogy ez a felvétel végre nyilvánosságra került. 

Soha életemben nem hallottam ezt a műsort: amikor a rádió bemutatta, 1965 nyarán, 13 éves voltam, s bár már akkor nagy Gábor Miklós rajongó, valamiért mégsem tudtam meghallgatni - a körülményekre már nem emlékszem pontosan. Azóta volt bakancslistámon ez a felvétel: nem sikerült elcsípni az eltelt évtizedek során.

Itt a blogban eddig Gábor Miklósnak csak színpadi és film, illetve televíziós szerepeivel foglalkoztam részletesebben, rádiós alakítására még nem került sor. Így ma foglalkozzunk a most nyilvánossá vált Dante-feldolgozással. Itt a link, ahol mindhárom részt meg tudjuk hallgatni:

https://archivum.mtva.hu/radio?series=SXN0ZW5pIHN6w61uasOhdMOpayAtIFBva29s

 

Bozó László rendező így mesélt a produkcióról nem sokkal a bemutató előtt a Hétfői Hírek 1965. május 3-i számában:

Másfél évig foglalkoztam a Pokol rádiószínpadra alkalmazásával s másfél hónapig tartottak a felvételek a stúdióban. Az átdolgozás során sok nehézségbe ütköztem, mert nem lehetett megtörni Dante tökéletes versépítését, ugyanakkor drámai akciókat kellett teremteni a mikrofon előtt. Ehhez tömöríteni kellett a túlságosan epikus részeket, s átcsoportosítani néhány versszakaszt. Több átdolgozásra nem is volt szükség, mert Dante narrátorként és cselekvő személyként végigjárja a poklot, párbeszédet folytat Vergilius-szal, a másik főszereplővel. Ez a párbeszéd annyira képszerű, hogy valósággal láttatja a poklot. 

Igénybe vettünk minden technikai segédeszközt: visszhangkamrát, a magnószalag-gyorsítást és lassítást, stb. A pokol mélyének mozdulatlanságát, síri csendjét például úgy valósítottuk meg, hogy a mikrofont függönnyel vettük körül. Volt eset, amikor egyszerre négy stúdióban, négy-öt mikrofon előtt folyt a felvétel.

 

Tükör 1976. jún. 1.

 

A három rész elhangzása után szinte minden napilapunk és a Film Színház Muzsika is jelentetett meg értékelő beszámolót. Szinte egybehangzóan nagy elismeréssel írtak a dramatizálás minőségéről, a rendező munkájáról és a színészi játékról. Szokolay Sándor kísérőzenéjéről azonban különbözőképpen vélekedtek. Sokan méltatták, milyen szervesen épül a hangjátékba és milyen hatalmas atmoszférateremtő erővel bír, míg mások szerint ez a zene kicsit sok volt a rádiójátékhoz, már-már egy önálló oratóriumot lehetett volna összerakni belőle, annyival túlnőtt a rádiójáték műfaján.

A blogger ez utóbbiakkal ért egyet: a kevesebb több lett volna. Én elsősorban a kórussal megszólaltatott részeket hagytam volna ki, ugyanis alig lehet érteni a szöveget - a legendás első sorokat csak azért, mert azokat az ember úgyis tudja könyv nélkül, de a többit sajnos nem. Viszont a hangszeres részek tényleg rendkívüli hangulatfestő erővel bírtak.

És akkor a szereplők!

Több, mint 50 tagú színészgárda szólaltatta meg a művet, benne a két abszolút főszereplővel, a Dantét megszemélyesítő Gábor Miklóssal és a Vergilius szerepét játszó Básti Lajossal. 

Olvassuk a korabeli kritikusok vélekedését.

 

A Film Színház Muzsika 1965. 24. számából Bersényi Iván írását teljes egészében megmutatom:

A többi kritikából szemezgetni fogunk.

Benedek Marcell irodalomtörténészként inkább a teljes műre összpontosított a Népszabadság 10965. június 1-jei számában. A rádiós megvalósításról ennyit írt:

A verseket legjobban beszélő színészeinkre bízta a rádió. Dante elbeszélését Gábor Miklós mondja el és játssza. Vergilius szerepét Básti Lajos formálja meg az atyai bölcsesség és jóság hangján. Beatrice mennyei megjelenését Ruttkai Éva elevenítette meg, Paolo és Francesca történetét Avar István és Váradi Hédi. Farinata Sinkovits Imre volt, a falánksága miatt bűnhődő Ciacco Tompa Sándor., Charon Kőmíves Sándor. Rajtuk kívül sok szépen csengő és jól beszélő hangot hallottunk még.

A minden ízében sikerült és mélyen átgondolt előadást Bozó László rendezte. A műhöz illő szerkesztés Papp Zoltán munkája.

 

Részlet Hary Márta értékeléséből (Népszava 1964. június 4.):

 

A rendezés, a zene és a színészi játék (Váradi Hédi és Avar István) megragadó csúcspontot ért el az ötödik énekben, Francesca és Paolo szerelmi tragédiája felidézésében. A "főszereplő", maga a pokolra szálló költő, Gábor Miklós volt, szenvedély és intellektuális erő példás egységét valósítva meg. Básti Lajos mint Vergilius néhol talán zordabb volt a szöveg által megrajzolt alaknál, mégis az ő előadását éreztük leginkább danteinak: a költő sorai nemesen zengtek az ő nyelvén. Sinkovits Imre, Bessenyei Ferenc, Ruttkai Éva, Tompa Sándor, s azok is, akik csak néhány sort szavaltak el, hívek tudtak lenni  az egész mű szelleméhez.

 

Lukácsy András írásának részlete (Élet és Irodalom 1965. június 19.):

 

Gyakran folyik vita azon, hogy az efféle műveket vajon egyszerű felolvasással (tehát az olvasmány-élmény reprodukálásával), vagy pedig a dramatizálás segítségével lehet közelebb vinni a hallgatókhoz. Papp és Bozó szerencsésen az utóbbi megoldást választotta; így vált lehetővé, hogy a mű egységes ívelésű indulatmeneteit visszaadhassák, és alkalmas drámai fokozással az élmény-intenzitást végig növelni tudják. A modern Dante a "narrátor" alkalmazásával szinte kézhez adja a legjobb megoldást: a klasszikus költő hűvös kommentárjai és Dante figurájának reneszánsz szenvedélyessége között akkor is feszültség indukálódnék, ha a pokolbugyrok megrázó képei nem is lennének oly hatásosak. Így helyes volt Básti Lajost és Gábor Miklóst a két pólusra állítani. Básti-Vergilius hangvételének időtlenséget sugalló stilizáltsága és Gábor-Dante választ kereső indulatossága pompásan kiegészítette egymást, ha ez utóbbi néhány gesztusában feleslegesen modernkedő is volt. Két ritka szép alakítás.

Magyar Nemzet 1965. június 15. Görgey Gábor második cikke a rádió hatalmas vállalkozásáról, már mindhárom rész meghallgatása után:

 

A sok szereplő közül - valamennyien külön méltatást érdemelnének - csupán a mű két főalakját. a költőnek és Vergilius árnyának megszólaltatóját, Gábor Miklóst és Básti Lajost emeljük ki. Nem kell különösebben bizonygatni Gábor Miklós feladatának nehézségeit: narrátora, főszereplője a műnek, ő az, aki mindent "lereagál", aki epizódonként továbbviszi a művet, leírja a változó tájakat, szituációkat, embereket, filozofál és dialógusokba keveredik. Mind más belső tartást, hangot, indulatot, színészi hangszerelést kíván. Nagyszerűen oldotta meg e sokrétű feladatot, s ha olykor maradt bennünk egy kevés hiányérzet - néha több indulatot, belső izzást, a személyiség robosztusabb jelenlété vártuk volna - nyomban eltüntette teljesítményének egyéb lebilincselő erényeivel. Básti Lajos Vergiliusáról csak a legegyszerűbb, tehát legelismerőbb szavakkal lehet szólni: szellem-árny és hús-vér alak volt egyszerre, méltóságteljes, mégsem deklamáló, szuggesztív, mégsem hatásvadászó, a humánum erejét sugárzó, a tiszta antik eszményeket képviselő jelenés - egyszóval olyan, amilyennek Dante nemes túlvilági vezetőjét megálmodta. 

  

Úgy érzem, a kritikusok akarva-akaratlanul versenyként értelmezték a produkciót Gábor Miklós és Básti között, nem kellett volna... A poszt elején már mutattam az MTVA oldalát, ahonnét magunk is meghallgathatjuk ezt a tényleg ritka hangfelvételi kincset és a  versengés szándéka nélkül gyönyörködhetünk a művészek csodálatos produkciójában (pedig e sorok írója aztán tényleg Gábor Miklós-fan, de Básti ugyanúgy lenyűgözött...). 

A biztonság kedvéért az első részt "beágyazva" is ideteszem, a többi pedig onnét könnyedén megnyitható:

 

 

 

 Egy kritikus felrótta Gábor Miklósnak, hogy túlságosan modernkedett - hát, erről is kialakíthatjuk a saját véleményünket. Szerintem Gábor Miklós nagyon helyesen értelmezte Dantét modern embernek, mindenkori kortársunknak... Amúgy pedig ennek a három órának a meghallgatását kötelezővé tenném színésznövendékek, ifjú színészek számára, hogy hogyan is lehet magyar színművészeknek beszélni, mert azóta mintha elfelejtették volna...

 

 

 

 

 

 

 

 

A helység kalapácsa 4.

(Egyelőre) utolsó kritikánk A helység kalapácsáról a Népszabadság korabeli számából:

Vígeposz - így jelölte meg Petőfi A helység kalapácsa műfaját. Zseniális fricskát dobott vele a hősi eposzoknak, a dagályos, cikornyás stílusnak, a finomkodó verselésnek, az élettelen, nemesi hősöknek, vértelen lovagoknak és sápadt hercegkisasszonyoknak.

A tévé-változat - nyugodtan mondhatjuk - újra felfedezte a közvélemény számára a művet. Merész vállalkozás volt és jól sikerült, Zsurzs Éva rendezését vérbő, egészséges humor, a figurák és a szöveg szatírikus tartalmának hiánytalan kiaknázása jellemezte. A vásári játékok hangulatában zajlott le a történet. A tolmácsolás módszere felszabadult s mégis mértéktartó komédiázás. A kínálkozó naturalizmus helyett játékos ötletekben oldódik. Az eredeti szövegen természetesen nem változtattak. Ügyesen, a színesítés s a hangulat kedvéért beiktattak a kocsmai jelenetbe néhány korabeli Petőfi-verset Szöllősy András népi ihletésű muzsikájával.

A műben aránylag kevés a szereplők közvetlen dialógusa: elbeszélő tájékoztat az eseményekről. Gábor Miklós gunyoros, lendületes és színes versmondása sokat segített abban, hogy az epikus szerkezet percig sem vált unalmassá a képernyőn. A rendezés érdeme az illusztratív részek kidolgozása. Az elbeszélés alatt látványos, humoros cselekményt mutatott be, amelynek minden mozzanata pontosan jelezte az elbeszélő szavait, vagy éppen ráfelelt, érzékeltetve, hol mond a költő szándékosan nagyot, mint például Bagarja uram bemutatásában - Ascher Oszkár találó alakításában - vagy Fejenagy tekinteténeke leírásában, amikor a nagyerejű kovács rádöbben: bezárták a templomba. Zsurzs Éva igen jól építette fel a játék képsorait, kiválogatva a lehetséges képekből a legérdekesebbet,  sokszor éppen mellékmozzanatok beiktatásával. Fejenagy és a kántor összetűzésekor például néhány pillanatot a gyáván meghúzódó Harangláb bemutatásának szentelt.

A kitűnő szereposztás részes a sikerben. Bessenyei Ferenc a robbanó temperamentumú, nagyerejű kovácsban nemcsak kitűnő humorérzékéről tett tanúságot, hanem saját színészi alkatának alapos ismeretéről is, akárcsak Major Tamás, aki a macskabajszú és fondor lelkületű egyházfiban pompás humorral, a romantikus intrikus játékstílus paródiáját is eljátszotta. Garas Dezső savanyú, félszeg kántora is színészi telitalálat, Mészáros Ágit pedig régen láttuk ennyire elemében és humoránál. Gobbi Hilda, Agárdy Gábor és Barsi Béla egy-egy vidám epizód-figurával egészítette ki a játékot, amelyet Czabarka György fotografált élvezetesen, hatásosan. Említést érdemelnek a különösen jól sikerült maszkok és jelmezek.  

Mai fényképeimen "akció"-jelenetek :)

A Lantos bemutatja a címszereplőt

Harangláb a kántort cukkolja

A kántor óvatos széptevése

A tettenérés :)

A büntetés

A kántor felesége is akcióba lép...

... és ez az eredménye...

Azért a Lantosnak is jutott egy kis nedű :)

A helység kalapácsa 3.

Folytatjuk A helység kalapácsa kritikáinak felidézését.
Előzmények ITT és ITT.

Illés Jenő kritikája a Film Színház Muzsika 1965. 12. számában:

Petőfi Sándor szatírikus vígeposzát Zsurzs Éva érdekes rendezésében, Szöllősy András stílusos zenéjével, Czabarka György fotografálásával láthattuk. A vállalkozás egészében sikerült, bár előzetes aggodalmainkat nem tudta teljes mértékben megcáfolni. Úgy éreztük, alig lehet elképzelni képtelenebb vállalkozást, mint filmszerű jelenetekben megjeleníteni A helység kalapácsát, amelynek humora jellegzetesen verbális töltésű, az eposzok fellengzős hangját utánozza. Halhatatlan ereje a cselekmény perszifláló jellegéből táplálkozik. Mindez határozott kompozíciót és paródiaírói stílust jelent, a televíziós feldolgozás tehát eleve arra kényszerül, hogy a jellemzés nyelvi találatait a képi fantázia számára hódítsa meg.

Zsurzs Éva rendezése a hajdankori vásári színjátékok modorában a költőt, az eposzírót mintegy narrátorrá, kikiáltóvá lényegítette át, és sok finomsággal, találattal, szellemmel azt aknázza ki a képi megjelenítés számára, ami legjobban volt hasznosítható e műfajban. Nagyszerű színészi jellemrajzok galériája ez a játék. Major Tamás ellenállhatatlan erővel, finom humorral, szinte csak arcjátékkal, gesztusokkal jellemezte a fondorlelkületű egyházfit, Garas Dezső karikírozó kedvét szabadjára engedhette a lágyszívű kántor megjelenítésében, s a szélestenyerű Fejenagy koma, a kovács, Bessenyei Ferenc találó játékában élt és szórakoztatott. Mészáros Ági finom humorral, szatírikus kedvvel ábrázolta Szemérmetes Erzsókot. Gábor Miklós a Lantos szerepében meg tudta teremteni a játék stílusos kommentálását.

Képek a további szereplőkről:

de először újra a Lantos :)

Bagarja: Ascher Oszkár

Csepü Palkó: Agárdy Gábor

Amazontermészetű Márta: Gobbi Hilda

a banda

Még mindig lesz folytatás!

A helység kalapácsa 2.

A következőkben az 1965. március 13-án bemutatott televíziós film (stáblistáját lásd itt) korabeli kritikáiból szemezgetünk, képekkel alaposan megspékelve :)

A Lantos: Gábor Miklós

A Népszavában (1965. március 19.) Vajk Vera ezt írta: 

Merész, úttörő vállalkozás volt képernyőre vinni Petőfi: A helység kalapácsa című szatírikus eposzát. A televízió formanyelvére alkalmazni, látvánnyá tenni egy elbeszélő költeményt, amelyben alig van dialógus, képekben is érvényesíteni vaskos báját, bővérű humorát - nehéz feladat. Zsurzs Évának, a kitűnő rendezőnek mégis sikerült. A vásári játékok stílusában bemutatott vígeposz hiánytalanul visszaadta a szöveg és a figurák humorát. A rendezői lelemény egy sereg játékos ötlettel, mulatságos és jellemző képsorral kísérte az elbeszélő részeket, amelyeket Gábor Miklós irónikus-vidáman tolmácsolt. A kitűnő szereposztásnak, a jó színészvezetésnek és a közreműködők egyéni teljesítményének nagy része van a sikerben. Major Tamás remekelt a fondorlelkű egyházfi szerepében, Bessenyei Ferenc ugyancsak kitűnő humorérzékről tett tanúságot. Mészáros Ági küllemével nem képviselte ugyan a szemérmetes Erzsók "ötvenöt éves bájait", viszont bájosan groteszk alakítást nyújtott. Tetszett Garas Dezső savanyú kántora, Gobbi Hilda amazontermészetű Mártája, Agárdy Gábor, Ascher Oszkár, Barsi Béla epizódalakítása. Czabarka György képsorai, Szöllősy András zenéje, a jól sikerült díszletek és jelmezek elismerést érdemelnek.

 Lássuk a főszereplőket:

Fejenagy: Bessenyei Ferenc

Szemérmetes Erzsók: Mészáros Ági

Harangláb: Major Tamás

A lágyszívű kántor: Garas Dezső

Nem igazán értem, hogy mi volt a kritikus kifogása Mészáros Ági "küllemével" kapcsolatban, aki 48/49 éves volt a forgatáskor, alig valamivel fiatalabb, mint amennyinek Petőfi megírta Erzsókot...

Folytatom!

A helység kalapácsa 1.

A magyar televízió korai történetének egyik legszellemesebb produkciója lett Zsurzs Éva rendezésében a Petőfi Sándor komikus eposzából készített, körülbelül 55 perc terjedelmű televíziós film. 

A szereposztás egészen parádés és mondhatni, teljesen ideális, tökéletes volt. Gábor Miklós Petőfi alakját idéző maszkban és jelmezben a narrátor feladatait látta el. Itt a teljes stáblista:

Lantos: Gábor Miklós

Fejenagy: Bessenyei Ferenc

Szemérmetes Erzsók: Mészáros Ági

Harangláb: Major Tamás

A "helybéli lágyszívű kántor": Garas Dezső

Csepü Palkó: Agárdy Gábor

Bagarja: Ascher Oszkár

Amazontermészetű Márta: Gobbi Hilda

Bíró: Barsi Béla

Cigányok: Nagy István, Csók István, Erdélyi Antal

Zeneszerző: Szöllősy András

Díszlet: Vajó András

Jelmez: Vicze Zsuzsa

Operatőr: Czabarka György

Forgatókönyvíró-rendező Zsurzs Éva

Készült - akkor még természetesen - fekete-fehérben. 

A Film Színház Muzsika 1964. évi 48. számában, novemberben adott hírt a forgatásról. Zsurzs Éva így beszélt elképzeléseiről:

Ekkor már bőven folyhatott a forgatás, mert a cikket ezzel a képpel illusztrálták:

A film 1965. március 13-án, szerdán este  20.10-kor, főműsoridőben került műsorra Ungvári Tamás bevezetőjével. Azóta számtalan ismétlést megélt, többnyire március 15., illetve Petőfi Sándor évfordulóinak apropójából nemzedékek láthatták újra - és bevonult a Magyar Televízió klasszikus alkotásai közé.

E LINK ALATT mi is megnézhetjük :)

Legközelebb kritikai visszhangokat idézek.

Játék a múzeumban

Ma egy 1966-ban bemutatott filmet nézzünk meg kicsit közelebbről - bár sajnos, szerzői jogi okok miatt leszedték kedvenc videomegosztó portálunkról, így csak sajtóvisszhangokra és képekre hagyatkozhatunk.

Huszty Tamás azonos című kisregénye a két háború közötti Magyarország egy kisvárosában játszódik. Hősei a gimnázium történelem szakos paptanára és néhány diákja, valamint az egyik diák húga. A lány, egy afféle magyar Lolita, akibe szerelmes az egyik fiú, veszélyes játékba kezd a sebezhető tanárral, mely tragédiába torkollik.

A film forgatókönyvét Huszty Tamás készítette el saját regényéből Bán Róbert rendező számára. Operatőr Forgács Ottó, a kísérőzene szerzője Petrovics Emil. A filmet 1965-ben forgatták, bemutatója 1966. február 10-én volt a Bástya moziban.

Gábor Miklós abban az időben kifejezetten sok filmet forgatott. Csak 1964-ben a következő címekre bukkanunk: Egy ember aki nincs, Már nem olyan időket élünk, Miért rosszak a magyar filmek, Négy lány egy udvarban, Másfél millió, Ha egyszer húsz év múlva. Mindeközben színpadon már negyedik éve műsoron a Hamlet és lezajlott a Negyedik Henrik király ősbemutatója, hogy csak a leghangsúlyosabb alakításokat említsem. A nyári filmforgatás pedig majdnem egybeesett Az ember tragédiája első szegedi nagyszabású előadásával. Elképesztő iram...

Nézzük a film szereplőit:

Gábor Miklós tehát Barcza tanár urat játszotta. A végzős gimnazisták között találjuk a 18 éves Benkő Pétert, aki majd ősszel kezdi meg színművészeti főiskolai tanulmányait, valamint Mayer Gábor néven a szintén 18 éves Maros Gábort. További fontos diákszereplő volt Dományházi Gábor, aki, úgy tűnik nem lett színész. Úgyszintén nem került a pályára a szép és veszélyes fruskát, Mártát játszó Dallos Mária sem.

A forgatásról, illetve az elkészült filmről a Film Színház Muzsika 1965. 34. számában adott képes tudósítást:

GM, Dományházi Gábor, Dallos Mária, Benkő Péter, Mayer (Maros) Gábor

Később az egyik fiú a páncélba is belebújik...

Legközelebb kritikai visszhangokkal jelentkezem.

Gábor Miklós szabadtéren 3.3

Maradjunk ma is az 1965-ös szegedi Tragédia-előadásnál, amikor Gábor Miklós Vámos László látványos rendezésében először alakította Lucifert.

A vegyes értékítéletű sajtóvisszhangokból több, mint egy évtizeddel később, 1976-ban Nikolényi István tollából jelentgetett meg egy összegzést július 17-i számában Szeged hírlapja, a Délmagyarország, ma ezt idézem. A teljes cikk Az ember tragédiájának addigi szabadtéri előadásait tekintette át, ebben Vámos kesztyűje címen kapott helyet az 1965-ös előadás kritikáinak áttekintése.

Előtte itt van két fénykép a Film Színház Muzsikából:

Lucifer: Gábor Miklós

Éva: Ruttkai Éva és Ádám: Nagy Attila

Jöjjön Nikolényi István összefoglalója:

Major sikere után az 1965-ös Vámos-rendezést már jóval fagyosabb visszhang kísérte. Hogyne, hiszen a rendező kesztyűt dobott a hagyományoknak. A Népszabadság (aug. 8.) Rényi Péter: Látvány vagy látnivaló? címmel szemére veti Vámos Lászlónak, hogy mutatványok sorával helyettesítette a képzeletet felgyújtó látványokat, a néző nézegetővé vált, a széthúzott ornamentika nem keltett érzelmeket. Legfőbb oka ennek Bakó József hatalmas díszlete, mellyel a rendezés mindenáron be akarta kapcsolni a játékba az egész teret. A lépcsők erőltetett kontrapunktjai és a látnivalók halmozása töri szét a képek egységét. Vannak persze szép jelenetek is, de a szereplők általában a látványosdival hadakoznak, messzire kell hangjukat, gesztusaikat átívelni.

Ruttkai Évája nem a nő, hanem a nőiesség megtestesülése - írja Rényi -, a fiatal Nagy Attila Ádámjának még nincs kialakult "formája", s Gábor Miklós Lucifere is inkább kísérlet, hogy hetyke opponens legyen az Úrral szemben. Az előadás érdeméül csupán az újító igyekezetet jelöli meg.

Mátrai-Betegh Béla a Magyar Nemzetben (1965. aug. 11.) Majoréval szembesíti Vámos rendezését [...] leszögezi: Vámos visszalépett a mutatvány felé [...] A három főalak eltörpült a statisztéria mellett, s Madách líráját is a látványnak rendelték alá.

Szombathelyi Ervin ugyancsak a madáchi szöveget elborító látványban, az eltolódott drámai hangsúlyokban és az elsikkadó lírában látja a hibát (Népszava, aug. 5.), Dersi Tamás pedig Nyílt levelet ír Vámos Lászlóhoz, hasonló kifogásokkal (Esti Hírlap, aug. 3.)

Talán Sándor Iván a legmegértőbb (Film Színház Muzsika, aug. 6.), éppen a látványért dicsér.

Ez utóbbi írást itt a blogban legutóbb részletesen idéztem.

Nikolényi István így fejezte be az 1965-ös Vámos László-rendezést áttekintő írását:

Vámos László konok ember. A bírálatokon okulva, de alapvetően látvány-centrikus elgondolását föl nem adva, sőt azt némileg továbbfejlesztve, megrendezte ugyanezt a "típusú" Tragédiát 1966-ban. A kritikai visszhang kegyesebb volt hozzá, több megoldását dicsérték, koncepcióját is lényegében elfogadták - de őszintén meg kell mondanunk, ezek a kritikák jóval csendesebbek voltak. Nemcsak a Vámos-féle Tragédiáról, a szegedi játékok bemutatóiról általában.

Legközelebb ennek a második változatnak a kritikákból fogok idézni.

Gábor Miklós szabadtéren 3.2

Folytassuk Gábor Miklós első Lucifer-alakításának nyomon követését, melyre Vámos László rendezésében a Szegedi Szabadtéri Játékokon 1965 nyarán került sor.

Legutóbb a próbákról tudósítottam, most a korabeli sajtóvisszhangok alapján nézzük az előadást.

Hosszú-hosszú évek óta most fordult elő először, hogy Gábor Miklós alakítása nem váltotta ki a kritikusokból azt az osztatlan elismerést, amit addig. De nemcsak az ő alakításával voltak problémáik, hanem úgy tűnik, inkább magával a teljes előadással. 

A leginkább elfogadó és méltató kritika Sándor Iván tollából jelent meg a Film Színház Muzsika  1965. évi 32. számában. Ezt az írást tekintsük ma át.

Előtte itt annak a lapszámnak a borítója:

A kritikus így írt a rendezői koncepcióról:

Filozófiai-költői anyagán túl Vámos drámai erejében, játéklehetőségeiben látja a Tragédia múlhatatlanságát. A látványos előadás az ideálja, mely megvalósítja Madách gigantikus vízióit. De Vámos avatott ismerője és képviselője a modern színházi törekvéseknek. Izgatja a látvány ereje, a formakultúra, ám nem a dráma szellemi anyagának ellenére. Sajátosan szabadtéri színpadra termett koncepciójában a látványos hatások centrumában a gondolkodó ember küzdelmét keresi.

[...]

Képzeljünk el egy soklépcsős, áthidalásokkal teli óriási színpadi teret, mely tengelyébe a szegedi Dómot komponálja. Képzeljünk el többszáz statisztát, nagyvonalú világító és technikai berendezést - és mindezt artisztikusan egységes kompozícióban. Itt az előadás látványossága nem egyszerűen technikából, külsőségekből adódik. A látvány szépsége itt magát az életet, annak madáchi zsúfoltságát fejezi ki. A víziót, amelyet a londoni színben költői sorokban is megfogalmaz: "Zúg az élet tengerárja, / Mindenik hab új világ".

[...]

De az előadás, szellemi igényei mellett mégis inkább a külsőségeket állítja előtérbe. Mégis sok teljes értékű részlete bizonyítja, hogy látványosság és gondolati atmoszféra megférnek egymással egy szabadtéri előadás hatalmas méreteiben is.

A színészi játék elemzése előtt azt ecsetelte, hogy a mű fő alakjait játszókra nem várt még olyan nehéz feladat, mint ebben a rendezésben. Úgy találta, rövid volt a próbaidőszak ahhoz, hogy a színészek és a technika összecsiszolódjanak, s ennek tulajdonítja az alakítások problémáit, amelyeknek erejét, hatását meggyengítette a technikával vívott küzdelem.

A három főszereplő közül elsőként szólt Gábor Miklósról:

Lucifert Gábor Miklós játszotta. Ha van színészünk, aki összetett feladatokra képes, - ő az. Gábor a kitűnő művész mégis némi bizonytalansággal járta végig égi és földi útját. Azt hiszem azért, mert nehéz volt szabadulnia a gondolattól, hogy Lucifer az egész mű mozgatójából az óriási térben a káprázatos látványban okból eszköz lett. A változásokat az ő céltudatosságának kell felidéznie, ám a technika őt magát is végighajszolta a színeken. Játékának részletei igazak és szépek voltak, de a körülmények éppen a luciferi pozíciótól, a teljes irányítás lehetőségétől fosztották meg. Mit tehetett hát? Néhány új és a madáchi szellem mélységét megértető vonással egészítette ki az eddig ismert legjobb Lucifer-alakításokat. Gábor férfias Lucifer volt. Lázas hajthatatlanságában erő érződött, higgadtságában szenvedély. Okos és hódító Lucifer volt, akiben szépség van és szellem szikrázik, akinek azért is nehéz ellentállni, mert egy pillantással az emberiség történetébe tud tekinteni, de vabankra is tud játszani.

Ide másolom az Ádámról és Éváról írtakat is, hogy legalább ily módon teljesebb képünk legyen az előadásról:

Nagy Attila küzdő és rajongó férfi alakját hozta színpadra tehetségesen. Játékában éreztünk ugyan némi monotóniát, a más és más körülmények között színre lépő Ádám különböző arcait nem mindig választotta el friss színekkel. Szerepét azonban töretlen ívvel komponálta meg. Pályáján szép állomás Ádám alakítása.

Ruttkai Éva újrafogalmazta a mű harmadik nagy szerepét: az utolsó másfél évtized Tragédia-előadásainak legnagyobb Évája volt. Új sorokat, gondolatokat fedezett fel számunkra, alakítása csillogó volt, harmónikus, különösen az egyiptomi-, athéni-, prágai- és londoni színekben ragyogott. Nemcsak az Ádámot minduntalan új utakra serkentő nőideált játszotta el. Alakításából a drámaköltő megrendítő és felemelő humanizmusa áradt, a madáchi emberideál fényes alakja bontakozott ki.

Sándor Iván néhány további megjegyzés után így summázta véleményét:

A színház barátai csak köszönhetik az előadást. Arányai nem voltak hibátlanok, de sok elragadó megoldást nyújtott és rokonszenves kísérlet lett új utak kutatására a Tragédia szabadtéri előadásában.

Legközelebb további kritikákkal folytatom - azok már ledorongolóbbak lesznek...

Gábor Miklós szabadtéren 3.1

A Gábor Miklós színpadi pályáján előfordult nyári szabadtéri előadások közül az időrendben most első Lucifere következik. Madách Imre klasszikusa, Az ember tragédiája az 1930-as évek óta Szegedi Szabadtéri Játékok hagyományos műsordarabja volt. 1965 nyarán Vámos László új rendezésében került színre.

Éva Ruttkai Éva, Ádám Nagy Attila volt. A hatalmas szereposztásban Bessenyei Ferenc kapott még jelentős feladatokat mint az Úr hangja a bibliai színekben, Péter apostol a római színben, Agg eretnek a bizánci színben, Rudolf császár Prágában. Lovel Londonban, Michelangelo a falanszterben. 

A hatalmas szereplőgárdában rendkívül érdekes nevekkel lehet találkozni, csak sajnos annyira nehézkes a Színházi adattár rendszere, hogy egyszerűen nem hagyja magát idelinkelni és a keresés sem egyszerű... Kalandvágyók megpróbálhatják, ITT a keresőoldal, de innét már egyedül kell boldogulniuk :)

Hogy Gábor Miklós pályájába beillesszük első Luciferét: előző premierje május elején saját színházában Szerb Antal vígjátéka, az Ex volt; ezen a nyáron forgatta a Játék a múzeumban című filmet; őszi új szerepe pedig Bicska Maxi lesz a Koldusoperában - hát nem egyhangú időszak volt ez az életében...

Ez a kép a Film Színház Muzsika 1965. 27. heti számában jelent meg és a próbák megkezdéséről tudósított:

GM, Vámos László, Nagy Attila, Ruttkai Éva, Bessenyei Ferenc

Három hét múlva már a helyszínről, a hőségtől izzó szegedi Dóm téri próbákról közölt a lap részletesebb riportot:

A premierre 1965. július 31-én került sor, és még kétszer tűzték műsorra az előadást.

Legközelebb a kritikai visszhangból válogatok.

Ex - ráadás

Idéztem már az ötven évvel ezelőtt Gábor Miklós főszereplésével  bemutatott Szerb Antal-vígjátékról a Film Színház Muzsika és két országos napilap kritikáját. 

Címlapkép :)

Ma olvassunk bele együtt Nagy Péter beszámolójába, mely az Élet és Irodalom  1965. 22. számában jelent meg. Szerzője az Egy furcsa lelet című írását beválogatta a Két évad és ami megelőzte című, a Szépirodalmi Kiadónál 1966-ban megjelent gyűjteményes kötetébe is. Ehhez képest, szerintem kicsit elnagyolta a cikket, nem tájékozódott róla, hogy Szerb Antal mikori darabjáról van szó (pedig a Film Színház Muzsika is megírta beharangozó cikkében...). Sőt, szerintem magát a darabot is felületesen ítélte meg.

Az Ex kitűnő példája annak, hogy szellemes dialógus csak akkor lehet haatásos a színpadon, ha az a szituációból fakad, s azt emeli fel; bármilyen ötletes a párbeszéd önmagában, ha nincs dramaturgiai funkciója, igazi hatás nélkül csattan el.

Mégsem volt kár kiásni ezt a darabot - részben azért, mert az író emléke is megérdemli, talpraesett vígjátékoknak amúgy sem vagyunk bőviben, részint pedig mert ez a Madách Színház együttesének megint kellemes lehetőséget nyújtott egy kedvesen mulattató előadásra. Ha az is az érzésem, hogy a darab nagy jövője az operettszínpad lenne, Pártos Géza jól pergő, túlzott hatásvadászat nélküli rendezése akkor is örömöt ád. [...] ís kicsit azt is sajnálom, hogy a hercegnő és a szélhámosnő szerepét nem ugyanaz a színésznő játszotta - ez nagy mértékben fokozta volna az előadás humorát. Erre egyébként a mostani szereposztás szinte önkéntelenül is felhívja a figyelmet, mert Vass Éva szélhámosnője inkább álöltözetű hercegnő, Csűrös karola hercegnője meg mintha nem éppen a királyi palotákban lenne otthonos.

Az előadás sikerének fő súlya Gábor Miklóson van, aki komikus királynak is olyan pompás, mint tragikusnak. Elsősorban mozgásával, gesztusaival jellemzi jól Sancho királyt és közérzete változását; az első felvonásban ő is sziporkázik, a továbbiakban a szereppel együtt kicsit az alakítás is megsápad, bár Gábor sokat tesz azért, hogy a derült, kedves hangulatot fenntartsa ott is, ahol a darab utánaenged.

Mellette, és igazán mellette kell említeni Körmendi János szárnysegédét: végig azonos tónusú, kitűnő mulatság ez a lojalitásból forradalmár Medina Sidonia, aki éppenb akkor a legszárnysegédebb, amikor úgy látszik, nincs már szárny, amelyen segíteni lehetne. Ajtay Andor az öreg szélhámos szerepét megajándékozza egyénisége vonzerejével; Horváth Jenő kissé túlkomédiázza a "véresszájú" Alcala szerepét, mely enélkül is eléggé mulattató lenne.

Egyelőre ennyi kritikához fértem hozzá. Érdekes, hogy az országos napilapok közül se a Magyar Nemzet, se  a Magyar Hírlap nem közölt recenziót, pedig általában minden fővárosi színházi előadásról megemlékeztek. Létezik még több kritika, de olyan lapokban jelentek meg, amelyekhez ebben a pillanatban itt Nagykanizsán nem tudok hozzáférni. Természetesen nem is biztos, hogy mindegyik érdekes és érdemi, de a dokumentálás kedvéért azért idemásolom adataikat:

Csili 1965. 6. szám (Garai Tamás)

Esti Hírlap 1965. május 12. (Zsugán István)

Hétfői Hírek 1965. május 10.

Képes Újság 1965. június 5. (Geszti Pál)

Közalkalmazott 1966. január 12. (Székely János)

Magyar Ifjúság 1965. május 22. (Simon Gy. Ferenc)

Pestmegyei Hírlap 1966. február 19. (Padányi Anna)

Ex - még két kritika

Szerb Antal vígjátékát 1965-ben "ásta elő" Pártos Géza és rendezte meg ősbemutatóját a Madách Kamaraszínházban, kitűnő szereposztásban.

Csűrös Karola és GM az 1. felvonásban

Demeter Imre Film Színház Muzsikában megjelent kritikája után ma korabeli napilapokból idézek.

A Népszabadság beszámolóját P. P. aláírással a május 22-i számban olvashatta a korabeli közönség.

Pártos Géza rendezése korrekt munka: nem tesz hangsúlyossá a vígjátékban olyan mozzanatokat, amelyeket az író sem tett nyomatékosakká, igyekszik a játék törvényei és természete szerint színpadra vinni a darabot. Talán csak azzal maradt adósunk, hogy nem használta ki a darab kínálta lehetőségek arányában a groteszk elemeket. Gábor Miklós nagy kedvvel, a bonyolultabb humor iránti kitűnő érzékkel alakította a királyt. Ajtay Andor alakítása külön figyelmet érdemel: ez a kimagaslóan jelentékeny színészünk Saint Germain szerepének megformálásával ismét bizonyságot tett markáns tehetségéről, nagyszerű játékintelligenciájáról. S talán az ő játékstílusa áll legközelebb Szerb darabjának a stílusához. Nyilván azért is, mert nemcsak Szerb Antal volt Karinthy Frigyes és Rejtő Jenő kortársa, hanem Ajtay is. Kitűnően érti a tréfát Vass Éva: Marcelle szerepében elemében van ez a sokarcú, sokoldalú színésznő.Remek alakítás Körmendi János Medina Sidoniája: valóságos színészi telitalálat. Dicsérettel szólhatunk még Csűrös Karola, Horváth Jenő játékáról és a díszeteket és jelmezeket tervező Köpeczi Bócz István munkájáról.

Körmendi János és GM a 2. felvonásban

A másik beszámolót a Népszava 1965. május 11-i számába Ungvári Tamás írta. Ebbe is olvassunk bele (a kiemelés itt is tőlem):

Sancho király otthagyja országát s elmegy Monte-Carlóba. Itt szélhámosokkal szövetkezik, majd mint ügyetlen szemfényvesztő, kiadja magát önmagának. Szélhámosként eljátssza az ex-királyt, holott valóban az. S ez magyarázat nélkül is filozófia - látszat és valóság játékából.

[...]

Az előadás legnagyobb érdeme a szereposztás. Sancho királyt Gábor Miklós játssza, eleven s mély humorral, elektromos feszültséggel, nagyszerű dikcióval. Ő pontosan érti a darabot - akkor a legkirályibb, amikor exkirály, s akkor "civil", amikor a tábornoki gallér fojtogatja. Tragikus szerepek szériája után "kienged" ebben az alakításban, felszabadultan komédiázik, s egy percre se csúszik át burleszk hangvételbe, ami különben az egész előadást fenyegeti.

Még folytatom a témát!

Végre vígjáték!

Alig egy hét múlva 50. évfordulója lesz ennek a premiernek, ma pedig a szerzőjére emlékezhetünk, születésének 114. évfordulóján.

Gábor Miklós életébe, annyi nagy tragikus szerep után, 1965 tavaszán beköszöntött végre egy vígjáték. Méghozzá egy remek vígjáték!

I. Sancho a kényelmetlen díszruhában

Szerb Antal: Ex című darabjáról van szó, amit Pártos Géza rendező ásott elő a feledés homályából és remek szereposztással bűbájos előadást varázsolt belőle a Madách Kamaraszínház színpadán.

Az író kései alkotása először kisregény formájában látott napvilágot 1942-ben. Akkor főhősét VII. Olivérnek hívták és ez is volt a mű címe. Ebből született meg hamarosan a vígjáték. Abban már I. Sancho az uralkodó neve, és a képzelt királyság, Alturia mellett a másik helyszín nem Velence, hanem Monte Carlo. De a lényeg nem változott:

Egy képzeletbeli ország fiatal uralkodója megunja a kényelmetlen marsall-egyenruhát és a sok protokollt, szabadságra vágyik. Puccsot szervez saját megbuktatására és hű szárnysegédjével álnéven Monte Carlóba utazik, ahol elvegyül a profi szélhámosok világában. A profik között is a legprofibb, a szélhámosok uralkodója, Saint-Germain gróf környezetéhez csapódik. Ekkor kiderül, hogy "Oszkár" mennyire hasonlít a megpuccsolt királyra. A gróf ezt kihasználva, országnyi méretű és jövedelmű szélhámosságra készül. Míg "Oszkárt" egy uralkodó eljátszására készíti fel, az exkirály tényleg rájön, hogy mit is jelent királynak lenni... A sztorit természetesen szerelem is fűszerezi egy szomszédos ország csinos hercegnője, Ortrud és a szélhámoslány, Marcelle  révén. A végén még van egy duplacsavar...

A Film Színház Muzsika 1965. évi 15. száma a próbákról számolt be, ma ezt mutatom meg (rákattintva kinagyíthatók!):

Legközelebb, a premier 50. évfordulóján, május 7-én kritikákkal és további képekkel érkezem :)

Garas Dezső és Gábor Miklós

Az elmúlt év utolsó előtti napján 77 éves korában elhunyt Garas Dezső. Élőben nem sokat volt módom látni, ám egy nagy előadásra mégis visszaemlékezhetek: Kaposvárra hívták meg a Mester és Margarita Woland szerepére. Abban az időben, ami egyúttal a kaposvári színház nagyon fontos korszaka is volt, a stúdióelőadásokat kivéve minden fontos produkciójukat bemutatták városomban, Nagykanizsán, méghozzá három egymást követő estén. Nekem az első estére szólt a bérletem, ám voltam olyan jóban a népművelő kollégákkal, hogy a legtöbb előadást minimum még egyszer megnéztem, de olyan is volt, amikor mindhárom este ott ültem a nézőtéren. A Mester és Margaritát is kétszer láttam :) Soha el nem felejtem, ahogyan Garas az előadás elején előrejött a színpad legszéléig és hosszú percekig semmi más nem történt, mint némán nézte, azaz hipnotizálta a közönséget...

Mivel a Gábor Miklósról szóló blogban emlékezem meg erről a nagy színészről és tiszta emberről, megpróbálom összeszedni közös munkáikat. Garas, aki másfél évtizeddel volt fiatalabb Gábornál, 1965-ben, harmincas évei elején szerződött a Madách Színházba, ahol mintegy tíz évig kollégák voltak. Ehhez képest nem túl sokszor játszottak együtt, sőt, tulajdonképpen csak két előadást találtam, ahol partnerek voltak. Azt hiszem, ez nem véletlen, hiszen nagyon különböző habitusú színészek voltak. Másrészt Gábor Miklós addigra már  beérkezett, míg szerintem a fiatalabb Garasról a hatvanas években még nem gondolták a rendezők, szereposztók, hogy nemcsak mulatságos, jól használható és népszerű, hanem egy igazi nagy színész rejlik benne.

Az egyik közös munkájuk Molière Mizantrópja, amelyben Garas Dezső Cléante-ot, az önhitt költőt formálta meg. Rádióban is hallottam, televízióban is láttam annak idején ezt az előadást, csak sajnos  részletet nem tudok mutatni. Ám itt egy rendkívül jellemző kép, amely mindent elmond Garas alakításáról:

Van viszont filmes illusztrációm a Madách Színházban 1965-ben bemutatott Koldusoperából, amelyben Gábor Miklós Bicska Maxit alakította. A játékot Leprás Mátyás szerepében Garas Dezső indította a nevezetes dallal, amelyben felvonult ennek a remek előadásnak teljes szereplőgárdája:

Még egy klasszikus műben szerepeltek együtt: Zsurzs Éva  1964-ben készített tv-változatot Petőfi Sándor: A helység kalapácsa című vígeposzából. Garas Dezső volt "a helybéli lágyszívű kántor", szenzációs alakítást produkált, ugyanúgy mint Major, Bessenyei és a többiek, szinte lubickoltak a filmben Gábor Miklóssal együtt, aki a "lantos", azaz a költő szerepében a produkció narrátora és játékmestere volt. Ez a tüneményes fél órás produkció még nem is olyan régen megtalálható volt a Magyar Televízió videotárában, ám sajnos azóta leszedték onnét, ki tudja, miért :((


E néhány közös munka után a két művész útja elvált, bár időnként egy-egy rádiójáték felvételén még összefutottak...