Gábor Miklós társáról szóló kis sorozatomat - azt hiszem, csak egyelőre - befejezem. Örülök, hogy sikerült ezt a részt Vass Éva 80. születésnapjára időzítenem s ezzel (is) kívánok számára derűs, boldog, egészséges születésnapot és hosszú életet.
Az eddigi folytatásokban mint művész-társakról, partnerekről írtam róluk, számba véve a különböző területeken szakmai együttműködésüket. De ma szeretnék kicsit kitérni a magánéletükre, olyan szavakkal, amelyeket ők ketten mondtak magukról és kapcsolatukról.
Előtte itt összegzem az előző részeket egy gyors tartalomjegyzékben, hogy könnyű legyen visszaolvasni őket:
Ma tehát magánéletükről:
Vass Éva még 2009-ben így mesélt egy interjúban, amely a Nők Lapja augusztus 26-i számában jelent meg:
[1958-ban, a Figaro házassága próbái idején, amiben Vass Éva Cherubint, Gábor Miklós pedig a címszerepet játszotta:]
A próbaszünetekben mindig rohantam fel pingpongozni a társalgóba. Szűk halásznadrág volt rajtam, és póló. Azt mondta, hogy ez volt rá akkora hatással... Rám meg ő, úgy, ahogy volt. Szépsége, férfiassága, sugárzása... Csak mindketten házasságban éltünk... Legfeljebb szemvillanások, érintések, levelek, cetlik, titkos üzenetek maradtak sokáig. ... Évtizednyi titkos szenvedély. 1972-ben házasodhattunk csak össze.
Következzenek Gábor Miklós mondatai Sánta szabadság című könyvének utolsó fejezetéből. Mint Kelecsényi László írja a 168 óra friss számában Vass Éváról megjelent cikkében, "a színész-író lélektani regények körmölőit megszégyenítő módon
rögzítette egy új, életre szóló, azaz az élet végéig tartó szerelem
születését". Remélem, ez az idézet, amely szintén egy Figaro-próbáról szól, sokak számára, akik Gábor Miklóst íróként még nem ismerik, meghozza a kedvet könyveihez.
Talán akkor tudtam meg, hogy mi történik velem, amikor egy nap a két vasajtó közt a sötétben épp a nézőtér felé tartva hallottam, felismertem a nyíló színpadi ajtóban az apród térd fölé érő lakkcsizmájától csoszogó lépteit, s már itt is volt, kicsit lihegve, mert Cherubin épp most ugrott ki az ablakon, a rokokó parókát épp abban a pillanatban rántotta le fejéről, amikor váratlanul észrevett, fiúsan rövidre vágott és frissen mosott könnyű haja arca körül szállt, néha még el is takarta egyik szemét egy pillanatra, szinte suhogott, hullámzott ifjú arca körül az a se nem szőke, se nem barna könnyűség, még körülvette ez a selymes madárszárny-csapkodás, amikor észrevett, szelesen mozgott, s így a szűk ajtóban összeszaladtunk, csípőnk egymásba szorult, miközben felém fordította, ezúttal egészen közel az arcát, volt ezen az arcon ijedtség is, de ösztönösen nevetett, zihált is még egy kicsit a színpadi játék vidám viharától, szinte elvakított a szeme, ahogy a röpködő szárnyak közül egyenesen az én szemembe talált, elkaptam, egy pillanatig hozzám simult - abban a rokokó fiúruhában, ahogy volt, színpadra festett szemével, Cherubin apród nadrágjában itt a színház sötét vasajtói közt, nem tudtam, mit teszek, csak elkaptam, s megcsókoltam ügyetlen, gyors kis csókkal a meglepetten nekem otthagyott, éppen hogy nyitott száját, félig sikerült, ügyetlen kamasz-csókkal a szája sarkát, így véletlen eltalálva a legédesebb zugot, mintha bizony nem is ő, hanem éppen én lettem volna Cherubin, és ő már futott is tovább, még egyszer visszanézve, még mindig nevetve, és ezzel a mozdulattal ismét lendítve egyet kis harangfrizuráján, azt hiszem, akkor szerettem belé, ebben az elragadó pillanatban, hisz ez az egész egyetlen pillanat volt, amelyben szinte megvakultam a szemétől, a hajától, a fiatalságától.
Ismét Vass Éva, most a Színészek csillagfényben című, a zuglói önkormányzat által kiadott kötetből, a Jálics Kinga által készített interjúból (mondjuk, szerintem a riporter egy kicsit több szerkesztői utómunkát belefektethetett volna):
... nekem a 13 a szerencseszámom. Tudom, nem én vagyok az egyetlen. Nem véletlen például, hogy 13-án esküdtünk. Kizárólag nekünk nyitották ki a házasságkötő termet. 13-án senki nem esküszik. Rengeteget jártunk kirándulni. Akár zuhogó esőben, nem számított. Bármerre indultunk, a 13-as kilométerkőnél mindig megfogtuk egymás kezét. Ha nincs velem senki, akkor a levegőbe kapaszkodom. [...]
Sokat sétáltunk a Duna-parton. Már csak a kutyánk, Jimmy miatt is. De persze kutya nélkül is. Szerelem volt a miénk. 1958-ban találkoztunk a Figaro házasságában. Ő játszotta Figarót, én Cherubint. Meglátni és megszeretni. Ez 1958-ban történt és 1972-ben házasodtunk össze. Számolj utána, hogy ez a várakozás hány évig tartott. A legteljesebb titoktartás mellett. Hiszen mindegyikünknek megvolt a maga kis élete, családja. Nem is volt semmi kapcsolatunk, csak a pici kis cédulácskák, amit a kezembe nyomott. Én kiszaladtam, elolvastam, összetéptem. Sajnos. Ha ezek a kis cédulák most meglennének...
1972-ben házasodtunk össze és 1998-ban ment el. Huszonhat év. 1958-tól számítva negyven. Ettől tudott a mi kapcsolatunk ilyen harmonikus lenni? Nem tudom. Azt hiszem, az angol királynő mamája halálakor írták le: "Könnyezhetsz, mert elment, mosolyogj, mert élt." Mindig ez jut eszembe, ez a gondolat vigasztaló.
Ismét vissza a Nők Lapjában 2009-ben megjelent Vass Éva-riporthoz. Egy válasz a kérdéssel együtt:
Szegő András:
Tudod, hogy Miklós, ahogy idősödött, egyre gyakrabban érzett lelkiismeret-furdalást, hogy miatta nem tudtad kibontakoztatni a képességeidet, hogy miatta nem lettél ünnepelt sztár?
Vass Éva:
És vele lettem boldog életet élő, teljes ember! Nem tudtam, hogy ez így foglalkoztatta, de én annyit kaptam általa, olyan fantasztikus volt élni mellette... Mindenben úriember volt. Benne mindig ott rejlett egy egészen különös erő, tartás, férfias szemérmesség! A betegségét is úgy viselte, hogy, bár tudom, sokat szenvedett, soha, egyetlen pillanatra sem hagyta el magát... Haláláig megőrizte méltóságát!
Befejezésül Felvidéki Judit szavai, akivel a 80-as évek elejétől sokat dolgoztak együtt:
Vass Éva 1998-ban
vonult vissza, Gábor Miklós halála után. Ennek több oka is volt. De, ha utána
számolok, 65 évesen már nem visszavonul az ember, és nem is volt olyan
korán. Na, persze, játszhatott volna még. Rádiózott is, amíg hívták, azt
szerette, de egyre
kevesebb irodalmi műsor készült, a tévéjátékok is megszűntek. A
filmforgatás nagyon fáradtságos, s a körülmények általában rosszak. Napi
szappanoperákba meg bele lehet halni, pedig ma csak az azokban való
feltűnés jelent "jelenlétet". Színház? Az volt, mint lehetőség, de
nagyon leromlott az egészségi állapota. Kapott felkéréseket, de annál
lelkiismeretesebb színésznő, hogy elvállaljon valamit, amit aztán nem
tud végigcsinálni, s bizonytalanságba sodorhatja a a bemutatót, a
kollégák munkáját, s a rendezőét. Mert, ha be is mutatják, utána
játszani is kell. Ha egészsége labilis, akkor a félelem dominál
sokszorosan, s olyan stresszel jár, mely végzetes lehet. Így is teljes
az Ő pályája, teljesebb a korán távozókénál, akiknek a "visszavonulást"
nem rójuk fel. Minden tiszteletem az Övé. S bár Ő is tudja, hogy a
"jelenlét isteni hatalom", de számára a JÁTÉK ÖRÖME, a SZÍNJÁTSZÁS
halálosan komoly volt, s nem igen érdekelte a népszerűség. Ellentétben
másokkal, nem szerette a felhajtást, a cirkuszt, nem kereste a társasági
életet, nem nyüzsgött sehol, csakhogy lássák, sokszor még Miklóst sem
kísérte el. A protokoll-jelenlét nem izgatta, zavarta inkább. És nem igen
tudott ezekben a helyzetekben természetesen viselkedni. Azt meg nagyon
utálta, ha érezte, mint jó színész, hogy pózol. -"Én csak egy zuglói
lány vagyok, s az is maradok." - mondta, s mondja mindig. Miklós ezért
is szerette...
