Még mindig a Hamlet-jelmez élménye kapcsán kukkantsunk be Gábor Miklós öltözőjébe. Ő maga enged oda bennünket, ha fellapozzuk a Tollal-könyvben közzétett, a premier után jó egy hónappal írt naplójegyzetét.
 |
| Ilyen picike az öltöző... |
Olvassuk el együtt ezeket a sorokat (2. kiadás, 237-238. oldal) és kövessük fekete ruhás alakját az öltözőből a színpadra, első megszólalásának küszöbéig:
A Hamlet előadása előtt mindig bekapcsolom a hangszórót az öltözőmben, hogy míg festem magam, hadd halljam a gyülekező közönség zsibongását, köhécselésüket és a perecárus hangját.
– Mert tudod, hogy az a sok ember miattad gyűlik össze – mondja mosolyogva É.
No persze hiúság. Meg hogy érezzem, amit talán a misére készülő pap érezhet, amikor meghallja az orgona hangját. Lehet, hogy nem istenre vagy saját üdvösségére gondol, de mindenképpen az elkövetkező ünnepre.
"Bemosakodásom" fontos tényezője öltöztetőszabóm rajongása és tisztelete a Hamlet-tel szemben. "Ha kihúzzák a lottómat, elhagyom a színházat, csak a Hamlet előadásaira fogok bejárni a művész úrhoz" – mondta nekem, nagyon őszintén. Én egy gróf szerény természetességével fogadom, hogy gondoskodjék limonádémról, narancsomról és feketémről. Ez a kitűnő ember, nagyszerű tapintatával: hozzátartozik felkészülésemhez.
Félhangosan elmondok egy-egy részletet. Ilyenkor a ritmust próbálgatom, meg hogy elég érzékeny vagyok-e. Nem gondolok én ilyenkor valóban Hamlet sorsára, csak mint egy-egy dallamtöredéken, mintha magamnak dúdolgatnék, úgy próbálom ki, eléggé megindít-e egy-egy sor, és jó helyen indít-e meg, egyáltalán: hol van ma este az a pont, ahol sebezhető vagyok? Legjobb, ha erre a célra olyan verset használok fel, melynek semmi köze Hamlethez.
Igyekszem, hogy minél lazábban sétáljak fel a színpadra azon a bizonyos lépcsőn, a zenekari árok sötétségéből. De amikor leülök székemre, és szemem megnyugszik a nézőtér félhomályában, és látom a felém forduló arcok foltjainak sorát, a megmozduló gukkereket, és érzem, hogy most –– mielőtt tovább figyelnék a dráma folyását –– pár pillanatig engem vizsgálnak, egyik-másik nézővel még össze is pillantunk, ilyenkor azt mondom: "Tessék, itt van Hamlet!" – mintha szimbóluma vagy inkább megtestesülése lennék valaminek, ami, tudom, él a képzeletükben, és most tőlem várják, hogy szembesítsem őket vele. Néha első személyben gondolkodom magamról, néha meg így: "Ő, Hamlet." Tehát abban a lelkiállapotban, mely végül odavisz, hogy Hamlet hangján szólaljak meg, sok az ünnepélyesség, a hiúság, sok a nevetségesen mesterkélt, sőt affektált is, szóval, a színházhoz, és nem a szerephez tartozó.
Most nézzük meg a legendás előadásból a Hamlet színre lépése előtti, azaz legelső jelenetet, amit Gábor Miklós talán még öltözői hangszóróján kezdett el hallgatni. Valamikor közben mehetett le a zenekari árokba, ahonnét a következő jelenet elején felbukkant és leült a dán királyi palota tróntermében a trónörökös számára odakészített székre...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése