Hamlet - Temetőjelenet

Folytassuk a Hamlet néhány jelenetének szemrevételezését Gábor Miklós szavai alapján – arra is emlékezve, hogy fél évszázada, 1962. januárjában volt a premier.

Bár a temető-jelenetet egyszer már megnéztük együtt, amikor a Hamlet próbáinak elkezdődéséről volt szó, ma újra ez a témánk. Az akkori írás ITT ÚJRAOLVASHATÓ.

Mellé olvassuk el Gábor Miklós: Tollal című könyvének egy hosszabb részletét. Mondatai bepillantást engednek a nagy titokba, hogy mit is jelenthet az átélés, mi zajlik le a színészben játék közben és idővel hogyan változik, fejlődik egy alakítás:

1962. február 25.

Én eddig azután, hogy "Mi? Ophelia?" – mindig sírva fakadtam a sírkő mögött, Horatio bátorító kezével a vállamon, és amikor felkiáltva: "Ki az, kinek fájdalma..." előléptem fekete köpenyemben, arcomon folytak a könnyek, és tudtam, hogy ez most szép és megrendítő, ez a megjelenés, könnyes arcom egyszerre a közönség előtt (bár lehetne kissé erősebb a fény, hogy jobban lássák). Miféle valóságkereső mánia súgta nekem mégis, hogy ez csalás? Hiszen éppen azért ágálok itt, hogy leplezzem Laertes hazug pityergését! Nekem most nem szabadna sírnom! Csak a gyávaság kerget ezekhez a könnyekhez, mert ha nem sírok – mit tegyek akkor? És tegnap azt mondtam: pedig nem fogok sírni, nem, nem sírok, hadd látom, mi lesz! És amikor – most már könnyek nélkül – megint előléptem a sírkő mögül, majomszerű ugráló kedv vett erőt rajtam, vigyorogtam és handabandáztam kínomban. A könnyek újra jönni akartak, de csökönyösen "Nem sírsz" mondtam, ehelyett kurjantottam egyet, de a hangom kibicsaklott, mintha mutálna, táncolni kezdtem, borzalmas volt, de nagyon élveztem, és a jelenet végén nem siettem kifelé, mint eddig, csak mentem, mint akinek már úgyis mindegy, semmin se lehet változtatni...

Egyszóval csak éppen azt kérdeztem: "Hátha nem sírnék?" – és ezt a kérdést azért tettem fel, mert gondolkoztam, valóban, megértettem, mi zajlik le Hamletben, nem egyszerűen szerelme temetését látja ő, nem sirat valakit, hanem ismét felháborodik, mint egész életében. Te pedig csak azért sírtál eddig, mert engedtél a közönségnek, akit meghat ellágyulásod! No meg, könnyes arcoddal, úgy gondoltad, úgy is eléred a hatást, hátha színpadon azt nem is lehet, amit te igaznak tartasz! Szóval ilyen kételyek és gyávaságok miatt sírtam én eddig, sőt, sírni akartam, és mindig megkönnyebbültem, ha megéreztem, hogy könnyeim megindulnak.

Most gondolkoztam. De gondolataim csak egy vágynak engedtek, és ez kemény vágy volt, józan, mint maga az élvezet, kaján és tiszteletlen.

És mi történt? Elindítottam magam egy úton, és szervezetem, hangom, kezem, agyam és idegeim váratlanul azt adták nekem, amit vártam, de amit valójában nem tudtam elképzelni, míg meg nem történt. Már csak engedelmeskednem kellett.

[...]

Az még nem megoldás, ha jól eljátszunk egy szerepet, nem megoldás átélni szépen, igaznak lenni, meg sírni, meg mindent megcsinálni, ami kell. A megoldás, az minden esetben egyetlen, valami csak ott jelenlevőnek telibe találása. [...] Nem lehet nyugodni, míg el nem értük a legszélsőbb, a legcsábítóbb pontot, ahol már nem játszunk, csak beismerünk, már nem védelmezünk, csak feláldozunk.