2012. január 24., kedd

Hamlet - 3. felvonás 4. jelenet

Folytatva a január 14-én ötven éve bemutatott Hamlet részleteinek megtekintését Gábor Miklós leírásaival összefüggésben, ma lássuk Hamlet és anyja, Gertrud királyné jelenetét.

Az udvar jelenlétében lefolyt színielőadás után a királyné Polonius javaslatára magához hívatja fiát. A túlbuzgó tanácsos a király és a királyné beleegyezésével elbújik a függöny mögött azon meggondolásból, hogy ő a beszélgetésnek elfogulatlanabb tanúja lesz, mint az édesanya.

Nézzük meg most anya és fia találkozásának hosszú jelenetét, s aztán olvassuk el a Tollal című könyv megfelelő részletét vagy meg is lehet cserélni a műveleteket kívánság szerint.
Itt nem a próbák stádiumában írta le elképzeléseit Gábor Miklós, hanem a már jó egy hónapja műsoron levő darab egyik előadásán történtek tapasztalatait vetette papírra hasonlóan a múltkor megnézett Temető-jelenethez.
Gyakorlati megjegyzések: Gábor Miklós 2. felvonásként említi a jelenetet, ami, ha fellapozzuk a Hamlet-kötetet, voltaképpen a 3. felvonás vége ugyanis az ötfelvonásos darabot a Madách Színház három részben játszotta. Gertrud szerepében Simor Erzsi, Polonius Pécsi Sándor.




1962. február 25.
Mi volt új abban, ahogy tegnap játszottam a hálószoba-jelenetet? Mitől volt tegnap élet, ami addig csak dráma volt? Amikor a két képet anyám elé mutattam, nem egy tirádába fogtam, hanem mintha azt mondtam volna, lecsillapítva magam: "Tessék, beszéljünk józanul, nézzük csak..." és szünetet tartottam. Mi volt az eredmény? Hogy míg apám képét leírtam, már patakzottak a könnyeim. Már nem kellett megvetően hangsúlyoznom: "Tekintsd már a következőt..." csak nevetnem kellett, bár automatikusan folyó könnyeimen keresztül, olyan képtelennek tűnt még az összehasonlítás is. És milyen erővel tört aztán ki belőlem a "Nem pirulsz el!" alig tudtam követni már! És miért, honnan mindez? Mert megtaláltam a fél mondatot nem többet! ami eddig elválasztott önmagamtól, a valóság egy kicsiny darabját, egy pillanatot az egész Hamlet-életben, mely, mint tüskécske a köröm alatt, bár láthatatlanul és észrevehetetlenül, mindenben zavart okozott. Mi gátolt eddig? Gyáva ragaszkodás a drámai sablonhoz.
Kell-e hát gondolkozni? Persze. Elemzésféle volt, ami azt mondta: "Itt ő nyilván megpróbál józanul beszélni anyjával" no, meg éreztem formai szükségességét is, hogy a megelőző, brutális hangok után csendesebb akkordokat pengessek; aztán meg fizikailag is szükségem volt erre a megnyugvásra. De elemzés volt ez? Egyetlen pillanatban megszülető felismerés inkább. És mire kellett ez a csendesebb pillanat? Hogy utána igazán odavethessem magam a játéknak.

Erről a jelenetről még egyszer írt Gábor Miklós, ezzel fejezte be a Tollal 2. kiadását. Amikor az alábbi sorokat papírra vetette, már ötödik éve játszotta egészen példátlan sikerrel a szerepet. Ez a kis, színfalak mögötti történet tökéletesen megmutatja a színészet egyszerre természetes és abszurd voltát, s egyúttal finom humorral zárja le  nagyszerű könyvét:

1966. október 16.
Végigjátszom a Hamlet második felvonását: embert ölök, a szellem megjelenik, lezuhanok anyám ágyáról, ordítok és zokogok, fetrengek a földön, arcom mocskos a könnyekbe ragadt színpadi portól. Lihegve, feldúltan kilépek a folyosóra, hogy a zenekari árokba siessek, ahonnan a következő percben újra fel kell bukkannom. De a fáklyákkal gyülekező statiszták közt ott áll nagyszerű fodrászunk, megpillant, előrántja fésűjét, és rosszalló rémülettel kérdi, összekócolt parókám felé nyújtva kezét:
Az istenért, művész úr, hol tetszett járni?
És ezzel helyére teszi a színházat, önmagát és az én könnyeimet is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése