Olivier Hamletje - ahogy Gábor Miklós látta

A Hamlet-próbák megkezdődésének időszakában Gábor Miklósnak van bátorsága megnézni Laurence Olivier 1948-ban bemutatott Hamlet–filmjét. Könyvei tanúsága szerint nem ekkor látta először, hanem még Rómeó idejében, 1955-ben.

1955 áprilisában ugyanis ezt írta naplójába, amint a Tollal 2. kiadásában is megjelent (41-42. oldal):

Laurence Olivier

Olivier Hamlet–filmje.

Hogy mozognak, hogy beszélnek ezek a színészek! Minden mozzanat milyen pontos! Milyen kilúgozott tisztaság, milyen éles vonalak!

Különös színész ez. Fanyar és zárt. Minden vonzása mellett is idegen, pillanatokra visszataszító. De ki tudja, melyik íze ízlik legjobban! Ez aztán a sex-appeal! De ki is használja! Micsoda járás! Hogy kitalálta ezt a római vágású frizurát! Milyen ravaszul szabott dekoltázsok hangsúlyozzák ezt az emelkedő nyakat! [...] Dikciója egyszerű, nyoma sincs benne a nálunk megszokott pátosznak, de sterilen tiszta, hajlékony, skálája korlátlan, és mintha még sose éreztem volna ennyire, hogy ez a dráma vers is. [...]

"Modern" ez a Hamlet, ez aztán az! Persze van, ami nem tetszik a filmben, például a környezet szerepének túlzott megkurtítása. [...] De akárhogy is: mikor kijöttem a moziból, idejétmúltnak éreztem magam.

Olivier hatására az egyik legszebben beszélő magyar színész beszédórára jár!

És most Gábor Miklós 1961. november 9-i naplóbejegyzésének részleteit idézem – nem sokkal korábban kezdődtek meg az ő Hamletjének próbái, s ekkor célzatosan nézte meg újra az angol Hamlet-filmet. Részlet a Tollal 2. kiadásából, 169-170. oldal:

És újra Olivier nagyszerű filmje.

Még sose ragadott magával ennyire. Elsősorban Hamlet fiús lágysága, állandóan sajgó fájdalma, melyben minden maró bölcsessége kamaszosan ártatlanná oldódik. Mindent lát maga körül, de mindent látó szeméből – bárhová vesse is tekintetét: anyjára, a tehetetlen Opheliára, akár önmagára – sose tűnik el a megérteni nem képes, csodálkozó kérdés. [...]

Olivier logikussá, indokolttá teszi, ami első olvasásra csak rémdrámai patronnak, puszta teatralitásnak tűnik. Komolyan veszi Shakespeare-t – felnőtt a felnőttet. Mit csudáljak jobban? Shakespeare biztos értelmezését, vagy azt a szellemet, mely még Shakespeare-t is csak eszköznek használja, hogy megnyilatkozzék?

Közben Gábor Miklós elemzéséből kihagytam egy részt, ahol Olivier filmjének Hamlet/Ophelia-jelenetét elemzi. Ezt most meg is tudjuk nézni (Ophelia szerepében Jean Simmons), és aztán idemásolom, ahogyan Gábor Miklós látta a filmben és a darabban ezt a jelenetet.

 

Ophelia–jelenet. Hamlet már az első pillanatban megérti, hogy kihallgatják őket, és tudja Ophelia is, hogy ő tudja. Mindketten színházat játszanak a leselkedőknek; de egymásnak is; úgy tesznek, mintha azt mondanák, amit mondanának, ha lehetne; így minden szavuk meghamisítódik. Két tehetetlen fiatal szerelmes a leselkedő világ szeme előtt. Az élet egyik alaphelyzete ez. Hamlet ebben a helyzetben – melynek megteremtésében maga Ophelia is bűnös – nem tud hozzáférni szerelmeséhez és tehetetlen, durvasága is ebből a tehetetlenségből fakad. "Vonulj kolostorba!" – szerelmi vallomás ez a tisztaságnak, melyet nem szabad kitenni a világ kísértésének, hiszen – ó, átok! – úgyis gyenge, hogy helytálljon.

Végül a Hamletre készülő magyar színész levonja a konklúziót, s rendkívül pontosan és egyértelműen fogalmazza meg:

A film nem vette el a bátorságomat. De Olivier megoldotta Hamletet, engem pedig a színészetben nem a kidolgozás érdekel, hanem éppen a megoldás. Beérhetem-e azzal, hogy egyszerűen színpadra alkalmazom, és átélem, amit ő lényegében elintézett? Vagy bízzam magam önmagamra? Nem félek, hogy mindent átvegyek Olivier-től, ami nekem kell, ami nélkül jobbat nem tudok produkálni. Ha valamire rá akarok jönni, csak így jöhetek rá.

S most e szavak jegyében nézzük meg ugyanezt a jelenetet Gábor Miklóssal és Vass Évával, és mindenki megteheti a saját megfigyeléseit, összehasonlításait:

Hamlet - az első színpadi próba

Az elmúlt alkalommal a Hamlet olvasópróbájára vezetett el bennünket a korabeli Film Színház Muzsika. Ma a legelső színpadi próbán vehetünk részt, amelyről Dalos László írt kitűnő, láttató erejű tudósítást. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha egy-az-egyben másolom ide ezt a cikket a képekkel együtt úgy, ahogyan megjelent a Film Színház Muzsika 1961. évi 46. számában. Csak annyit érdemes megjegyezni előre, hogy az egyik kép tanúsága szerint Gertrud szerepét Mezey Mária kezdte próbálni, s aztán a premieren már Simor Erzsit láthatta a közönség, később Tolnay Klárival felváltva.

Gábor Miklós naplójában így írt az 1. felvonás 2. jelenetéről (Tollal, 169. oldal):

Milyen legyen Hamlet első megjelenése? Külön bevonuljon, vagy lopjuk be a színpadra, hogy a közönség szinte csak akkor vegye észre, amikor Shakespare – szándékosan hosszú késleltetéssel – megszóllíttatja őt a királlyal? A második mód mellett döntöttünk. Nemcsak Shakespeare dramaturgiája kívánja így. Mindent el kell kerülni, ami Hamletet színpadiasnak, különcködőnek, önmagával tüntetőnek állítaná be. Ez egy ember, aki "látszikot nem ismer". Majd, ha a szellemmel találkozott! Majd akkor megmutatja haragjának éles körmeit!

Most pedig nézzük is meg az első felvonás első jelenetének elejét a megvalósult előadásból:

Hamlet - elkezdődnek a próbák, 1961

Miután tettünk egy kirándulást Gábor Miklós pályájának kései időszakába, térjünk vissza Hamlethez. Néhány hete több részben beszámoltam bemutatásának előzményeiről; utoljára arról, hogy a Magyar Rádió Shakespeare-ciklusának keretében Gábor Miklós főszereplésével 1960-ban rádiójáték készült belőle.

A Film Színház Muzsikában először 1961 nyarán lehetett olvasni, hogy a Madách Színház műsorra fogja tűzni a Hamletet. Illés Jenő készített Gábor Miklóssal egy nagyobb interjút Egy év múltán – Találkozás Gábor Miklóssal címmel, megjelent a 27. számban. Ebben nyilatkozta a művész, hogy a Hamletre készül és – érdekes módon, szinte ezzel egyidőben – egy amerikai bulvárdarabra. Ezt Libikóka címen mutatták be, Gábor Miklós még Ketten a hintán címen említi:

A Hamlet eljátszására készülök és egy modern amerikai darab, Gibson: "Ketten a hintán" bemutatójára. A Hamlet esetében szeretném megragadni a dráma leglényegesebb kérdéseit, például azt a hihetetlenül izgalmas pszichológiai állapotot, amit így lehet kifejezni: Hamlet attól kezdve, hogy a szellemmel találkozott, vár, várja a cselekvés pillanatát.

A két darab közül a Libikóka bemutatója történt korábban, 1960. október 20-án a kis Madáchban, és körülbelül éppen ebben az időben kezdődtek meg – nyilván a premier után – a Hamlet olvasópróbái. A Film Színház Muzsika 1961. 45. számában közölte a Libikóka kritikáját és ugyanebben a lapszámban tudósított a Hamlet első olvasópróbájáról: 

(Azért a szerkesztőségben tudniuk kellett volna, hogy Vass Éva két s-sel írja a nevét...)

Erre a tudósításra rímel Gábor Miklós: Tollal című könyvének egyik 1961-es bejegyzése. Hogy e könyv megjelent, egyúttal be is teljesítette e kis cikk azon óhajtását, hogy izgalmas lenne végigkövetni a szellemi utat, ami az első próbától a színészben munkál . Elsőként itt van Gábor Miklós olvasatában, hogy ő miként élte meg a próbafolyamat elkezdődését (2. kiadás, 166-167. oldal):

1961. október 30.

Első olvasópróba. Mostantól kezdve több mint két hónapig csaknem minden időmet ennek a darabnak a társaságában tölthetem, mától kezdve életem része lett, bármikor elővehetem, tanulhatom, eljátszogathatok vele, átengedhetem magam meglepetéseinek. Mert talán ez a legnagyobb öröm: az új meg új meglepetés! Azt hiszed, hogy már mindent tudsz – és akkor jön a temető-jelenet! Ki várná azt a brutális gúnyt, amivel Laertesnek támad? Hamlet tesz valamit, amit sose vártunk volna tőle, de ha már megtette, kénytelenek vagyunk elismerni, hogy nem is tehetett volna mást. Csupa meglepetésen keresztül ugyanarról beszélni: ez is Shakespeare csodája.

Az első próba öröme olyan, mint amilyennel az ember randevúra megy, kívánva és félve odaveti magát az ismeretlennek: "Tégy velem, amit akarsz!" – kiáltunk fel.

Gyerekes örömet érzek. Olvasni sincs kedvem mást, csak Tamás úrfi-t.

S végül – hála a technikának – meg is tudjuk nézni a Temető-jelenetet. Technikailag azért hagy kívánnivalót a felvétel, előtte érdemes maximumra tekerni a hangerőt. De kész csoda, hogy egyáltalán megnézhetjük!

Lukács György, harmadszor

Folytassuk a búvárkodást Eörsi István: Az interjú című darabjának előadása tárgyában, amelyben Gábor Miklós Lukács György filozófus szerepét játszotta a Játékszín színpadán 1990-ben.

Forrás: www.jatekszin.hu

Az elmúlt alkalommal már szóba hoztam a színművész kiadatlan naplórészletét, amely halála után a Beszélő 1998. évi 9. számában jelent meg. Ebben  Gábor Miklós "fantasztikus"-nak nevezte Molnár Gál Péternek az előadásról szóló kritikáját. Persze, azért ez a minősítése sem ilyen egyszerű, mint ahogyan ez az egész egy rendkívül bonyolult kérdéskör. Mindenesetre érdemes e tekintetben elolvasni a teljes naplórészletet, itt megtalálható:     Gábor Miklós: Napló, 1990

És ennek fényében szemezgessünk a közelmúltban elhunyt színikritikus, Molnár Gál Péter (MGP) írásából (megjelent a Népszabadság 1990. január 16-i számában Lear király a Belgrád rakparton címmel): 

Magáról a darabról alkotott véleménye nagyjából a következő mondatával summázható:

A kor föloldhatatlan tragédiája rejlik benne: egy életét föláldozó, az ügynek fenntartás nélkül odaadó forradalmár, akinek utolsó óráiban be kell látnia, de nem beismernie, hogy egy világtörténelmi kísérlet kudarcának harcosaként nem is mindig makulátlan eszközökkel csatázott.

Ezután inkább írásának végét idézem fel, ahol Gábor Miklós alakításának színpadi környezetét festi:

Eörsi darabja kétszemélyes. A női szerepek csak dramaturgiai segédeszközök. Básti Juli (Adler Marian) fontoskodója, Egri Kati (Jelena Grabenko) életélvező élvetege és Törőcsik Mari (Borstrieber Gertrúd) a szigort bő mosollyal elfedő kérlelhetetlen kísértetfelesége a lehetőségekhez képesti teljesítmények. A szerzőt Koltai Róbert adja nagy önfegyelemmel, svejki bájjal, a bemutató előadáson azonban még csak a szerep burkát mutatva föl.

Ifj. Rajk László olyan díszletet terített az előadás köré, ami egyszerre temető, dolgozószoba és kabarészínpad. A rendező Babarczy László miközben tragédiát fejt elő a középfajú drámából, színesítette és mozgalmassá kívánta tenni a zárt jeleneteket. Dalbetétek tarkítják az előadást. Darvas Ferenc a brechti ihletésű dalokhoz sajnos nem Kurt Weillből, vagy Hanns Eislerből, hanem Paul Dessauból merített mintát.

És most Gábor Miklós alakítása MGP értelmezésében:

A tragikumra érdemes, vitathatatlan emberi nagyságot, egy száműzött és híveitől elhagyott, országlástól elütött Lear király nagyságát szerző (Eörsi) és hőse (Lukács) csakis a színész Gábor Miklóstól kapja. Nem azért, mert Gábor Miklós úgy tartja szivarját, miként Lukács tartotta. Nem azért, mert szabatosan és takarékos tömörséggel mutatja be a fizikai és szellemi lebomlás fázisait. Gábor hatalmas színészi szaktudása, ahogyan elhallgat, hangot vált, ahogyan váratlanul megszólal, holott azt hittük, már elvesztette a beszélgetés fonalát és végérvényesen magába süppedt, elszigetelten a világtól befelé fordult. Gábor bonyolult ritmusképletei, szigorú önellenőrzés alatt tartott színpadi jelenléte a mesterségét évtizedek óta művelő komédiás gyönyörűséget szerző előszámlálásából eredő nagy mutatvány. Hogy Lukács ürügyével, a szerepet pillanatra sem értékelve át, önmaga évtizedeit is meggyónja a színpadon, a magánélet gyávaságait és a közélet politikai hiszékenységeit hűvös kritikával elemzi: ez az okos és önérdekei ellenében is hibátlan emlékezetű ember kemény szembenézése múltjával.

A kritikának ezen a pontján menjünk vissza Gábor Miklós 1990-es naplórészletéhez:

És miért nem örülök zavartalanul az ilyen igazán mennybevivő kritikáknak sem? Egy ripacsnak semmi sem elég? No persze ez is. MGP kritikája – legyünk csak tárgyilagosak – kézcsókot érdemel. [...] De aztán még: ez a kaján agyú, okos ember se tud másként dicsérni, csak pátosszal? (Még ő se ért igazán a színházhoz!) Mindenféle "emberi" dolgokat keres, például az én személyes politikai élményeimet ő is, hogy megértse és megmagyarázza, ami a premieren történt. Pedig hol vagyok én már attól, amiről ez a darab "szól"!

Most újra előre MGP kritikájához:

A kérdés az, miként lesz a színpadon abból a szerepből, amibe Eörsi Lukács György drámáját írta meg és Gábor Miklós a saját drámáját játssza el, miféle alkímia, belső átalakulás és higgadt szaktudás következtében a mi drámánk, alant ülők személyes ügye? Az előadásban néhány helyen, nem sokszor, négyszer vagy ötször, megfeszül a dráma, két mondat közt, amikor éppen nem hangzik el szellemes mondat vagy érdekes adalékot föltáró emlékezés: megáll a levegő, Gábor hatalmas szünetet tart, és mi, nézők, odalenn elfúlva kapjuk a nyers valóságot, az önmagával végső leszámolásra elkészült ember gondolatait; érzékeinkkel bizton kihalljuk a csöndekből a színészben ekkor valósággal működő gondolatokat. Halljuk mindazt, amire nincsen már szó, és nem lehet kimondani, de még mindig el lehet játszani.

A haldoklás eleganciáját, egy nagy ember tartózkodó méltóságát, ahogyan másodpercről másodpercre kevesebb élet van benne, és kevesebb köti az élőkhöz, de busás borravalóként környezetéhez, nem akar agóniájával terhükre lenni, elfedi fájdalmait, a test esendőségét, megható hitelességgel rajzolja föl Gábor Miklós. Egy nagy halál minden szépségét megmutatja, a leszámolást és a beletörődést, a figyelmességet mások iránt és a belefáradást a tettetésbe. Unom – mondja lazán és póztalanul, nincs önsajnáltatás ebben, nem az Aase halála megríkató érzelmessége ez, sem a félig végzett munka miatti borúlátás, csak a szellem pátoszmentes diadala ez a prózai szó, bevallása legyőzetésének és a veszteségből is erkölcsi győzelmet kizsaroló fölülemelkedés.

Konok figyelemmel tapad beszélgetőpartnerére Gábor szeme. Tekintete nem kegyes biztatást fürkész: azt kémleli a másikon, mennyi látszik rajta a közeledőből, megvesztegethetetlenül ellenőrzi magát  másik ember tekintetén. Ritkaságszámba menő érték Gábor egész estés színpadi haldoklása.

Gábor Miklós naplójából arra is választ kapunk, hogy Lukács György szerepe hogyan illeszkedett pályájának legfontosabb alakításai közé:

Amit most játszom, az változatlanul ugyanaz, amit mindig játszottam: Lukács György fensőbbségét, királyságát ugyanúgy a humor és az irónia teremti meg, mint Henrikét [Füst Milán: Negyedik Henrik] vagy Gergelyét [Németh László: VII. Gergely], vagy akár Hamletét. Vagy a Hermelinét [Szomory Dezső: Hermelin]. Nemcsak a színész iróniája, hanem az alak (a szerző?) öniróniája is. A humor adja Lukács fölényét a halállal szemben is. (Hisz a halállal is szellemeskedik. "A kórház ... ott..." - mondja, amikor már beszélni alig tud, márminthogy ott találkozhatik azzal, ami még érdekes, amit még nem ismer, a határt nem ismerő tudásvágy fölénye ez.) Lukács győztes marad akkor is, amikor ügye elveszett. Végül nem egy ügy sorsával kerül szembe, hanem a halállal... végül? Az első mondatokban már!

Ebben a naplórészletben és éppen Lukács György alakítása kapcsán Gábor Miklós azt a szerepálmát is megfogalmazta, ami a számára hátralévő nem egészen egy évtizedben már nem valósulhatott meg:

1990. január 13. szombat

[...]

Talán túl merész vagyok, talán nem is bírnám fizikummal, de... ha akadna vállalkozó rendező... talán... most el tudnám játszani Leart. Ebben minden rendező cserbenhagyott. (Aki meg nem, azt én nem vállaltam.) Ruszt inkább vidéken rendezte meg, mással. Ács másként képzeli. Kedvem volna most, az új sikerrel a hátam mögött szemükre hányni, hogy ez a szerep kimaradt az életemből, de hát a sérelmeket mindig előbb megunom és elfelejtem, mintsem eszembe jutna elégtételt venni. De mégis, talán a Lear... de kivel: hol?

Az 1989/90-es évad végén a Színházi Kritikusok Céhe a darabot a legjobb új magyar dráma, Gábor Miklóst pedig a legjobb férfi alakítás címmel tüntette ki.

Nekünk annyi maradt, hogy Az interjú előadását felvette a Magyar Televízió; de hogy láthatjuk-e újra, nem tudható. A felvétel egy kópiája ott van az Országos Színháztörténeti Intézet könyvtárában, ám csak szakmabelieknek. Ebben a blogban már többször feltettem a kérdést: a technika mai fejlettségi állapotában miért van az, hogy alapvető szellemi értékeink hozzáférhetetlenek?????

Hogyan születik a figura?

Legutóbb Gábor Miklós egy kései alakításáról szóltam, amikor valós figurát, ismert személyiséget játszott Eörsi István: Az interjú című drámájában: Lukács György filozófust. A darabot a Játékszín mutatta be 1990 januárjában.

Lukács György
(1885-1971)

Újra ide másolom Budai Katalin színikritikájából a Gábor Miklósról szóló sorokat:

Gábor Miklós pályájának egyik (sokadik) Mont Blanc-csúcsa a nyáladzó, kifordult alsó ajkú, csoszogó, szelektív memóriájú, s a végén már beszédzavarral küszködő zseniális öregember megformálása. Minden szakasztott olyan, a kapkodó szóismétlő beszédmód, a felívelő szóvégek, minden úgy van, ahogy láttuk, hallottuk Lukácsnál: és mégis minden más. Mert ez itt Gábor Miklós Lukácsa. Elnémító, csodálatra méltó újraalkotása egy ismert személyiségnek, az utánzás szolgasága nélkül.

Arról, hogyan született meg Gábor Miklósban Lukács György alakja, így beszélt  a művész egy már idézett 1995-ös interjúban Gergely Annának (megjelent a Pannon Tükör 2003. 3. számában, már Gábor Miklós halála után):

Gergely Anna kérdése: Hogyan alakul át a művész egyes szerepeiben? Milyen a kapcsolata saját tükörképével?

Gábor Miklós válasza:

[...] Számomra a szerep azt jelenti, hogy elképzelek egy figurát, és ez mindig a közérzetem egy bizonyos változásával jár együtt. Egyszer csak el kezdem érezni, hogy a szám másként áll. Például játszottam Lukács Györgyöt. Megnéztem néhány róla készült filmfelvételt, és láttam, hogyan tartja a szivart, és a szivartartásától miként deformálódik a szája. Ahogy néztem, magamban úgy utána játszottam, kvázi. (Megváltozik az arca, szája, mintha szivarozna.) Először az izmaimmal kezdtem, hogy hogyan is van, mikor így néz ki? Utána, mikor a darabról fényképeket készítettek, akkor rendkívül meglepődtem, mert nem úgy néztem ki, mint Lukács György, hanem úgy, mint én, csak a szám állt másképpen. De azért a mozgásom és az egész magatartásom megváltozott, de ez a fényképen nem látszott. Tehát én nem látom, csak elképzelem a figurát, annyiban látom. Az akkor igazi, ha az ember teljesen átalakul, sőt, a szerep közérzetté válik. Egyszerűen nemcsak arról van szó, hogy én kívülről hogyan látom magam, hogy milyen pofát vágok, mintha tükörben nézném magam. A közérzetem változik. A vonásaim változnak, ahogy a számat érzem, a lábaimat, a karomat. Sőt, ahogy a fényképnél mondtam, a tükörkép még meg is zavar, mert éppen azt tükrözi vissza, hogy ez nem is annyira sikerül, mint amennyire én hiszem. Már pedig ez a belső meggyőződés hozzátartozik az átváltozáshoz, hogy én úgy nézzek ki, mint ahogy én szeretném. Tehát a tükör, ilyen szempontból, legalább is nekem megtévesztő...

Gábor Miklós mint Lukács György

S hogy a művész hogyan élte meg a premiert, itt van erre vonatkozó naplórészlete:

1990. január 8., hétfő

Szombat-vasárnap életem egyik legsikeresebb és legkedvesebb premierje (Eörsi Pista: Az interjú, Lukács György szerepe, Játékszín, rendező Babarczy, partnerek: Koltai Robi, Básti Juli, Egri Kati, Törőcsik, no meg maga a színház, a Játékszín és Berényi Gábor). Hosszú idő után mintha ismét barátok közt, intelligens emberek közt lennék, akik ráadásul szeretnek és elfogadnak.

Azért döbbenet, hogy  egy ekkora művész ezt külön leírja és örül neki, mint majdnem kuriózumnak, ahelyett, hogy ez a szellemi környezet és hozzáállás lenne (lett volna) az általános...

Érdemes a naplót tovább is olvasni, az érdeklődő itt megteheti:

http://beszelo.c3.hu/98/09/18gabor.htm

Még vissza fogok térni rá. Megjelent a Beszélő 1998. 9. számában, a folyóirat ezzel a kiadatlan naplórészletével búcsúztatta a július 2-án elhunyt Gábor Miklóst.

Legközelebb egy olyan kritikát fogok idézni az előadásról, amelyet maga Gábor Miklós éppen ebben a naplórészletben a "fantasztikus" jelzővel illetett. Kíváncsi vagyok rá, még nem olvastam...

Gábor Miklós mint Lukács György

Július legvégén írtam arról, hogy Gábor Miklós és Törőcsik Mari mennyire keveset játszottak együtt. Színpadon összesen egy olyan előadásra akadtam, ahol partnerek voltak – ez 1959-ben egy Tennessee Williams-darabban, a Hosszú búcsú-ban történt.

Most előkerült egy három évtizeddel későbbi előadás, Eörsi István: Az interjú című darabja. 1990. január 6-án Babarczy László rendezésében mutatta be a Játékszín, ahol olyan sok idő után újra színpadi partnerek lettek.

Eörsi István, az egykori Lukács György tanítvány drámában elevenítette fel mestere alakját, aki többek között éppen a modern dráma fejlődésének útját igyekezett elméletileg megfogalmazni.

A darabban Gábor Miklós az idős Lukács Györgyöt játszotta Eörsi-Koltai Róbert oldalán, Törőcsik Mari  pedig Bortstieber Gertrúdot, Lukács György máodik feleségét jelenítette meg. Itt van róluk a Film Színház Muzsika 1990. 4. számának címlapfotója:

Az előadásról az első nekifutásra előkerült kritika a Film Színház Muzsika 1990. 4. számában Budai Katalin írása. Legszívesebben az egész cikket ide mellékelném, szerintem annyira jó értékelés született. Megpróbálom a legfontosabb gondolatait összegezni, végül természetesen külön is kitérve Gábor Miklós alakítására.

Eörsi Istvánnak mindenképpen meg kellett írnia ezt a darabot – indítja a cikket Budai Katalin, majd így folytatja: A Mester és Tanítvány ősi viszonya, mely életutat határoz meg, gondolkodást, eszmerendszert, viselkedést alakít, az ő könnyen drámára álló formakedvének tárgya kellett legyen előbb-utóbb.

Majd kitér arra, hogy már talán akkor egy drámai megvalósítás is lebegett Eörsi előtt, amikor 1971-ben Vezér Erzsébet irodalomtörténésszel felkeresték a nagybeteg Lukácsot, hogy magnetofonos interjúsorozatot készítsenek vele. Ebből a korszakos anyagból íródott első megfogalmazásban 1983-ban, majd átdolgozva 1988-ban a dráma, melyben Eörsi saját fiatalkori énjét tette meg narrátornak.

Budai Katalin szerint Eörsi úgy mutat be egy rendkívüli bölcselői pályát, hogy emberi dimenzióit az elmúlt harminc év közös gondjai közé illeszti, taktika és erkölcs, meghasonlás és tévhit, pálfordulás és színvallás mérlegserpenyőit alkalmazva.

Babarczy László ízléses, könnyed, gyors változásokat engedő rendezésében, ifj. Rajk László a díszsírhely márványtönbjétől a nyugat-berlini lokálig nyújtózó színpadképében a legelvontabb fejtegetések is izgalmasak, fordulatosak.

A kritikus szerint ha a darab szerkezete esetleg nem is sikerült volna ilyen pompásan, az előadás akkor is nagy siker lenne a két főszereplő, Lukács György és maga Eörsi színpadi megvalósítóinak megtalálásával.

Gábor Miklós pályájának egyik (sokadik) Mont Blanc-csúcsa a nyáladzó, kifordult alsó ajkú, csoszogó, szelektív memóriájú, s a végén már beszédzavarral küszködő zseniális öregember megformálása. Minden szakasztott olyan, a kapkodó szóismétlő beszédmód, a felívelő szóvégek, minden úgy van, ahogy láttuk, hallottuk Lukácsnál: és mégis minden más. Mert ez itt Gábor Miklós Lukácsa. Elnémító, csodálatra méltó újraalkotása egy ismert személyiségnek, az utánzás szolgasága nélkül.

Koltai Róbert szintúgy remek: ő sem Eörsi karikatúrája, hanem önmaga legjobb színvonala. A túlságba vitt kabarészerepléssel tönkretett beszéde végre felszabadul a dadogás-motyogás kényszere alól. Érti a helyzet abszurditását, a szeretetet, az egymásrautaltságot, hálás - de értetlenségében, a "bűnvallás" követelésében hajthatatlan, tisztelet ide vagy oda.

Három kiváló kabinetalakítás, fontos színezés a három asszony megjelenítése. Törőcsik Mari Bortstieber Gertrúdként, Egri Kati Jelena Grabenkóként néhány perces "drámai monológban" kell, hogy megmutassa Lukács számára való jelentőségét. Básti Julié hosszabb, folyamatos színpadi munka. Ő Adler Marianne, az ápolónő és hagyatékrendező extatikus buzgalmának kitűnő megszemélyesítője.

Eddig a kritika. Attól tartok, erről az előadásról sem készült, vagy esetleg készült, de nem maradt fenn hang- vagy video-felvétel. Milyen kár...

Így mindössze annyit tudunk tenni, hogy elolvassuk a korabeli kritikákat, megnézhetjük a fényképeket, így próbáljuk meg elképzelni az előadást. És persze elsősorban elolvasni a darabot, amit megtalálhatunk a Színház című folyóirat 1989. évi 1. számának mellékletében, vagy Eörsi István: A szerző szeretné, ha a pofa feje és a csomó emlékeztetne egymásra című drámakötetében.

Most jut eszembe, valahol egy interjúban Gábor Miklós elég részletesen beszélt arról, hogyan is született meg benne Lukács György alakja – a legközelebbi alkalomra feltétlenül előkeresem!

Előjáték Hamlethez

1960-ban Shakespeare-ciklust indított a Magyar Rádió. Első darabként a Hamlet rádióváltozata készült el Cserés Miklós dr. rendezésében, rendkívül erős szereposztásban. A címszerepet Gábor Miklós alakította, s itt vannak a többiek is:

Claudius – Kovács Károly

Gertrud – Tőkés Anna

Polonius – Balázs Samu

Ophelia – Ruttkai Éva

Horatio – Kálmán György

Laertes – Bitskey Tibor

1. sírásó – Bihari József

Több színész esetében sajnos eddig nem sikerült ráakadnom, hogy kit személyesítettek meg, legfeljebb csak tippelni lehet. Láng József szerintem Fortinbras lehetett, a csodálatosan deklamáló Ujlaky László
valószínűleg már itt is a Színészkirály, Sivó Mária pedig a Színészkirályné. És maradt Hindy Sándor, Horkai János, Pásztor János. Valamelyikük biztosan Hamlet apjának szelleme volt, a két másik művész pedig talán Rosencrantz és Guildenstern.

Film Színház Muzsika 1960. 20.

Amikor a rádiófelvétel készült, majd 1960. május 23-án adásba került, Gábor Miklós még nem tudta, hogy viszonylag közel van számára a színpadi megvalósítás. Tollal című könyvében ezekkel a mondatokkal kezdte ugyanis a Hamlet-fejezetet:

1960. május 23.

Végighallgatjuk a rádió Hamlet-felvételét.

Ez a kedves Hamlet! Eljátszani színpadon: életem legboldogabb estéje lenne. De ezt a darabot nem lehet eljátszani, csak játszani lehet, örökké, egyfolytában!

Eddig egyetlen kritikára sikerült ráakadnom erről a rádióváltozatról, N. J. aláírással. Megjelent a Film Színház Muzsika 1960. 22. számában, ebből idézek:

A rádióra való alkalmazás legnagyobb kockázata itt az, hogy ez a tragédia igen vizuális igényű. A szellem megjelenése, a színészek játéka, a temetőjelenet s az utolsó tragédia javarészt képi megvalósítást kíván. S ezt a rendezés képes volt – az egérfogó-jelenet kivételével – közvetíteni, úgy hogy érvényesülni engedte az író díszletet festő jelzőit. Dávid Gyula zenéjének helyzet és jellemfestő ereje volt. Nem csak a helsingőri várat s a hiányzó képeket tudta pótolni, de elvitte a hallgatóit a szereplők gondolatvilágába is.

Hamlet, Gábor Miklós szerepfelfogása elsősorban az életet és az uralkodást megérdemlő Hamletet hangsúlyozta. Azonban az alak tetterősebb, harcképesebb volt mindvégig a kelleténél és éppen a gondolat örök késleltető ereje, a tétovázgatás, az újra meg újra elgyengülés hiányzott alakításából.

Anélkül, hogy hallottam volna ezt a változatot, erős a gyanúm, hogy itt tévedett a kritikus, különösen, ha Gábor Miklós akkori, még a színpadi megvalósítás lehetősége előtti gondolatait olvasom:

Igen, Hamlet kedves. Hogy örül, hogy vívhat, hogy a színészekkel fecseghet! Valójában talán ez lenne az ő igazi élete: egy filozófikusan léha, csendes szórakozásokkal teli élet. Amíg a szellem meg nem jelenik, passzív. Mi történne, ha nem tartóztatják és visszamegy Wittenbergába? [...]

Hamlet elegáns. Fiatalsága – de filozófiája is – örömét leli sportban, művészetben, párbajozgatásban, a nagyvilági életben. Mégis koraérett, bensőséges kapcsolata van a halállal. Mosolyogva, tréfálkozva beszél róla és vele, mint pajtijával. [...]

Ha eloszlathatnánk Hamlet homályát, ha ez lehetséges lenne, akkor se szabadna megtennünk. Éppen ebben a homályban van realizmusa és varázsa.

(Tollal, 2. kiadás, Szépirodalmi Kiadó, 1968. 161-162. oldal)

De folytassuk a rádióváltozat kritikáját. N. J. szerint Gábor Miklós alakításának hiányossága azért is sajnálatos, mert viszont Claudius alakítója, Kovács Károly erőtlenebb volt a megírt alaknál, lassú, vontatott szövegmondása sajnos levont a dráma ritmusából is.

Ruttkai Évától, Ophélia szerepében különlegesen sokszínű alakítást kaptunk s elsősorban azt a felfogást, hogy ez a lány nagyon szereti az életét. Őrülési jelenete először erősnek ható színeivel, később teljesen meggyőzött arról, hogy itt kitűnő új szerepfelfogással találkoztunk.

Tőkés Anna mesterien, szépen és líraian alakította Gertrúdot, színpadon is remekbeformált szerepét, különösen megkapóan mondotta el, szinte festette Ophélia halálát.

Balázs Samu Poloniusa művészi erővel fogta össze az akarnok és ostoba apát. Kálmán György Horátióját ki kell emelni a láttatni tudás képességéért.

Bitskey Tibor, Láng József, Hindy Sándor, Horkai János, Pásztor János, Ujlaky László, Sivó Mária nevét kell még kiemelnünk. Bihari Józsefét, aki remekbe formálta a sírásó figuráját, olyannak ábrázolta, amilyennek Shakespeare megírta, hogy ez az ember azért tudja ilyen őszintén szeretni az életet, mert nem félelmetes számára a halál közelsége.

Hát, nem tudom... Minél többször olvasom át ezt a kritikát, annál inkább úgy érzem, hogy ez egy kezdő újságíró egyik első próbálkozása, olyan ügyetlen megfogalmazások találhatók benne. Remélem, sikerül majd egy kis búvárkodással más visszhangokat is találnom az objektívebb megítéléshez.

Hogy ez a régi rádiójáték megvan-e még a rádió archívumában, jó lenne megtudni... Annyit tudok, hogy azóta két Hamlet-rádióváltozat készült. Az egyik Varga Géza rendezésében, az 1960-ashoz hasonló szintű szereposztással (Hamlet: Tordy Géza, Claudius: Sinkovits Imre, Gertrud: Ruttkai Éva). A másik pedig egy sajátságosan érdekes feldolgozás volt, Kozák Andrással és a Kaláka együttessel. Ez utóbbit egyszer, nagyon régen, még élőben is alkalmam volt megnézni Nagykanizsán, a Hevesi Sándor Napok alkalmából.