Legutóbb Gábor Miklós egy kései alakításáról szóltam, amikor valós figurát, ismert személyiséget játszott Eörsi István: Az interjú című drámájában: Lukács György filozófust. A darabot a Játékszín mutatta be 1990 januárjában.
Újra ide másolom Budai Katalin színikritikájából a Gábor Miklósról szóló sorokat:
 |
| Lukács György (1885-1971) |
Gábor Miklós pályájának egyik (sokadik) Mont Blanc-csúcsa a nyáladzó, kifordult alsó ajkú, csoszogó, szelektív memóriájú, s a végén már beszédzavarral küszködő zseniális öregember megformálása. Minden szakasztott olyan, a kapkodó szóismétlő beszédmód, a felívelő szóvégek, minden úgy van, ahogy láttuk, hallottuk Lukácsnál: és mégis minden más. Mert ez itt Gábor Miklós Lukácsa. Elnémító, csodálatra méltó újraalkotása egy ismert személyiségnek, az utánzás szolgasága nélkül.
Arról, hogyan született meg Gábor Miklósban Lukács György alakja, így beszélt a művész egy már idézett 1995-ös interjúban Gergely Annának (megjelent a Pannon Tükör 2003. 3. számában, már Gábor Miklós halála után):
Gergely Anna kérdése: Hogyan alakul át a művész egyes szerepeiben? Milyen a kapcsolata saját tükörképével?
Gábor Miklós válasza:
[...] Számomra a szerep azt jelenti, hogy elképzelek egy figurát, és ez mindig a közérzetem egy bizonyos változásával jár együtt. Egyszer csak el kezdem érezni, hogy a szám másként áll. Például játszottam Lukács Györgyöt. Megnéztem néhány róla készült filmfelvételt, és láttam, hogyan tartja a szivart, és a szivartartásától miként deformálódik a szája. Ahogy néztem, magamban úgy utána játszottam, kvázi. (Megváltozik az arca, szája, mintha szivarozna.) Először az izmaimmal kezdtem, hogy hogyan is van, mikor így néz ki? Utána, mikor a darabról fényképeket készítettek, akkor rendkívül meglepődtem, mert nem úgy néztem ki, mint Lukács György, hanem úgy, mint én, csak a szám állt másképpen. De azért a mozgásom és az egész magatartásom megváltozott, de ez a fényképen nem látszott. Tehát én nem látom, csak elképzelem a figurát, annyiban látom. Az akkor igazi, ha az ember teljesen átalakul, sőt, a szerep közérzetté válik. Egyszerűen nemcsak arról van szó, hogy én kívülről hogyan látom magam, hogy milyen pofát vágok, mintha tükörben nézném magam. A közérzetem változik. A vonásaim változnak, ahogy a számat érzem, a lábaimat, a karomat. Sőt, ahogy a fényképnél mondtam, a tükörkép még meg is zavar, mert éppen azt tükrözi vissza, hogy ez nem is annyira sikerül, mint amennyire én hiszem. Már pedig ez a belső meggyőződés hozzátartozik az átváltozáshoz, hogy én úgy nézzek ki, mint ahogy én szeretném. Tehát a tükör, ilyen szempontból, legalább is nekem megtévesztő...
 |
| Gábor Miklós mint Lukács György |
S hogy a művész hogyan élte meg a premiert, itt van erre vonatkozó naplórészlete:
1990. január 8., hétfő
Szombat-vasárnap életem egyik legsikeresebb és legkedvesebb premierje (Eörsi Pista: Az interjú, Lukács György szerepe, Játékszín, rendező Babarczy, partnerek: Koltai Robi, Básti Juli, Egri Kati, Törőcsik, no meg maga a színház, a Játékszín és Berényi Gábor). Hosszú idő után mintha ismét barátok közt, intelligens emberek közt lennék, akik ráadásul szeretnek és elfogadnak.
Azért döbbenet, hogy egy ekkora művész ezt külön leírja és örül neki, mint majdnem kuriózumnak, ahelyett, hogy ez a szellemi környezet és hozzáállás lenne (lett volna) az általános...
Érdemes a naplót tovább is olvasni, az érdeklődő itt megteheti:
Még vissza fogok térni rá. Megjelent a Beszélő 1998. 9. számában, a folyóirat ezzel a kiadatlan naplórészletével búcsúztatta a július 2-án elhunyt Gábor Miklóst.
Legközelebb egy olyan kritikát fogok idézni az előadásról, amelyet maga Gábor Miklós éppen ebben a naplórészletben a "fantasztikus" jelzővel illetett. Kíváncsi vagyok rá, még nem olvastam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése