Hermelin - a többiek

Már az elmúlt alkalomra ígértem, hogy a Hermelin többi szereplőjéről is megemlékezem Demeter Imre színikritikája segítségével, amely a Film Színház Muzsika 1969. évi 43. számában jelent meg.

Íme:

Tolnay Klári e játékstílus fejedelemasszonya; az ő apró játékai, finom mosolyai, leheletnyi és mindent kifejező semmiségei nem utánozhatók. Lukács Toncsit, a nagy színésznőt játssza fölényes kikacsingatásokkal, remek megfigyelésekkel, elbájoló kedvességgel, az íróilag is ragyogó figurához hozzátéve a maga egyedülvaló egyéniségét.

[Közös fényképe Gábor Miklóssal az előző blogbejegyzésben!]

Domján Edit újra igazi Domján-szerepet kapott: Hermelint, aki igazában mégiscsak Hermin, s csak a nagy író szerelmi agyában vált Hermelinné. Az ilyen figurákban Domján Edit igazán kiváló. Édes, bugyborékoló, nagyon lírai és nagyon józan színésznőcskét formál meg, szeretni való embert; a század eleji alakhoz hozzáteszi az ő igazán modern "szexis" nőiségét. Kitűnő, s kivált örülök, hogy sikeres – bár kissé skatulyába szorított színészalkatát most Szomory stílusával is sikerült megújítania.

Gábor Miklós és Domján Edit

Márkus László pompás portréja megint csak az ő rendkívül finom komédiázásáról és jellemábrázolásáról vall; kitűnően rajzolja meg az író zajos szerelmi életének boldog-boldogtalan fültanúját, a szomszéd tanárt.

Elbűvölő, póztalanul mulatságos figura Schütz Ila szobalánya. Nagy Anna remek karakteralakja lelki előkelőség és humor, kitűnő Almási Éva magánszám-epizódja, s hiteles figurát teremt Lőte Attila, Tallós Endre, Árva János, Kőmíves Sándor, Szénási Ernő, Gyenge Árpád, Gombos Katalin egy -egy villanása jó.

Harmadszor is a Hermelinről

Ha már így belejöttünk a témába, maradjunk még egy kicsit a Hermelin 1969-es előadásánál. Ma a Film Színház Muzsika kritikájából szeretnék idézni annál is inkább, mert abból informálódhatunk a többi főszereplő játékáról is. Ez azért is annyira fontos, mert – ahogyan ezekből a régi visszhangokból kiolvasható – nemcsak Gábor Miklós játéka volt pazar, hanem az volt a teljes előadás, a többi főszereplőtől az epizodistákig és az előadás valamennyi mozzanatáig.

Amúgy Gábor Miklós életében az 1969-es év a III. Richárd próbáival kezdődött. Ebben az évben forgatta Az idő ablakai című "szocialista sci-fi"-t és elevenítette meg Németh László: Petőfi Mezőberényben című drámájának televíziós változatában Egressy Gábort, majd Örkény István: Hanákné című abszurdjának újságíróját. A rádióban főszereplésével készült el Sarkadi Imre drámatöredékének, a Kőműves Kelemennek a felvétele. Nyáron Honegger: Johanna a máglyán című oratóriumának nagyszabású veszprémi szabadtéri előadásában Domokos testvér prózai szerepét szólaltatta meg (Johanna Vass Éva volt). Év vége felé pedig elkezdte forgatni Herskó Jánossal az N. N. a halál angyala című filmet.

 

A Hermelin premierjét október 17-én tartották. A Film Színház Muzsikában megjelent kritikát Demeter Imre írta. Ő is Kellér Andorral és a Sütő utcai házzal indított:

Hallgatom Szomory Dezső zenélő, olykor affektáltan magyartalan, mégis tüneményes mondatait, s eszembe jut Kellér Andor mesterműve, az "Író a toronyban"–- a díszletet Köpeczy Bócz István mintha a könyvből és a valóságból álmodta volna ilyen nagyszerű hűséggel színpadra.

[...]

A Hermelin hőse bizonyosan maga Szomory, s a körülötte zajló, elsüllyedt világ – milyen fejedelmi iróniával rajzolja meg önmagát, s a tízes évek színházi-irodalmi életének ködlovagjait! Több mint fél évszázaddal ezelőtt írta a vígjátékot, melyet ez a finoman elegáns, szomorys gúny éltet, s talán éppen ezért ma elevenebb lehet, mint premierje idején. Pezsgő, vidámító frisseséggel hatott ezen a mostani bemutatón, s ami a legfőbb: az örök színház semmivel se pótolható varázsával. 
[...]
A Hermelin-előadás nézőterén ülve különben érdektelen, hogy egykor a valóságban ki volt Szomory számára Hermin-Hermelin; itt nem fontos más, mint az, hogy valódi világ támad fel a színpadon. A többi már az irodalomtörténetre tartozik; s ha egykor (1916-ban) a Hermelin vígszínházi premierje a külön csemegék, nyílt titkok és bennfentes pletykák estje is volt, nemcsak színházi esemény, a mostani repríz mára "csak" színház.

Kitűnő színház. Ádám Ottónak megint a nagy korszakát idéző, átgondolt, csupa ritmus és dallam rendezésében. Szereti Szomoryt, a Hermelint is, ezért tudta olyan elegáns távolból életre kelteni, ennyire közel hozni a mához. Iróniája szellemes, leheletnyi, mindent nagyon komolyan vesz, ezért annyira mulatságos. Nem játszik gagekre, ezért van teli az előadás kitűnő csattanókkal. Észreveszi a gúnyban a lírát, a lírában a gúnyt, a hazugságban a valót, a valóságban a füllentést – éppúgy zeneileg építi fel a játékot, mint Szomory építette minden mondatát;

[...] 
A színészi orchesterből szinte egyetlen hamis hang sem hallatszott. Gábor Miklós játssza az írót, nagy és mély komolysággal, tehát nagyszerű iróniával. Gúnyolja ennek a főhősnek az önimádó feminin jellegét, s megérti is; eljátssza a pozőrt, aki éjjel-nappal, még önmagának is, játszik, pózol, de csak úgy mellékesen, jó író. Gábor éneklő hangsúlyozással szavalja a szecessziós szöveget, baldachinos ágy és házi orgona árnyékában egy régi, dali Rómeó hangján vall szerelmet önmagának, meg a szerelemnek, s csak úgy mellékesen a nőknek – s ebből a mesterien komédiázó persziflázsból hámozza ki a rikító selymekbe, drága bársonyba burkolt embert és írót, akit Pálfi Tibornak hívnak.

Demeter Imre segítségével képet alkothatunk a többi szereplőről is – de hogy ne legyen túl hosszú ez a poszt, majd a legközelebbi alkalommal!

Addig is itt van Gábor Miklóssal az egyik női főszereplő, Tolnay Klári:

Szomory Dezső: Hermelin (1969)

Ha már az elmúlt alkalommal egy kissé elkanyarodtam a Hermelin felé, maradjunk ennél a vonalnál.

Most sikerült előkotornom Létay Vera kritikáját az Élet és Irodalomból (1969. november 8.), ami aztán napvilágot látott az "Igent és nemet mondani" című kötetében is (Magvető, 1972).

Kritikáját egy Kellér Andor idézettel kezdi, az Író a toronyban című Szomory-portréból, amit a múltkor én is ajánlottam elolvasásra:

"A különös embert, a szerepét játszó, a szerepével összeolvadó, de pózait csúfondáros öniróniával ki is nevető Szomoryt siratták visszafojtott könnyeim".

Létay Vera ebben a Kellér Andor-mondatban látta a Madách Színház 1969-ben Ádám Ottó rendezésében bemutatott Hermelin előadásának kulcsát.

Ezt így fejtette ki részletesebben:

A Hermelint nézhetjük mint a színpadismeret mesterségbeli biztonságával írt – Molnár Ferenc-i sikerekkel rivalizáló – század eleji vígjátékot [...], de nézhetjük mint gazdag adalékot egy művészet-lélektani rejtélyhez, a Szomory-legendához. 

Ádám Ottó és Gábor Miklós ez utóbbi, bonyolultabb úton közelítették meg a darabot, elkerülve a durva paródia kézenfekvő lehetőségét, a lírai azonosulásnak és az ironikus távoltartásnak elegáns ötvözetét olvasztották ki Szomory mondataiból. [...]

Gábor Miklós Pálfi-Szomoryja színészi portrégyűjteményének egyik legsikerültebb darabja. Póz és őszinteség keveredik játékában, udvari szertartásmestere saját királyságának, mosolyogtató, dühítő és szánnivaló egyszerre. Öregedő kamasz, aki toronylakásának fellengzős díszletében a hollywoodi bonvivánok szívdöglesztő forróságát hevíti magában, s közben valódi, tehetséges művészénje fintorog ezen az ízléstelenségen. Gábor látni engedi a pompázatos paradicsommadár hivalkodó tollazata alatt a fázós verébegzisztenciát.

Eddig Létay Vera kritikája. Gondolom, az ÉS terjedelmi korlátai miatt nem írt a többi remek színészi alakításról, ezt hamarosan más források segítségével pótolni fogom. De mondatai után érdemes újra meghallgatni a múltkor idézett hangzó részletet. Kiteszem most is, mert nem lehet eleget csodálni:

"Író a toronyban"

Hallgassuk meg Pálfy Tibor monológ-szerűségét Szomory Dezső: Hermelin című darabjából. Domján Edittel, Gábor Miklóssal és Tolnay Klárival a főszerepekben 1969-ben frenetikus sikerrel mutatta be a Madách Színház. Akkoriban a rádió is közvetítette, meg is hallgattam, de erős a gyanúm, hogy mára ez a felvétel sincsen meg, mert azóta sem találkoztam vele a műsorban. Pedig micsoda érték lenne! Igaz, egy részletét néha hallani, a címszereplőnek azt az áthallásos monológját Domján Edit előadásában, ami arról szól, hogy hiába a siker, ha lemegy a függöny, a színész egyedül marad, s "ez nem tölt be egy lelket..."

Ha régebben hivatalos ügyben Budapesten jártam, az többnyire azt jelentette, hogy vásárlással egybekötött látogatást tettem a Rózsavölgyi zeneműboltban, könyvtárunk zenei részlegének állományát gyarapítandó. Arrafelé tartva többnyire útba esett a belváros legközepében az a bérház, amelynek legtetején valaha Szomory Dezső élt, és ahol ez a nagyrészt önéletrajzi ihletésű darabja is játszódik. Egy pillanatra mindig meg szoktam ott állni, megszemlélni az emléktáblát, bekukkantani a lépcsőházba és gondolni egyszerre Szomoryra és Gábor Miklósra is.

Akit bővebben érdekel, nagyon ajánlom elolvasásra Kellér Andor: Író a toronyban című könyvét Szomoryról, nagyon-nagyon érdekes! 

Íme, itt van a ház, amennyire egyáltalán be tudtam fogni – éppen a teteje nem igazán látszik –, és itt az emléktábla; nézzük meg most is, mielőtt meghallgatjuk az itt játszódó, s itt írt darab részletét:

Budapest, V. Sütő utca 20.

Most pedig következzen a kis klip, Gábor Miklós egy sokadik zseniális arca, hangja Pálfy Tibor szerepében. Azt hiszem, erről a nem egészen két percről egész tanulmányt lehetne írni:

Huszonöt éve halt meg Ruttkai Éva

Ma huszonöt éve, 1986. szeptember 27-én hunyt el Ruttkai Éva. Emlékezzünk rá a Gábor Miklósról szóló blogban is, hiszen  ők ketten nemcsak kollégák, hanem egy ideig házastársak voltak.

Film Színház Muzsika 1957. 11. hátsó borító

Ruttkai egyik legnagyobb szerepéről, Goethe Faustjának Margitjáról csak néhány kép és a korabeli újságok kritikái maradtak fenn. Legméltóbban és legláttatóbban azonban éppen Gábor Miklós örökítette meg naplójában. A mai negyedszázados évfordulón ebből a csodálatos leírásból idézzünk:

1961. május 6.

Ma végre meg tudtam nézni a Faust-ot.

Hiszen tudtam én mindezt előre, É. sok mindent elmondott már. De otthon: ügyetlen kis mozdulatok, a mindennapi élet korlátozott körülményei, félbemaradt jelzések – most pedig egy É. állt előttem, aki egy órára élete csúcspontját érte el. A színpadon túllépi élete és önmaga korlátait.

Igen, Margit: önmagának egy önmagánál is világosabb változata. Pedig nem lírai vallomás ez, ellenkezőleg, ha úgy tetszik, nagyon is objektív alakítás, ezer ponton a valóságra tapadva. É. nagyszerű karakterszínésznő – ezt ne feledjük! [...]

Szerepének első villámjelenései, mikor csak pár szóra jelenik meg a színen, amikor egész történetét egy-egy percnyi epizódban kell megelevenítenie: pontosak, körülzártak, egy-egy darab kristály. Amit tesz, szűkszavú, de a maga körvonaláig feszített. És ez az esendő bájú lány milyen büszkén és magányosan hordja sorsát, mikor az ártatlanság órái elmúltak! (Nem szüzességével veszti el ártatlanságát, hanem amikor az emberek gonoszságával szembetalálja magát – nem a szerelem gyalázza meg, hanem a pletyka.) A mindenttudó gyanútlanság. Ártatlan, de bölcsebb, mint Faust, vagy akár Mefisztó. Amikor őrületében, a tömlöcben egy mondat erejéig újra megkívánja a csókot: még itt is az élet mellett tesz vallomást. Micsoda jelenet ez! Mindenen túl: a ritmus micsoda remeke! És –– talán éppen a ritmus teszi – Margit e pillanatban démoni lesz – a jóság démona, de démon. Egy átokmentes démon – és talán ebben leginkább goethei.

Sose felejtem el őt, ahogy láttam, a magas oldalpáholyból, fekete kendővel fején, barna ruhás alakját félig háttal nekem, magára hagyva, az ember fogalmának legszebb, legegyszerűbb megtestesülése. [...]

Nem egy különlegesen nagy szerelmet mutat be, hanem a mindannyiunk szívében élő szerelemnek a nagyságát. Mindig vállalja a testvériséget mindannyiunkkal, és mindig mosolygóan magányos. Játékában van valami, mintha az embert kézen fognák.

(Tollal, 2. kiadás, 143–145. oldal)

Zsenik, ha találkoznak

Bár az utóbbi időben Gábor Miklós Hamlet-alakítását kezdtem el körüljárni, most szakadjunk el tőle egy rövid blogbejegyzés erejéig. Tegyünk egy kirándulást Füst Milán irányába, akinek Henrik királyát Gábor Miklós talán még Hamletnél is jobban szerette; vagy ha nem is szerette jobban, pályája másik csúcspontjának tartotta. A két alakítás időben viszonylag közel született egymáshoz, a hatvanas évek első felében, csak a Negyedik Henriket sokkal rövidebb ideig tartotta műsorán a Madách Színház.
A mű és a szerep tovább foglalkoztatta Gábor Miklóst, hiszen másfél évtized múlva meg is rendezte a darabot.

Feltétlenül beszámolok majd a Henrik-előadásokról is, több sajtóvisszhangot és magát a színész-rendezőt idézve. Most azonban Füst Milán egy versét hallgassuk meg Gábor Miklós előadásában. Az egyszerű kis klipet én magam "alkottam". Egyrészt azért lett ilyen szerény, mert ezen a téren szerény képességekkel és ugyancsak szerény számítógépes háttérrel rendelkezem. De azért is csak egyetlen képet másoltam a hang fölé, hogy semmi ne vonja el figyelmünket a fenomenális versről és Gábor Miklós kongeniális előadásáról.

Íme A részeg kalmár:

Hamlettel a fogorvosnál

Mostani bejegyzésem egy kicsit, sőt nem is kicsit különbözni fog az eddigiektől, de valahogy szükségét érzem, hogy megírjam. Fogorvoshoz járok egypár hete, de most már hamarosan kibukkanok az alagútból. Nagyon-nagyon nehezen szántam rá magamat, pedig sokszor eszembe jutottak Hamlet szavai:

Ha most történik: nem ezután. Ha nem ezután, úgy most történik; s ha most meg nem történik, eljő máskor: készen kell rá lenni: addig van.

Persze jól tudom, hogy ebben az idézetben azért fontosabb dologról van szó: a "lenni vagy nem lenni" alternatívájából a "nem lenni"-ről, azaz a halálról. De talán mégsem nevetséges, hogy az én kisebb jelentőségű problémám kapcsán is – ami azonban nekem nagyon is nyomasztó volt – kísértett ez a gondolatmenet, mert tulajdonképpen arra is igaz.

Sokszor felidéztem magamban Gábor Miklós szavait is A színész árnyéka című kötetéből, és gondoltam, ha majd odakerülök, megpróbálom az ő módszerét követni, amit így írt le:

Mint a fogorvosnál: mindig megdicsér, hogy milyen bátran viselem el a fájdalmat, holott én félek, és nem bírom elviselni, ha kínoznak. De mindig arra gondolok: "Ez még nem az igazi, az igazi csak ezután jön!" – és reszketve várom az igazi fájdalmat. Kezelés után aztán csodálkozom: ennyi volt? (92. oldal)

Nálam aztán úgy történt, hogy szerencsére – gyorsan le is kopogom, hogy most már a legvégén is így maradjon – nagy fájdalommal nem kellett megbirkóznom, inkább csak kellemetlenségekkel; gondolom, ma már hatékonyabban lehet csillapítani a fájdalmat és a műszerek is biztosan kifinomultabbak, mint az 1960-as években, amikor ő a fentieket írta. A félelmeimet és a lelki traumát pedig egészen fantasztikusan feloldotta a fiatal fogorvosom; mondtam is neki, hogy valóságos csodát művelt velem. Egyedül a legutóbbi kezelésem volt hosszadalmas és benne körülbelül két-három perc erejéig tényleg fájdalmas. Na, akkor megpróbáltam alkalmazni a Gábor Miklós-módszert – de szerencsére igazán nem kellett sokáig, így nem szerezhettem benne rutint :) Amíg ez a hosszadalmas dolog tartott, magamban Hamlet monológjait mondogattam (nyolcadikos koromban tudtam kívülről az egész darabot, jó részét ma is fel tudom idézni), és lelki füleimmel meghallgattam egy-két töredék operaáriát a másik szeretett művésszel, Plácido Domingóval. Így tényleg sikerült valamennyire eltávolodni a konkrét történéstől. Azért a végére elég nyűgös lettem, ezt beismerem, de akkor már másfél órája csücsültem a székben; ám így is sokkal könnyebben viseltem a gyűrődést, mint eredetileg gondoltam volna.

Úgyhogy az orvosomon kívül utólag is köszönöm Gábor Miklósnak, hogy még ezen a téren is segített nekem...