Gábor Miklós sci-fi-ben!

1969-ben forgatták "Az idő ablakai" című filmet, valószínűleg ez volt az első magyar science fiction film. Kuczka Péter forgatókönyvéből rendezte Fejér Tamás. Szereplőit az akkori "baráti szocialista országok" művészeiből állították össze: a lengyel Beata Tyszkiewicz (Éva) és Krzystina Mikolajewska (Maguy), az NDK-beli Heidemarie Wenzel (Beryll) és a bolgár Ivan Andonov (Avram) mellett Gábor Miklós (Sinis) és Darvas Iván (atomtudós, mint emlékkép) láthatóak benne. Hazai bemutatója előtt Triesztben, a tudományos fantasztikus filmek fesztiválján elnyerte a zsüri díját.

Film Színház Muzsika 1969. 15.

A történet a harmadik évezredben játszódik. Minden életet elpusztított a földön a kvarkháború, csak öten élték túl, akiket különböző időpontokban hibernáltak. A föld mélyén szunnyadó erők életre keltik őket, és mindnyájan a felszínre akarnak jutni, kivéve Sinist, aki ledobatta a kvarkbombát. Sinis Évát akarja, aki egy felelősen gondolkodó atomtudós szerelme volt, de a nő nem lesz az övé, ezért a férfi megöli. Maguy belehal a sugárbetegségbe, csak Beryllnek és Avram Belaskonak, a kvarkelmélet egyik kidolgozójának van esélye egy új életre a Földön.

A Film Színház Muzsika 1969. évi 43. számában megjelent kritikájában Sas György felemás alkotásnak minősítette a filmet. Néhány gondolat az írásból:

Az embert túlélő technikai mechanizmus beszabályozottsága, ez a furcsa tehetetlenségi erő egy véletlen folytán működésbe lép és életre kelt öt különböző időben, különböző okból elaltatott, hibernált embert. A lassan öntudatra ébredők rájönnek, hogy különböző módon kapcsolatban vannak a pusztulással, annak akaratlan vagy tevőleges előidézői, vagy áldozatai. A viszonylatok elénk vázolása érdekes lélektani dráma körvonalait is fel-felvillantja, de a film tétovaságában képtelen szintézist teremteni a múltba tekintés és a jövőbe látás kettősségéből, a technikai-tudományos és a lélektani-erkölcsi konfliktus összejátszásából. Annyi világos, hogy mai felelősségünk jövőbe vetítéséről van szó, annak az erőnek pusztító veszedelmességéről, amelyet már mi is birtokolunk. [...]

Ami titokzat, fölfedésre váró rejtély végigvonul a történeten, az öt percre alig elég, jellegében pedig múlt századi, talán már a jó öreg Vernének sem tetszenék. A film cselekménye javarészt abból áll, hogy a szereplők egymást és a kijáratot keresik. [...]

Szívem szerint mégis azt mondom: a próbálkozást nem szabad abbahagyni. Van annyi szellemi erőnk és művészetünk, hogy megszülethessék az igazi magyar sci-fi.

A konkrét megvalósításról ezt írta Sas György:

Újszerű feladatot jelentett a mi gyakorlatunkban ez a film. A legnagyobb erővel úgy látszik a technikára kellett koncentrálni, ez jellemzi Herczenik Miklós operatőri munkáját is. A színészek, hiába volt a nemzetközi válogatás, ebben az egyoldalú figyelemben árvák maradtak. Gábor Miklós lénye némileg emberarcot adott a sematikus szerepnek. Beata Tyszkiewicz, Krzystina Mikolajewska és Heidemarie Wenzel még ennyit sem mondhat magáénak, ők még sematikusak is alig lehettek, s így különböző típusú szomorú szépségükkel vannak jelen. Ivan Andonov és Darvas Iván sem tehet mást, lélek nélkül egzisztál a vásznon.

Hát, még Gábor Miklós kapta a legpozitívabb értékelést... Persze ő a telefonkönyvből is képes lett volna szituációt és drámát csinálni, s olyan kisugárzása és személyisége volt, hogy bármiben szívesen megnézzük. Ez persze a szereplők többségére igaz, hiszen például a két lengyel színésznő hazájuk legkiválóbb művészei. Hogy ez  a film  Gábor Miklós számára jelentett-e valamit művészileg, nem olvastam róla sehol később megjelent könyveiben. Talán annyit igen, hogy kicsit kibújhatott a "pozitív hős" kategóriájából. Számunkra pedig az ilyen munkák a színész – még a legkiválóbb színész – kiszolgáltatottságát is illusztrálják...