Egy ifjú Schiller-hős 2.

A múltkori alapvetés után olvassunk bele az első érdemi kritikába. Írta Kemény György és megjelent a Színház és Mozi című képes hetilap 1950. december 24-i számában.

A kritikus elsőként leszögezi, hogy az Ármány és szerelem előadása méltó a mű értékéhez és szépségéhez. Aztán, hűen az 50-es évek szellemiségéhez, elidőz egy kissé a darab osztályharcos vonulatánál, amihez még visszatér, mint majd idézni fogom, elsősorban Ferrari Violetta Lujzájának értékelésénél...

Véleménye szerint a rendezés erénye, hogy élvezhetővé teszi a darab egyes idejétmúlt jeleneteit: sikeresen küzd a romantikus dráma ma már nehezebben megemészthető eszközeivel, a méregpohártól a karddal való ledöfésig, mindezeket elhihetővé teszi a realista színjátszás eszközeivel.

Drámai összecsapás apa és fiú között: GM és Somlai Artúr

Gábor Miklós Ferdinándjáról az alábbiakat írta:

Ferdinándot két erő mozgatja, becsülete és szerelemérzése, emiatt kerül összeütközésbe apjával és saját uralkodó osztályával, amelyik már sem becsületben, sem szerelemben nem hisz. Gábor Miklós jól ábrázolta a figura döntő vonásait, a nyíltszívűséget, a szerelmes áradozást, az egész világgal szembeszálló becsületességet és bátorságot. Minden, ami ebben a figurában szín, kedvesség, fiatalos hév, azt jól alakította, viszont hiányosan ábrázolta Walter sziklaszilárd jellemét, magávalragadó férfias erejét. Apró modorosságai vannak Gábor Miklós játékának. Néha a könnyebb, kevésbé átélt kifejezési eszközöket használja, különösen az utolsó jelenetben. Ezen javítania kell.

Ehhez képest egy másik kritikus éppen ellenkezőleg látta, ő a sziklaszilárdság ábrázolását sokallotta és több lírát várt volna Gábor Miklóstól.... De ugyanígy éppen ellentétesen ítélték meg a másik főszereplő játékát is.

Előbb olvassuk el az eddig is idézett Kemény György kritikájának Ferrari Violettára vonatkozó részét:

Erről az alakításról külön tanulmányt lehetne írni, annyi színt, árnyalatot, érzésgazdagságot és élményt nyújtott. [...] A kivételes tehetségű alakítás lenyűgöző művészettel állította elénk ennek a kis polgárlánykának a vergődését, családi, vallási, társadalmi korlátjai és a szerelme között,megingathatatlan becsületre és tisztaságra való törekvését. Két hibáját azonban még ki kellene javítania. Az egyik, hogy a színdarab első jelenetében játéka még bizonytalan. A másik, hogy a szerepnek a feudális világ ellen való lázadó mondanivalóját nem domborítja ki eléggé. Kétségtelen, hogy Lujza alapjában véve nem forradalmár lélek, a hihetetlenségig szelíd, béketűrő és lemondó, de a kancellár aljassága, szülei meggyalázása, Lady Milford praktikái, szerelme elorzása elkeseredést és ellenállást szít benne. Ferrari alakításában ez kevéssé érződött. Szerepének ezt a részét jobban ki kell hangsúlyoznia.

Legközelebb megmutatom az ezekkel a megállapításokkal éppen ellentétes kritikát...

Egy ifjú Schiller-hős 1.

GM és Ferrari Violetta az Ármány és szerelem-ben

Elmúlt alkalommal megemlítettem Ferdinándot, mint Gábor Miklósnak Az élet hídja című "vonalas" kommunista dráma kisebb szerepét megelőző jelentős alakítását. Így ma ugorjunk neki az Ármány és szerelem klasszikus előadásának.

Előtte érdemes egy pillantást vetnünk Gábor Miklós eme pályaszakaszának kronológiájára, hogy még jobban "beágyazzuk" Ferdinándot a korszakba.

Ez itt az Ármány és szerelem előadását megelőző időszak áttekintése, 1947-től 1950-ig.

Ez pedig az 1951-1954 közti évek kronológiája, amire szintén szükségünk lesz.

Schiller Ármány és szerelem című "polgári szomorújáték"-át 1950. december 8-án mutatta be a Nemzeti Színház társulata Gellért Endre rendezésében a Nemzeti akkori kamaraszínházában, a Magyar Színházban. Ez a Hevesi Sándor téren lévő, azóta jócskán átalakított színházépület, melyben aztán, Blaha Lujza téri épületének felrobbantása után a Nemzeti Színház is működött. Ma újra Magyar Színháznak hívják.

A Nemzeti Színház akkoriban gyakran alkalmazott szerepkettőzéseket, ebben az esetben is, hiszen igazán kiváló társulata volt hozzá. Von Walter kancellárt Somlay Artúr és Balázs Samu, Ferdinándot Gábor Miklós mellett Básti Lajos, Lujzát Ferrari Violetta és Ruttkai Éva, a Ladyt Bajor Gizi és Tőkés Anna, von Kalb főudvarmestert Gellért Lajos és Pásztor János, Wurm kancellári titkárt Juhász József és Horkai János játszották. Csak a Miller-házaspár szerepét nem kettőzték meg, őket Gózon Gyula és Fónay Márta személyesítették meg. A fejedelem komornyikja kicsi, de fontos szerepében Bartos Gyulát és Bihari Józsefet láthatta a közönség.

Ez itt egy sokat publikált, színháztörténeti értékű fénykép az Ármány és szerelem kettős szereposztásának főszereplőivel:

Gábor M., Ferrari V., Bajor G., Tőkés A., Ruttkai É., Básti L.

A Nemzeti Színház egyik nagy sikerszériájává vált az előadás, úgyhogy 1951. szeptember 19-én ugyanebben a rendezésben és majdnem azonos szereposztásban átvitték a "nagy" Nemzeti színpadára. Csak Bajor Gizi nem játszhatta már legendás szerepét, Lady Milfordot, hiszen 1951. február 12-én elhunyt, máig nem egyértelműen tisztázott körülmények között. A felújított előadásban így megkapta a Lady szerepét Lukács Margit is. A források szerint Lujzát ekkor már csak Ferrari Violetta játszotta, viszont Millerné szerepében Fónay Márta mellett Sitkey Irén is fellépett.

GM, Ferrari Violetta, Somlay Artúr

A kritikák természetesen erősen kihangsúlyozták a klasszikus darab "osztályharcos" vonulatát - 1950-ben vagyunk! - és a korhadó feudalizmus megjelenítését. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy maga az előadás nem volt sematikus, hanem inkább a szó legnemesebb értelmében "klasszikus". Látványi környezetét Varga Mátyás díszlettervező és Nagyajtay Teréz jelmeztervező hozták létre.

Egy drámai jelenet a 2. felvonásból. Színház és Mozi 1950. 12. 17.

 

Legközelebb korabeli kritikákból fogok idézni.

A fekete-fehér képek forrása a szinhaziadattar.hu. Kicsit nehézkes a használata, de ha belejön az ember, kincsek között keresgélhet :)

Az élet hídja, 1951

Az Ármány és szerelem Ferdinándja és az első Shaw-figura, a Szerelmi házasság fiatal főhőse után kortárs dráma, sőt, kortárs kommunista dráma nem túl jelentős szerepét kapta Gábor Miklós a Nemzeti Színházban. Háy Gyula: Az élet hídja című sokszereplős, monstre darabjában egy Révi Tibor nevű fiatal mérnököt játszott.

Baló Elemér és Gózon Gyula társaságában. Forrás: Magyar Színházi Adattár

Háy Gyula, változatos múlt után, amit gyorsan ITT vagy ITT futhatunk át, a felszabadulás után újra Magyarországon élt. Mint jónevű, külföldön is sikereket arató színpadi szerző tért haza, szovjet hátszéllel. Itthon a filmgyárban volt fődramaturg, majd a színművészeti főiskolán a dramaturg tanszakot vezette.

Ez a darab 1945 óta, azaz alig öt év leforgása alatt az ötödik premierje volt, ebből négy bemutatóra a Nemzeti Színházban került sor. Úgyhogy el lehet képzelni, hogy Háy jól állt pártvonalon... A Nemzetiben bemutatott művei között  volt az utókor által egyik legjobbnak minősített darabja, a Tiszazug, egy év múlva pedig Isten, császár, paraszt című nagyszabású történelmi drámája Luxemburgi Zsigmondról. Ez utóbbiban Gábor Miklós is játszott, akit egyébként jó kapcsolat fűzött ezekben az időkben Háy Gyulához. Legalábbis Gábor Miklós többször említi őt és feleségét naplójegyzeteiben.

Az élet hídjá-ban Háy Gyula a Kossuth-híd építésének állított emléket, mely a lebombázott hidak pótlásaként elsőként kötötte össze a Duna két partját. Darabjával a háborús pusztítás utáni újjáépítésnek mintegy hőskölteményét kívánta  megteremteni. Benne ott vannak a "hősök", akik Rákosi elvtárs felhívására és elvárására, hogy rekord idő alatt fel kell építeni a hidat, emberfeletti munkát végeznek. Megrajzolja az "ellendrukkereket", a természetesen jobboldalinak mondott szociáldemokratákat. Az egyiket Fejtő-nek nevezte el, gyanítom, hogy nem véletlenül...  A szereplők ideológiailag harmadik csoportját pedig azok alkotják, akiknek kezdetben ellenérzéseik voltak a híd felépíthetőségével kapcsolatban, aztán ilyen-olyan események hatására ők is a "haladó" oldalhoz csatlakoztak.

Most csak zárójelben teszem hozzá, hogy néhány év múlva Háy Gyula Nagy Imre köréhez csatlakozott és azóta is az ő hangját halljuk, ha valahol találkozunk a magyar írók segélykérésének hangfelvételével, mert hogy ő olvasta be a rádió mikrofonjába 1956. november 4-én... Érdemes egyébként kézbe venni Született 1900-ban címmel megjelent emlékezéseit, azzal együtt is, hogy értékelések szerint eléggé szubjektívre és szelektívre sikerült. Felesége is megírta a maga emlékeit, így, aki bele kíván merülni ebbe az időszakba, ehhez a könyvhöz is fordulhat.

De térjünk vissza a darabhoz. Rengeteg szereplős, nagy előadás volt. Két rendezőt is csatasorba állított hozzá a színház, Gellért Endrét és Várkonyi Zoltánt. Itt a színlap és a legfontosabb színpadkép:

Színház és Mozi 1951. május 11.

Elég sok sajtóvisszhang hozzáférhető az előadásról, de a kritikusok ennek a darabnak az esetében is inkább magával a művel, annak korabeli ideológiai üzenetével voltak elfoglalva, s azzal, hogy ezt hogyan közvetítette az előadás, nem annyira a konkrét szereplőkkel. Aki viszont említette Gábor Miklóst, bizony nem az igazi elismerés hangján tette. Talán Gábor Miklós maga is unta ezt a figurát...

Először nézzük magát a szerepet, mi is volt a funkciója a darabban:

A hídépítés tervének a mérnöki karból osztatlan lelkesedéssel csak két mérnök helyesel: az öreg Márki (Gózon Gyula), aki egész életét másodrendű munkáknál, alacsony beosztásban töltötte el, és a lelkes fiatal kommunista Révi Tibor, aki hajlamos arra, hogy megfeledkezzék szakmai fenntartásairól, a nehézségekről, amikor pártja parancsszavát hallja.

- írta kritikájában Keszi Imre a Színház és Filmművészet című szakfolyóirat 1951. 6. számában.

Hát ebbe a figurába kellett Gábor Miklósnak életet lehelni. Olvassuk tovább Keszi Imre kritikáját:

... a fiatal lelkes kommunista mérnök valahogyan elvész a szereplők tömegében: sem a szöveg, sem Gábor Miklós alakítása nem tudja jelentőségének megfelelő magaslaton tartani.

Hmmm...

A korhangulat érzékeltetéséhez még elmesélem, hogy a darab végén deus ex machina lép működésbe. Miután már majdnem készen van a híd lábazata, a kedvezőtlen időjárás tragikus helyzetet teremt: jégzajlás fenyeget, ami megsemmisítené az egész addigi hatalmas munkát. S ekkor a főszereplő Bódog (Rajczy Lajos), az abszolút pozitív hős a telefonhoz nyúl: először az illetékes miniszteri tanácsost keresi, majd magát a minisztert, ám egyiket sem találja. És ekkor gondol egy nagyot és kéri magát a magasságos pártközpontot. Mint a kritika ecseteli: arca megváltozik, Rákosi elvtárssal beszél, aki viszont már beszélt Vorosilov elvtárssal, így közölheti, hogy robbantó különítményt és egy jégtörő hajót küld, s a híd megmenekül. 

Amúgy Háy Gyula jó író volt, csak nem ebben a darabjában, de Kossuth-díjat persze ezért kapott... és Gábor Miklósnak sem élete nagy lehetősége volt a szerep. Szerencsére nem minden előadáson neki kellett színpadra lépnie, mert szerepkettőzésben játszotta Gosztonyi Jánossal.

Szintén érdekes adalék, hogy a Nemzeti Színház-beli ősbemutató után alig néhány héttel zsinórban öt (!) vidéki színház is bemutatta a drámát, hogy aztán soha többé ne tűnjön fel magyar színpadokon...

 

 

Egy ördögfióka 1946-ból :)

Mostanában Gábor Miklós korai éveiben, első Nemzeti Színház-beli korszakában kalandozok. Még a korai korszakon belül is a kezdő évekhez fűződik egy karakterszerepe: ő volt az egyik ördögfióka, Duzzogh a Csongor és Tünde reprezentatív, Both Béla által rendezett előadásában. Ezzel a művel nyílt meg a Nemzeti Színház háború utáni első teljes évada.

Két kritikát találtam az előadásról: a Színház című hetilapban Márkus László (az opera-szakember) írt, nem említve Gábor Miklóst. A Budapest folyóirat kritikáját Benedek András jegyezte. Sajnos, írása nagyobbik felében magáról a műről elmélkedett, így az előadásra kevés terjedelme maradt és ő sem említette, még összefoglalva sem az ördögfiakat... De hogy milyen lehetett Gábor Miklós, mint Duzzogh, ez a kép elég jól érzékelteti:

Hogy pontosabb képzetünk legyen az előadásról, azért nem felesleges elolvasni Benedek András cikkének érdemi részét, idemásolom - megjelent a Budapest című folyóirat 1946. 10. számában:

A Nemzeti Színház tisztában volt az áthidalhatatlan nehézségekkel, amikor évadnyitóul ezt a megoldhatatlan feladatot vállalta és sikerült is a legjobb megoldást találnia.

A rendező, Both Béla úgy vélte, azzal vét a legkevesebbet a költő szándéka ellen, ha teljesen mellőzi a színház külsőséges hatáskeltő eszközeit, és puritán, népmesei-hangulatú díszletek között úgy pergeti le az eseményeket, hogy a költőé legyen a legtöbb szó. A szöveg mindenek előtt. S a szavak zenéje mellé segítségül hívta Weiner Leó remek kísérőzenéjét, amelyet Somogyi László vezetésével a Fővárosi Zenekar ad elő. A színészegyüttes is szép munkát végzett. A címszereplő Básthy [sic] Lajos és Szörényi Éva mellett különösen kitűnt jóízű népiességével Görbe János Balga és vaskos humorával Somogyi Erzsi Ilma szerepében. Gobbi Hilda démoni erejű Mirigy, Lukács Margit pedig igazi meseillúziót kelt az Éj szerepében.

A nem említett szereplők közül a fontosakat azért ideírom: a másik két ördögfiókát Pásztor János (Kurrah) és Bozóky István (Berreh) játszotta; a három vándor Pataki Miklós (Kalmár), Dávid Mihály (Fejedelem), Balázs Samu (Tudós) voltak, Ledér pedig Olty Magda. 

A díszleteket Varga Mátyás, a jelmezeket Nagyajtay Teréz  tervezte, mint általában ekkoriban valamennyi reprezentatív előadásét a Nemzeti Színházban. A koreográfus Harangozó Gyula volt!

Nézzünk még néhány képet az előadásból, jobb minőségben, hála a Magyar Színházi Adattárnak: 

 

Básti Lajos és Szörényi Éva

Görbe János és Somogyi Erzsi

Bozóky István, Pásztor János, GM

Gábor Miklós később találkozott még a darabbal,akkor már Csongor alakjával: jó két évtized múlva a rádióban (remélem, még megvan az a felvétel, egészen pazar volt!) és az Állami Bábszínházban, ahol szintén az ő hangjára volt szükség...

Lumpáciusz Vagabundusz, 1946

Ma Gábor Miklós korai Nemzeti Színház-beli korszakából egy 1946-os szerepére esett a választásom. Hiláriszt játszotta Heltai Jenő verses vígjátékában, amely az osztrák Johann Nepomuk Nestroy darabjának ötletéből készült. 

Képet most tudok mutatni, de csak egy ilyen gyarló minőségűt, így sikerült kikoppintanom a Színház című hetilap 1946. évi 3-4. számából:

A Lumpáciusz Vagabubdusz premierjét 1946. január 17-én tartották a Nemzeti Színházban. Hatalmas szereplőgárdát megmozgató, változatos helyszíneken játszódó, a színrevitel szempontjából bonyolult darab volt. Főrendezője, Nádasdy Kálmán, aki operarendezőként kiválóan értett az ilyen monstre produkciókhoz, így jellemezte a Fényszóró című hetilap 1946. 3. számában:

A bécsi biedermeier-korszak Zauberstückjei, varázsdarabjai, így Nestroy Lumpáciusz Vagabundusa is, egyenes leszármazottjai Mozart Varázsfuvolájának. Ezek a mitologikus és meseszerű elemekkel átszőtt népszínművek tényleg a nép legszélesebb rétegeihez kívántak szólni. Tündérországban kezdődik a darab, majd három aranyos csavargó: Csiriz, a varga, Gyalu, az ács és Cérna, a szabó vándorlásain keresztül megmutatja a nincstelenek életét, egy tabáni kiskocsmában a mesteremberek világát, végül egy váciutcai divatszalonban az arisztokrácia sikamlós parkettjére viszi a szereplőket s ezeket a változatos képeket természetfölötti jelenségek szövik keresztül-kasul. [...] Heltai csak a mesét tartotta meg Nestroy kedves biedermeier darabjából s az eredetileg prózai bohózat káprázatos magyar versekké változott.  [...] A főkülönbség Nestroy és Heltai között, hogy Nestroy csak az elő- és utójáték keretében szerepeltet természetfeletti lényeket, Heltai pedig ezt a zseniálisan megütött motívumot végigszövi a darabon, amiből színpompás többszólamúság kelétkezik. 

Ha valaki szeretné elolvasni a darabot, nincs könnyű helyzetben, mert Heltai eredeti magánkiadásán kívül összesen egy 1955-ös kiadást találtam a Szépirodalmi Kiadótól... Pedig most már kíváncsi lennék Heltai verssoraira és arra is, hogy Gábor Miklósnak mi volt pontosabban a szerepe, hogy a figura milyen lehetőségeket kínált számára. Csak a nevét tudom, mint írtam, Hilárisznak hívták és nyilván a mesei elemeket képviselő szereplőkhöz tartozott, mint Misztifaksz főmágus fia, de ennél több nem derül ki abból a két kritikából, amihez hozzájutottam. Ezek elsősorban azt emelték ki, hogy az előadás egyfajta revü-szerű, színes látványosság volt irtózatos méretű szereposztással: úgy tűnik, szinte az egész társulat részt vett benne Uray Tivadartól Gobbi Hildán és Bartos Gyulán át Rajczy Lajosig és Ilosvay Katalinig. Így ezek a kritikák éppen csak megemlítették Gábor Miklós nevét.

Azt gondolom, neki személyesen sem volt ez a szerep mérföldkő, inkább csak hozzájárulhatott, hogy nagyobb színpadi rutint szerezzen. Ez akkoriban még nyilván ráfért, bármennyire is tehetséges volt, hiszen a háborús események miatt alig fél éve kezdte csak meg "normális" színészi életét. Következő szerepe már Hlesztakov lesz a Revizorban...

Az első színpadi találkozás a Hamlettel

... mármint a darabbal, azért írtam a címben eléje névelőt. Gábor Miklós ugyanis, egy évtizeddel nagy Hamlet-alakítása előtt, 1952-ben a Nemzeti Színházban Fortinbras szerepét kapta.

Gellért Endre és Major Tamás közös rendezésében, Varga Mátyás monumentális díszleteiben, Nagyajtay Teréz gazdag, festői jelmezeiben  a produkció 1952. január 27-én került színre először a Blaha Lujza téren.

Ez volt az a híres rendezés, amelynek címszerepében az akkori Nemzeti Színház három tagja is bemutatkozhatott: a premier napján Ungvári László, a következő előadáson Major Tamás, a harmadikon pedig Básti Lajos. 

De nemcsak ezt a szerepet osztották ki több művészre: Fortinbrast Gábor Miklós mellett Sinkovits Imre játszotta, Opheliát Ferrari Violetta és Szörényi Éva, Gertrudot Gobbi Hilda, Tőkés Anna és Makay Margit. Volt kettőzés további szerepekben is.

Akinek jó szeme van, itt az első három este szereposztása egy plakáton. A képet Bessenyei Ferenc honlapjáról kölcsönöztem - a Madách Színház későbbi Claudiusa 1952-ben a Színészkirály szerepét kapta:

Később elképzelhető, hogy keverték a szereposztásokat, ehhez részletesen át kellene nézni a korabeli Színház és Mozi hetilap számait. Annak volt ugyanis olyan betétje, mint a későbbi Pesti Műsor, mely közölte minden estére az aktuális fellépőket. De ez most számunkra annyira nem is fontos.

A produkcióról, mondhatni történelmi távlatból, összehasonlítva a későbbi évtizedek jelentős Hamlet-bemutatóival, ezt írta Berki Judit, "szocialista Hamletnek" nevezve az előadást (Phd dolgozatának tézisei hozzáférhetők az interneten):

... Majorék interpretációjában az öreg Hamlet a történelem haladó erejét képviselte, addig Claudius a reakciót, így a humanista királyfinak a rothadó feudális udvar idejétmúlt értékrendjével kellett megvívnia. Mivel azonban Hamlet magányos bosszúállóként szállt szembe a zsarnokkal, bukása elkerülhetetlen volt. A végső megoldást Fortinbras, vagyis a központi királyság visszaállítója jelentette, aki plebejus hadsereg élén érkezett helyretolni a kizökkent időt,ami Majorék számára az előadás kulcsmondata volt. Annak ellenére, hogy Majorék tartózkodni akartak a túlzott aktualizálástól, az előadás metaforikus értelmezése aktív cselekvésre buzdította progresszió védelmében és a feudalizmus elkerülhetetlen bukását sugallta.

Mihályi Gábor is sokat foglalkozott a magyar Hamlet-előadásokkal. Ő írta le, hogy mivel ez az 1952-es Hamlet a szocialista magyar színház első Hamlet-felújítása volt, a Nemzeti Színház ennek megfelelő fontosságot tulajdonított neki. A színház két vezető kommunista rendezője, Gellért és Major rendezték, akik a koncepciót megvitatták Révai Józseffel, a párt fő ideológusával, majd a bemutató előtt a Színház- és Filmművészeti Szövetségben nagy vitát (ami inkább csak kinyilatkoztatás volt...) is rendeztek róla.

Ugyanakkor, mint Mihályi felhívja rá a figyelmet, ez a Hamlet mégsem mondható csak  dogmatikusnak, hiszen mindkét rendező európai műveltségű, nagy tehetségű művész volt, saját emlékeik és elképzeléseik mellett behatóan tanulmányozták az angol Shakespeare-színjátszás hagyományainak irodalmát is.

Hogy kicsit közelebb jussunk Gábor Miklós szerepéhez: a rendezői koncepcióban, mint Berki Judit is írta, megnövekedett Fortinbras amúgy kis terjedelmű szerepének jelentősége, ezért osztották első helyen az 1945/46 óta már rengeteg főszerepet is eljátszó Gábor Miklósra - mellette megkapta a nála körülbelül egy évtizeddel fiatalabb, friss diplomás Sinkovits Imre, aki azért már mutogatta oroszlánkörmeit.

Sajnos, egyetlen képet sem tudok mutatni Gábor Miklósról Fortinbrasként, pedig a Magyar Színházi Adattárban több, mint 40 fénykép van csak erről az előadásról, de ő egyiken sem szerepel, és máshol sem találtam ilyent. Így két olyan jelenetképet másolok ide, amelyekből lehet némi fogalmunk az akkori Hamlet hangulatáról.

Ez szerintem az első felvonás 2. jelenete, a királyi udvar bevonulása és Hamlet első megjelenése a darabban: 

Balra Básti Lajos (Hamlet), középen Makay Margit (Gertrud), Juhász József (Claudius)

A következő kép idejében pedig, erősen este 11 körül, Fortinbras már utolsó bejövetelére vár, hogy elmondhassa a darab záró sorait :)

Itt jegyzem meg, hogy a darabot húzás nélkül játszották, ezért már este 6-kor elkezdték és a színházi lap szerint 11 után lett vége...

Somogyvári Pál (Laertes), Ungvári László (Hamlet)

Most pedig lapozgassunk bele korabeli sajtóvisszhangokba. A kritikusok természetesen a rendezésről írtak sokat, aztán fontos témájuk volt a három Hamlet-alakítás összehasonlítása; meg kellett emlékezniük a többi jelentős szereplőről, ahol szintén adódott alkalmuk összevetésekre, így Fortinbrasra már kevés helyük és energiájuk maradt. 

Gyárfás Miklós "Három Hamlet" címmel írt nagy összehasonlító elemzést, megjelent az Irodalmi Újság 1952. február 28-i számában. Ennek végén, a színészek nevét meg sem említve ír a Fortinbras-szal kapcsolatos rendezői megvalósításról:

Újdonság erejével hat néhány jelenet forradalmi beállítása. Fortinbras seregének Hamletre gyakorolt hatása most nagy díszletmegoldásban, kidolgozott játék következtében dramaturgialag előtérbe került.

A Nők Lapjában, mely ugyan nem szaklap, de erős a kulturális "beütése", egy bizonyos Tóth Ilona rendkívül vonalas kritikát írt. Igaz, még 1952-ben vagyunk, de egy klasszikus előadás kritikái azért akkor sem voltak tele annyi lózunggal, mint az övé; úgy tűnik, nagyon meg akart felelni... Kegyetlenül ledorongolja Gobbi Hildát, és bizony Gábor Miklósról sincs jó szava... 

Azért olvassuk el:

Az utolsó jelenetben a rendezésnek nagyszerűen sikerült megmutatni: nem halhat meg nyomtalanul az, aki harcolva élt. De még kifejezőbb lett volna, ha a jelenet főszereplői, Horatio Kárpáti Zoltán és a norvég királyfi Fortinbras, Gábor Miklós, nem hagyják magára a rendezőt. Gábor Miklós nem tudta kifejezni játékában azt az újat és jobbat, amelyben Hamlet halála pillanatában reménykedik - a győztes, erős királyfit, akire Hamlet szeretett népét és hazáját bízza.  

Ehhez képest a végén megjegyzi, hogy ebben a nagyszerű előadásban a mű "utat talál népünk szívéhez".

A legszebb véleményt Bóka László írta a Színház és Filmművészet című szakfolyóirat 1952. évi 3. számában:

Mi bizony nem állnánk meg a hármas szereposztásnál, hanem kísérletet tennénk még két Hamlet-képes fiatal színésszel, Ladányi Ferenccel és Gábor Miklóssal is, aki [Gábor] Fortinbras nyúlfarknyi, de lényeges szerepét is feledhetetlenné tudta tenni.

Azért én Bókának jobban hiszek, mint Tóth Ilonának...

Majdnem pontosan tíz év múlva múlva a címszerep ideje is eljött Gábor Miklós számára :) Az az előadás tudatos ellenpontja lett a "szocialista Hamlet"-nek, de az már egy másik történet.

Még egyszer: Nők iskolája

Elmúlt alkalommal a Fényszóró című művészeti hetilap kritikáját mutattam meg Gábor Miklós legelső Molière-szerepéről és magáról az előadásról. Ma folytatom egy rövidebb szemelvénnyel a Színház című hetilap 1946. 1. számából. Érdekes, hogy ezt is egy operai szakember írta, Balassa Imre - de tőle most csak nagyon keveset idézek:

Az előadásnál jobbat alig láttunk a Nemzeti Színházban. Gondos munka, fejlett stílusérzék és a molière-i levegő teljes átélését éreztük benne.

[...]

Gábor Miklós ifjú vérmérséklete, rokonszenves egyénisége, derűs alakítása és Mészáros Ági bájossága, kedvessége a szerelmes fiatal pár alakját üdén és megnyerően idézi elénk.

Ígértem még, hogy megmutatom, Gábor Miklós hogy vélekedett erről az alakításáról (is). A cikk szintén a Színház című hetilapban látott napvilágot. Csak az a gondom van most vele, hogy annak idején az OSZK-ban ülve elfelejtettem felírni, hogy pontosan melyik számban jelent meg... Annyi biztos, hogy az 1946-os évfolyamban, valamikor a 13. és a 18. szám között. A riportban Gábor Miklós három szerepéről szól röviden: a már sokszor kielemzett Rettenetes szülők előadásáról, erről a Molière-szerepről, és Gogol Revizoráról, amelyben Hlesztakovot játszotta. A konkrét szerepekről mondottakon kívül megtudhatjuk, hogyan érezte magát akkoriban a bőrében színészként :)

Talán úgy lesz a legjobb, ha a teljes cikket ide másolom, amely ezzel a képpel illusztrálva jelent meg - Gábor Miklós a Rettenetes szülők Michel-zakójában:

Megjegyzem még, hogy a cikk eredeti kurzív kiemeléseit én aláhúzással jelöltem.

B. M.: Cocteau, Molière, Gogoly [sic] és a "skatulya"

Cocteau, Molière, Gogoly: három figura, három jellem, három siker, három kiugrás. Fiatal színész számára hatalmas feladat és hatalmas veszély; az a bizonyos rózsaszín felhő, amelyet általában "önteltségnek" szokás nevezni. Ám Gábor Miklós - hiszen most róla esik szó - távol áll a veszélyes zónától. Hogyan látja önmagát? - hogyan beszél arról az útról, amelyet rövid hónapok alatt győzedelmesen megfutott?

1. Cocteau - igen, ez a figura "feküdt", nagyon könnyű volt a feladat. Hiszen ebben a műfajban éltem huszonhárom éves koromig. Megismertem és úgyszólván kinőttem a vadzseniket, betéve tudtam a leckét. Idegeimben éreztem Michel figuráját; a Rettenetes szülők valamennyi helyzetét évek óta magántulajdonomnak láttam. A siker? - a siker nagyon jól esett, örültem, boldog voltam, - végre! Önmagamat mintáztam. De éppen ez ijesztett meg. "Vigyázzunk" - mondtam - "ez az anyanyelvem..."

2. Molière? - Az első számú fejbevágást Molière-től kaptam. Igen, a nagy szerzőtől, személyesen. Megvallhatom? - Molière-t rosszul játszottam. Miért? Külsőség volt, csupán a jókedv, ugrabugrálás a móka, felületes az őszinte szerelem, játék az, ami igaznak tetszett. Nem találtam a megoldást, pedig éreztem, hogyan kellett volna. Utána rémülten kerestem az újságban a nevemet: vasdorongokat vártam és őszinte jóindulatot kaptam. Ma is köszönöm a kritikusoknak...

3. Gogoly? - Most talán sikerült. Idegen a jellem - a pesti kishivatalnok, aki Kiskunhalason városi színésznő-szerelmeivel dicsekszik - és öntudatlanul és önkéntelenül mindenkit megszédít. Talán csak a fejlődés vonala hiányzik. Hiszen a színjátszás alapja: valaki így jön be a színpadra és amúgy távozik, valakit megváltoztat a cselekmény sodra. Most korrigálok: csak a figura jellemére és lelkére gondolok.

4. - A sikert még nem érzem. Néha jól esik, néha boldog vagyok, de tulajdon hibáim a fejemre nőnek. Nekem még nem tetszik Gábor Miklós. Majd később, talán tíz-tizenöt év múlva, ha már sokat és sokfélét játszottam. Mert a "skatulyától" rettentően félek. Cocteau után azt mondták: Várkonyira hasonlítok. Gogolyban Urayra emlékeztek egyes kollégák. Most még néhány más árnyalatot is szeretnék. Akkor, idővel talán az igazi Gábor Miklós is jelentkezik. Aki lenni szeretnék... 

Eddig tartott a riport, azt hiszem, van benne jópár érdekes gondolat.

Gábor Miklósra hamarosan több Molière-darab fiatal szerelmesét osztották. Ezek voltak: Kényeskedők (1947), Dandin György (1947), Fösvény (1948). Közülük többet néhány év múlva felújítottak, így a Nők iskoláját is, 1953-ban, szinte változatlan szereposztással.

1955-ben egy más típusú Molière-figura következett pályáján, Acaste-ot játszotta Tímár József Alceste-je mellett a Misanthrope-ban (akkor így írták a darab címét), még a Nemzeti Színházban. Ez a darab még egyszer visszatért az életében: 1971-ben, amikor a Madách Kamara Mizantróp címmel műsorra tűzött előadásában ő volt a címszereplő. Amennyire tudom, ennyi Molière-szereppel és darabbal találkozott pályája során.