Az élet hídja, 1951

Az Ármány és szerelem Ferdinándja és az első Shaw-figura, a Szerelmi házasság fiatal főhőse után kortárs dráma, sőt, kortárs kommunista dráma nem túl jelentős szerepét kapta Gábor Miklós a Nemzeti Színházban. Háy Gyula: Az élet hídja című sokszereplős, monstre darabjában egy Révi Tibor nevű fiatal mérnököt játszott.

Baló Elemér és Gózon Gyula társaságában. Forrás: Magyar Színházi Adattár

Háy Gyula, változatos múlt után, amit gyorsan ITT vagy ITT futhatunk át, a felszabadulás után újra Magyarországon élt. Mint jónevű, külföldön is sikereket arató színpadi szerző tért haza, szovjet hátszéllel. Itthon a filmgyárban volt fődramaturg, majd a színművészeti főiskolán a dramaturg tanszakot vezette.

Ez a darab 1945 óta, azaz alig öt év leforgása alatt az ötödik premierje volt, ebből négy bemutatóra a Nemzeti Színházban került sor. Úgyhogy el lehet képzelni, hogy Háy jól állt pártvonalon... A Nemzetiben bemutatott művei között  volt az utókor által egyik legjobbnak minősített darabja, a Tiszazug, egy év múlva pedig Isten, császár, paraszt című nagyszabású történelmi drámája Luxemburgi Zsigmondról. Ez utóbbiban Gábor Miklós is játszott, akit egyébként jó kapcsolat fűzött ezekben az időkben Háy Gyulához. Legalábbis Gábor Miklós többször említi őt és feleségét naplójegyzeteiben.

Az élet hídjá-ban Háy Gyula a Kossuth-híd építésének állított emléket, mely a lebombázott hidak pótlásaként elsőként kötötte össze a Duna két partját. Darabjával a háborús pusztítás utáni újjáépítésnek mintegy hőskölteményét kívánta  megteremteni. Benne ott vannak a "hősök", akik Rákosi elvtárs felhívására és elvárására, hogy rekord idő alatt fel kell építeni a hidat, emberfeletti munkát végeznek. Megrajzolja az "ellendrukkereket", a természetesen jobboldalinak mondott szociáldemokratákat. Az egyiket Fejtő-nek nevezte el, gyanítom, hogy nem véletlenül...  A szereplők ideológiailag harmadik csoportját pedig azok alkotják, akiknek kezdetben ellenérzéseik voltak a híd felépíthetőségével kapcsolatban, aztán ilyen-olyan események hatására ők is a "haladó" oldalhoz csatlakoztak.

Most csak zárójelben teszem hozzá, hogy néhány év múlva Háy Gyula Nagy Imre köréhez csatlakozott és azóta is az ő hangját halljuk, ha valahol találkozunk a magyar írók segélykérésének hangfelvételével, mert hogy ő olvasta be a rádió mikrofonjába 1956. november 4-én... Érdemes egyébként kézbe venni Született 1900-ban címmel megjelent emlékezéseit, azzal együtt is, hogy értékelések szerint eléggé szubjektívre és szelektívre sikerült. Felesége is megírta a maga emlékeit, így, aki bele kíván merülni ebbe az időszakba, ehhez a könyvhöz is fordulhat.

De térjünk vissza a darabhoz. Rengeteg szereplős, nagy előadás volt. Két rendezőt is csatasorba állított hozzá a színház, Gellért Endrét és Várkonyi Zoltánt. Itt a színlap és a legfontosabb színpadkép:

Színház és Mozi 1951. május 11.

Elég sok sajtóvisszhang hozzáférhető az előadásról, de a kritikusok ennek a darabnak az esetében is inkább magával a művel, annak korabeli ideológiai üzenetével voltak elfoglalva, s azzal, hogy ezt hogyan közvetítette az előadás, nem annyira a konkrét szereplőkkel. Aki viszont említette Gábor Miklóst, bizony nem az igazi elismerés hangján tette. Talán Gábor Miklós maga is unta ezt a figurát...

Először nézzük magát a szerepet, mi is volt a funkciója a darabban:

A hídépítés tervének a mérnöki karból osztatlan lelkesedéssel csak két mérnök helyesel: az öreg Márki (Gózon Gyula), aki egész életét másodrendű munkáknál, alacsony beosztásban töltötte el, és a lelkes fiatal kommunista Révi Tibor, aki hajlamos arra, hogy megfeledkezzék szakmai fenntartásairól, a nehézségekről, amikor pártja parancsszavát hallja.

- írta kritikájában Keszi Imre a Színház és Filmművészet című szakfolyóirat 1951. 6. számában.

Hát ebbe a figurába kellett Gábor Miklósnak életet lehelni. Olvassuk tovább Keszi Imre kritikáját:

... a fiatal lelkes kommunista mérnök valahogyan elvész a szereplők tömegében: sem a szöveg, sem Gábor Miklós alakítása nem tudja jelentőségének megfelelő magaslaton tartani.

Hmmm...

A korhangulat érzékeltetéséhez még elmesélem, hogy a darab végén deus ex machina lép működésbe. Miután már majdnem készen van a híd lábazata, a kedvezőtlen időjárás tragikus helyzetet teremt: jégzajlás fenyeget, ami megsemmisítené az egész addigi hatalmas munkát. S ekkor a főszereplő Bódog (Rajczy Lajos), az abszolút pozitív hős a telefonhoz nyúl: először az illetékes miniszteri tanácsost keresi, majd magát a minisztert, ám egyiket sem találja. És ekkor gondol egy nagyot és kéri magát a magasságos pártközpontot. Mint a kritika ecseteli: arca megváltozik, Rákosi elvtárssal beszél, aki viszont már beszélt Vorosilov elvtárssal, így közölheti, hogy robbantó különítményt és egy jégtörő hajót küld, s a híd megmenekül. 

Amúgy Háy Gyula jó író volt, csak nem ebben a darabjában, de Kossuth-díjat persze ezért kapott... és Gábor Miklósnak sem élete nagy lehetősége volt a szerep. Szerencsére nem minden előadáson neki kellett színpadra lépnie, mert szerepkettőzésben játszotta Gosztonyi Jánossal.

Szintén érdekes adalék, hogy a Nemzeti Színház-beli ősbemutató után alig néhány héttel zsinórban öt (!) vidéki színház is bemutatta a drámát, hogy aztán soha többé ne tűnjön fel magyar színpadokon...