Egy ördögfióka 1946-ból :)

Mostanában Gábor Miklós korai éveiben, első Nemzeti Színház-beli korszakában kalandozok. Még a korai korszakon belül is a kezdő évekhez fűződik egy karakterszerepe: ő volt az egyik ördögfióka, Duzzogh a Csongor és Tünde reprezentatív, Both Béla által rendezett előadásában. Ezzel a művel nyílt meg a Nemzeti Színház háború utáni első teljes évada.

Két kritikát találtam az előadásról: a Színház című hetilapban Márkus László (az opera-szakember) írt, nem említve Gábor Miklóst. A Budapest folyóirat kritikáját Benedek András jegyezte. Sajnos, írása nagyobbik felében magáról a műről elmélkedett, így az előadásra kevés terjedelme maradt és ő sem említette, még összefoglalva sem az ördögfiakat... De hogy milyen lehetett Gábor Miklós, mint Duzzogh, ez a kép elég jól érzékelteti:

Hogy pontosabb képzetünk legyen az előadásról, azért nem felesleges elolvasni Benedek András cikkének érdemi részét, idemásolom - megjelent a Budapest című folyóirat 1946. 10. számában:

A Nemzeti Színház tisztában volt az áthidalhatatlan nehézségekkel, amikor évadnyitóul ezt a megoldhatatlan feladatot vállalta és sikerült is a legjobb megoldást találnia.

A rendező, Both Béla úgy vélte, azzal vét a legkevesebbet a költő szándéka ellen, ha teljesen mellőzi a színház külsőséges hatáskeltő eszközeit, és puritán, népmesei-hangulatú díszletek között úgy pergeti le az eseményeket, hogy a költőé legyen a legtöbb szó. A szöveg mindenek előtt. S a szavak zenéje mellé segítségül hívta Weiner Leó remek kísérőzenéjét, amelyet Somogyi László vezetésével a Fővárosi Zenekar ad elő. A színészegyüttes is szép munkát végzett. A címszereplő Básthy [sic] Lajos és Szörényi Éva mellett különösen kitűnt jóízű népiességével Görbe János Balga és vaskos humorával Somogyi Erzsi Ilma szerepében. Gobbi Hilda démoni erejű Mirigy, Lukács Margit pedig igazi meseillúziót kelt az Éj szerepében.

A nem említett szereplők közül a fontosakat azért ideírom: a másik két ördögfiókát Pásztor János (Kurrah) és Bozóky István (Berreh) játszotta; a három vándor Pataki Miklós (Kalmár), Dávid Mihály (Fejedelem), Balázs Samu (Tudós) voltak, Ledér pedig Olty Magda. 

A díszleteket Varga Mátyás, a jelmezeket Nagyajtay Teréz  tervezte, mint általában ekkoriban valamennyi reprezentatív előadásét a Nemzeti Színházban. A koreográfus Harangozó Gyula volt!

Nézzünk még néhány képet az előadásból, jobb minőségben, hála a Magyar Színházi Adattárnak: 

 

Básti Lajos és Szörényi Éva

Görbe János és Somogyi Erzsi

Bozóky István, Pásztor János, GM

Gábor Miklós később találkozott még a darabbal,akkor már Csongor alakjával: jó két évtized múlva a rádióban (remélem, még megvan az a felvétel, egészen pazar volt!) és az Állami Bábszínházban, ahol szintén az ő hangjára volt szükség...

Lumpáciusz Vagabundusz, 1946

Ma Gábor Miklós korai Nemzeti Színház-beli korszakából egy 1946-os szerepére esett a választásom. Hiláriszt játszotta Heltai Jenő verses vígjátékában, amely az osztrák Johann Nepomuk Nestroy darabjának ötletéből készült. 

Képet most tudok mutatni, de csak egy ilyen gyarló minőségűt, így sikerült kikoppintanom a Színház című hetilap 1946. évi 3-4. számából:

A Lumpáciusz Vagabubdusz premierjét 1946. január 17-én tartották a Nemzeti Színházban. Hatalmas szereplőgárdát megmozgató, változatos helyszíneken játszódó, a színrevitel szempontjából bonyolult darab volt. Főrendezője, Nádasdy Kálmán, aki operarendezőként kiválóan értett az ilyen monstre produkciókhoz, így jellemezte a Fényszóró című hetilap 1946. 3. számában:

A bécsi biedermeier-korszak Zauberstückjei, varázsdarabjai, így Nestroy Lumpáciusz Vagabundusa is, egyenes leszármazottjai Mozart Varázsfuvolájának. Ezek a mitologikus és meseszerű elemekkel átszőtt népszínművek tényleg a nép legszélesebb rétegeihez kívántak szólni. Tündérországban kezdődik a darab, majd három aranyos csavargó: Csiriz, a varga, Gyalu, az ács és Cérna, a szabó vándorlásain keresztül megmutatja a nincstelenek életét, egy tabáni kiskocsmában a mesteremberek világát, végül egy váciutcai divatszalonban az arisztokrácia sikamlós parkettjére viszi a szereplőket s ezeket a változatos képeket természetfölötti jelenségek szövik keresztül-kasul. [...] Heltai csak a mesét tartotta meg Nestroy kedves biedermeier darabjából s az eredetileg prózai bohózat káprázatos magyar versekké változott.  [...] A főkülönbség Nestroy és Heltai között, hogy Nestroy csak az elő- és utójáték keretében szerepeltet természetfeletti lényeket, Heltai pedig ezt a zseniálisan megütött motívumot végigszövi a darabon, amiből színpompás többszólamúság kelétkezik. 

Ha valaki szeretné elolvasni a darabot, nincs könnyű helyzetben, mert Heltai eredeti magánkiadásán kívül összesen egy 1955-ös kiadást találtam a Szépirodalmi Kiadótól... Pedig most már kíváncsi lennék Heltai verssoraira és arra is, hogy Gábor Miklósnak mi volt pontosabban a szerepe, hogy a figura milyen lehetőségeket kínált számára. Csak a nevét tudom, mint írtam, Hilárisznak hívták és nyilván a mesei elemeket képviselő szereplőkhöz tartozott, mint Misztifaksz főmágus fia, de ennél több nem derül ki abból a két kritikából, amihez hozzájutottam. Ezek elsősorban azt emelték ki, hogy az előadás egyfajta revü-szerű, színes látványosság volt irtózatos méretű szereposztással: úgy tűnik, szinte az egész társulat részt vett benne Uray Tivadartól Gobbi Hildán és Bartos Gyulán át Rajczy Lajosig és Ilosvay Katalinig. Így ezek a kritikák éppen csak megemlítették Gábor Miklós nevét.

Azt gondolom, neki személyesen sem volt ez a szerep mérföldkő, inkább csak hozzájárulhatott, hogy nagyobb színpadi rutint szerezzen. Ez akkoriban még nyilván ráfért, bármennyire is tehetséges volt, hiszen a háborús események miatt alig fél éve kezdte csak meg "normális" színészi életét. Következő szerepe már Hlesztakov lesz a Revizorban...

Az első színpadi találkozás a Hamlettel

... mármint a darabbal, azért írtam a címben eléje névelőt. Gábor Miklós ugyanis, egy évtizeddel nagy Hamlet-alakítása előtt, 1952-ben a Nemzeti Színházban Fortinbras szerepét kapta.

Gellért Endre és Major Tamás közös rendezésében, Varga Mátyás monumentális díszleteiben, Nagyajtay Teréz gazdag, festői jelmezeiben  a produkció 1952. január 27-én került színre először a Blaha Lujza téren.

Ez volt az a híres rendezés, amelynek címszerepében az akkori Nemzeti Színház három tagja is bemutatkozhatott: a premier napján Ungvári László, a következő előadáson Major Tamás, a harmadikon pedig Básti Lajos. 

De nemcsak ezt a szerepet osztották ki több művészre: Fortinbrast Gábor Miklós mellett Sinkovits Imre játszotta, Opheliát Ferrari Violetta és Szörényi Éva, Gertrudot Gobbi Hilda, Tőkés Anna és Makay Margit. Volt kettőzés további szerepekben is.

Akinek jó szeme van, itt az első három este szereposztása egy plakáton. A képet Bessenyei Ferenc honlapjáról kölcsönöztem - a Madách Színház későbbi Claudiusa 1952-ben a Színészkirály szerepét kapta:

Később elképzelhető, hogy keverték a szereposztásokat, ehhez részletesen át kellene nézni a korabeli Színház és Mozi hetilap számait. Annak volt ugyanis olyan betétje, mint a későbbi Pesti Műsor, mely közölte minden estére az aktuális fellépőket. De ez most számunkra annyira nem is fontos.

A produkcióról, mondhatni történelmi távlatból, összehasonlítva a későbbi évtizedek jelentős Hamlet-bemutatóival, ezt írta Berki Judit, "szocialista Hamletnek" nevezve az előadást (Phd dolgozatának tézisei hozzáférhetők az interneten):

... Majorék interpretációjában az öreg Hamlet a történelem haladó erejét képviselte, addig Claudius a reakciót, így a humanista királyfinak a rothadó feudális udvar idejétmúlt értékrendjével kellett megvívnia. Mivel azonban Hamlet magányos bosszúállóként szállt szembe a zsarnokkal, bukása elkerülhetetlen volt. A végső megoldást Fortinbras, vagyis a központi királyság visszaállítója jelentette, aki plebejus hadsereg élén érkezett helyretolni a kizökkent időt,ami Majorék számára az előadás kulcsmondata volt. Annak ellenére, hogy Majorék tartózkodni akartak a túlzott aktualizálástól, az előadás metaforikus értelmezése aktív cselekvésre buzdította progresszió védelmében és a feudalizmus elkerülhetetlen bukását sugallta.

Mihályi Gábor is sokat foglalkozott a magyar Hamlet-előadásokkal. Ő írta le, hogy mivel ez az 1952-es Hamlet a szocialista magyar színház első Hamlet-felújítása volt, a Nemzeti Színház ennek megfelelő fontosságot tulajdonított neki. A színház két vezető kommunista rendezője, Gellért és Major rendezték, akik a koncepciót megvitatták Révai Józseffel, a párt fő ideológusával, majd a bemutató előtt a Színház- és Filmművészeti Szövetségben nagy vitát (ami inkább csak kinyilatkoztatás volt...) is rendeztek róla.

Ugyanakkor, mint Mihályi felhívja rá a figyelmet, ez a Hamlet mégsem mondható csak  dogmatikusnak, hiszen mindkét rendező európai műveltségű, nagy tehetségű művész volt, saját emlékeik és elképzeléseik mellett behatóan tanulmányozták az angol Shakespeare-színjátszás hagyományainak irodalmát is.

Hogy kicsit közelebb jussunk Gábor Miklós szerepéhez: a rendezői koncepcióban, mint Berki Judit is írta, megnövekedett Fortinbras amúgy kis terjedelmű szerepének jelentősége, ezért osztották első helyen az 1945/46 óta már rengeteg főszerepet is eljátszó Gábor Miklósra - mellette megkapta a nála körülbelül egy évtizeddel fiatalabb, friss diplomás Sinkovits Imre, aki azért már mutogatta oroszlánkörmeit.

Sajnos, egyetlen képet sem tudok mutatni Gábor Miklósról Fortinbrasként, pedig a Magyar Színházi Adattárban több, mint 40 fénykép van csak erről az előadásról, de ő egyiken sem szerepel, és máshol sem találtam ilyent. Így két olyan jelenetképet másolok ide, amelyekből lehet némi fogalmunk az akkori Hamlet hangulatáról.

Ez szerintem az első felvonás 2. jelenete, a királyi udvar bevonulása és Hamlet első megjelenése a darabban: 

Balra Básti Lajos (Hamlet), középen Makay Margit (Gertrud), Juhász József (Claudius)

A következő kép idejében pedig, erősen este 11 körül, Fortinbras már utolsó bejövetelére vár, hogy elmondhassa a darab záró sorait :)

Itt jegyzem meg, hogy a darabot húzás nélkül játszották, ezért már este 6-kor elkezdték és a színházi lap szerint 11 után lett vége...

Somogyvári Pál (Laertes), Ungvári László (Hamlet)

Most pedig lapozgassunk bele korabeli sajtóvisszhangokba. A kritikusok természetesen a rendezésről írtak sokat, aztán fontos témájuk volt a három Hamlet-alakítás összehasonlítása; meg kellett emlékezniük a többi jelentős szereplőről, ahol szintén adódott alkalmuk összevetésekre, így Fortinbrasra már kevés helyük és energiájuk maradt. 

Gyárfás Miklós "Három Hamlet" címmel írt nagy összehasonlító elemzést, megjelent az Irodalmi Újság 1952. február 28-i számában. Ennek végén, a színészek nevét meg sem említve ír a Fortinbras-szal kapcsolatos rendezői megvalósításról:

Újdonság erejével hat néhány jelenet forradalmi beállítása. Fortinbras seregének Hamletre gyakorolt hatása most nagy díszletmegoldásban, kidolgozott játék következtében dramaturgialag előtérbe került.

A Nők Lapjában, mely ugyan nem szaklap, de erős a kulturális "beütése", egy bizonyos Tóth Ilona rendkívül vonalas kritikát írt. Igaz, még 1952-ben vagyunk, de egy klasszikus előadás kritikái azért akkor sem voltak tele annyi lózunggal, mint az övé; úgy tűnik, nagyon meg akart felelni... Kegyetlenül ledorongolja Gobbi Hildát, és bizony Gábor Miklósról sincs jó szava... 

Azért olvassuk el:

Az utolsó jelenetben a rendezésnek nagyszerűen sikerült megmutatni: nem halhat meg nyomtalanul az, aki harcolva élt. De még kifejezőbb lett volna, ha a jelenet főszereplői, Horatio Kárpáti Zoltán és a norvég királyfi Fortinbras, Gábor Miklós, nem hagyják magára a rendezőt. Gábor Miklós nem tudta kifejezni játékában azt az újat és jobbat, amelyben Hamlet halála pillanatában reménykedik - a győztes, erős királyfit, akire Hamlet szeretett népét és hazáját bízza.  

Ehhez képest a végén megjegyzi, hogy ebben a nagyszerű előadásban a mű "utat talál népünk szívéhez".

A legszebb véleményt Bóka László írta a Színház és Filmművészet című szakfolyóirat 1952. évi 3. számában:

Mi bizony nem állnánk meg a hármas szereposztásnál, hanem kísérletet tennénk még két Hamlet-képes fiatal színésszel, Ladányi Ferenccel és Gábor Miklóssal is, aki [Gábor] Fortinbras nyúlfarknyi, de lényeges szerepét is feledhetetlenné tudta tenni.

Azért én Bókának jobban hiszek, mint Tóth Ilonának...

Majdnem pontosan tíz év múlva múlva a címszerep ideje is eljött Gábor Miklós számára :) Az az előadás tudatos ellenpontja lett a "szocialista Hamlet"-nek, de az már egy másik történet.

Még egyszer: Nők iskolája

Elmúlt alkalommal a Fényszóró című művészeti hetilap kritikáját mutattam meg Gábor Miklós legelső Molière-szerepéről és magáról az előadásról. Ma folytatom egy rövidebb szemelvénnyel a Színház című hetilap 1946. 1. számából. Érdekes, hogy ezt is egy operai szakember írta, Balassa Imre - de tőle most csak nagyon keveset idézek:

Az előadásnál jobbat alig láttunk a Nemzeti Színházban. Gondos munka, fejlett stílusérzék és a molière-i levegő teljes átélését éreztük benne.

[...]

Gábor Miklós ifjú vérmérséklete, rokonszenves egyénisége, derűs alakítása és Mészáros Ági bájossága, kedvessége a szerelmes fiatal pár alakját üdén és megnyerően idézi elénk.

Ígértem még, hogy megmutatom, Gábor Miklós hogy vélekedett erről az alakításáról (is). A cikk szintén a Színház című hetilapban látott napvilágot. Csak az a gondom van most vele, hogy annak idején az OSZK-ban ülve elfelejtettem felírni, hogy pontosan melyik számban jelent meg... Annyi biztos, hogy az 1946-os évfolyamban, valamikor a 13. és a 18. szám között. A riportban Gábor Miklós három szerepéről szól röviden: a már sokszor kielemzett Rettenetes szülők előadásáról, erről a Molière-szerepről, és Gogol Revizoráról, amelyben Hlesztakovot játszotta. A konkrét szerepekről mondottakon kívül megtudhatjuk, hogyan érezte magát akkoriban a bőrében színészként :)

Talán úgy lesz a legjobb, ha a teljes cikket ide másolom, amely ezzel a képpel illusztrálva jelent meg - Gábor Miklós a Rettenetes szülők Michel-zakójában:

Megjegyzem még, hogy a cikk eredeti kurzív kiemeléseit én aláhúzással jelöltem.

B. M.: Cocteau, Molière, Gogoly [sic] és a "skatulya"

Cocteau, Molière, Gogoly: három figura, három jellem, három siker, három kiugrás. Fiatal színész számára hatalmas feladat és hatalmas veszély; az a bizonyos rózsaszín felhő, amelyet általában "önteltségnek" szokás nevezni. Ám Gábor Miklós - hiszen most róla esik szó - távol áll a veszélyes zónától. Hogyan látja önmagát? - hogyan beszél arról az útról, amelyet rövid hónapok alatt győzedelmesen megfutott?

1. Cocteau - igen, ez a figura "feküdt", nagyon könnyű volt a feladat. Hiszen ebben a műfajban éltem huszonhárom éves koromig. Megismertem és úgyszólván kinőttem a vadzseniket, betéve tudtam a leckét. Idegeimben éreztem Michel figuráját; a Rettenetes szülők valamennyi helyzetét évek óta magántulajdonomnak láttam. A siker? - a siker nagyon jól esett, örültem, boldog voltam, - végre! Önmagamat mintáztam. De éppen ez ijesztett meg. "Vigyázzunk" - mondtam - "ez az anyanyelvem..."

2. Molière? - Az első számú fejbevágást Molière-től kaptam. Igen, a nagy szerzőtől, személyesen. Megvallhatom? - Molière-t rosszul játszottam. Miért? Külsőség volt, csupán a jókedv, ugrabugrálás a móka, felületes az őszinte szerelem, játék az, ami igaznak tetszett. Nem találtam a megoldást, pedig éreztem, hogyan kellett volna. Utána rémülten kerestem az újságban a nevemet: vasdorongokat vártam és őszinte jóindulatot kaptam. Ma is köszönöm a kritikusoknak...

3. Gogoly? - Most talán sikerült. Idegen a jellem - a pesti kishivatalnok, aki Kiskunhalason városi színésznő-szerelmeivel dicsekszik - és öntudatlanul és önkéntelenül mindenkit megszédít. Talán csak a fejlődés vonala hiányzik. Hiszen a színjátszás alapja: valaki így jön be a színpadra és amúgy távozik, valakit megváltoztat a cselekmény sodra. Most korrigálok: csak a figura jellemére és lelkére gondolok.

4. - A sikert még nem érzem. Néha jól esik, néha boldog vagyok, de tulajdon hibáim a fejemre nőnek. Nekem még nem tetszik Gábor Miklós. Majd később, talán tíz-tizenöt év múlva, ha már sokat és sokfélét játszottam. Mert a "skatulyától" rettentően félek. Cocteau után azt mondták: Várkonyira hasonlítok. Gogolyban Urayra emlékeztek egyes kollégák. Most még néhány más árnyalatot is szeretnék. Akkor, idővel talán az igazi Gábor Miklós is jelentkezik. Aki lenni szeretnék... 

Eddig tartott a riport, azt hiszem, van benne jópár érdekes gondolat.

Gábor Miklósra hamarosan több Molière-darab fiatal szerelmesét osztották. Ezek voltak: Kényeskedők (1947), Dandin György (1947), Fösvény (1948). Közülük többet néhány év múlva felújítottak, így a Nők iskoláját is, 1953-ban, szinte változatlan szereposztással.

1955-ben egy más típusú Molière-figura következett pályáján, Acaste-ot játszotta Tímár József Alceste-je mellett a Misanthrope-ban (akkor így írták a darab címét), még a Nemzeti Színházban. Ez a darab még egyszer visszatért az életében: 1971-ben, amikor a Madách Kamara Mizantróp címmel műsorra tűzött előadásában ő volt a címszereplő. Amennyire tudom, ennyi Molière-szereppel és darabbal találkozott pályája során.

 

Az első Molière-szerep

Gábor Miklós, bár 1940-ben elvégezte a színiakadémiát és játszott néhány filmben valamint előfordult színpadon, igazi pályáját 1945 tavaszán tudta csak megkezdeni. A Nemzeti Színház ifjú tagjaként állítása szerint rögtön nagyot bukott, mint a Bánk bán Ottója. Kezdői válságából a Művész Színház felkérése szakította ki, ott aratott hatalmas sikere a Rettenetes szülők című  Cocteau-darabban. A Nemzetiben ezután egy szovjet háborús színmű kisebb szerepét kapta (Konsztantyin Szimonov: Orosz emberek), majd Molière egy ifjú szerelmes figurája következett: A nők iskolája című darabban Horace alakja. A darabot, mely Heltai Jenő fordításában 1945. december 21-én került először színre, Hont Ferenc rendezte.

A szereposztás a következő volt:

Arnolphe: Major Tamás
Ágnes: Mészáros Ági
Horace: Gábor Miklós
Alain: Makláry Zoltán
Georgette: Pártos Erzsi
Chrysalde: Dávid Mihály
Enrique: Kamarás Gyula
Oronte: Nagy Adorján
Közjegyző: Horváth Ferenc

Első kritikánk a Fényszóró című hetilapból származik, az operai életben jól ismert Lányi Viktor írta.  Idézem belőle a magáról a darabról szóló részt is, hogy felfrissítsük emlékezetünket, ha már régen találkoztunk volna a művel. Megjelent a lap 1946. évi 1. számában, a fényképmontázst is onnét vágtam ki.

 

[Arnolf] Agglegényi életét fel akarja cserélni házaséletre. Ámde az asszony ingatag, az ebből származó veszélypontokat jóelőre ki kell küszöbölni. Legcélszerűbb - szerinte - úgy preparálni a feleségnek kiszemelt áldozatot, hogy annak eszébe se juthasson a hűtlenkedés. Legjobb még, ha egyáltalán nincs esze, amivel élni tudjon, vagyis ha világtól elzártan nevelkedett buta libuska.

Arnolf barátunk szentül hisz elméletében, mely rögeszmévé kövesült benne. Hasztalan próbálja jobb belátásra téríteni Chrysalde, a jókedélyű sógor [...] Arnolf természetesen fölsül a bölcsességével, kiszemelt arája, a kis Ágnes éppen naiv ártatlanságával, romlatlan természetének őszinte ösztönösségével dönti halomra az egész gőgös stratégiát. Hiába minden: óvatosság, pénz, csel, erőszak, hiába, végül a vén kecskévé aljasult zsarnoki széptevő csúszó-mászó rimánkodása. Ágnes a csinos, fiatal, szeleburdi Horace-é lesz, akivel az ifjúság és az igaz szerelem jogán összetartozik.

Miután a kritikus rendkívüli módon megdicsérte Heltai Jenő műfordítását, rátért az előadásra:

Az élvezet zavartalan, mert az előadás kitűnő. Hont Ferenc, a rendező egységes, átgondolt koncepcióba foglalta a játékot, mely így a komédiás-szabadság teljessége ellenére sem válik szétesővé. Apró, elevenítő ötletei anyagszerűek és színpadszerűek. A Varga Mátyás által tervezett vonzóan stílusos színpadon nem puszta díszként elhelyezett, hanem valósággal "játszó" szökőkút például mennyi ugródeszkát ad Major Tamás változatos, bonyolult színészi munkájának! Dandin és Tartuffe után harmadik nagy Molière szerepében megint a jellemábrázolás döbbenetes szuggesztiójával oldja meg feladatát a kiváló művész. Mészáros Ági önmagát adja s hogy bájos színészi naturájával teljesen kitölti a darab Ágnesének szerepét, ez számára a legnagyobb dicséret. Gábor Miklós Horace-a friss, kedves, mutáló hangú kamasz. Dávid Mihály pompásan eltalálja a molière-i  raisonneur-hangot. A cselédpárt játszó Makláry és Pártos Erzsi jókedvűen, de mértéktartóan bohóckodnak. Nagy Adorján, Kamarás Gyula, Horváth Ferenc egy-egy jelenetben igen jók. Dávid Ferenc ötletes, újfrancia-stílusú közjátékmuzsikái kellemesen hangzanak.

 Legközelebb másik kritikát mutatok és idézni fogom Gábor Miklóst is, miként vélekedett saját alakításáról. Érdekes lesz :)

Helyzetjelentés Gábor Miklósról, 1946

Az utóbbi posztoknak Gábor Miklós Nemzeti Színház-beli 1945-ös pályakezdése és sokadszorra a kimeríthetetlen Rettenetes szülők előadás volt a témája, még maradjunk ennél a korszaknál. A Színház című hetilap 1946. 5. számában találtam egy cikkrészletet. Péchy Blanka írta, aki, hogy úgy mondjam, "okos" színésznő volt, pályája során jócskán foglalkozott színháztörténeti kérdésekkel, több könyve is megjelent. Itt most fiatal kollégáinak alakításaira reagált, s Új tehetségek címmel pályakezdő színészekről készített gyorsfényképet: ők Ilosvay Katalin, Bánki Zsuzsa, Ruttkai Éva és Gábor Miklós.

Amit Gábor Miklósról ír, azzal egy kicsit közelebb juthatunk, hogy milyen lehetett ő Ottóként a Bánk bánban, ami legelső szerepe volt a Nemzetiben, s mint maga mondta, megbukott benne. Eddig egyetlen kritikát találtam róla, amit meg is mutattam (ott kép is van, ha valaki meg akarja nézni), de ez a cikkrészlet, a kolléga rövid jellemzése sokkal szemléletesebb. Szó esik még benne a Rettenetes szülőkről és röviden a legújabb bemutatóról, Moliere: Nők iskolája című színművéről (bocsánat, hogy nem teljesen helyesen írom Moliere nevét, de a blogger hatalmas kalamajkát csinál, ha megpróbálok idegen ékezetes betűt beilleszteni...).
Képet A nők iskolájából tudok mutatni, forrása a Magyar színházi adattár:

Horace: Gábor Miklós, Ágnes: Mészáros Ági

Olvassuk Péchy Blankát, ilyennek látta Gábor Miklóst 1946-ban

Rövid pályafutása óta másodszor tagja már a Nemzeti Színháznak. Németh Antal mindjárt az Akadémiáról odavitte, de bemutatkozására nem került sor. Az ostrom után a "Bánk bán" Ottójában lépett fel. Alakításáról a kritikusok véleménye megoszlott. Talán Katona József sem álmodta ilyen szilajnak és feketének a germán herceget.

Gábor Miklós vérbeli szerelmes színész. nem azért, mert csinos fiú, hanem azért, mert neki is elhisszük, meg tud mámorosodni a nőktől. A "Rettenetes szülők"-ben boldog szerelme éppoly elemi erővel áradt, mint sebzett szerelmének heves fájdalma. Alakítást sajtó és közönség ritkán fogadott lelkesebb, osztatlanabb elismeréssel. Pedig színészi feladatnak korántsem volt egyszerű az agyonszeretett, agyondédelgetett, kényes helyzetekben vergődő fiatal fiú szerepe. Kevesebb tapintattal, ösztönnel és értelemmel még gyakorlott színész is könnyen elvéthette volna. Minden mozdulata élt és a helyzet szülte meg azt is, melyet írói instrukció szerint, végszóra csinált, például amikor anyja ágyát rugdalta. Hibátlan alakítás volt.

Most a Nők iskolájában sok kedvességgel és temperamentummal játssza a szerelmes Horace szerepét.

Első szerep a Nemzetiben, 1945

A Rettenetes szülők 1945 őszi nagy kiugrásáról sokszorosan volt szó már a blogban. Azokra az időkre emlékezve Gábor Miklós maga is többször elmondta, hogy szinte életét mentette meg a Művész Színház felkérése, ugyanis előtte a Nemzetiben hatalmasat bukott a Bánk bán Ottó szerepében.

Gondoltam, ma járjuk körbe ezt a régi Bánk bán előadást, mi is tudható róla és illesszük be Gábor Miklós életpályájába.

Gábor Miklós, mint egészen frissen színiakadémiát végzett színész a háborús években keveset került színpadra. Hivatalosan a Madách Színház tagja volt, de összesen két előadásban játszott: parasztlegényt egy Móricz Zsigmond-színműben (Kismadár) és snájdig huszárhadnagyot egy operettben (Bécsi gyémántok). Még 1940/41-ben forgatott három filmet, közepes méretű szerepekkel (Beáta és az ördög, Európa nem válaszol, A cigány). Aztán megérkezett a behívó, jött a tényleges háború, a front - ezekről az időkről későbbi könyvéből tájékozódhatunk.

Miután szerencsésen túlélte a nehéz időket, 1945 tavaszán a Nemzeti Színház szerződtette. Kapcsolatai még a háborús évekből eredtek a frissen a Nemzeti Színház igazgatójává kinevezett Major Tamással és körével, amikor részt vett velük a többször is betiltott antifasiszta Vigadói esték rendezvényein.

Így végre elkezdhette "normál" színészi életét.

Első szerepe lett Ottó a Bánk bánban, amelynek premierjét 1945. április 25-én tartották. Ekkor éppen 26 éves múlt.

GM és Gombaszögi Frida. Forrás: Magyar Színházi Adattár

Az előadást Major Tamás rendezte, a díszleteket Varga Mátyás, a jelmezeket Nagyajtay Teréz tervezte

A szereposztás a következő volt:

II. Endre: Balázs Samu

Gertrudis: Gombaszögi Frida / Tőkés Anna

Bánk bán: Abonyi Géza

Melinda: Szörényi Éva

Ottó: Gábor Miklós

Biberach: Major Tamás

Petur bán: Dávid Mihály

Tiborc: Bartos Gyula

Az első előadások a Hevesi Sándor téren, az akkori Magyar Színházban zajlottak, a Nemzeti Színház Blaha Lujza téri épülete ugyanis még némileg romos volt. A romeltakarításban egyébként a színészek is részt vettek, van is egy fénykép, amin fel lehet ismerni Gobbi Hildát és Gábor Miklóst:

Film Színház Muzsika 1966. 21. szám

Az őszi évadkezdésre térhettek vissza a színészek, s a helyreállított épületet éppen a Bánk bán ünnepi előadásával nyitották meg újra. Ekkori az az egyetlen kritika, amit eddig találtam. Írta Tamás Ernő, megjelent a Fényszóró című új színházi hetilap 1945. 7. (szeptember 5.) számában. Némi igazodási pont lehet, hogy a lap főszerkesztője Balázs Béla volt.

Tamás Ernő először is leszögezi, hogy a Bánk bán csak shakespeare-i mértékkel mérhető mű, s benne a nemzeti szellem testesül meg. A kritikus alapállása, hogy mivel az ő nemzedéke még láthatta a Bánk bánban a legnagyobbakat, például Jászai Marit, a mostani, a végre szabadon lélegző Nemzeti Színház-beli előadást is ezzel a mércével méri.

Magáról a rendezésről, szokatlanul, nagyon kevés szót ejt; csak annyit jegyez meg, hogy inkább csak tökéletesíti a régi előadást, viszont nehezményezi, hogy túl rikítóan emeli ki a mű legnagyobb mondatait, történelmi igazságait.

Az írás legnagyobb része a színészek játékát elemzi, nagyjából a szerep jelentőségének, nagyságának megfelelő sorrendben. 

Gábor Miklós Ottó alakításáról így ír - szó szerint:

Nagyon tehetséges új tag Gábor Miklós, aki annyi elődje után lihegő élettel tudta megtölteni a bűnt is fejedelmi kiváltságnak érző Ottó herceg tragédiát-előidéző, léha, fennhéjázó alakját. Az althangra emlékeztető zengő-bongó orgánuma szokatlan, de nem kellemetlen ugyan a - Szigligeti szava szerint - "kisszerelmes" szerepkörben, arcjátéka, pompás beszéde, mozdulata azonban a belső átélés izgalmas forróságából fakad, amint a vágy hevétől szinte elhervadva hull az imádott Melinda kezére, lábai elé.

Hogy mi baja lehetett Gábor Miklós orgánumával, nem igazán értem...

Jó lenne találni másik kritikát is, hogy mi lehetett az alakításban a "bukás". Gábor Miklós azt mesélte, akkorát bukott ebben a szerepben, hogy a Nemzeti következő produkciójában, ami a Viharos alkonyat című szovjet háborús dráma volt és egy híres idős tudósról szólt (Major játszotta), tanítványai közül nem az első, csak a 2. diákot osztották ki rá... És ekkor mentette meg pályáját a Rettenetes szülők 1945 őszén :)