2019. szeptember 12., csütörtök

Gábor Miklós szabadtéren 8.3

Folytassuk a szemezgetést az 1977-es szegedi LEAR KIRÁLY sajtóvisszhangjaiból.

Itt visszaolvasható a témából a két korábbi poszt:

1. rész: az előadás alap-adatai

2. rész: Mészáros Tamás kritikája a Tükör című hetilapból

Mészáros Tamás igazán telitalálat értelmezése után ma Szántó Erika szintén rendkívül fontos kritikájának részletei következnek. A hosszú írásból itt csak  legfontosabb bekezdéseket, mondatokat igyekeztem kiemelni és hozzá megmutatom az ott közölt képeket.



Szántó Erika: Szegedi Lear  (Színház c. folyóirat 1977/10)
részlet:

Micsoda erőpróba megszólalni ebben az irdatlan térben! Ki követelheti a színésztől, hogy ne a legjobban bevált eszközeit használja? S mégis évek óta tapasztalom Szegeden mindig történik csoda, amikor egy jelentős, nagy színész évek küzdelme után épp itt, ezen a rendhagyó színpadon újítja meg magát [...]
Az idei Lear-előadás sem marad csodával adós. Mindenekelőtt Gábor Miklós Bolondja és Mensáros László Gloster-alakítása jelent maradandó élményt egy sok vonatkozásban félúton megálló előadásban művészileg tökéletes végeredményt.
Miért? Gábor Miklós a figura színpadi ívét legalább annyira a néma jelenetekre, a beszédes hallgatás pillanataira építi, mint a jelenetekre. Figyelme, aggodalma, iróniája, indulatai ki tudnak fejeződni feszült, mozdulatlan testtartásában, megmoccanásaiban, fejének elfordításában.
A rendezővel való eredményes együttműködését jelzi, hogy a hatalmas színpadon nem vesznek el ezek az értékes pillanatok, s ezért amikor megszólal, az sosem előzmények nélkül való. Helye, szerepe ezzel a műben megnő magatartása azért olyan megrendítő, mert tele van ellentmondással. Szánja Leart és átlát rajta, félti és leleplezi, megveti és vele szenved. Egy olyan bonyolult emberi viszony tárul fel előttünk, amelyben megférnek a szeretet és a gyűlölet szélsőségei. Gábor személyisége olyan fedezetet jelent színészi eszközeinek, hogy könnyedén sugározza be az irdatlan teret. Halk, intim megszólalásaiban olyan belső erő van, hogy a "négyszemköztiség" élményét tudja adni a nézőknek Fehérre mázolt arccal s mégis minden "bolondklisét" félretéve újonnan felfedezett sorsot mutat fel a cselekvési lehetőségektől helyzeténél fogva megfosztott, de tisztán látó ember belső szenvedésében. Cselekvési lehetőségektől megfosztva ez a felismerés tölti meg alakítását megrendítő erővel, a nézőre átsugárzó feszültséggel. Mindent látni, tudni és mégsem mozdulni innen táplálkozik Gábor Bolondjának mély iróniája. Ezért tűnnek el a közhelyek, ezért válhat olyan felzaklatóvá. Az öncélúvá lett bölcsesség, a segíteni képtelen gondolat, a semmibe pörgő intellektus drámájával szembesít minket. Ezen múlna hát? Ettől a gondolattól egy magatartás lényegének felismerésétől jön létre a csoda? Nem tudom, nem hiszem. Talán a gesztusok rendszerétől, a hang lejtésétől, tán attól a furcsa fanyar énektől, amely halkan és mégis tisztán tölti be a döbbenten figyelő hatezres nézőteret? 
Véglegesek ezek a gesztusok? Ilyen volt-e a hangja színe az első előadáson a három közül? Ilyen lenne az ötvenediken, amelyre nem kerül sor? Nincsenek válaszok: végül is csak a nehezen elemeire szedhető élményt tudom regisztrálni.

Aki szeretné a teljes írást elolvasni, ITT megtalálhatja, a 12. oldaltól.

Legközelebb további kritikákból idézem fel a számunkra legfontosabb mondatokat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése