Gábor Miklós szabadtéren 8.3

Folytassuk a szemezgetést az 1977-es szegedi LEAR KIRÁLY sajtóvisszhangjaiból.

Itt visszaolvasható a témából a két korábbi poszt:

1. rész: az előadás alap-adatai

2. rész: Mészáros Tamás kritikája a Tükör című hetilapból

Mészáros Tamás igazán telitalálat értelmezése után ma Szántó Erika szintén rendkívül fontos kritikájának részletei következnek. A hosszú írásból itt csak  legfontosabb bekezdéseket, mondatokat igyekeztem kiemelni és hozzá megmutatom az ott közölt képeket.

Szántó Erika: Szegedi Lear  (Színház c. folyóirat 1977/10)

részlet:

Micsoda erőpróba megszólalni ebben az irdatlan térben! Ki követelheti a színésztől, hogy ne a legjobban bevált eszközeit használja? S mégis – évek óta tapasztalom – Szegeden mindig történik csoda, amikor egy jelentős, nagy színész évek küzdelme után épp itt, ezen a rendhagyó színpadon újítja meg magát [...]

Az idei Lear-előadás sem marad csodával adós. Mindenekelőtt Gábor Miklós Bolondja és Mensáros László Gloster-alakítása jelent maradandó élményt egy sok vonatkozásban félúton megálló előadásban művészileg tökéletes végeredményt.

Miért? Gábor Miklós a figura színpadi ívét legalább annyira a néma jelenetekre, a beszédes hallgatás pillanataira építi, mint a jelenetekre. Figyelme, aggodalma, iróniája, indulatai ki tudnak fejeződni feszült, mozdulatlan testtartásában, megmoccanásaiban, fejének elfordításában.

A rendezővel való eredményes együttműködését jelzi, hogy a hatalmas színpadon nem vesznek el ezek az értékes pillanatok, s ezért amikor megszólal, az sosem előzmények nélkül való. Helye, szerepe ezzel a műben megnő – magatartása azért olyan megrendítő, mert tele van ellentmondással. Szánja Leart és átlát rajta, félti és leleplezi, megveti és vele szenved. Egy olyan bonyolult emberi viszony tárul fel előttünk, amelyben megférnek a szeretet és a gyűlölet szélsőségei. Gábor személyisége olyan fedezetet jelent színészi eszközeinek, hogy könnyedén sugározza be az irdatlan teret. Halk, intim megszólalásaiban olyan belső erő van, hogy a "négyszemköztiség" élményét tudja adni a nézőknek Fehérre mázolt arccal s mégis minden "bolondklisét" félretéve újonnan felfedezett sorsot mutat fel a cselekvési lehetőségektől helyzeténél fogva megfosztott, de tisztán látó ember belső szenvedésében. Cselekvési lehetőségektől megfosztva – ez a felismerés tölti meg alakítását megrendítő erővel, a nézőre átsugárzó feszültséggel. Mindent látni, tudni és mégsem mozdulni – innen táplálkozik Gábor Bolondjának mély iróniája. Ezért tűnnek el a közhelyek, ezért válhat olyan felzaklatóvá. Az öncélúvá lett bölcsesség, a segíteni képtelen gondolat, a semmibe pörgő intellektus drámájával szembesít minket. Ezen múlna hát? Ettől a gondolattól – egy magatartás lényegének felismerésétől jön létre a csoda? Nem tudom, nem hiszem. Talán a gesztusok rendszerétől, a hang lejtésétől, tán attól a furcsa fanyar énektől, amely halkan és mégis tisztán tölti be a döbbenten figyelő hatezres nézőteret? 

Véglegesek ezek a gesztusok? Ilyen volt-e a hangja színe az első előadáson a három közül? Ilyen lenne az ötvenediken, amelyre nem kerül sor? Nincsenek válaszok: végül is csak a nehezen elemeire szedhető élményt tudom regisztrálni.

Aki szeretné a teljes írást elolvasni, ITT megtalálhatja, a 12. oldaltól.

Legközelebb további kritikákból idézem fel a számunkra legfontosabb mondatokat.