 |
| Film Színház Muzsika 1977/34 |
 |
| Kritika 1967/9 |
Eddig csak egy próbánk volt, de máris nyilvánvaló valamennyiünk előtt, hogy ezen a színpadon, ekkora közönségnek másképp kell játszani. Eleinte féltem is, elleneztem a Hamlet ilyen színrevitelét, hiszen tulajdonképpen párjelenetekből álló kamaradarab. Tegnap este láttam, hogy csupán arról van szó: más lehetőséget kaptunk egy nagy dráma új megvalósításához. Mielőtt ide jöttem, azt gondoltam, nagyobb pátosszal kell játszani. Pedig az az igazság, amire most döbbentem rá: nyersebben, természetesebben, elevenebben kell játszani.
 |
| Kritika 1967/9 |
Beszélgettem Mojszejevvel [Igor Mojszejev, aki néptáncegyüttesével részt vett a Szegedi Szabadtéri Játékokon] az előadás után. Mondtam neki, hogy a rendezővel rájöttünk: a nagy tér nem kíván feltétlenül sok embert. Azt válaszolta: egyetlen ember is óriási hangsúlyt kaphat, csak jól kell elhelyezni. Én például soha nem éreztem magam annyira a helyemen a Lenni vagy nem lenni monológ alatt, mint most. És ettől, furcsa módon, a szöveget is másképpen mondom.Ott van az a rész: "Meghalni – elszunnyadni – és alunni! Talán álmodni: ez a bökkenő". Nem tudom, miért, ez az "alunni-álmodni" rész a kőszínházban mindig különvált. Aprólékosan, szinte megnyújtva a köztük levő időt igyekeztem a nézőt eljuttatni a monológnak ehhez a nagy váltásához; hogy tudniillik rájöttem: jó lenne meghalni, ha mernék. Most észrevettem – nem tudom, miért csak most és miért nem korábban –, hogy az aludni után az álmodni logikus: egy tőről fakadó, játékos gondolat. Nem kell tehát megállni. Ez az apróság jelzi, hogy a színpadi elhelyezés hogyan hat vissza a játékra is. Egyébként talán az elhelyezés új módjának köszönhető az is, hogy a nagyobb színpadi távolságok, a díszlethasábok mozgatása ellenére is rövidebb az előadás, mint Pesten.[...] ez az előadás lassan már hat éve született. Azóta sok minden történt a világ színházművészetében, sok mindent láttunk mi is, itthon s külföldön, de ezt az előadást változatlanul korszerűnek érzem. Ez mégiscsak azt bizonyíthatja, hogy "jól volt odatéve" rendezőileg már az elején is. S most ez a szélesvásznúsítás elsősorban abban segít, hogy még bátrabban hagyjunk el olyan apróságokat, amelyeket korábban lényegeseknek tartottunk, s helyettük, képletesen szólva, a dráma nagy zuhatagát erősítsük meg. A gondolati finomságok természetesen nagyszerű erényei a műnek, de ezek mégiscsak egy nagy erejű drámai konfliktus apropójából kerülnek elő, a nagyobb színpadon, éppen ezért ezt a drámai hatást akartuk még inkább aláhúzni. Részben a szcenírozással, részben a mozgások egyszerűsítésével, vagy inkább karakteresebbé tételével a hangsúlyok megfelelő elhelyezésével. Olyasmi ez, mint egy vízesés: aki nézi, az a látvány mellett csak a félelmetes dübörgést hallja, ám akinek füle van az felfedezheti, hogy ez a dübörgés milyen zajok összetevőjeként keletkezik.[...]
Felnézek, és tényleg látom a holdat. S nem szeretném, ha azt hinnék, hogy a hatás kedvéért mondom, de tényleg úgy érzem a színpadon, hogy ott a csillag, éppen az, amiről beszélek. Rendkívül érdekes dolog a természetnek játszani, nagy hatással van rám. S talán a valódi csillagok is kényszerítik a színészt, hogy kerüljön mindent, ami "a természet szerénységét általhágja". S külön érdekes érzés, hogy ugyanakkor ezt a hatalmas nézőteret kell befogni. Tudni, mikor kell megszólalni, hogy a köhögés szét ne vigye a figyelmet. Ha felemelem a színpadon a szemem, akkor csak a nézőtér széleit, nagyságát érzékelem ilyenkor a színész arra vágyik, hogy ez mind az övé legyen, s megpróbálja az egészet önmagával, mint hatalmas szárnyakkal, beborítani.
 |
| Keleti Éva felvétele (MTVA archívum) |
Nincs premierhangulatom, két jelenetem közt Jókait olvasgatok az öltözőmben. De a próbák első heteiben mennyi nehézséget okozott ez a szimplának látszó szerep! Romeo után úgy érzi az ember, hogy megoldotta nemcsak ezt az egy szerepet, hanem egész pályáját. Aztán jön a kis Masham, és íme: mindent elölről kell kezdeni.
A Madách Színház Kamara-Színháza szép kiállításban, jó rendezésben, jó szereposztással játssza a darabot. Az „Egy pohár víz“ kiemelkedő alakítása Uray Tivadar Bolingbroke-ja. Ez a szellemes, cinikus államférfi a darab legszínesebb egyénisége. Ha nincs is a színen, akkor is érezzük, ö irányítja, bonyolítja a szép Masham körül zajló eseményeket. Uray Tivadar szellemessége, humora belülről fakad, úgy játssza, élj szerepét, ahogy azt Scribe elképzelte.
Lázár Mária egyénisége, szépsége valódi hercegnőt állít elénk, olyan asszonyt, aki képes az egész udvart irányítani, vezetni a saját érdekeinek megfelelően s el tudja velünk hitetni azt is, hogy szerelemre lobban az ifjú Masham iránt. Kár, hogy néha túlságosan nyíltan erőszakos — ez a rendező hibája is. Gyakran elfelejti, hogy az udvari intrikákban járatos asszony nemcsak, hogy ismeri, hanem élni is tud az udvarban szerzett tapasztalataival. Csípős megjegyzéseinek — Bolingbroke- kal vívott szócsatái közben — néha hiányzik az a finom élezettsége, amely annyira jellemzi ellenfelét.
Abigail bájos figuráját Ilosvay Katalin eleveníti meg. Üde jelenség, kár, hogy naivsága és szerénysége el nem hihető gyorsasággal tűnik el a királyi udvar légkörében.A szép Mashamot Gábor Miklós alakítja pompásan; kacagtatóan naiv, meghatóan buta fiatalember, aki csak Abigailt szereti s észre sem veszi a királynő és a hercegnő epekedését.Ügyesen és jól oldotta meg feladatát Barta Mária, aki az ügyefogyott királynőt formálja.
Bozóky István, a darab rendezője, gondos, szép munkát végzett. Gara Zoltán díszletei is nagy sikert aratnak. Külön meg kell említenünk Kreibich Margit pompás kosztümjeit, amelyek nagyszerűen beleilleszkednek a környezetbe.
Az „Egy pohár víz“ mostani felújítása is elkönyvelheti a biztos sikert.
 |
| Esti Budapest 1956. 11. 15. |
 |
| Színház és Mozi 1954/45 |
Gábor Miklós szintén remek Masham szerepében. Olyan mélyen ostoba és annyira őszintén becsületes, oly szépfiú és annyira nem tud semmit, még azt sem, hogy nem csak három, de akár harminc nő is beleszerethetne egyszerre.
Lázár Mária (hercegnő) és Uray Tivadar (Bolinbroke) rutinos játéka emeli az előadást messze az átlag fölé. Összjátékuk kitűnő, egymás szeme villanását is értik, nagyszerűen használják ki a szellemes párbeszédeket. Velük egyenértékű alakítást nyújt a becsületes, de kissé naiv katonát játszó Gábor Miklós (Masham).
 |
| Oidipusz nyomoz - Psota Irénnel |
 |
| A magát megvakított Oidipusz |
 |
| Színház és Mozi 1956/1 |
A 40-es évek második felében Nyugaton felvirágzott a kísértetdarabok divatja. Ezekre válaszul írta meg Eduardo De Filippo a maga kísértet-színdarabját, melyben a "szellemvilág" hátborzongató misztikumát nagyon is hús-vér földi valósággá változtatja. [...]
Pasquale Lojacono (Greguss Zoltán) már öregedő férfi, s életében még sohasem sikerült neki semmi. Küszködött a nyomorral, állástalansággal, szép fiatal feleségét még egy zsebkendővel sem tudta soha megajándékozni születésnapján. Utolsó próbálkozása, hogy panziót nyit egy régi palota 18 szobás lakásában, mely üresen áll, mert rossz híre van: kísértetek járnak az elhagyott falak között. Pasquale, bár szíve mélyén babonás félelem bújkál, kétségbeesésében mégis beköltözik. És a kísértet megjelenik. Csakhogy jó szellem: pénzzel tömi a megint csak csődbe jutott panzióst. Pasquale pedig nem kutatja tovább, ki-mi a pénz forrása, belenyugszik a kísértetjárásba, belenyugszik, mert végre szűnnek gondjai, élheti a kispolgár apró kényelmekkel teli, annyira áhított és mindeddig nélkülözött életét. Előbb nem látja, utóbb nem akarja látni, hogy a pénzt felesége gazdag szeretője dugja házikabátja zsebébe. Bármi történik is a házban - megjelennek a szerető felesége, gyermekei, barátja - valamennyiüket kísértetnek nézi és a szerző úgy szövi a cselekményt, úgy forgatja a párbeszédeket, hogy ez a hit hiteles, elfogadható és ugyanakkor nagyon átlátszó is lehet.
De Filippo furcsa, szokatlan komédiájában erős érzéket mutat a drámai apradoxon iránt: boszorkányos ügyességgel keveri a tragikust a komikussal. A néző csak ül, figyel, az író játszik vele, mint macska az egérrel, nem tudja, nevessen-e vagy sírjon, és végül megadva magát a fonák helyzetek, a hatáskeltő beállítások, a remek jellemábrázolás és a kacagtató humor kavalkádjának, lelkesen tapsol.
Bogáti Péter, Népszava 1956. január 10.
Pártos Géza rendezése a komédiába hajló szatírát roppant ötletgazdagon, sodró tempóval, a környezet teljes hitelességével keltette életre.
Kemény György, Szabad Nép 1956. január 12.
A színház előadása ötletes, friss, színes. Pártos Géza rendezői munkája jól használta ki a színdarab humoros lehetőségeit. Kár, hogy nem tudta egyformán és mindvégig visszaadni a színmű jellegzetesen olasz stílusát, hangulatát, levegőjét.
Kemény György, Szabad Nép 1956. január 12.
A szereplők közül Gábor Miklós Gastone alakítása a leghitelesebb. Játéka könnyed s illő a darab stílusához.
Geszti Pál, Művelt Nép 1956. január 29.
A gazdag csábítók: Darvas Iván és Gábor Miklós a tőlük megszokott tehetséggel játsszák hálátlan szerepüket, a ház "jó szellemeit".
Maróti Andor, Magyar Nemzet 1956. január 8.
A színészek játékában különösen Gábor Miklóst és Bárdy Györgyöt illeti dicséret.
 |
| Talán a harmincas években? Pannon Tükör 2003/3 |
 |
| A Siklós 1. évfolyam 1. számának fejléce |
 |
| Gábor Béla első novellája így kezdődik a lapban |
 |
| Siklós 1917. április 14. |
Gábor Béla: Vigyázz
A dilettantizmuson felülemelkedő volt Kálmán Farkas ref. theol. hegedűjátéka, melyet Gábor Béla munkatársunk látott el művészi kísérettel.
