Don Juan 1.

1957. március 13-án mutatta be a Madách Kamaraszínház Molière Don Juan-ját Illyés Gyula fordításában, Ádám Ottó rendezésében. A díszleteket Végh Rezső, a jelmezeket Mialkovszky Erzsébet tervezte.

A szereposztás:

Don Juan: Gábor Miklós

Sganarelle: Pécsi Sándor

Donna Elvira: Psota Irén / Ilosvay Katalin

Guzman: Deák Lőrinc

Don Carlos: Bárdy György

Don Alonso: Gönczöl János

Don Louis: Szegedi Szabó István

Koldus: Szénási Ernő

Sári: Kelemen Éva

Mari: Medgyesi Mária

Peti: Kozák László

A parancsnok szobra: Gál János

Ibolya, szolga: Körmendi János

Kurta: Andresz Vilmos

Péntek úr: Miklósy György

Don Juan és Donna Elvira

A Film Színház Muzsikában nem volt kritika az előadásról, a rendkívül népszerűvé váló hetilap legelső száma ugyanis 1957. május 17-én jelent meg; előde, a Színház és Mozi pedig 1956 októberében megszűnt. Így néhány napilapban megjelent korabeli véleményt tudok róla mutatni és bele fogunk olvasni Gábor Miklós naplójegyzeteibe is.

A két napilap a Népszava és az Esti Hírlap. Mint majd tapasztalni fogjuk, éppen Gábor Miklós alakításának értelmezésében teljesen ellentétes véleményre jutottak...

Kezdjük a Népszavával, ami akkor, 1957 tavaszán még Népakarat címen jelent meg. Bogáti Péter: Egy színház - két bemutató címmel írt beszámolót. Első felében Goldoni: Hazug című vígjátékának előadásáról szólt, amelynek címszerepében Darvas Iván brillírozott, majd áttért a Don Juanra. Műsorra tűzését tiszteletreméltó, ám kétséges eredményű vállalkozásnak minősítette. És innét olvassuk eredeti szövegét:

A hitetlen nőcsábász kalandjainak komikuma és végzetének misztikus tragikuma annyi ellentmondást hordoz magában, hogy amióta Molière a papírra vetette, azóta bogozzák csomóit a szakértők, inkább kevesebb, mint több sikerrel. S bizony nem talált a nyitjára Ádám Ottó sem, akinek pedig már sok sikeres rendezés van a háta mögött.
Már a mellékes dolgokban is téved. Szemetbántó zöld körfüggöny előtt (talán intrikusi szimbólumnak szánta?), díszletjelzések között játszatja a darabot. Nem a jelzés alkalmazása általában a hiba, hanem az indokolatlan keret és egyes értetlen jelzések, mint például az első képé. Vagy: immár világirodalmi nevezetesség a kőszobor, mely még a régebbi magyar fordítás címébe is bekerült, s erre itt bronzszoborként jelenik meg, ahol pedig a szöveg eredetileg "milyen szép márvány"-t mond, ott lesz belőle "milyen szép arany". Csekélységek ezek? Igen is, meg nem is. Ettől magában még nem lenne rossz az előadás, de árulkodói lehetnek jelentősebb tévedéseknek is.
Mert igaz az, hogy Don Juan némely kiváló tulajdonsága mellett sem rokonszenves figura, de nem is intrikus. Hitetlenségében van jó adag cinizmus, de ugyanannyi, sőt több ésszerűség is. Amikor meg hódít, akkor elsősorban udvarol, s másodsorban hazudik. Márpedig Gábor Miklós alakításában Don Juan mindig tudatja velünk, hogy én kérem most alávalóan hazudok. S ez nem a színész hibája, hanem a rendezői felfogásé, mely Don Juannal eljátszatja a rendezés kritikai felfogását is. Az előadás Don Juanjából hiányzik minden életöröm. Gábor szépen, hatásosan elmondja, miért nem hűséges Don Juan, de ez egy rideg, keserű, s amikor nevet, ördögi kacagású ember véleménye, nem pedig egy életre és élvezetre vágyó fiatalemberé.
Az ellenszenves alakká formálás végül akkor üt leginkább vissza, amikor ez a "negatív" Don Juan Molière véleményét mondja el hitről, csodáról, orvosokról stb. Molière-nek igaza van, de ez a Don Juan rossz prókátora, akinek nem hiszünk.
Sganarelle, a szolga megformálásában már több sikert ér el a rendező. Pedig ő sem egyszerű figura. Bírálja ura gazságait, de egyúttal maga a megtestesült vakbuzgóság is. Ítélete igaz, mégis gyáva és ostoba ahhoz, hogy következetesen állja. Pécsi Sándor játéka mindezt kifejezi. Kár, hogy Sganarelle-je akkor is handabandázik, amikor már nem kellene. [...] A legegyértelműbb jelenet a parasztkép, itt az előadás sem hibázik. Kozák László és a két lány, Kelemen Éva és Meggyesi Mária egyaránt jól játsszák szerepüket. Dicséret illeti még Psota Irént (főként szép beszédéért), Bárdy Györgyöt, Gönczöl Jánost, Szegedi Szabó Istvánt és Miklósi Györgyöt.

Don Juan és a parasztlányok (Kelemen Éva, GM, Medgyesi Mária)

   

Mai képeim forrása az Érdekes Újság 1957. április 13-án megjelent száma, köszönet érte Gráf Gábornak!

A következő alkalommal Gábor Miklós naplójába olvasunk bele.

A fák állva halnak meg - ráadás!

A komoly kritikák után egy képes ráadás.
 
A Film Színház Muzsika 1960. 32. számában, a színházi évad végén egy könnyed képes összeállítást tett közzé Így jönnek ki... címmel. "Így jönnek ki", mármint a színészek a színpadról, jelenés után. A duplaoldalas anyagban két kép is a spanyol darabbal foglalkozott - az egyik kicsit komolyabb, a másik könnyedebb módon.

Az első képen Mezei Mária és Vass Éva, a színpadról az öltözőkhöz vezető lépcsőn:

A képaláírást idegépelem:

A Nagymama - Mezei Mária

Néhány perccel azután, hogy a színpadon - szerepe szerint - meghal...

Cassona: "A fák állva halnak meg" című darabjának Nagymamája Mezei Mária legnehezebb, de legszebb szerepe. Ezt ő maga mondja így Vass Évának, de csak fél órával az előadás után. Körülbelül ennyi időbe telik, míg felszabadul a szerep "varázsa" alól.

A második képen Gábor Miklós - ugyanott áll:

Az Igazgató: Gábor Miklós

"Kolléga úr! Csináltathatnál ide egy liftet e helyett a nyavalyás lépcső helyett!..." - mondja Cassona színművének igazgatója a Madách Kamaraszínház igazgatójának, Both Bélának: ugyanis a színpadról csigalépcső vezet az öltözőkhöz.

A fák állva halnak meg 3.

Egyelőre ez az utolsó kritikám a spanyol Casona (akit a darab kapcsán többnyire bizony helytelenül, Cassona alakban írtak...) A fák állva halnak meg című darabjának Madách Színház-beli előadásáról.

ITT visszaolvasható az elsőnek leközölt kritika az Ország Világ című képes hetilapból

ITT pedig a Film Színház Muzsikából Sándor Iván véleménye.

Ma olvassuk a Népszava 1960. június 1-jén megjelent számát, Rajk András írását. Mivel ebből jó minőségű másolatom van, egyszerűen csak ide illesztem :) Ki lehet nagyítani!

Előtte egy fénykép:

A fák állva halnak meg 2.

Legutóbb az Ország Világ nevű képes hetilap kritikáját mutattam meg Casona: A fák állva halnak meg című darabjának 1960-as előadásáról. Akkor felsoroltam a szereplőgárdát és egy szép képet is feltettem.

Most Sándor Iván, akkor fiatal kritikus Film Színház Muzsika 1961. 23. számában közölt írása következik. A darabról hasonlóan vélekedik, mint más lapoknál dolgozó kollégái: remek témaválasztás, nagy ígéret, de a kidolgozás nem teljesíti be a reményeket - viszont szép előadás született belőle.

Lássuk részletesen, alig valamit hagytam csak ki a kritikából - előtte az írást tartalmazó szám hátsó borítója, rajta az Igazgató és a Szomorúszemű lány:

GM és Vass Éva

Ez a vígjáték olyan, mint egy furcsa álom: légiesen finom, néhol szívet dobogtató és - zavaros. Önzetlen életmentők és kegyetlen bosszúállók; mesés szövetkezések és váratlan egymásratalálások; sivár valóság és hivatásos illúziókeltők... S e kavargás közepette a színpadon is az álom logikája uralkodik: minden igaz, s igaz mindennek a fordítottja is.

[...]

Cassona egy kitűnő drámára való alkalmat szalasztott el. Az első felvonás friss, érdekes és felcsigáz. [...] Illúziógyár. Jobban mondva csak amolyan illúzió cég. Egy lekkes, de rezignált fiatalember irányításával boldog pillanatokat kívánnak szerezni a rászorultaknak. Az apparátus nagy, a kartotékrendszer és a jelmeztár tökéletes - az expozíció kitűnő. És a lehetőség félelmetesen izgalmas: megmutatni a magasbatörő illúziók zuhanását - vagy felszárnyalását... Amit éppen kíván az író.

Cassona talán fel is méri a lehetőséget. Megvillantja egy eljövendő konfliktus apró szikráit az "illúziópárti" Igazgató és a "valóságpárti" Szomorúszemű lány között.

Aztán csendesen hátat fordít az egész felvonásnak és a ritka lehetőségnek...

Szünet után a tét már sokkal kisebb, az események a szokványosabbak, más műfaj is következik. A játék résztvevői a vállalkozó kedvű Igazgató és ifjú alkalmazottja, a Szomorúszemű, a Nagymama, aki valami csodálatosan meleg és költői erejű szeretettel várja húsz év után is régen elzüllött unokáját, s a Nagypapa, aki tudván, hogy élettársa belepusztulna a hiábavaló várakozásba, arra kéri az Igazgatót, játssza el az unoka szerepét...

Megtörténik.

S tart a kétféle viaskodás: az illúziók vagy valóság; szimbólumok vagy realizmus. Az illúziók nem tudnak felülkerekedni, mert az Igazgató és a Szomorúszemű egymásba szeretnek, s a vállalkozókedvű fiatalember rájön arra, hogy a hideg fejjel kergetett illúzióknál többet ér az egyszerű és valóságos szerelem. S nem tudnak azért sem győzni, mert végül megjelenik a haramiává züllött igazi unoka, s hiába volt olyan boldog a Nagymama az álunokával, már tudjuk, hogy bele fog pusztulni a szörnyű csalódásba: a valóságba.

De a valóság sem győz, mert nem igazi drámai küzdelemben kerekedik az illúziók fölé. Az Igazgató a Szomorúszemű két mondatára hajlandónak mutatkozik felhagyni egész eddigi életével - és cégével; a Nagymama viszont valahol a kulisszák mögött ismeri meg a valóságot.

Akad mégis egy nagy érzés minden akadályozó  erő nélkül e vígjátékból: az emberi szeretet és a hűség érzése. A Nagymama, aki húsz évig vár a tékozló unokára, mesésen szép és erős figura. És az összefogás is magávalragadó őérette, álmaiért, az emberben való hitéért. Minden más ködbe vész, de ez az érzés fenntartja a darabot. S fenntartja Cassona jó színpadi érzéke. E kettő együtt érdekes előadásra ad lehetőséget.

Kár, hogy nem többre. Hiszen szívetdobogtató látni, hogyan idéz meg az író nagy gondolatokat, nagy drámára való lehetőséget, s lehangoló tudomásul venni, hogy végül maga se bír velük.

A dráma után a megvalósult előadásról így vélekedett Sándor Iván - érdekes módon éppen Gábor Miklós alakítása, aki pedig később egyre fontosabb színész lesz számára kritikusi pályáján, kevésbé tetszett neki :

Seregi László a játékra való lehetőségeket végletekig kihasználva élvezetes, színvonalas előadást rendezett. Biztonsággal válogatott a stílusok között, s volt bátprsága a színmű egyenetlenségeitől nem zavartatva magát, két teljesen különböző hangot megütni. Az indítás bizarr, várakozástkeltő, mégis mentes minden harsányságtól. (A kitűnő díszlet Jánosa Lajos munkája.) A második és harmadik előadás hangvétele is rokonszenves, Seregi jó érzékkel kerüli el a szentimentalizmusra csábító lehetőségeket. A harmadik felvonásban rendezhetett volna az író ellenére kicsit újra szimbolikusra, de enélkül is jól vív a reménytelen célért, a játék megvalósíthatatlan összhangjáért. Munkája méltán sorakozik egész évadbeli színvonalas rendezései mellé.

Mezey Mária játssza a Nagymamát. Egy csillogóan szép művészpálya minden tehetségét, nagy és erős művészetét sűríti finom alakításába. Talán volt a színpadon tündöklőbb, látványosabb is, de ilyen érett még alig. Kerül minden túlzást, egész alakítása az anyai szeretet szimbóluma. Az első előadásokon még volt egy-két édeskésebb hangja, dehát mikor volt ő színpadon nagymama?

Vass Éva a második felvonástól jó igazán. Itt már pontosan érezteti a játék szinte cirkuszi izgalmát, s ahogy az ébredő, de minduntalan elfojtott szerelmet eljátssza: kitűnő. Gábor Miklós Igazgatója rokonszenves, könnyed alakítás, de ezt a figurát nagyvonalúbbnak, fantáziadúsabbnak képzeljük. Hiszen nem akármivel - illúziókkal üzletel. Nagyon jó Kőmíves Sándor mértéktartó csupaszív Nagypapája. A színvonalas szereplőgárdából Gönczöl János megdöbbentő erejű epizódját, Árva Jánosmegkapóan árnyalt alakítását és Gyenge Árpád Bűvészét emeljük ki. Csoma Sándor fordítása: szép színpadi szöveg. 

Még van egy kritikám az előadásról, legközelebb azt mutatom meg.

A fák állva halnak meg 1.

1960. május 27-én a Madách Színház - még a Madách téri épületben - egy spanyol darabot mutatott be A fák állva halnak meg címmel. Talán a pécsiek 1958-as előadásáról értesülve tetszett meg nekik, ugyanis a magyarországi bemutató ott zajlott le. A művet azóta sem játszották magyar színpadon, bár a Madáchban akkor nagy sikere volt (a pécsi előadás visszhangjáról nincs információm). Szerzőjét a korabeli kritikák, nyilván a színlap nyomán Cassona alakban írták, holott mint utánakotorgattam, a szerző vezetékneve CASONA, Alejandro Casona. Még egy darabját játszották magyar színpadon, arra még emlékszem gyerekkoromból egy televíziós közvetítésből. Ez is a pécsi színház előadása volt 1966-ban. Címe: Portugál királyné, Meszléry Judit főszereplésével és Inez de Castro történetét dolgozta fel (csak az érdekesség kedvéért említem, hogy Erkel Ferenc ugyanebből a témából írta, magyar környezetbe helyezve, első operáját, a Bátori Máriát).

De vissza a mi darabunkhoz és előadásunkhoz. 
Rendezte Seregi László.

Szereposztás:

Nagymama: Mezei Mária
Nagypapa: Kőmíves Sándor
Igazgató: Gábor Miklós
Szomorúszemű lány: Vass Éva
Jelena, a titkárnő: Lelkes Ágnes
Amelia, a gépírónő: Halász Gina
Lelkész: Gönczöl János
Bűvész: Gyenge Árpád
Vadász: Bodor Tibor
Koldus: Gonda György
Genovéva: Soltész Annie
Felicia, a szolgáló: Kun Magda
A másik: Árva János

A díszleteket és jelmezeket Köpeczi Bócz István tervezte.

Három korabeli kritikára sikerült ráakadnom. Nem ismerem a darabot, ami magyar nyelven nem hozzáférhető, és bevallom, a kritikusok fejtegetéseit magáról a műről meglehetősen homályosnak találtam... Ezért először az Ország Világ 1960. 23. számában Csapó György tollából megjelent kritikát idézem, még ez igazít el (szerintem) legjobban a témában. Két részben másolom ide a jobb olvashatóság érdekében. Előtte azonban egy szép kép Gábor Miklósról és Vass Éváról:

 

Szerelmi házasság 1947

Legutóbb felvezettem a témát, Shaw: Szerelmi házasság című darabjának bemutatóját a Nemzeti Színház Kamaraszínházában, 1947-ben.

Ma szemezgessünk korabeli kritikákból és nézegessünk még fényképeket a Magyar Színházi Adattár anyagából. A kritikákhoz előlegként annyi, hogy az igazi ziccer-szerep a kizsákmányoltból kizsákmányolóvá előlépett Lickhnese alakítójának, Peti Sándornak és a nagyvállalkozó Sartoriust játszó Rátkai Mártonnak jutott.

Rátkai Márton és Peti Sándor

Gábor Miklós és Bánki Zsuzsa

Gogolák (!) Lajos írta a Haladás című lap 1947. október 23-i számában:

... Shawnak nálunk egészen különleges kultusza van, fanyar és kellemetlen humora idehaza határozottan tetszett mindig - dehát emellett az előadás is olyan volt, hogy joggal érdemelte ki  a nézőtér fel-felcsattanó tetszését. És hát a szereposztás is olyan volt, hogy vitte, szárnyalóan vitte előre a darabot. [...] A színészek meg mintha tökéletesen átérezték volna kötelességüket, hűen és biztonságosan vallottak Shaw igazsága mellett. Mindegyik figura beszédes illusztrációja egy-egy társadalmi tételnek és mégis életszerű; minden alak tökéletesen angol és mégis fanyar és elszánt támadás az angol társadalom begyökeresedett morálja, képmutatása ellen. Rátkay Márton társadalmi törtető stréber uzsorása éppen olyan fölényes és remek alakítás számtalan árnyalatával és programszerűségével, mint a nagypolgári úri fiatalember figurájában a hasonlíthatatlan Gábor Miklós; róluk kár is több szót vesztegetni és ezt a szűkszavúságot irányukban mindenki természetesnek találhatja - minek is halmozzuk a szuperlatívuszokat? Bánki Zsuzsa kényes és pikáns kisasszonyáról már nem mondhatjuk ezt, mint ahogy talán-talán ezt a jellegzetesen angol darabot valahogy túlzottan temperamentumosan és lendülettel játszották - ez a kellemes és elmés színésznő sokszor túlságosan is pesties volt, túlságosan is pestiesen csitris, több fanyarság és keserűség lényegesen lett volna itt, bár hát ez a kifogás alig érintheti Gellért Endre mesteri rendezésének lényegét. Különlegesen, mélyen emberi volt Peti Sándor egy pénzbeszedő szerepében, aki hamarosan maga is kizsákmányolóvá lényegül át - Shaw egyik legremekebb figurája ez és Peti Sándor mélységesen emberi húrokat zendített meg mindenkiben. Pataky Miklós fanyar-humoros alakításának dicséretes említését fűzzük még beszámolónkhoz.

Pataki Miklós és Gábor Miklós

Két képen ismét Gábor Miklós és Bánki Zsuzsa:

Vészi Endre kritikusi véleménye a Népszava 1947. október 18-i számából:

Ezt az embert [Sartoriust] Rátkai Márton alakítja kivételes megjelenítő erővel (elsősorban az ő alakját találjuk dickensinek), óvakodván a karikatúra kelepcéjétől, az emberi tévelygés, mohóság meg tragikum motívumaival gazdagítva feladatát. Leányát, ezt a sznob előkelőségben, műveltségben nevelkedett, gonoszul szeszélyes, önzően végletes teremtést Bánki Zsuzsa játssza, sok színességgel, az érzelmi grafikonnak megfelelő változatossággal. Az előadás hőse azonban Peti Sándor. Ez a művész az emberábrázolás legszebb példáját mutatja. [...] Dicséret illeti még az ifjúság kedvességét és lendületét nyújtó Gábor Miklóst, valamint Pártos Erzsit.

A Shaw-darab előadásának legnagyobb eredménye a rendezés, amely Gellért Endre műve. A fiatal rendező felfogása elsősorban a társadalmit hangsúlyozza. Nem engedi, hogy a mondanivaló bohózattá süllyedjen. Finom ízléssel kerüli el a csábító örvényeket. Ilyen egységes, a mű igazi lényegét megjelenítő előadást a "Vízkereszt" óta nem láttunk.

A sikeres előadást 1950-ben felújította a színház. Néhány kisebb szereplőváltozás történt, melyek közül a legfontosabb, hogy Harry Trench barátját, Cokane-t Balázs Samu játszotta. A főszereplők maradtak Rátkai Márton, Bánki Zsuzsa, Gábor Miklós és Peti Sándor. 

Ez a kép Gábor Miklósról és Bánki Zsuzsáról az 1950-es előadáson készült és rímel a múltkor megmutatott próba-jelenetre:

Az előadást közvetítette a Magyar Rádió. Egy körülbelül 10 perces jelenet megtalálható belőle a Hungaroton által még a 70-es években, Színészmúzeum című sorozatában kiadott bakelit hanglemezen, mely Rátkai Márton szerepeinek megmaradt hangfelvételeiből válogatott. Sajnos, eddig CD-n nem jelentették meg. Könyvtárakban még található belőle.... 

Az első Shaw-szerep: Szerelmi házasság

Gábor Miklós, miután a háború után üstökös-szerűen indult újra pályája, a Nemzeti Színház tagjaként hamar megkapta első Shaw-szerepét, egy Harry Trench nevű gazdag fiatalembert, Shaw legelső színművének egyik főhősét. A darab eredeti címe Widowers' Houses; magyarul először Sartorius úr házai címmel játszották, majd a közönségcsalogatóbb Szerelmi házasság címet ragasztották rá.

Az 1947. október 16-án bemutatott előadás stáblistája:

Fordította: Békés István

Sartorius: Rátkai Márton
Blanche, a lánya: Bánki Zsuzsa
Harry Trench: Gábor Miklós
Lickhnese: Peti Sándor
Cokane: Pataki Miklós
Szobalány: Pártos Erzsi
Pincér: Horkai János
Hordár: Hindy Sándor


Díszlet: Ambrózy István
Jelmez: Nagyajtay Teréz

Rendezte: Gellért Endre

A korabeli források megőrizték, hogy a próbaidőszak szeptember 18-án kezdődött, így durván egy hónapig tartott, s ez naponta átlag egy próbát jelentett, összesen 29 alkalmat. 

Tudok mutatni fényképet az egyik próbáról, mert szerencsére ez került egy, a kor színháztörténetével foglalkozó könyv borítójára:

Mint a korabeli Budapest című folyóirat kritikája összegezte, a darab egy tőkepénzes fiatalembernek és egy vállalkozó lányának szerelméről szól, amely eszmei okokból majdnem meghiúsul, de az anyagiak segítségével mégiscsak révbe jut. A két partner közül, mint Shaw darabjaiban mindenütt, a nő az erősebb: az okos, hisztériás Sartorius kisasszony, aki szemet vet Trench doktorra, egy kényelmesen idealista, vagyonos, nyegle fiatalemberre s némi bonyodalmak után hozzá is megy feleségül. A bonyodalmakat az okozza, hogy Sartorius úr vagyona elég piszkos eredetű: nyomortanyák házbérjövedelméből származik. A titkot Lickhnese árulja el a fiatalembernek, Sartorius pénzbeszedő piócája, akit gazdája épp kirúgott, mert a lakókkal szemben nem volt elég szősösszívű. Amikor állás nélkül maradt, rájött, hogy meggazdagodni csak szennyes úton lehet: vesztegetés árán kiszimatol bizonyos középítkezéseket, amelyekhez ilyen nyomortanyákat kell kisajátítani. Ezeket gyorsan átépíteni, hogy az értük fizetendő kártérítés mentől nagyobb legyen, ez Lickhnese terve. Sartorius úr kapván kap az üzleten. Trench doktor pedig, akinek tőkéje után eddig is Sartorius fizette az uzsorakamatot, szintén betársul. Tőke és vállalkozó egymásra talált, semmi akadálya többé az érzelmeknek.

GM és Bánki Zsuzsa

 Az előadás a Nemzeti Színház kamaraszínházában került színre, a korabeli kritikai visszhangok szerint tényleg hamisítatlan angol levegőt árasztva a színpadon. Persze e kritikák alaphangját az 1947-es év hazai légköre adta meg, a "fordulat" előtti utolsó hónapok, s ennek megfelelően értékelték a körülbelül fél évszázaddal azelőtt írt, legelső Shaw-darabban felvetett társadalmi kérdéseket. De azt hiszem, a színészi alakítások megítélésére ez annyira nem nyomta rá a bélyegét. Legközelebb ezekből idézek. Ma nézzünk még fényképeket, forrásuk a Magyar Színházi Adattár:  

Két angol úr egy külföldi szállodában :) Pataky Miklós és GM

 

Lickhnese és Harry Tench

GM, Pataky Miklós, Peti Sándor