A fák állva halnak meg 1.

1960. május 27-én a Madách Színház - még a Madách téri épületben - egy spanyol darabot mutatott be A fák állva halnak meg címmel. Talán a pécsiek 1958-as előadásáról értesülve tetszett meg nekik, ugyanis a magyarországi bemutató ott zajlott le. A művet azóta sem játszották magyar színpadon, bár a Madáchban akkor nagy sikere volt (a pécsi előadás visszhangjáról nincs információm). Szerzőjét a korabeli kritikák, nyilván a színlap nyomán Cassona alakban írták, holott mint utánakotorgattam, a szerző vezetékneve CASONA, Alejandro Casona. Még egy darabját játszották magyar színpadon, arra még emlékszem gyerekkoromból egy televíziós közvetítésből. Ez is a pécsi színház előadása volt 1966-ban. Címe: Portugál királyné, Meszléry Judit főszereplésével és Inez de Castro történetét dolgozta fel (csak az érdekesség kedvéért említem, hogy Erkel Ferenc ugyanebből a témából írta, magyar környezetbe helyezve, első operáját, a Bátori Máriát).

De vissza a mi darabunkhoz és előadásunkhoz. 
Rendezte Seregi László.

Szereposztás:

Nagymama: Mezei Mária
Nagypapa: Kőmíves Sándor
Igazgató: Gábor Miklós
Szomorúszemű lány: Vass Éva
Jelena, a titkárnő: Lelkes Ágnes
Amelia, a gépírónő: Halász Gina
Lelkész: Gönczöl János
Bűvész: Gyenge Árpád
Vadász: Bodor Tibor
Koldus: Gonda György
Genovéva: Soltész Annie
Felicia, a szolgáló: Kun Magda
A másik: Árva János

A díszleteket és jelmezeket Köpeczi Bócz István tervezte.

Három korabeli kritikára sikerült ráakadnom. Nem ismerem a darabot, ami magyar nyelven nem hozzáférhető, és bevallom, a kritikusok fejtegetéseit magáról a műről meglehetősen homályosnak találtam... Ezért először az Ország Világ 1960. 23. számában Csapó György tollából megjelent kritikát idézem, még ez igazít el (szerintem) legjobban a témában. Két részben másolom ide a jobb olvashatóság érdekében. Előtte azonban egy szép kép Gábor Miklósról és Vass Éváról:

 

Szerelmi házasság 1947

Legutóbb felvezettem a témát, Shaw: Szerelmi házasság című darabjának bemutatóját a Nemzeti Színház Kamaraszínházában, 1947-ben.

Ma szemezgessünk korabeli kritikákból és nézegessünk még fényképeket a Magyar Színházi Adattár anyagából. A kritikákhoz előlegként annyi, hogy az igazi ziccer-szerep a kizsákmányoltból kizsákmányolóvá előlépett Lickhnese alakítójának, Peti Sándornak és a nagyvállalkozó Sartoriust játszó Rátkai Mártonnak jutott.

Rátkai Márton és Peti Sándor

Gábor Miklós és Bánki Zsuzsa

Gogolák (!) Lajos írta a Haladás című lap 1947. október 23-i számában:

... Shawnak nálunk egészen különleges kultusza van, fanyar és kellemetlen humora idehaza határozottan tetszett mindig - dehát emellett az előadás is olyan volt, hogy joggal érdemelte ki  a nézőtér fel-felcsattanó tetszését. És hát a szereposztás is olyan volt, hogy vitte, szárnyalóan vitte előre a darabot. [...] A színészek meg mintha tökéletesen átérezték volna kötelességüket, hűen és biztonságosan vallottak Shaw igazsága mellett. Mindegyik figura beszédes illusztrációja egy-egy társadalmi tételnek és mégis életszerű; minden alak tökéletesen angol és mégis fanyar és elszánt támadás az angol társadalom begyökeresedett morálja, képmutatása ellen. Rátkay Márton társadalmi törtető stréber uzsorása éppen olyan fölényes és remek alakítás számtalan árnyalatával és programszerűségével, mint a nagypolgári úri fiatalember figurájában a hasonlíthatatlan Gábor Miklós; róluk kár is több szót vesztegetni és ezt a szűkszavúságot irányukban mindenki természetesnek találhatja - minek is halmozzuk a szuperlatívuszokat? Bánki Zsuzsa kényes és pikáns kisasszonyáról már nem mondhatjuk ezt, mint ahogy talán-talán ezt a jellegzetesen angol darabot valahogy túlzottan temperamentumosan és lendülettel játszották - ez a kellemes és elmés színésznő sokszor túlságosan is pesties volt, túlságosan is pestiesen csitris, több fanyarság és keserűség lényegesen lett volna itt, bár hát ez a kifogás alig érintheti Gellért Endre mesteri rendezésének lényegét. Különlegesen, mélyen emberi volt Peti Sándor egy pénzbeszedő szerepében, aki hamarosan maga is kizsákmányolóvá lényegül át - Shaw egyik legremekebb figurája ez és Peti Sándor mélységesen emberi húrokat zendített meg mindenkiben. Pataky Miklós fanyar-humoros alakításának dicséretes említését fűzzük még beszámolónkhoz.

Pataki Miklós és Gábor Miklós

Két képen ismét Gábor Miklós és Bánki Zsuzsa:

Vészi Endre kritikusi véleménye a Népszava 1947. október 18-i számából:

Ezt az embert [Sartoriust] Rátkai Márton alakítja kivételes megjelenítő erővel (elsősorban az ő alakját találjuk dickensinek), óvakodván a karikatúra kelepcéjétől, az emberi tévelygés, mohóság meg tragikum motívumaival gazdagítva feladatát. Leányát, ezt a sznob előkelőségben, műveltségben nevelkedett, gonoszul szeszélyes, önzően végletes teremtést Bánki Zsuzsa játssza, sok színességgel, az érzelmi grafikonnak megfelelő változatossággal. Az előadás hőse azonban Peti Sándor. Ez a művész az emberábrázolás legszebb példáját mutatja. [...] Dicséret illeti még az ifjúság kedvességét és lendületét nyújtó Gábor Miklóst, valamint Pártos Erzsit.

A Shaw-darab előadásának legnagyobb eredménye a rendezés, amely Gellért Endre műve. A fiatal rendező felfogása elsősorban a társadalmit hangsúlyozza. Nem engedi, hogy a mondanivaló bohózattá süllyedjen. Finom ízléssel kerüli el a csábító örvényeket. Ilyen egységes, a mű igazi lényegét megjelenítő előadást a "Vízkereszt" óta nem láttunk.

A sikeres előadást 1950-ben felújította a színház. Néhány kisebb szereplőváltozás történt, melyek közül a legfontosabb, hogy Harry Trench barátját, Cokane-t Balázs Samu játszotta. A főszereplők maradtak Rátkai Márton, Bánki Zsuzsa, Gábor Miklós és Peti Sándor. 

Ez a kép Gábor Miklósról és Bánki Zsuzsáról az 1950-es előadáson készült és rímel a múltkor megmutatott próba-jelenetre:

Az előadást közvetítette a Magyar Rádió. Egy körülbelül 10 perces jelenet megtalálható belőle a Hungaroton által még a 70-es években, Színészmúzeum című sorozatában kiadott bakelit hanglemezen, mely Rátkai Márton szerepeinek megmaradt hangfelvételeiből válogatott. Sajnos, eddig CD-n nem jelentették meg. Könyvtárakban még található belőle.... 

Az első Shaw-szerep: Szerelmi házasság

Gábor Miklós, miután a háború után üstökös-szerűen indult újra pályája, a Nemzeti Színház tagjaként hamar megkapta első Shaw-szerepét, egy Harry Trench nevű gazdag fiatalembert, Shaw legelső színművének egyik főhősét. A darab eredeti címe Widowers' Houses; magyarul először Sartorius úr házai címmel játszották, majd a közönségcsalogatóbb Szerelmi házasság címet ragasztották rá.

Az 1947. október 16-án bemutatott előadás stáblistája:

Fordította: Békés István

Sartorius: Rátkai Márton
Blanche, a lánya: Bánki Zsuzsa
Harry Trench: Gábor Miklós
Lickhnese: Peti Sándor
Cokane: Pataki Miklós
Szobalány: Pártos Erzsi
Pincér: Horkai János
Hordár: Hindy Sándor


Díszlet: Ambrózy István
Jelmez: Nagyajtay Teréz

Rendezte: Gellért Endre

A korabeli források megőrizték, hogy a próbaidőszak szeptember 18-án kezdődött, így durván egy hónapig tartott, s ez naponta átlag egy próbát jelentett, összesen 29 alkalmat. 

Tudok mutatni fényképet az egyik próbáról, mert szerencsére ez került egy, a kor színháztörténetével foglalkozó könyv borítójára:

Mint a korabeli Budapest című folyóirat kritikája összegezte, a darab egy tőkepénzes fiatalembernek és egy vállalkozó lányának szerelméről szól, amely eszmei okokból majdnem meghiúsul, de az anyagiak segítségével mégiscsak révbe jut. A két partner közül, mint Shaw darabjaiban mindenütt, a nő az erősebb: az okos, hisztériás Sartorius kisasszony, aki szemet vet Trench doktorra, egy kényelmesen idealista, vagyonos, nyegle fiatalemberre s némi bonyodalmak után hozzá is megy feleségül. A bonyodalmakat az okozza, hogy Sartorius úr vagyona elég piszkos eredetű: nyomortanyák házbérjövedelméből származik. A titkot Lickhnese árulja el a fiatalembernek, Sartorius pénzbeszedő piócája, akit gazdája épp kirúgott, mert a lakókkal szemben nem volt elég szősösszívű. Amikor állás nélkül maradt, rájött, hogy meggazdagodni csak szennyes úton lehet: vesztegetés árán kiszimatol bizonyos középítkezéseket, amelyekhez ilyen nyomortanyákat kell kisajátítani. Ezeket gyorsan átépíteni, hogy az értük fizetendő kártérítés mentől nagyobb legyen, ez Lickhnese terve. Sartorius úr kapván kap az üzleten. Trench doktor pedig, akinek tőkéje után eddig is Sartorius fizette az uzsorakamatot, szintén betársul. Tőke és vállalkozó egymásra talált, semmi akadálya többé az érzelmeknek.

GM és Bánki Zsuzsa

 Az előadás a Nemzeti Színház kamaraszínházában került színre, a korabeli kritikai visszhangok szerint tényleg hamisítatlan angol levegőt árasztva a színpadon. Persze e kritikák alaphangját az 1947-es év hazai légköre adta meg, a "fordulat" előtti utolsó hónapok, s ennek megfelelően értékelték a körülbelül fél évszázaddal azelőtt írt, legelső Shaw-darabban felvetett társadalmi kérdéseket. De azt hiszem, a színészi alakítások megítélésére ez annyira nem nyomta rá a bélyegét. Legközelebb ezekből idézek. Ma nézzünk még fényképeket, forrásuk a Magyar Színházi Adattár:  

Két angol úr egy külföldi szállodában :) Pataky Miklós és GM

 

Lickhnese és Harry Tench

GM, Pataky Miklós, Peti Sándor

22 évesen bonviván [3.]

Találtam még néhány érdekességet a Bécsi gyémántokkal kapcsolatban.

Mint írtam, a történet Mária Terézia idejében játszódik: a bécsi ékszerész szép lánya és Mária Terézia testőrségének délceg tisztje egymásba szeretnek. Némi bonyodalom után maga a császárnő boronálja őket össze, miközben Strasser papa feltalálja a mű-gyémántot, azaz a strassz-követ.

Közben tudok még képet mutatni az előadásból, de Gábor Miklós nélkül. A Magyar Színházi Intézet adattárában csak ez az egy kép található, rajta a szerelmes fiatal lányt játszó Csikós Rózsi Lázár Máriával (Mária Terézia):

Nos, Strasser papa alakját valós személyről mintázták a szerzők. Az 1700-as évek közepén Bécsben élő aranyműves és ékszerész, Joseph Strasser találta fel a gyémántra igencsak hasonlító, máig az ő nevét őrző strassz-követ. Vele a valóságban is esett meg olyan sztori, ami bekerült a darabba: amikor felékszerezett feleségével és lányával elmentek egy bálba, letartóztatták, mert azt hitték, igaziak a kövek és nyilván lopottak... Végül a derék feltaláló Párizsba volt kénytelen távozni, ahol hatalmas üzleti sikert aratott strassz-köveivel.

Tehát volt némi valóságmagja a könnyű kis darabnak, amihez nagyon frissen hozzájuthatott a Madách Színház. Bécsi ősbemutatóját 1940 augusztusában tartották, eredeti címe: Brillanten aus Wien volt. Gróf Károlyi István lefordította és a következő év áprilisának végén már játszották Pesten is.

Ez a gróf Károlyi István, Károlyi Mihály unokaöccse, alig huszonéves "színházbolond" fiatalember volt. Az ő tőkéjéből nyílt meg egy eredetileg mozinak épült helyen 1940 végén magánszínházként a helyszínéről elnevezett színház, ami aztán később mint a nagykörúton felépült "nagy" Madách Színház kamaraszínháza működött. Szóval gróf Károlyi színháztulajdonos gyorsan lefordította a limonádé, ám sikergyanús osztrák operettet. Lehet, hogy kicsit bele is nyúlt a darabba. Mindenesetre a hősszerelmes nevét megváltoztatta: az eredetiben Max von Weigersheim-nek hívták, míg a magyar előadásban gróf Sármássy Miklós lett belőle. Tehát megváltozott a nemzetisége, ami jó húzás volt, hiszen közismert a történelemből Mária Terézia magyar testőrségének létezése. Másrészt, szerintem nagyon könnyen elképzelhető, hogy a Sármássy Miklós nevet a fordító egyenesen alakítójára, a fiatal és "sármos" Gábor Miklósra szabta. De az is érdekes, hogy volt akkoriban egy pontosan ezt a nevet viselő magyar színész is.

Már két alkalommal mutattam korabeli kritikákat, illetve egy, azok alapján írt összefoglalót. Még egy apró megjegyzést azért tudok idézni, amelyet a tekintélyes Egyed Zoltán tett a korabeli színházi képes hetilap, a Film Színház Irodalom 1941. 17. számában: 

Gábor Miklós, a filmben felfedezett fiatal amorózó alakította a császárnő testőrhadnagyát, általában nagyon elfogadhatóan, de egy kicsit túlságosan kitöltve a piros és ezüst huszár uniformist. Három és félkilót kellene fogynia.

Ilyen tanácsot sem kapott Gábor Miklós elkövetkező pályája során... Amúgy hamarosan bevonult katonának és mire a frontot megjárva katonaszökevényként hazakeveredett s egy pesti lakás fürdőszobájában túlélte a bombázásokat, biztosan nem kellett fogyókúráznia...

Visszatérve a korabeli kritikákhoz: megegyeztek abban, hogy a darab maga elég gyenge, az előadásnak pedig nem tett jót, hogy túl kicsi hozzá a Madách téri új színház színpada. Ugyanakkor a színészi alakítások egészen kiválóak voltak. Ennek ellenére május végén, alig egy hónappal a bemutató után a színház vezetősége levette az előadást a műsorról.   E sorozat után Gábor Miklós már nem is léphetett színpadra - a zsidótörvények következtében. Csak a Vigadói Esték irodalmi sorozatban jutott pódiumhoz (Hont Ferenc és Major Tamás nevéhez fűződtek ezek az antifasiszta irodalmi estek), mígnem be kellett vonulnia katonának. Következő premierjére csaknem napra pontosan a Bécsi gyémántok bemutatója után négy évvel, 1945. április végén kerülhetett csak sor, már a Nemzeti Színházban.  

22 évesen bonviván [2.]

A legutóbb megmutatott két kritika után ma egy összefoglaló értékelést idézek a Bécsi gyémántok előadásáról. Forrása Borsos Zsuzsanna könyve: A Madách Színház Pünkösti Andor igazgatása idején. Megjelent 1979-ben a Magyar Színházi Intézet kiadásában. Az előadásról szóló részt változtatás nélkül másolom ide a könyv 49-50. oldaláról.

Előtte megmutatom az egyetlen olyan képemet, amin Gábor Miklós látható ebben az előadásban - sajnos, ez is "botcsinálta" kép, egy vastag bekötött évfolyamból fényképeztem ki egy országos nagykönyvtárban:

Film Színház Irodalom 1941. 17.

Következik az idézet Borsos Zsuzsanna könyvéből:

Az évad utolsó bemutatója (1941. április 24.) Curt von Lessen Bécsi gyémántok című vígjátéka volt., Lázár Máriával a főszerepben. Rendező Földessy Géza, díszlet Jaschik Álmosné és Bercsényi Tibor, jelmez Nagyajtay Teréz.

Zenés vígjáték állt a címlapon, valójában egy harmadrangú bécsi operett a műfaja. Tipikus szezonvégi darab, könnyű vidámság.

Földessy, a darab rendezője remélte, hogy a közönség méltányolja azt, hogy néhány órára elutazhat a csúnya 1941-ből, a szép 1750-be, vidám öregek és szerelmes fiatalok közé, a bécsi tavaszba. Góth Sándor is úgy nyilatkozott, hogy ez a darab "ma különösen érdekli a hölgyeket" - 1941-ben, az általános elszegényedés korában. A darab ugyanis a strassz feltalálásáról szól.

A helyszín Bécs, Mária Terézia idejében, magyar huszárhadnaggyal, szerelmi bonyodalmakkal, bálokkal és a felső tízezer tagjaival. Az operett kellékei jelen vannak: maga a mese, az elegáns ruhájú testőrtisztek, a bécsi arisztokrácia történelmi, levendula illattal átitatott barokk és rokokó palotáinak hangulatos világa, bécsi zene.

Végülis a közönség nem azt kapta, amit várt. A mese, a történet nem volt elég ahhoz, hogy kitöltse az előadást. Strass, az ékszerész végül csak statisztált saját történetéhez, mert az epizódok elterelték a cselekményt a fő vonaláról. "Úgy indul, hogy igénytelen, de kedves operett lesz és úgy végződik, mint egy túl igényes, de kedvetlen műkedvelő előadás" - írta a Magyar Nemzet. A fordító (Károlyi István) kisebb átdolgozásokkal segíthetett volna a darabon - jegyezte meg az Új Magyarság.

Az operett elsődleges kelléke - a látvány (nagy énekes és táncos jelenetek) - a kis színpadon megvalósíthatatlan volt. "A Madách Színház tenyérnyi színpada nem tud olyan fényt és teret adni az operettnek, amire annak igénye volna." Hiába a szép díszlet, a gazdag kiállítás, ha hatásában a tömegjelenetek nem illúziókeltőek a kis színpadon. Földessy minden igyekezetével azon volt, hogy a nehézségeket áthidalja.

A kritika szinte egyöntetűen a színészi játékot emelte ki, dicsérve teljesítményüket. Elsősorban Lázár Mária (Mária Terézia) királynői megjelenését, méltóságteljes, fölényes viselkedését. Összeegyeztette királynői tekintélyét a szerep operettszerűségével. A másik meglepetés Gábor Miklós, a magyar huszárhadnagy szerepében. Dicsérték játékának erejét, valószínűségét, rokonszenves, festői kiállását. Földessy is úgy nyilatkozott, hogy a színpadon ki fog ugrani. "Erről a naturburs-típusba tartozó, jó megjelenésű, intelligens és feltűnően kellemes színészről még sokat fog hallani az ország közönsége." "Bonvivánt avatott a színház: Gábor Miklós, alig húsz éves fiatal tehetség: csupa tűz, lelkes ruganyosság, művészi hajlékonyság." "Kellemes meglepetés és sok jó perc: Gábor Miklós, a vadonatifjú bonviván, aki ha nem esik a felkínálkozó modorosságokba, legnagyobb bonvivánunkká fejlődhet."

Eddig az összefoglaló értékelés, mely a következő újságokban közölt cikkek alapján készült:

Magyar Nemzet 1941. április 25. (ebben két cikk is volt),  
Reggeli Magyarország 1941. április 25. 
és Földessy Géza nyilatkozata a Magyar Színpad 1941. április 23-19-i számában jelent meg.

Mint látjuk, elmarasztalásokat maga a darab kapott, az előadásból pedig csak az a tény, hogy a Madách téri színpad kicsi ilyen látványos műfajhoz. A színészi játék viszont az előadás erőssége volt és különösen érdekes olvasni a Gábor Miklósról szóló mondatokat, melyeket én emeltem ki a könnyebb áttekintés miatt. Nem "legnagyobb bonvivánunk", hanem egyik legnagyobb színészünk lett...

22 évesen bonviván [1.]

A frissen színiakadémiát végzett Gábor Miklós második szerepe a Madách Színházban nem is lehetett volna ellentétesebb bemutatkozásánál. Öt hónappal korábban mint parasztlegény debütált Móricz Zsigmond: Kismadár című színművének ősbemutatóján. Most pedig - 22 évesen - bonviván: gróf és huszárkapitány lett a Bécsi gyémántok című, másod- (vagy lehet, hogy harmad- vagy még többedik) -vonalbeli bécsi operettben. 

 

A szerzők: Curt von Lessen (író) és Alexander Steinbrecher (zeneszerző). A történet Mária Terézia idejében játszódik: a bécsi ékszerész szép lánya és Mária Terézia testőrségének délceg tisztje egymásba szeretnek. Némi bonyodalom után maga a császárnő boronálja őket össze, miközben Strasser papa feltalálja a mű-gyémántot, azaz a strassz-követ...

Az előadást Földessy Géza rendezte. A császárnőt Lázár Mária játszotta, a szerelmespárt Gábor Miklós és Csikós Rózsi. A Strasser-házaspár Mihályfi Béla és Somogyi Nusi volt. További fontos szereplők: Zala Karola, Góth Sándor, Déri Sári, Simon Marcsa, Baló Elemér.

Sajnos, csak két, meglehetősen gyarló képem van erről az előadásról. Ez a montázs még a próbák alatt készült, így sikerült kifényképeznem egy országos nagykönyvtárban... Akkoriban a színházi hetilap neve Film Színház Irodalom volt, a kép az 1941. évi 16. számból származik. De jó lenne, ha a Színházi Élet-hez hasonlóan ez is hozzáférhető lenne digitálisan...

Az előkerült kritikák megegyeznek abban, hogy a színház már nyilván a nyári szünetre készül s évadvégi könnyű szórakozásnak tűzte műsorra a gyengécske darabot. Azt is egyöntetűen állapították meg, hogy a rendezés, a szereplők viszont nagyon jók voltak. Egyedül Gábor Miklós megítélésében nem jutottak közös nevezőre. A Népszava azt írta, hogy sokszor kissé szertelen, a Pesti Hírlap szerint viszont kedves elfogódottsággal mozog a színpadon. 

Ma nézzük meg eredeti formájában ezt a két kritikát:

Népszava 1941. április 25.

Pesti Hírlap 1941. április 25.

A témát még folytatjuk, mert közben érdekes dolgokat olvastam! Akkor a másik fényképet is megmutatom :)

Zilia - Hamlet - Szindbád Győrben

A győri Magyar Ispitában március 18-án nyílt kiállítás Zilia - Hamlet - Szindbád címmel. Magángyűjteményük anyagából rendezte Gábor Júlia és férje, Szigethy Gábor.

A három szerepnév természetesen Ruttkai Éva, Gábor Miklós és Latinovits Zoltán személyét jelenti. 

Már belépni is gyönyörű a Magyar Ispita műemlék épületébe: az árkádos, toszkán oszlopos iker-udvarokat látva az ember szinte a reneszánszban érzi magát. Csak erről sajnos fényképet nem tudok prezentálni, mert nem engedik a fényképezést. Illetve, külön fotózási díj fizetése mellett lehet, de azt gondoltam, biztosan lesz kép a neten, amit meg tudok majd mutatni. Hát nincs, olyan sikeresen tiltják... Pedig az még nem is a múzeum belseje, nem esetleg védett, értékes kiállítási tárgy, hanem a város része...

Hála Gábor Júliának, bent a kiállításon tudtam fényképezni. Nem volt könnyű, mert gyakorlatilag minden előtt üveg vagy műanyag van, és hát én egyébként is egy amatőr vagyok. Azért születtek olyan képeim, amiken látszik a lényeg, még ha nem is a legjobb minőségben, ezekből próbálok válogatni. A többi pedig megmarad nekem dokumentációnak és emléknek.

El kell mondanom, hogy engem természetesen a kiállítás Gábor Miklóshoz kapcsolódó része érdekelt leginkább, de persze mindent megnéztem, méghozzá jó alaposan :)

Következzenek a képek:

Az első néhány képpel a kiállítás általános látványát és méreteit próbálom érzékeltetni:

 Menjünk kicsit közelebb:

A kiállítás hangsúlyos részét alkották a képzőművészeti alkotások, köztük a kolléga, Deák B. Ferenc festménye Hamletről ...

... és Gábor Miklós grafikái. Nemcsak ennyi, hanem jóval több:

 Jöjjön néhány apró részlet a vitrinekből:

Az a sok fénykép... Azért az én gyarló képeimen keresztül is csemegézhetünk kicsit közöttük:

 

Hamlet:

A kiállítás leglátványosabb része Ruttkai Éva öltözőjének felidézése volt eredeti bútoraival, kellékeivel és jelmezeivel:

Még néhány relikvia Ruttkai Éva tulajdonából:

Végül, aláírás helyett itt vagyok én, Hamlet és Ophelia eredeti jelmezeinek társaságában: