Már nem olyan időket élünk - még egy kritika

Bár annyira nem volt jelentős alkotás, de nézzünk meg még egy korabeli sajtóvisszhangot a nemrég a Duna TV-ben vetített filmről.

Ezúttal a Filmvilág 1964. évi 6. számába lapoztam bele, Almási Miklós hosszabb kritikájából idézek részleteket - de előtte egy kép a Film Színház Muzsikából:

Film Színház Muzsika 1964. 15.

Film iróniával - mondja az alcím, és ez mindjárt kíváncsivá teszi az embert: az irónia moziviszonylatban bizony ritka fűszer, különösen nálunk, ahol nem is igen ismerik összetételét. Még inkább kíváncsi lettem, amikor megtudtam a történet magvát. Kállai István forgatókönyvében, illetve az írói ötletben máris éreztem valami egyszerre vidám és komoly, könnyed és filozofikus, csúfolódó és segíteni akaró baráti kacsintást. Így ültem be a moziba, s vártam az iróniát. Az első képsorok futása, a konfliktus földrengése még kellemes is volt, de aztán lassan csalódottnak éreztem magam: valahol eltértek az alapötlettől, valami más filmet kezdtek el vetíteni.

[...] 

Mondom: az élet által felállított kelepce: a kiinduló szituáció még mulatságos és komoly, iróniával - legalábbis annak kiaknázható lehetőségeivel - telített. Egy kétgyermekes boldog családapa és könyvelő (Gábor Miklós) és egy nagyon csinos gazdasági szakértő (Váradi Hédi) a véletlen folyamán együtt száll ki egy mátrai fiókvállalathoz ellenőrzésre. A hideg azonban behálózza őket, s a védekezésként bevett itóka nemcsak a didergést kergeti el, hanem oldja a nyelvet is, a gátlásokat is: reggelre kelve egymás mellett ébrednek. A film itt tenné fel az első "fogas" kérdést: vajon nem erkölcsösebb-e az ilyen "ballépést" pusztán kalandnak tekinteni és egyszerűen elfelejteni, mint magán-, sőt társadalmi ügyet csinálni belőle. Csakhogy ezt a látszólag könnyed, valójában komoly kérdést máris átszövi egy másik szál: lehet-e és kell-e a hivatalos szerveknek beleavatkozniok az emberek magánéletébe, akkor is, ha ez a magánélet el tudja rendezni önmagát? Ezzel az eredeti szituáció könnyeden komoly, elgondolkoztatóan mulatságos rajza áttűnik egy oktatófilm szárazságába.

[...]

Ezzel azonban a film többi lehetősége is elhomályosul: kiaknázatlan marad az, hogy miként teszik túl magukat a "szerelmesek" kalandjukon, hogyan jutnak el az ügy látszólag cinikus, valójában egyetlen észszerű emberi lezárásához, homályba borul a pletykaéhes kispolgári környezet szatirikus ábrázolása (csupán az illusztrációját kapjuk). A többoldalú, merész, ironikus cselekményvezetés elszürkül, összetettsége elvész. Marad a "hivatalos" állásponttal való vita. Ettől a fordulattól kezdve eltűnik a könnyű kézzel írt filozofikus mondanivaló - felerősödik a melodráma: a családi tragédia sötét színei uralják a vásznat.Az alkotók helyenként még nagy adag szentimentalizmussal is nyomósabbá akarják tenni érveiket: nem szabad beavatkozni. Melodramatikus-tragikus képek sorakoznak, az ígért ironikus film helyett egy másik film pereg előttünk. Annyira "másik", hogy egyszerűen elfelejti önmagát, indító hangvételét, könnyedségét, iróniáját, problémáját.

[...]

Marton [Endre] végülis nem tudta felhasználni a forgatókönyv által kínált többrétű társadalmi  komédia anyagát, egyszerűsített és ezzel széttépte az irónia finoman csillogó hálóját.

[...]

Az alakítások közül Váradi Hédi mellett Sinkovits Imre játékát emelném ki, neki sikerült leginkább eltalálnia a komolyan humoros irónia játékstílusát. Dallos Szilvia feleség-alakja kissé merevre sikerült, nem tudott kilépni a melodramatikus keretből. Gábor Miklós ügyesen vált a játék és komolyság színein. Pásztor István képei önállóan törekedtek ironikus hatásokra; a film meglevő mulatságos fordulatait ötletes vágásoknak, modern képi fordulatoknak köszönhetjük. Még ez vall leginkább az eredeti koncepcióra: Marton láthatóan arra törekszik, hogy egy nem mulatságos cselekményt mulatságos képekben mondjon el, így akarván megteremteni a "komoly vidámság" összbenyomását, a leleplező irónia fintorát. Csak az a baj, hogy a cselekmény kiemelt fonalai néha nem engedelmeskednek az ilyen mulatságos láttatásnak, és szomorúak maradtak. Gyulai Gaál János zenéjét közepes hangkulisszának éreztük.

Hát ennyi ennek a kritikának a lényege. Nekem ezzel csak az a bajom, hogy ha Almási Miklós úgy gondolja, hogy a film a jó indítás után félresiklott, akkor ebben szerintem nem a rendező, vagy nem csak a rendező, hanem elsősorban az író a ludas, ő vitte félre a cselekményt és azon már a rendező sem segíthetett, legalább is alapvetően nem.

S ha már megszólaltam a profi által írt kritika végén, akkor legközelebb elmondom én is a véleményemet.

Már nem olyan időket élünk - kritika

Ma a Film Színház Muzsika 1964. évi 18. számából idézem Kürti László kritikáját. A mellékelt kép is itt jelent meg.

       Nem eléggé vígjáték - jegyezte meg valaki a sajtóbemutató után. Ezzel egyet is lehet érteni. A film alkotói viszont nem is azt vállalták,hogy vígjátékot készítsenek. Műfaji meghatározásuk: "Film iróniával".  Hogyan értsük ezt? Azt hiszem, csak egyféleképpen lehet. Úgy, hogy az, amit látni fogunk, nem szorítható valamelyik műfaj keretei közé, nem dráma és nem vígjáték, bár lehet olykor ez is meg az is, egyszerűen:olyan filmre kívánkozó aktuális élményanyag, ami megérdemli a finoman gúnyos bírálatot. Méltán elvárhatják a film alkotói, hogy ezt a szándékukat figyelembe vegyük, hogy megértsük műhelygondjaikat, annál is inkább, mert a filmben szereplő erkölcsi problematika az életben se tiszteli a műfaj-határokat.

       A film írója, Kállai István már a Kötéltánc című sikeres színdarabjával bizonyította, hogy igen fogékony a társadalmi-morális kérdések iránt. Ennél a filmnél is arról van szó, hogy jó szemmel meglátott egy fonák erkölcsi magatartástés annak pellengérre állításához elfogadható történetet, mulatságos helyzeteket teremtett. Hősei, Éva és Zoltán hivatali munkatársak. Évának vőlegénye, Zoltánnak felesége és két gyereke van. A lány szereti a vőlegényét és a férfiban se hűlt ki még a szerelem a felesége iránt. Közös kiszállásukon mégis belemennek egy kalandba. Van ilyen is. Ez az ügy mégis más. Éva és Zoltán között ugyanis nincs semmiféle érzelmi kapcsolat, nem kívánják annak az éjszakának a folytatását és a sértettek már meg is bocsátanának nekik, ha nem akadna egy botcsinálta "pártfogó": a családi életében boldogtalan felettes, aki az úgynevezett nagy szerelmet képzeli-kívánja ebbe a kapcsolatba. Már nem olyan időket élünk, amikor egy rossz házasság fenntartása érdekében csak úgy beleavatkozhattak az emberek magánügyeibe - ebből indul ki és - ellenkező szándékkal - ő ugyanúgy beleavatkozik. A két főhős családi konfliktusának komollyá váló alaphangja mellett ez a cselekményszál, valamint a hivatali környezet érdekes reagálása adja a film szatírikus vonulatát. Az író számára ez az utóbbi a fontosabb és nem véletlen, hogy a legjobb jelenetek a hivatalban játszódnak.

       A film jórésze kellemesen telik el és jobbára csak utólag, amikor gondolkodni kényszerülünk a látottakon, hökkenünk rá, hogy a két főszereplőről alig tudunk többet, mint mennyire az írónak a tétel illusztrálásához szüksége volt, s hogy az alapötlet a sok dramaturgiai ügyeskedés ellenére is sok szempontból kihasználatlan maradt. Ami viszont már a vetítés közben is zavart, az a párbeszédek igénytelensége, nem egyszer a jó ízlést is nélkülöző lapossága.

       Marton Endre rendezése, kiváltképp ha első filmje, a Katonazene méltán dicsért előnyeire gondolunk, némi csalódást kelt. Lassan, körülményesen mozgatja a szereplőket, görcsösen rajtuk tartja a kamerát, nem enged elég levegőt, környezetet nekik. Ahelyett, hogy valamilyen közös játékstílusba fogná össze a műfajilag különböző epizódokat, inkább még fokozza a távolságot közöttük azzal, hogy szinte a színpadi játék fokáig használja ki az éppen adott műfaji lehetőségeket. A legjobban rendezett jelenet a hivatal ebédlőjében játszódik. Kitűnő képsor mutatja meg itt egyszerre a pletyka áldozatait és kibiceit. Szorongás és érdeklődés, zavar és káröröm váltakozik együtt az arcokkal, Marton itt valóban képekben gondolkodott, érezte a tempót, frissen, hatásosan komponált. Mint ahogy sikerült érdekesen megteremtenie a két főszereplő és a főmérnök esti utcai találkozásának szégyenkeztetően szomorú hangulatát, megidéznie egy-egy pillanatra a családi szeretet, vagy a hivatali bürokrácia levegőjét. Ezt a könnyed, elegáns stílust kellett volna általánosítania. Helyenként viszont nem éppen szerencsésen alkalmazott külsőségekkel kívánta megteremteni a filmszerű hatást. Kirívó példája ennek az a vágás, amikor a telefonáló vőlegény dühös fenyegetőzésére, hogy bemegy és szétveri a hivatalt, az atombomba-robbanás hosszú képsora következik. Igaz, a betétnek aztán kielégítő dramaturgiai magyarázata lesz, mégsem szabadulhatunk a bosszantó gondolattól, hogy az emberiség e szörnyű rémképének itt egy szójáték funkciója jutott.

       A színész-gárda nagyon erős, nem kétséges, hogy az itt kapott feladatnál lényegesen nehezebbet is színvonalasan megoldanának. Kihasználatlannak éreztem Gábor Miklós tehetségét épp úgy, mint Sinkovits Imréét, vagy még inkább a Váradi Hédiét, akinek amúgy is ritkán van alkalma odaállni a felvevőgép elé. Amit nyújtanak, így is teljes illúziót kelt. A feleséget játszó Dallos Szilviának a jó alakításon belül is van egy nagyon őszinte, szép pillanata. A hivatal jól sikerült atmoszférájához járul hozzá Tyll Attila, Gellei Kornél, Szemes Mari, Bessenyei Ferenc, Gyimesi Pálma, Rajz János és mások játéka. Mezei Mária a némileg "A Manderley-ház asszonyá"-ra emlékeztető stílusban is érdekeset nyújt. Pásztor István a fentebb kiemelt jelenetek fotografálásáért dicsérhető. Képei azonban olykor túl fényesen, túl hangsúlyosan kívánják rögzíteni még azt is, ami jelentéktelen. Gyulai Gaál János zenéje kellemes.

Egy 50 éves film

A közelmúltban újra lehetett látni a Duna TV-n a Már nem olyan időket élünk című, 1964-ben készült magyar filmet. Amennyire tudom, hosszú évtizedek óta nem tűzték műsorra - legalább is én még soha nem találkoztam vele, pedig mindig kiemelten szoktam figyelni Gábor Miklós megjelenéseit a televízióban, rádióban.

Van még több filmje, ami érthetetlen módon soha nem került elő a bemutatása óta. Erről a jelenségről már írtam úgy négy éve az Alázatosan jelentem című film kapcsán, amit azóta sem tűztek műsorra. Pedig több olyan tv-csatorna is van, amely rendszeresen előveszi a magyar filmtermés darabjait az 1940-es évektől, esetenként még korábbról, keresztül az ötvenes, hatvanas, hetvenes évtizedeken. Sok filmet szinte évente levetítenek, vagy ha az összes csatornát egyben nézzük, akkor évente többször is, ugyanakkor vannak filmek, amelyek egyáltalán nem kerülnek elő. Pedig nyilván megvannak, hiszen szerepelnek a Magyar Nemzeti Digitális Archívumban, csak valahogy senkinek nem jut az eszébe, hogy válogasson közülük. Azért kíváncsi lennék, hogy az egyes tv-csatornák filmszerkesztői hogyan, milyen gyakorlat - vagy elmélet - alapján dolgoznak, amikor konkrét filmeket válogatnak ki (be). Nyilván vannak évfordulók és léteznek különböző tematikus válogatások, én most főleg arra gondolok, amikor alkalom nélkül, "csak úgy" tűznek műsorra filmeket, hogy vajon ilyen esetekben megnézik-e egyáltalán a teljes magyar filmtermést például abból a szempontból, hogy mely filmek azok, amelyek soha, vagy csak nagyon-nagyon ritkán kerültek közönség elé. Egy közszolgálati csatornának azért ezt meg kellene tennie... Hogy Gábor Miklós filmjeinél maradjunk, például a Mágnás Miska nyilván fontosabb és egyúttal népszerűbb alkotás, mint mondjuk éppen a Már nem olyan időket élünk és az rendben is van, hogy az előbbit sokkal gyakrabban látjuk. De azért jó lenne, ha a többi filmtől se fosztanák meg teljesen a nézőket...

Mindenesetre most Gábor Miklós nem játszott mozifilmjei közül legalább egy alkotással megismerkedhetett, akit érdekelt. Szó se róla, a gyengébb magyar filmek között a helye. Szerintem vannak vele dramaturgiai gondok is, másrészt a Telkes Zoltán nevű férfi főszerep semmilyen szakmai kihívást nem jelenthetett Gábor Miklósnak. De a film 1964-ben készült, színpadi Hamletjének és IV. Henrikjének idejében, szerintem ezért is érdekes nézni. Sok kitűnő színész is játszott benne, mint például a női főszereplő, Váradi Hédi, akit aztán egy évtized múlva, vagy már talán korábban is "ejtenek", pedig az egyik legnépszerűbb színésznő volt... Azért is érdemes nézni, mert még így, félig sikerült alkotásként is érzékelhető belőle, hogy milyen is volt a "létező szocializmus" légköre, különösen azoknak, akik még nem éltek akkor.

Ma a Film Színház Muzsika 1964. évi 3. számába lapoztam bele, ekkoriban folyt a forgatás, erről szól ez a röpke tudósítás és ehhez mellékelték a fent megmutatott képet:

Legközelebb korabeli filmkritikákat fogok mutatni.

Apa és lánya 1992-ben

A facebook-on egy kedves virtuális ismerősöm hívta fel az én  figyelmemet is arra, hogy csütörtökön (október 2.) az m3 televízió műsorán egy kedves, rövid műsort lehetett viszontlátni, egy közös beszélgetést Gábor Miklóssal és lányával, Júliával a Kávé habbal című, jó másfél évtizeddel ezelőtt futó népszerű kellemes, Szilágyi János riporter által jegyzett műsor-sorozatból.

 

  

Az első szavam a köszönet Beátának, hogy ezt megtalálta és megosztotta.

 

A második szavam az öröm, mert a Nemzeti Audiovizuális Archívumban - ez az a NAVA, amiről már írtam részletesen itt a blogban - az apa-lánya riport máris megtalálható, méghozzá nyilvánosan: tehát nem kell bemenni hozzá valamelyik NAVA-pontra, hanem otthon, kényelmesen, bármikor megnézhető. Ezt az egészet pedig azért írtam le, hogy megmutathassam a lelőhelyet azoknak, akiket ez a műsor érdekel és szintén nem vették észre, vagy nem volt idejük megnézni. 

A műsor előtt itt van még egy "lopott" kép a Nők Lapja 2004. évi 12. számából, ahol együtt van a család - nyilván jóval korábban készült, hiszen Ruttkai Éva 1986 őszén meghalt.

Gábor Júlia a szüleivel és anyai nagymamájával

Magáról a műsorról felesleges lenne bármit mondanom, hiszen akit érdekel, most innét meg tudja nézni. Talán csak annyit, hogy ritka pillanatot rögzített, mert egyetlen alkalom volt, amikor apa és lánya így megjelent a nyilvánosság előtt:

 

 

A vak - kritikák

Szeptember 24-én láthattuk az m3 csatorna műsorán Walter Jens: A vak című kisregényének 1962-ben, a Magyar Televzióban készült filmváltozatát. Elmúlt alkalommal előzetest írtam róla és ígértem, hogy a megtekintés után megmutatok két kritikát.

A Film Színház Muzsika 1962. 25. számából már idéztem néhány mondatot Lelkes Éva írásából, most ezt folytatom.

Az írás szól Benedek Katalin dramaturgiai munkájáról, majd rátér a filmes megvalósításra:

Az előadást Ádám Ottó kitűnő rendezésében láthattuk. A rendező legnagyobb erénye az volt, hogy elkerülte a szentimentalizmus minden csábítását. Sallangmentes játékstílusra törekedett, s kitűnően élt a televízió lehetőségeivel. [...]

Az előadás kiemelkedő alkítása Gábor Miklós nevéhez fűződik. Döbbenetes hitellel állította elénk Heinrich Mittenhaufen alakját. Tolnay Klári a feleség, Inge szerepében nem kapott hálás feladatot. Mégis élethű rajzot adott a kétségbeesett asszonyról. [...]

Még csak annyit, hogy régen láttunk ilyen jó operatőri munkát, mint amilyennek Kocsis Sándor vezető operatőr közreműködésével ezúttal tanúi lehettünk. Maros Rudolf kísérőzenéje önmagában is érdekes, izgalmas, néhol félelmetes hatást keltő muzsika.

A Film Színház Muzsika következő, 1962. 26. számában pedig Féner Tamás fényképe mellett, amit szintén ide másolok,  a következő - sajnos, aláírás nélküli - cikket olvashatjuk, csak Gábor Miklós alakítására fókuszálva. Ugyanazt fogalmazta meg benne névtelenségben maradt írója, amit én csak éreztem, míg néztem a filmet: hogy ez már nem is színészi alakítás, inkább egy transzcendens létezés...

 Aki befelé tekint

Mozdulatlan és mégis eleven szemek. Egy vak szeme, amely mögé mégis élesebb vonásokkal rajzolódik fel tárgyak, emberek, cselekvések képe, mint ahogy olykor az ép szem felfogja a megszokott látványt. Hogyan lehetséges? A néző rá sem eszmél, hogy vele szemben, ott, a televízió képernyőjén a színész nyitott szemmel jár a ráirányított ezerszeres fényben, s meg sem rebben a tekintete. A nézőnek eszébe sem jut kételkedni, hogy Heinrich Mittenhaufen, - megvakult. S ez az ember nem lehet azonos a színésszel, akit a műsor hirdet, mert a színész nyilvánvalóan csak eljátszaná a látninemtudás állapotát, míg ez a szobájában idegenül tapogatózó tanító valóban vak.

A színésznek ismét sikerült valami, amit a köznapi észjárás elképzelhetetlennek tart. Az önfegyelmezésnek micsoda különös ereje és az azonosulás képességének milyen teljessége. Pedig a színész, Gábor Miklós semmi különöset sem tett azért, hogy elhiggyük neki a játékot. Nem tett egyebet, mint hogy - nem látott. Pontosabban: nem nézett, s így egyszerűen nem adott lehetőséget a nézőnek arra, hogy kételkedjék. Ő nem velünk akarta elhitetni, hogy egy, a látvány szépségétől megfosztott ember arcát ölti magára. Nem elhitetni akarta. Még csak tudomásul sem vette. Egyszerűen nem látott. Csak befelé tekintett az emberbe, aki akkor ő maga volt. Így teremtette meg azt a kettős hatást, amiből aztán a néző nem tudott szabadulni, figyelve az önmagáért küzdő embert, akinek halott tekintete mégis az élet felé kutatott. Egyszerűen... egyszerűen... Mennyi fáradság, az értelemnek milyen felfokozott aktivitása teremti a művészetben ezt az egyszerűséget. Színházban, filmen van sok egyéb lehetőség, több is talán, más is, néha utol sem érhető. Az arcnak, a szemnek, a legegyszerűbb eszközökkel a legtöbbet kifejezőnek ilyen sajátos alkalma nemigen. Ha olyasféle hatást kellene a színpadon felidézni, mint itt Jens "A vak" című TV-játékában teremtett a színész, ahhoz nem volna elég összeesni a nyílt színen. Ahhoz már azt kellene elérni, hogy valaki szűnjön meg lenni fizikai létében, miközben ott jár, beszél előttünk.

A vak - előzetes

Az utóbbi időszakban a rádió és a televízió műsorában egyaránt hatalmas felfutás volt Gábor Miklós különböző felvételeiből. Máskor egy évig nem tűznek műsorra annyi mindent, mint amit most néhány hét alatt. És micsoda kincsleletek vannak köztük!!! A felfutás egy része a Tolnay Klári centenárium következménye: annak keretében vetítette le az m3 csatorna - igaz, a nagyon késő esti órákban és nem ismételve meg -  Illyés Gyula: Kegyenc című színművének előadását a Madách Színházból, és vetíti szerdán azt, amiről most akarok szólni. De volt más is: a Duna TV a napokban tűzte műsorára a Már nem olyan időket élünk című filmszatírát, ami szintén évtizedek óta nem volt látható (mondjuk annyira nem volt jó film, de Gábor Miklósnak az egyik legjobb korszakából való, 1964/65-ből). Elhangzott két rádiójáték is, azokat még egy-két hétig vissza lehet hallgatni a rádió hangtárában, utána már csak a NAVA honlapon lesznek, sajnos csak korlátozottan hozzáférhetők. Úgyhogy itt a két link, ha valaki még gyorsan meghallgatná őket:

KÉNYSZERLESZÁLLÁS

és

BETSABÉ

mindkettő ugyanabban a műsorsávban, 21.04-kor kezdődött, az időpontra kell kattintani a meghallgatáshoz. Egyébként két egymás utáni este voltak műsoron, szeptember 13-án és 14-én, a Kossuth rádióban.

Közülük nekem a Kényszerleszállás az igazi csemege, emlékeztem rá gyerekkoromból, pedig azóta sem hallottam, csak most :)

De térjünk rá végre a szerdai filmre, amely szintén a Tolnay Klári centenárium keretében kerül képernyőre, bár Gábor Miklós benne az abszolút főszereplő. 

Ez egy 1962-ben (!) készült  televíziós film Walter Jens: A vak című kisregényéből. Azt gondoltam, ez is megsemmisült az idők folyamán, mert egyik Gábor Miklós portréfilmben sem került elő, és amennyire emlékszem, azóta sem vetítették le a televízióban, úgyhogy rendkívül meglepett, amikor megláttam az előzetesét :) Az m3 csatorna, amely számomra egészében ugyan csalódás, szerencsére néha mégis csak előkotor egy-egy kincsleletet. Lennének még javaslataim számukra...

De térjünk vissza a filmre:

Az alapregény 1959-ben a Modern Könyvtár sorozatban jelent meg, könyvtárakban még hozzáférhető.

Film Színház Muzsika 1962. 25.

Egyelőre csak a regény alapszituációjának felvázolását idézem Lelkes Éva kritikájából (megjelent a Film Színház Muzsika 1962. 25. számában), azzal a megjegyzésével, hogy a dramaturg nagyon pontosan alkalmazkodott az alapműhöz, tehát ez a leírás teljesen érvényes a filmre is:

A történet egy negyven évig látó ember szerencsétlen megvakulásáról szól. Helyesebben talán arról, hogy szerencsétlensége pillanatától milyen hamis utakon keresi azt a mentő illúziót, amely az élethez vezet vissza. Éppen ezért több ez a regény, mint érdekes kuriózum, több a világirodalomban csak ritkán megjelenő vakok gondolatvilágának tükrözésénél. Több ennél, mert  Walter Jens főhőse a minden talaját vesztett ember örök drámáját példázza. Olyannyira, hogy Heinrich Mittenhaufen maga is rádöbben arra: tulajdonképpen látó korában is vak volt. Akkor találja meg az egyedüli utat, amikor ráeszmél: az élet olyan társasjáték, amelyet csak közösen érdemes játszani. Walter Jens ezt a sorsforduló-tragédiát egyetlen szenvedély köré csoportosítja. A vak embert egy építőkocka kövei távolítják el a valóság világától. Ezek azok, amelyek később visszahozzák az életbe is.

A regényből Benedek Katalin írt forgatókönyvet, amelyből Ádám Ottó rendezett televíziós filmet. Hogy a forgatás pontosan mikor zajlott, nem tudom, de adásba 1962. 24. hete körül került, azaz június közepén. Hogy milyen volt akkoriban a televízió munkatempója, mennyivel előbb forgattak, nem tudom, de az a valószínűbb, hogy nem lehetett nagyon sok idő az átfutás. Így szerintem körülbelül a Hamlet bemutatásának (1962. január 14.), vagy az első néhány hónap előadásainak időszakában készülhetett ez a műsorújság szerint 52 perces film. Arra nem emlékszem, hogy Gábor Miklós említette volna ezt a szerepét valamelyik könyvében. Ha naplójában írt is róla, a Tollal-ba nem válogatta be. Pedig nagyon kíváncsi lennék, hogyan élte meg a forgatást. A filmről megjelent kritikák ugyanis olyan felső fokban emlékeztek meg alakításáról, ami még a többnyire dicsérő, elismerő kritikák között is párját ritkítják. Ez azt jelenti, hogy a Hamlet-élmény és Hamlet-munka közben is mesterművet adott ki a kezéből egy teljesen más területen. Most nem szeretném ezeket a véleményeket előre megmutatni, előbb feltétlenül nézzük meg a filmet, aztán majd jelentkezem a kritika többi részével és egy másik korabeli írással is, ami kifejezetten Gábor Miklós alakításáról szól. 

A vak tehát szeptember 24-én, szerdán kerül műsorra a m3 csatornán, este 21 óra 10 perckor.

A szereplők: Gábor Miklós (Heinrich Mittenhaufen), Tolnay Klári (Inge, a felesége), Ujlaky László, Kelemen Éva, Miklósy György, Petur Ilka, Dávid Ágnes, Demjén Gyöngyvér.

Az eredeti regényt fordította Gyurkó László. Forgatókönyv: Benedek Katalin. Zene: Maros Rudolf. Operatőr: Kocsis Sándor. Rendezte: Ádám Ottó.

 

Gábor Miklós, az író 3.

Folytassuk Gábor Miklós önálló köteteinek számbavételét:

1990

KOS A MÉRLEGEN
Bp. Szépirodalmi Kiadó, 1990. 364 oldal + 28 tábla (fekete-fehér fotók)
A borítón Szász Endre rajza Gábor Miklósról:

 Fülszöveg:

Gábor Miklóst nem kell bemutatnunk - egyik legjobb és talán legnépszerűbb, ragyogó intellektusú színművészünk. Zseniális örökkamasz - mint ő is írja: valahogy mindig, minden szerepében kócos marad. Mintegy százötven szerepet játszott, több könyvet írt. Új kötete színházról, előadásokról, szerepértelmezésekről, társulatokról és persze Gábor Miklósról szól.

   Vissza-visszatérő témája Shakespeare és a Shakespeare-szerepek. Mindenekelőtt a Hamlet. Ezerféleképpen elemzi, s a konklúzió, ahova eljutott, legalábbis evidensnek tűnik: "Hamlet 'titka' nem a zseni, hanem annak az embernek a titka, akibe szerelmesek vagyunk."

  "Óriási állatkert ez a drámai oeuvre" - mondja tiszteletlen pontossággal Shakespeare színházi népéről. "Engem Shakespeare clownjai, ezek a rögszerűen nehéz, szinte a tragikus határán álló alakok Beckett és Ionesco alakjaira emlékeztetnek. Bemondásaikkal, monoton bohóctréfáikkal a fizikai és szellemi lét végső, földhözragadt nyomorát képviselik."

És mégis: "Engem Shakespeare-ban az izgat, hogy lehet túljutni Becketten. Most örüljek, hogy sehogy?!" Brookék előadásai felkavarják, megrázzák és kétségbeejtik. "Kegyetlen színház? Ügyes, sőt használható jelszó. De igénytelenül egyértelmű."

Az Oszlopos Simeon. Találkozás Sarkadival. Találkozás a lélek mélyével, a maga démonaival. "Megértem, hogy Sarkadi megijedt a maga sötét röhögésétől. Ő is érezte, hogy az emberekre vigyázni kell. De szeretném megmondani szegénynek - könnyel és haraggal képtelen sorsa miatt - hogy én a Simeon olvasása után úgy éreztem, megtisztultam."

    Szerelmeslevél Bajor Gizihez, aki mindvégig olyan kifinomultan élvezte a színpadi csókot. "Mi pedig azokban az években elárultuk, el akartuk árulni Gizit... Könnyű ma már őszintén szeretni őt. Már nem él."

Szerep és színész. "Mint csigának a háza, nélküle mi marad? Eby darab alaktalan és visszataszító - bár talán szánalmas - meztelenség... a csiga azért csiga, hogy házat termeljen."

    Sikerek mellett kudarcok, talán bukás is... Vagy ellenkezőleg: új utak, tartományok meghódítása? "A gondolatszabadság valóban gondolatszabadság, bármi eszembe juthat, és el is kell fogadnom minden ötlet kihívását. Hogy ne gondoljam, az nem lehet. Nem félhetek a saját gondolataimtól."

"Kedves Jóska!" "Kedves Miklós!" Távozás Vass Évával Pestről. A kecskeméti színház. Találkozás Ruszt Józseffel.

"Nyugtatókat szedek, de még így is nehezen alszom. Szüntelenül a Henriken jár az eszem, de ez nem jó." A rendező naplója: a régi nagy szerepet, Füst Milán Henrik király-át rendezi a budai Várszínházban. Rengeteg munka, görcsös erőfeszítés után: siker, a nyugalom perce. "Íme elkezdődik egy színház..."

    "Ezek az írások - írja Gábor Miklós könve előszavában - csak magukért felelnek. Mondatonként." Ezek a megrendítően őszinte írások - ígérjük az olvasónak - az olvasás - és a színház! - nagyszerű szellemi kalandjával ajándékoznak meg. Egészében is, mondatonként is.

                                                                              1995

EGY CSINOS ZSENI
Bp. Magvető, 1995. 282 oldal. A kötetben szereplő illusztrációk a szerző 1954-es rajzai

Ismertetőszöveg a borító hátoldalán:

A jó könyveket nem várja taps, zajos siker. De ha egy színész könyve? És ilyen jó? Ha színházról, szerelemről, politikáról, sikerről és bukásról, az élet örömeiről és szégyeneiről így tud írni? Ilyen szenvedélyesen, okosan, ironikusan és bátran? Ez nem egyszerűen egy nagy színész naplója - ez egy jó könyv. De mert nagy színész írta, tapsot érdemelne. Igazi, zajos, színházi sikert.

Fülszöveg:

"... a könyveim is elárulják, hogy nagyon is földhözragadt vagyok, hogy az életről semmit nem tudok, nem is mondok semmit, csak amit átéltem, amit végigcsináltam. Igaz, van egy barátom, aki szerint olyan vagyok, mint viharban a tengerész: csapkodnak körülöttem a hullámok meg az istennyila, de közben időnként feltűnik a pofám, és azt mondom: 'Itt rend van!' És hozzátette: 'És, rend is van!' Akik azt mondják, hogy benne vannak az életben, rendszerint nem tudnak úszni, átcsapnak a fejük felett a hullámok, a szájuk, az orruk tele a tenger sós ízeivel, és azt hiszik, hogy a tenger arra való, hogy az ember nyelje, nem pedig arra, hogy ússzon vagy halásszon benne."

"Az ember fiatalkorában azért választja a színpadot, mert szép akar lenni. És az ember még vén fejjel is szeretne egyszer-egyszer szép lenni. Persze a színház a képzeleté elsősorban. Nem az igazán szépek lesznek a szerelmes színészek és a szexkirálynők, hanem azok, akik el tudják képzelni és hinni magukról, hogy szépek."

"... hajlok arra, hogy a bohócokat jobban szeressem, mint a drámai színészeket. Jobban irigylem őket."

"... én se a pályámon, se a politikában nem találok olyan társulatot, hogy szenvedéllyel, odaadással tudnék hozzá csatlakozni. Elég baj, de elvégre az én koromban? Legjobban talán a szövegszerkesztőm érdemel most. Ma is vezetek naplót, ha nem is úgy, mint régen. Ez a napló, ez a sok oldal úgy sorakozik a polcaimon, mint a nyersanyag, amivel dolgozhatok, amivel dolgoznom kell."

"Itt állok egy óriási tömegű szöveggel, jó pár kosárnyi mondattal, amelynek meg kell találnom a nyitját. A szövegszerkesztő csodálatos masina, szabadon elválaszthatok, egyesíthetek, átalakíthatok szövegeket, egyik mondat magyarázza a másikat, évek távolán át is, remek foglalkozás. És végül a személyessége teljesen elvész, az ember élete puszta szöveggé válik."

(Részletek a Beszélőben 1994-ben megjelent interjúból)

                                                                                   1997

SÁNTA SZABADSÁG
Bp. Magvető. 1997. 579 oldal

Ismertetőszöveg a borító hátoldalán:

Az Egy csinos zseni, Gábor Miklós 1954-es naplóiból írott könyve az elmúlt év egyik legnagyobb sikere lett. Most itt a folytatás: 1955, 1956, 1957 - három, reményekkel, a szabadság mámorával és a bukás tragédiájával terhes és teljes év története.

Különleges könyv - az író könyve a színészről, aki mindig, minden porcikájában érzi, hogy a legnagyobb bukás után is játszani kell. Hogy játszani akar.

Fülszöveg 1. [Részlet a könyvből]

"De hisz a Rómeót levettük a műsorról, az előadás szétzüllött, a díszletek szakadozottak, rokkantak voltak már, aztán meg mindenki érezte, hogy nem így kellene ezt már játszani. Saskia megnézte a talán utolsó előadást, és azt mondta, hogy nagyon szép volt, mint egy mély húron szóló, fájdalmas zene - valami ilyesmit mondott, de vigyázzak, figyelmeztetett -, mert már a határán járok annak, hogy ne legyek már Rómeó, hanem sápadt arcommal, sötétre festett szememmel egy Rómeónál keserűbb, sötétebb valaki. Na már most: éppen ezen az előadáson éreztem meg, hog már nem Rómeó az én szerepem, hanem mondjuk a Hamlet, hogy az eltelt év alatt fiúból férfivá lettem, megváltoztam. - Veszélyes, ha az ember rámegy a saját szexepiljére - mondta Saskia az én Rómeómról még ezt is. - Én is azt hittem, hogy már a csúcson vagyok, hogy már mindent tudok - mondta -, de most már azt is tudom, hogy holnap is lesz nap. Szerényebb lettem."

Fülszöveg 2. [Részlet a könyvből]

"Az asztalról leesik egy könyv. Mindenütt másutt udvariasan felvenném - most nem mozdulok, hagyom, hogy a főhadnagy előmásszon az asztal mögül, és lehajoljon érte. (Saskia meséli később, hogy az ő kihallgatása alatt egy tollszár esett le, de ő felvette. Tudniillik másutt férfitársaságban semmi esetre se vette volna fel. Reflexeink nem működtek természetesen.) Keresztbe vetem a lábam, épp, amikor a pasas lehajol, és akkor látom, hogy feltűnően tarka, piros meg zöld, imperialista zokni van rajtam. Alig tudom megállni, hogy székem alá ne húzzam szerényen a lábam, aztán csak azért is otthagyom, szem előtt. Milyen primitív ez az egész! Itt dől el minden, ezekben a poros szobákban meg tömlöcökben."

2003

NYOMOZOK MAGAM UTÁN
Naplók
A kötetet Vass Éva szíves közreműködésével sajtó alá rendezte és az utószót írta Kelecsényi László
Bp. Palatinus, 2003. 309 oldal. Fekete-fehér fotókkal illusztrált.

Ismertetőszöveg a borító hátoldalán:

A naplóíró Gábor Miklós hagyatéka rejteget még meglepetéseket.

Miért hagyta ott régi sikerei színterét, a pesti Madách Színházat és szegődött el a kecskeméti társulathoz?

Miért lett botrányszagú Shakespeare A velencei kalmár című drámájának várszínházi előadása?

Mekkora szerepe lehetett hosszas betegeskedésében az őt ért támadásoknak?

Mi újat hozott a politikai rendszerváltás a színész életében?

A több ezer oldalas naplójegyzetekből készült válogatás az életét folyton újragondoló, régi cselekedeteit elemző, remek tollú írót állítja elénk. A Nyomozok magam után méltó folytatása a színész életében megjelent korábbi köteteknek (Egy csinos zseni, Sánta szabadság).

A könyv az öt éve elhunyt Gábor Miklós emléke előtt tiszteleg.

Az előző, és a mai részben is a könyvborítók képeinek forrása az antikvarium.hu weboldal. Ott ezek a könyvek nagyrészt meg is rendelhetők, ha valaki most szeretné beszerezni őket.