 |
| Forrás: Magyar Színházi Adattár |
Itt van még egy korabeli kritika a Hamlet rendezőileg felfrissített változatáról Nagy Péter tollából, megjelent az Élet és Irodalom 1964. 18. számában. Szerzője aztán beválogatta ezt az írást 1966-ban megjelent Két évad és ami megelőzte című kötetébe is.
Mint majd érzékelni fogjuk, elsősorban a színészi játék tekintetében ő máshogy látta a három új főszereplőt, sőt, aznap este Gábor Miklós Hamletjét is, mint Demeter Imre...
Azt gondolom, érdemes a teljes cikket bemásolnom, de azzal a "saját módszerrel", hogy a Gábor Miklósról írottakat önkényes módon vastag szedéssel kiemelem; természetesen ez sem az eredeti cikkben, sem a könyvben nem így jelent meg - azok számára csinálom, akik csak erre a részre kíváncsiak :)
Az újra-rendezett Hamlet
Nem próbáltam utánanézni a színháztörténetben, de azt hiszem, példátlan dolog - s nemcsak nálunk, világszerte az - hogy a Hamlet két esztendőn belül kétszázadik előadását éri meg a Madách Színházban. Kultúrtörténészek elmélkedését kihívó téma, hogy a mai magyar színpadnak két "biztos értéke" van: a Hamlet és - a Csárdáskirálynő; s ebből az első nemcsak örvendetesebb, de csodálatosabb is. E futó jegyzetekben nem hatolhatunk le e két cím nyitotta szakadék szédítő mélységeibe, de azt bizton állíthatjuk, hogy a Hamlet elsöprő sikerének két nagy mozgatója volt s maradt: Gábor Miklós alakítása és Vámos László rendezése.
S Vámos László most az előbbi példátlanságot megtetézte azzal, hogy sikeres munkáját revízió alá vette: bevallottan az angol Shakespeare Társulat vendégjátékából tanulva dolgozta át saját sikeres rendezését. A felfogás, a darab- és szerepértelmezés nem sokat változott az új változatban - helyesen: inkább csak a szcenika terén tapasztalunk módosulásokat. A legszembetűnőbb ezek közül a nyitott színpad, a függöny nélkül lebonyolított teljes tragédia. S itt álljunk meg egy percre: amennyire örvendetes, hogy a színeket nem választják el függönnyel, hanem nyílt színen végezve a sommás díszletezést, a játék folyamatosságát - s ezáltal a néző izgalmát is fenn tudják tartani sőt fokozni, annyira indokolatlan a teljesen - tehát kezdetben, szünetben és végen - nyitott színpad. Ennek, meggyőződésem szerint, csak akkor van valóban helye, ha ezzel a rendező azt akarja mondani a nézőnek: a te életed folytatódik itt, különben üres divatmanír. A Lear-nél nyitva volt a színpad, mert a rendező, [Peter] Brook, ezt akarta mondani egész művével; de ennél a Hamlet-nél ez elég indokolatlan.
E kis és inkább elméleti jellegű észrevételen túl Vámos jobbító munkáját csak dicsérhetni: a tompább jelmezszínek erősebb hatást sugallnak, a csoportok, mozgások harmonikusabbak, jelentőségteljesebbek, mint előző megfogalmazásukban; a világítás fokozott hidegsége, sejtelmessége is sokat emel az egész előadáson. Itt csak egyetlen félrefogása van: a befejező jelenet, Fortinbras bevonulása és Hamlet kivitele, mely nem ide, hanem valamilyen operafináléba való.
Az új szereplők beállítása is jelentősen emelt az előadáson az első szereposztáshoz képest (a közbenső cseréket nem láttam), bár - sajnálattal kell megállapítani - önmagában egyik sem meríti ki a szerep összes lehetőségét. Ezek közül egy még mindig szereposztásbeli (vagy színészi, vagy rendezői felfogásbeli) tévedés: Bessenyei Ferenc Claudiusa. Bessenyei túl dekoratív jelenség ahhoz, hogy elhiggyük róla mindazt, amit mondanak s főleg Hamlet mond róla, hiszen saját szemünk cáfolja; ez pedig közvetve Hamlet hitelét csökkenti. Amellett Bessenyei még zengő és simogató hangja pátoszával is ezt a benyomást fokozza: nem a hideg eszű, ravasz államférfit testesíti meg (pedig Claudius elsősorban az), hanem a fizikai attribútumaival lenyűgöző hímet.
Tolnay Klári Gertrudisa megnyerően mértéktartó, de sem nem elég királynői, sem nem elég erotikus; Ajtay Andor pedig Poloniusban elsősorban a közéleti ember üres nagyképét ábrázolja, többi vonását háttérbe tolva.
Sajnálatos, hogy a sorozatos előadások folytán a többi szereplő alakítása a legritkább esetben mélyült - általában inkább kiürült, mechanikusabbá lett. Különösen érezhető ez Avar István majdnem színtelenné fakult Horatióján; Lőte Attila Laertes szövegét felében-harmadában ha érthetően ejti; s Vass Éva, aki első előadásain elragadott Oféliájával, mert egyszerű volt, minden hatásvadászatot került, és belülről fakadó hittel és bájjal keltette új életre ezt a kicsit együgyű, de oly tiszta lelket, mintha mostanra hamvát vesztette volna, s vele hitele és vonzása felét.
Gábor Miklós Hamletje ma is a jelenkori magyar színpad legnagyobb színészi teljesítménye; az ösztön és az értelem harmonikus együttműködésének ritka szép és teljes példája. Nem kétséges, hogy a siker oroszlánrésze volt s marad az övé; hogy talán Pethes Imre óta először az ő ajkán szólalt meg magyar színpadon Hamlet minden árnyalata. Éppen ezért vonakodva írom le, de kénytelen vagyok vele, hogy - legalábbis a díszelőadás estéjén - az ő alakítása is megfakultnak, csökkent belső tüzűnek tetszett; lehet, hogy ez valami múló lehangoltság, de könnyen lehet, hogy a túl gyakori előadás, a szezon végi kifáradás jele. Súlyos vétség lenne addig koptatni ezt az alakítást, amíg csak halvány emléke marad önmagának; a színháznak hagynia kellene időt a színésznek arra, hogy művészi energiái feltöltődjenek.
Eddig tart az eredeti teljes kritika. Még az is lehet, hogy Nagy Péternek az aznap estéről szólva igaza volt és Gábor Miklós tényleg fáradtabban játszott. De még volt benne fizikai és művészi energia a további, valamivel több, mint 100 alkalomhoz - sok-sok néző nagy szerencséjére (én is így láthattam, a széria vége felé). A további előadások között volt 1966-ban a moszkvai vendégszereplés, amiről itt már közzétettem a teljesen elragadtatott visszhangokat. A háromszázból a legutolsó három előadás pedig a szegedi Dóm téren zajlott le, a szabadtéri színpadon. Az akkori kritikák is, amelyeket később szintén meg fogok mutatni, a legfelsőbb fokokban számoltak be Gábor Miklós Hamletjéről, akinek alakítása még azt a hatalmas teret is be tudta tölteni...
