Gábor Miklós utazásai 2.

Azon gondolkodtam, hogy a mai bejegyzés címében az UTAZÁSAI szót idézőjelbe kellene tennem. Ugyanis Gábor Miklós front-tapasztalatairól szeretnék írni Kicsi-világ-háború című könyve segítségével, és hát egy ilyen "muszáj"-utazás-sorozatot nem is biztos, hogy bele kellene foglalnom a témába. Éppen ezen tűnődtem, közben forgatva a kötetecskét, amikor a következő mondatokba botlottam, amiket Gábor Miklós valahol Ungvár környékén írt a naplójába még "a nagy utazás" elején:

Mint egy kirándulás, olyan ez, ki gondol rá, hogy hova megyünk? Boldog vagyok, hisz mindig otthon ülő voltam, a megszokás embere. Időnként azért itt is elmerülök az álmodozásba, mint hüvelykujjam dudlizásába gyerekkoromban: a ruszin falvak gerendaházai Tom Mixre [gyerekkorának cowboy-filmsztárja volt, K. K.] emlékeztetnek [...]

A ruha itt nem jelmez...

Ezek szerint háborús helyváltoztatásait nyugodtan besorolhatom az "utazásai" címszó alá (is)... Persze a fenti sorokat akkor vetette papírra, amikor a menetelésen kívül más különösebb még nem történt a csapatával és az időjárás sem fordult még téliesre. Így megfigyelhette környezetét, amelyről a könyv folyamán érzékletes leírásokat is ad.

Még egy idézet 10 oldallal később és bizonyosan jó néhány kilométerrel odébb:

Fújja a szél a port. Látni a Kárpátokat. Elmegyünk egy keresztút mellett: ezen gyorsan hazajutnánk! Tábla: Wysocki-Wiz. Leégett házak - egyesek szerint partizánok égették fel a falut, mások szerint repülők. [...] Katonák szénát szednek. A felhős ég gyönyörű. Egy dombtetőről végiglátni az alkonyaton, szerte a dombokon és hegyeken, erdőkön és búzaföldeken, és felettünk a felhős ég fojtottan piros. Ott, a dombtetőn egy pillanatra megint elkap a boldog csatangolás érzése, hogy látom ezt, hogy éjjel-nappal itt barangolhatok lovaink társaságában ezen a földön. És e boldogság hiábavaló.

Keresgéltem a Wysocki-Wiz nevű falut a neten, mindenféle helyesírás szerint, de nem találtam...

A leírások mellett Gábor Miklós fényképeken - méghozzá színes fényképeken! - is megörökített sok helyszínt. A színes filmtekercseket biztosan itthonról vitte magával, de meglepő, hogy már akkoriban lehetett nálunk ilyent kapni - és hogy egyáltalán eszébe jutott a frontra fényképezőgépet vinni... Mindenesetre nemcsak naplóját óvta meg és hozta haza, hanem ezeket a filmtekercseket is, amelyek ma is megvannak, képekre szétvágva és diaként bekeretezve. Két alkalommal is láthattam belőlük vetítést, Gábor Miklós győri és zalaegerszegi emlékestjén. Igyekeztem néhány fényképet is készíteni róluk. Mutatok belőlük kettőt. Persze nagyon gyatra minőségűek lettek a körülmények miatt (az eredetiek ma is szépek és élő színűek!), de csak így tudom megmutatni őket; azért valami mégis kivehető rajtuk:

Később aztán sokkal nyomorúságosabb körülmények közé és éles helyzetekbe is belekerült. Egy alkalommal meglepetés-szerűen botlottak orosz páncélosokba. Még megijedni sem volt ideje, ha életben akart maradni, muszáj volt lőnie : tüzérként a legjobb irányzók közé tartozott, és két társával sikerült megállítani a harckocsikat. Ezt felettesei hőstettnek minősítették és előléptették szakaszvezetővé, ő meg nem tudta, hogy büszke legyen vagy szégyellje magát...

Miután néhányadmagával átszökött a szlovák partizánokhoz, német katonák "kiszabadították", azt gondolván, hogy foglyok...  Ha akkor megtalálják és elolvassák naplóját, halálra ítélhették volna, mégsem bírta megsemmisíteni a füzeteket, csak a szalmazsákjában dugdosta...

Egy katonatársával aztán két békés hetet tölthettek Kassán az Európa szálló 31-es szobájában azzal az indoklással, hogy ott várják be, amíg csatlakozhatnak a környéken harcoló csapatukhoz.

Az épület ma is áll Kassa belvárosában - Márai Sándor emlékhelyeként tartják számon.

A kassai színházépület

Gábor Miklós hosszú hónapok után Kassán tehette be először a lábát egy "rendes" színházba; néhány ottani kollégája cigarettával, pénzzel és némi protekcióval segítette.

Végül innét keveredett haza Baricza nevű katonatársával - akivel már a partizánokhoz is együtt szöktek -, a szüleihez Budapestre, Akadémia utcai lakásukba; s mert "a ruszkik elvágták az utat", meglehetősen nagy vargabetűvel: még Komáromot is érintették.

Egészen röviden összefoglalva ez volt Gábor Miklós háborús "nagy utazása". Több évtized távlatából csaknem derűsen mesélt róla Vámos Miklós: Lehetetlen című műsorában, ami a YouTube-on visszanézhető. De a legautentikusabb elolvasni a teljes könyvet, amiből én éppen csak szemezgettem kicsit. Könyvtárakban megtalálható!

Gábor Miklós utazásai 1.

Ilyen hosszú szünetet még sosem tartottam a blogbejegyzések között, elnézést kérek. De kellett egy kis idő, amíg valamennyire lecsengett bennem a salzburgi utazás. Mint legutóbb jeleztem, éppen ez az esemény juttatta eszembe a témát, amit most elkezdek: Gábor Miklós külföldi utazásait.

Amennyire - lehet, hogy még kissé felületesen  - meg tudom állapítani, Gábor Miklós szerintem kifejezetten keveset járt külföldön. Ennek oka nyilván részben az, hogy felnőtt évei 1945 utánra estek és utazni még a hatvanas, hetvenes években sem volt könnyű. Igaz, voltak művészek, akiknek hobbija volt minél egzotikusabb helyek felkeresése - sok érdekes útibeszámolót olvashattunk annak idején a boldog emlékezetű Film Színház Muzsika "Maszk és toll" rovatában. De azért a nehézségek valóban fennálltak: vegyük például azt, hogy akkoriban még egy Devecseri Gábornak is mennyire kevés lehetősége volt Görögországban körülnézni... A színészek elsősorban amerikai, kanadai útjai pedig a legtöbb esetben a kint élő magyarok különböző szervezeteinek meghívására történtek.

Gábor Miklós utazásai is, bár tudomásom szerint a tengerentúlra nem vezettek, de valamilyen módon színészi hivatásából adódtak. Azt tudjuk, hogy kikapcsolódni, pihenni egész életében a Balatonon szeretett.

Első külföldi utazásai természetesen még gyerekkorához fűződnek. Polgári jómódban élve, szüleivel valószínűleg többször is járt idegen földön. Van egy fényképe, ahol, körülbelül hat-hétéves korában apja és anyja között a velencei Szent Márk-székesegyház előtt áll. Az alábbi videóban, amelyet Felvidéki Judit készített Babits Mihály: Esti kérdés című versének Gábor Miklós általi tolmácsolására, az első perc 23-24. másodperce körül látható is, más gyerekkori és fiatal felnőttkori képek társaságában.

A velencei fénykép talán akkor készült, amikor, mint A színész árnyékában írja, egy betegsége után szülei elvitték Velencébe. Este őt lefektették a szállodaszobában és elmentek szórakozni, ám édesanyjának hamarosan rossz sejtelme támadt, így hazamentek: hát egy szikra éppen kipattant a kályhából és tragédia is történhetett volna...

Folyt. köv.!

Gábor Miklós Mozartról

Mozart legelső emlékműve: Salzburg, 1842

Mielőtt elkezdem a legutóbb megígért témát, salzburgi utazásom élményei inspiráltak arra, hogy felidézzem Gábor Miklós szavait Mozartról. Ezt a gondolatsort ugyan már idéztem egyszer, de nem itt, hanem másik, "katalisztes" blogomban, és már elég régen. Ezért azt gondoltam, nem haszontalan újra megmutatni.

Előtte érdemes megnézni ugyanott közzétett másik kis írásomat, amelyben megpróbáltam összefoglalni Gábor Miklós és a zene kapcsolatát.

Jöjjön tehát az idézet, hogyan látta Gábor Miklós Mozartot. Ezeket a gondolatokat a Magyar Rádióban mondta el, amikor, valamikor az 1960-as évek második felében vendége volt a Kedves lemezeim című műsor-sorozatnak. A műsor szövege szerencsére megjelent nyomtatásban A muzsika hullámhosszán című könyvben (Bp. Zeneműkiadó, 1970), így pontosan tudom idézni:

Van a zene világában egy ember, ha úgy tetszik, egy szerep, akit legjobban csodálok. Mozart. A Hamletre emlékeztet engem. Sötét ruhában van, arca csillogóan fiatal. Gyerek és férfi. Titokzatos és szívszaggatóan őszinte. Diadalmas és megalázott. A fájdalom és a bölcsesség a formai tökéletesség eleganciáját öltötte magára.

Nem tudom, Gábor Miklós mennyit foglalkozott Mozarttal, olvasott-e sok vele foglalkozó irodalmat vagy mindez közvetlenül a művei sok éves, évtizedes hallgatása nyomán kristályosodott ki benne. De ilyen rövid terjedelemben ennyire jellemző és szemléletes összefoglalást, amiben még ott van saját színész-habitusa is, nem olvastam Mozartról. Szerintem egyszerűen tökéletes.

E tökéletes gondolatsorhoz egy tökéletes zene, Mozart hegedűre, mélyhegedűre és zenekarra írott Sinfonia concertante-jának (K. 364) második tétele:

Néznivaló blogszünet idejére

Kedves Olvasóim,

egy kis szabadságra megyek, megszemlélem Salzburg városát :) Augusztus közepe körül jelentkezem újra.

Addig is itt van egy igazi ritkaság, a Hannibál utolsó útja című televíziós film 1973-ból. Sarkadi Imre drámatöredékéből rekonstruálta Siklós Olga. Rendezte Hajdufy Miklós. A címszereplő - természetesen - Gábor Miklós.

További szereplők: Inke László (Barras), Basilides Zoltán (Henar), Horesnyi László (Leicon), Csíkos Gábor (Maharbal), Béres Ilona (Lucia), Őze Lajos (Fogoly), Tordy Géza (Nero), Horváth Sándor, Balázs Péter (Őrök), Bencze Ilona (Moa).

Némi használati útmutató: a felvétel első körülbelül 70 másodperce néma, de szerencsére ott csak aláfestő zene van. Persze kár azért is, de legalább a szövegből nem hiányzik semmi.

Kívánok mindenkinek további kellemes nyarat. Azt már ki is találtam, hogy mivel fogok jelentkezni a szünet után: "megihletett" a nyár és saját utazásom, ezért úgy gondoltam, megpróbálom számba venni a különböző források alapján Gábor Miklós külföldi útjait.

Akkor kezdjük el nézni ezt a remek darabot. Nagy szerencse, hogy a felvétel egyáltalán megmaradt...

SMS Opheliától :)

Mai bejegyzésem személyes jellegű lesz. Ehhez a nézőponthoz ritkán szoktam itt folyamodni, hiszen blogom fő célja Gábor Miklós pályájának be- és felmutatása, emlékének őrzése és szétsugárzása. Magát a blogot ugyan egy szubjektív sorozattal kezdtem, amiben azt próbáltam elmondani, hogy miért is csinálom, amit azóta is csinálok, de aztán igyekeztem a fő célkitűzésre koncentrálni, kevés személyes beütéssel. De most szeretném elmesélni, nagyon boldoggá tett, hogy a múlt héten - ráadásul már nem is először - SMS-t kaptam Vass Évától.

Miután 2011 áprilisában elindult a blog, több nagy öröm is ért: kapcsolatba kerülhettem Gábor Miklós lányával, Júliával, valamint Felvidéki Judittal. Az ő révükön pedig virtuálisan sikerült eljutnom Vass Évához is, aki körülbelül másfél éve hallott először a blogomról. Miután erről Gábor Juli beszámolt, vettem a bátorságot és küldtem Vass Évának néhány írást kinyomtatva. Pár napra rá, estefelé megpittyent a telefonom - Vass Évától érkezett SMS. Azt írta benne, hogy a küldött írások boldoggá is tették, de fel is zaklatták, és nagyon köszöni őket. Én gyorsan válaszoltam, hogy sajnálom, felzaklatni nem szerettem volna, és amilyen nagy a vesztesége, annyira gyönyörű, ahogy "voltak egymásnak" - tulajdonképpen valami hasonlót próbáltam megfogalmazni, mint amit éppen Vass Éva említett egy interjúban, amit a múltkor idéztem: "Könnyezhetsz, mert elment, mosolyogj, mert élt". És írtam, hogy én ezzel a bloggal a saját lehetőségeim szerint megpróbálom őrizni Gábor Miklós emlékét. Mire érkezett még egy üzenet, aminek a vége az volt: "Most már puszi: Vass Éva". Én meg csak ültem itthon, közben rám sötétedett, szerencsére semmi nem volt bekapcsolva, teljes csend vett körül, és olyan hihetetlennek és csodálatosnak tűnt, hogy az az Ophelia küldött nekem SMS-t, akit tizenhárom és fél éves koromban láttam a Madách Színházban Gábor Miklós Hamletje oldalán...

Az idén pedig, nyolcvanadik születésnapja kapcsán jutottak el Vass Évához újabb részek a blogból - részben Felvidéki Judit vitte magával a saját visszaemlékezését a Rettenetes szülők forgatásáról, amikor személyesen köszöntötte meg ezen a kerek születésnapon Vass Évát; ez a remek sorozat nagy megtiszteltetésként itt a blogban láthatott napvilágot; másrészt én is küldtem neki postán újra, az általam írt és összeállított részekből válogatva, mint kis születésnapi ajándékot. Judit más üdvözleteket és köszöntéseket is továbbított: azokat, amelyeket az ő Facebook-os oldalára írtak a művésznő tisztelői - akik között én is ott voltam, hiszen az  oldalra mindig feltehetem, ha újdonságot írok a blogba. Ezekre Vass Éva a következőt válaszolta:

KEDVES GÁBOR MIKLÓS EMLÉKÉRE oldal Olvasói, Nézői és Szerkesztői!
Köszönöm a születésnapi megemlékezést, a kedves hozzászólásokat. Nagyon meglepett, és egyben meg is hatott, hogy nem felejtkeztek el rólam, rólunk. Szívet, lelket melengető soraikat, leveleiket, jókívánságaikat nyomtatásban is megkaptam. Nem akartam hinni a szememnek. Igazi ünneppé emelték számomra ezt a napot. Boldoggá tettek. Köszönöm, Drága Miklósom nevében is, aki mindig itt van velem, bennem. KÖSZÖNÖM! Ne felejtsék, mi addig élünk, amíg ÖNÖK emlékeznek RÁNK!

Vass Éva

Judit elmondása szerint azon a szép délutánon Vass Éva "büszkén és boldogan" mutatta neki közben megérkezett küldeményemet és másnap újra kaptam köszönő SMS-t Opheliától, Yvonne-tól, Berenikétől...

Vass Éva 6.

Gábor Miklós társáról szóló kis sorozatomat - azt hiszem, csak egyelőre - befejezem. Örülök, hogy sikerült ezt a részt Vass Éva 80. születésnapjára időzítenem s ezzel (is) kívánok számára derűs, boldog, egészséges születésnapot és hosszú életet.

Az eddigi folytatásokban mint művész-társakról, partnerekről írtam róluk, számba véve a különböző területeken szakmai együttműködésüket. De ma szeretnék kicsit kitérni a magánéletükre, olyan szavakkal, amelyeket ők ketten mondtak magukról és kapcsolatukról.

Előtte itt összegzem az előző részeket egy gyors tartalomjegyzékben, hogy könnyű legyen visszaolvasni őket:

 

1. rész

2. rész

3. rész

4. rész

5. rész

 

Ma tehát magánéletükről:

Vass Éva még 2009-ben így mesélt egy interjúban, amely a Nők Lapja augusztus 26-i számában jelent meg:

[1958-ban, a Figaro házassága próbái idején, amiben Vass Éva Cherubint, Gábor Miklós pedig a címszerepet játszotta:]

A próbaszünetekben mindig rohantam fel pingpongozni a társalgóba. Szűk halásznadrág volt rajtam, és póló. Azt mondta, hogy ez volt rá akkora hatással... Rám meg ő, úgy, ahogy volt. Szépsége, férfiassága, sugárzása... Csak mindketten házasságban éltünk... Legfeljebb szemvillanások, érintések, levelek, cetlik, titkos üzenetek maradtak sokáig. ... Évtizednyi titkos szenvedély. 1972-ben házasodhattunk csak össze.

Következzenek Gábor Miklós mondatai Sánta szabadság című könyvének utolsó fejezetéből. Mint Kelecsényi László írja a 168 óra friss számában Vass Éváról megjelent cikkében, "a színész-író lélektani regények körmölőit megszégyenítő módon rögzítette egy új, életre szóló, azaz az élet végéig tartó szerelem születését". Remélem, ez az idézet, amely szintén egy Figaro-próbáról szól, sokak számára, akik Gábor Miklóst íróként még nem ismerik, meghozza a kedvet könyveihez.

Talán akkor tudtam meg, hogy mi történik velem, amikor egy nap a két vasajtó közt a sötétben épp a nézőtér felé tartva hallottam, felismertem a nyíló színpadi ajtóban az apród térd fölé érő lakkcsizmájától csoszogó lépteit, s már itt is volt, kicsit lihegve, mert Cherubin épp most ugrott ki az ablakon, a rokokó parókát épp abban a pillanatban rántotta le fejéről, amikor váratlanul észrevett, fiúsan rövidre vágott és frissen mosott könnyű haja arca körül szállt, néha még el is takarta egyik szemét egy pillanatra, szinte suhogott, hullámzott ifjú arca körül az a se nem szőke, se nem barna könnyűség, még körülvette ez a selymes madárszárny-csapkodás, amikor észrevett, szelesen mozgott, s így a szűk ajtóban összeszaladtunk, csípőnk egymásba szorult, miközben felém fordította, ezúttal egészen közel az arcát, volt ezen az arcon ijedtség is, de ösztönösen nevetett, zihált is még egy kicsit a színpadi játék vidám viharától, szinte elvakított a szeme, ahogy a röpködő szárnyak közül egyenesen az én szemembe talált, elkaptam, egy pillanatig hozzám simult - abban a rokokó fiúruhában, ahogy volt, színpadra festett szemével, Cherubin apród nadrágjában itt a színház sötét vasajtói közt, nem tudtam, mit teszek, csak elkaptam, s megcsókoltam ügyetlen, gyors kis csókkal a meglepetten nekem otthagyott, éppen hogy nyitott száját, félig sikerült, ügyetlen kamasz-csókkal a szája sarkát, így véletlen eltalálva a legédesebb zugot, mintha bizony nem is ő, hanem éppen én lettem volna Cherubin, és ő már futott is tovább, még egyszer visszanézve, még mindig nevetve, és ezzel a mozdulattal ismét lendítve egyet kis harangfrizuráján, azt hiszem, akkor szerettem belé, ebben az elragadó pillanatban, hisz ez az egész egyetlen pillanat volt, amelyben szinte megvakultam a szemétől, a hajától, a fiatalságától.

Ismét Vass Éva, most a Színészek csillagfényben című, a zuglói önkormányzat által kiadott kötetből, a Jálics Kinga által készített interjúból (mondjuk, szerintem a riporter egy kicsit több szerkesztői utómunkát belefektethetett volna):

... nekem a 13 a szerencseszámom. Tudom, nem én vagyok az egyetlen. Nem véletlen például, hogy 13-án esküdtünk. Kizárólag nekünk nyitották ki a házasságkötő termet. 13-án senki nem esküszik. Rengeteget jártunk kirándulni. Akár zuhogó esőben, nem számított. Bármerre indultunk, a 13-as kilométerkőnél mindig megfogtuk egymás kezét. Ha nincs velem senki, akkor a levegőbe kapaszkodom. [...]

Sokat sétáltunk a Duna-parton. Már csak a kutyánk, Jimmy miatt is. De persze kutya nélkül is. Szerelem volt a miénk. 1958-ban találkoztunk a Figaro házasságában. Ő játszotta Figarót, én Cherubint. Meglátni és megszeretni. Ez 1958-ban történt és 1972-ben házasodtunk össze. Számolj utána, hogy ez a várakozás hány évig tartott. A legteljesebb titoktartás mellett. Hiszen mindegyikünknek megvolt a maga kis élete, családja. Nem is volt semmi kapcsolatunk, csak a pici kis cédulácskák, amit a kezembe nyomott. Én kiszaladtam, elolvastam, összetéptem. Sajnos. Ha ezek a kis cédulák most meglennének...

1972-ben házasodtunk össze és 1998-ban ment el. Huszonhat év. 1958-tól számítva negyven. Ettől tudott a mi kapcsolatunk ilyen harmonikus lenni? Nem tudom. Azt hiszem, az angol királynő mamája halálakor írták le: "Könnyezhetsz, mert elment, mosolyogj, mert élt." Mindig ez jut eszembe, ez a gondolat vigasztaló.

Ismét vissza a Nők Lapjában 2009-ben megjelent Vass Éva-riporthoz. Egy válasz a kérdéssel együtt:

Szegő András:

Tudod, hogy Miklós, ahogy idősödött, egyre gyakrabban érzett lelkiismeret-furdalást, hogy miatta nem tudtad kibontakoztatni a képességeidet, hogy miatta nem lettél ünnepelt sztár?

Vass Éva:

És vele lettem boldog életet élő, teljes ember! Nem tudtam, hogy ez így foglalkoztatta, de én annyit kaptam általa, olyan fantasztikus volt élni mellette... Mindenben úriember volt. Benne mindig ott rejlett egy egészen különös erő, tartás, férfias szemérmesség! A betegségét is úgy viselte, hogy, bár tudom, sokat szenvedett, soha, egyetlen pillanatra sem hagyta el magát... Haláláig megőrizte méltóságát! 

Befejezésül Felvidéki Judit szavai, akivel a 80-as évek elejétől sokat dolgoztak együtt:

Vass Éva 1998-ban vonult vissza, Gábor Miklós halála után. Ennek több oka is volt. De, ha utána számolok, 65 évesen már nem visszavonul az ember, és nem is volt olyan korán. Na, persze, játszhatott volna még. Rádiózott is, amíg hívták, azt szerette, de egyre kevesebb irodalmi műsor készült, a tévéjátékok is megszűntek. A filmforgatás nagyon fáradtságos, s a körülmények általában rosszak. Napi szappanoperákba meg bele lehet halni, pedig ma csak az azokban való feltűnés jelent "jelenlétet". Színház? Az volt, mint lehetőség, de nagyon leromlott az egészségi állapota. Kapott felkéréseket, de annál lelkiismeretesebb színésznő, hogy elvállaljon valamit, amit aztán nem tud végigcsinálni, s bizonytalanságba sodorhatja a a bemutatót, a kollégák munkáját, s a rendezőét. Mert, ha be is mutatják, utána játszani is kell. Ha egészsége labilis, akkor a félelem dominál sokszorosan, s olyan stresszel jár, mely végzetes lehet. Így is teljes az Ő pályája, teljesebb a korán távozókénál, akiknek a "visszavonulást" nem rójuk fel. Minden tiszteletem az Övé. S bár Ő is tudja, hogy a "jelenlét isteni hatalom", de számára a JÁTÉK ÖRÖME, a SZÍNJÁTSZÁS halálosan komoly volt, s nem igen érdekelte a népszerűség. Ellentétben másokkal, nem szerette a felhajtást, a cirkuszt, nem kereste a társasági életet, nem nyüzsgött sehol, csakhogy lássák, sokszor még Miklóst sem kísérte el. A protokoll-jelenlét nem izgatta, zavarta inkább. És nem igen tudott ezekben a helyzetekben természetesen viselkedni. Azt meg nagyon utálta, ha érezte, mint jó színész, hogy pózol. -"Én csak egy zuglói lány vagyok, s az is maradok." - mondta, s mondja mindig. Miklós ezért is szerette...

Boldog születésnapot, Vass Éva!

Örülök, hogy kis sorozatom Vass Éváról éppen akkor kulminál, amikor a művésznő nagyon kerek születésnapját ünnepli: kedden, július 23-án lesz 80 éves...

 

 

Ennek jegyében készítettem egy klipet kedvenc videomegosztó portálunkra. Kivágtam Vámos Miklós: Lehetetlen című sorozatából azokat a perceket, amikor Vass Éva jelent meg a Gábor Miklóst faggató műsor végén.

Vámos Miklós kérdésére, hogy amikor nem játszik, otthon milyen egy ilyen nagy színész, mint Gábor Miklós, Vass Éva a saját, bűbájos és humoros versével válaszolt.

Azt gondoltam, hogy nemcsak videóként másolom ide a verset, hanem írásban is és ezzel az összeállítással köszöntöm Vass Évát együtt mindazokkal, akik megnyitják és elolvassák ezt a posztot. Csak annyit jegyeznék meg, mint technikai közleményt, nem biztos, hogy teljesen jó a sorelosztás és a központozás, mivel a verset hallás után tudtam csak leírni, de talán olyan nagyokat nem tévedtem.  A szöveg biztosan hiteles!

Sajnos, többszöri próbálkozás után is csak ilyen minőségűre sikerült a klip - halk, mert régi videokazettáról digitalizáltam, és sajnos, pedig többször próbálkoztam, kissé szétcsúszott a kép és a hang... de legalább megvan. Amúgy pedig, a teljes műsor is fent van ugyanott, ahol ez. Ott ez a részlet 42 perc 35-nél kezdődik.

Mielőtt megnézzük, még azt elmondom, hogy a műsor 1996-ban készült. A televíziós film, amelyre a beszélgetés elején utalnak, a Villanyvonat (1984): forgatókönyvét Vámos Miklós írta gyerekkori élményeiből és Vass Éva és Gábor Miklós játszották benne a szülőket...

 Vass Éva verse:

Az, hogy most itt vagyok,
őszintén meglepett,
mivel nem szoktam látni itt
feleségeket.

De ha már így esett, gondoltam,
írhatnék egy verset
arról, hogy e hapsi
nékem mit jelenthet.

Számoljanak csak most egy kicsikét
énvelem!
Ezerkilencszázötvennyolc óta
szeretem.

S mik voltak, atyám,
micsoda évek,
még most is borzongok,
hogyha visszanézek.

Szép volt, nehéz volt,
izgalmakkal tele,
de megérte, klassz hapsi,
egye meg a fene.

Tud írni, olvasni,
közben örökké játszik,
holott felnőtt, komoly
férfiúnak látszik.

Ja, rajzol is, fest is,
káptalan a feje,
ő ennek a szakmának
a fenegyereke.

Viszont nem fúr, nem farag,
hiába is kéred:
álmában sem látott még
háztartási gépet.

Bármit megeszik,
nincs sok bajod vele,
ilyen hát, ilyen ő,
a szellem embere.

Csak még egy szót,
aztán befejezem.
Hogyan élem vele
manapság életem?

Konkurens csajokkal
felvettem a harcot,
de most önök előtt
leteszem a lantot.

Vesztettem, sajnos,
nincs menekvés, vége:
orrhosszal nyert előttem
a számítógépe!