2013. március 21., csütörtök

Francia üdvözlet 1956 nyarán

Egy mértékadó angol kritikus Gábor Miklóst "Prince of Hungary"-nak nevezte. Ezzel kapcsolatban eszembe jutott egy másik nemzetközi visszhang. Igaz, ez csak közvetett volt, nem az előadás tényleges megtekintésén alapult. De a legautentikusabb helyről, forrásból érkezett és az udvariasságon túl bizonyára őszinteség is volt benne.

Ez a nemzetközi, pontosabban francia visszhang Victor Hugo: A királyasszony lovagja című darabjának előadása kapcsán keletkezett. Az eredetileg Ruy Blas címet viselő darabot 1956. április 28-án tűzte műsorára a Madách Színház Vámos László rendezésében. Gábor Miklós volt Ruy Blas, a lakájból rövid időre nagyúrrá váló, s a spanyol királynéba halálosan beleszerető fiatalember. A királynét Tolnay Klári játszotta. Fontos szerepet kapott még Darvas Iván és Uray Tivadar.

Mint az akkori színházi hetilap, a Színház és Mozi megírta, még a próbaidőszak alatt vastag borítékot kézbesített a posta Párizsból a Madách Színházba. Feladója a Théatre National Populaire, azaz közismert rövidítésével TNP. A boríték az ő előadásuk fényképeit, skicceit, szövegkönyvét és kritikáit tartalmazta.
A Madách Színház az április végén lezajlott bemutató után hasonló dokumentumgyűjteménnyel viszonozta a kedves küldeményt, amelyet nyáron az előadás rendezője, Vámos László személyesen adott át Avignonban, a nevezetes színházi fesztiválon Jean Vilarnak, a TNP igazgatójának, az avignoni fesztivál alapítójának.

Vilar hamarosan meleg hangú levélben köszönte meg a Madách Színház vezetőségének a fényképalbumot, amelynek magyar fordítása a következő:

Uraim,

hogyan mondjam el Önöknek, mennyire meghatottak – mennyire meghatottak valamennyiünket – azzal a csodálatos fényképalbummal, amelyet Önök Avignonban nyújtottak át nekünk.
Bravo az Önök Ruy Blas-jának! Bravó a dekorációknak! Bravo az előadásnak, amelyet mi pontosan megértettünk ezeken a szép képeken keresztül!
Elmegyünk-e egyszer az önök országába? Egyik leghőbb vágyunk ez!
Még egyszer ezer köszönet.
Baráti jókívánsággal mindannyiuknak:

Jean Vilar
és a TNP egész együttese

Itt az eredeti levél, bár már az újságban nagyon rossz minőségű volt a kép, amin a fényképezés csak rontott. De ide másolom, mert így igazán hiteles ez a poszt:

Forrás: Színház és Mozi 1956. 33.


Jean Vilar rendezését két évvel korábban, 1954-ben mutatta be színháza:


Főszereplője Gérard Philipe volt, akiről egyébként Gábor Miklós 1961-ben – Hamletre készülve – ezt írta naplójába:

Gérard Philipe, ez az arkangyal, példája a művészet igazi hivatásának.

Végül egy rövid részlet Gábor Miklós Ruy Blas-alakításából, a nevezetes monológ, egy szép fényképpel kísérve:

2013. március 14., csütörtök

Angol kritikus a Hamletről

Éppen ötven éve, 1963 márciusában jelent meg a Film Színház Muzsikában egy angol kritikus cikkének fordítása. Címe: Az újrafölfedezett Shakespeare, írója J. C. Trewin. Eredeti változata az Illustrated London News című lapban látott napvilágot. Sajnos, a Film Színház Muzsika nem közölte pontosabban a forrást; lehet, hogy a londoniak még 1962-ben olvashatták; kérdés, hogy azokban az időkben mennyi időt vett igénybe kis hazánkban egy nyugati sajtótermékben közölt cikk engedélyeztetése és lefordítása. Mindenesetre biztos, ami biztos, a Film Színház Muzsika szerkesztőségi reflexióként az alábbi mondatot azért a cikk alá biggyesztette: Figyelemre érdemes meglátásai, egyéni megállapításai – fenntartásaink ellenére is – indokolttá tették a közlést.

 

 
Tudjuk, hogy Gábor Miklós Hamletje kivívta a nemzetközi színházi élet elismerését. Sokat idézik, amint egy angol kritikus "Prince of Hungary"-nak nevezte őt a Hamlet eredeti alcíme, a Prince of Denmark analógiájára. Hogy ez a kritikus Trewin volt-e, egyelőre nem tudom, mert ez a kifejezés a Film Színház Muzsikában közölt fordításban nem fordul elő.

Trewin teljes neve egyébként John Courtenay Trewin, 1908 decemberében született és 1990-ben hunyt el, író, újságíró, kritikus. Feleségével díjat alapított Londonban az év legjobb Shakespeare-előadásának kitüntetésére, úgyhogy nyilván nagyon elkötelezett volt Shakespeare iránt. Utánanéztem, a díj ma is létezik; tavaly az Olivier színház A velencei kalmár című előadásában a Shylock-ot játszó színész kapta.

Trewin 1962/63 körüli pár napos budapesti látogatása folyamán a Hamlet mellett olyan előadásokat látott, nyilván "zsinórban", mint a Rómeó és Júlia a Vígszínházban (Ruttkai és Latinovits), A vágy villamosa a Madách Színházban (Tolnay Klári), O'Neill: Hosszú út az éjszakába a Nemzeti Színházban (Bessenyei, Kálmán György). Mellette szegényt elvitték Dobozy Imre: Holnap folytatjuk című szocialista drámájára is... Cikkében nagyon udvariasan megírta, hogy ezzel az előadással nem tudott mit kezdeni. Nyilván ezt nevezte a szerkesztőség "egyéni meglátás"-nak. Szerencsére a kötelező látogatás nem vette el a kedvét a magyar színházművészettől...

Beszámolóját rögtön a Hamlettel kezdte, ide másolom a Film Színház Muzsika 1963. évi 13. számában megjelent fordítás részletét:

Számomra, ki mint idegen jöttem Budapestre, csodálatos meglepetés volt, hogy néhány napos itt-tartózkodás után hosszú évek óta talán a legjobb Hamlet alakítást (Gábor Miklósét) itt fedeztem fel.
Azzal a fenntartással, hogy "talán" csupán azért élek, mert Gábor szövegmondását nem tudom megítélni. De bízom ebben is, mert Gábor tökéletesen meggyőzött arról, hogy alakítása a nagy Hamletek közül való. Drámai feszültségtől duzzadó, nemes, szenvedélyes, ironikus, költői, érzelemgazdag alakítás – mindezek az érdemek bőséges tanúbizonyságot nyertek. A hangja pedig – ez a hajlékony és hibátlanul kivetített hang – nem egyszer Laurence Olivier hangjára emlékeztetett.
Gábor Miklós mellett úgy érzem, a rendező, Vámos László érdeme a feledhetetlen előadás. Ebben a Hamletben nem burjánzott el a látványos cifraság, de nem volt a produkció kietlenül sivár sem. Izgalmas látvány volt a háttér hatalmas félkör alakú fala, középkori domborműveivel (valóban magára Helsingörre emlékeztetett).

Ennyi szólt a Hamlet-előadásról. A Rómeó és Júliáról szóló értékelésből csak egy mondatot idézek:

Ruttkai Éva alakítása olyan Júliával ajándékozott meg, mint amilyen Gábor Miklós Hamletje volt.

Ugyanilyen legfelső fokban írt Tolnay Kláriról, mint Blanche-ról A vágy villamosában, sokkal mélyebbnek, jobbnak tartva őt, mint Vivien Leigh-t...

A nevezetes Hamletet biztosan több külföldi színházi szakember látta abban a hét (!) évben, amíg a Madách Színház műsorán szerepelt. Volt egy másik tekintélyes kritikus, aki előadás után személyesen is beszélgetett többek között Gábor Miklóssal és Vámos Lászlóval. Erről az eseményről és tanulságairól Lengyel György számolt be Színházi emberek című kitűnő könyvében. Hamarosan ezt is idézni fogom.

2013. március 7., csütörtök

Budapest, Akadémia utca 11.



Felvidéki Judit a Rettenetes szülők forgatásáról készült írásában emlékezett a filmmel kapcsolatos első érdemi megbeszélésre Gábor Miklóssal és Vass Évával, amire akkori lakásán, az Akadémiai utcában került sor. Ott mondta el neki Gábor Miklós, hogy ő fiatalon a szomszédban, a 11. szám alatt lakott, és még mást is mesélt, ami ott történt... Érdemes újraolvasni, vagy aki még nem találkozott sorozatával, elolvasni ezt a részt. 

Azóta jártam Pesten, első utam a ház elé vezetett. Íme, itt van:


Budapest, V. Akadémia utca 11.


Elég gyatra kép lett, éppen nem jó felől sütött a nap és nem is tudtam befogni rendesen... De azért a lényeg látszik: egy nagyon szép, ám rossz állapotban levő eklektikus, négyemeletes bérház. Ezen a képen, bár ez sem sikerült igazán, jobban kivehetők az épület díszei:



Kicsit utánaolvasva kiderült, hogy 1890-ben épült egy korábbi lakóház helyére.

Tudok mutatni egy dokumentumot is a cím igazolására: Gábor Bélának, Gábor Miklós édesapjának egy levelét, amit 1946 júniusában írt a zalaegerszegi polgármesternek még a nyilasok által elkobzott mozija kapcsán. Azt is megtudhatjuk belőle, hogy az 1. emelet 7. számú lakás volt az övék:


Szerettem volna legalább a lépcsőházat megszemlélni, vagy éppen az 1. emelet 7. ajtót, de ma sajnos nem olyan időket élünk, hogy csak úgy simán be lehessen nézni egy egyszerű bérházba...

Tudjuk, hogy Gábor Miklós Zalaegerszegen született. Szülőházán, amelyben körülbelül öt éves koráig lakott, ma domborműves tábla idézi az emlékét.

Később Székesfehérváron élt a család. Ottani lakásukról még nem írtam, csak apja egyik mozijáról és a gimnáziumról, de már tudom, hogy hol állt, majd egyszer azt a helyet is megmutatom. Aztán, valamikor akörül, amikor Gábor Miklós színiakadémista lett, szülei is feltelepültek Budapestre. Akkor laktak az Akadémia utca 11-ben. Mint Felvidéki Judit révén is tudjuk, Gábor Miklós ebbe a házba szökött vissza a háborúból, ott vészelte át szüleivel a bombázásokat. Erről sokat lehet olvasni Kicsi világ-háború című könyvében, amelyet azokban az időkben írt, halálos veszélyek közepette is megőrzött naplói alapján adott közre. Itt lakott, amikor a Művész Színházban első igazi sikerét aratta a Rettenetes szülők előadásában. Apja 1946 körül innét ment ki az Egyesült Államokba, ahol aztán alig pár év múlva hirtelen meghalt.

GM 1946 körül. Forrás: www.europeana.eu
Hogy meddig lakott ebben az Akadémia utcai házban Gábor Miklós, nem tudom pontosan – de talán nem is lényeges. Említést tesz egyik könyvében egy gyönyörű, de szomorú emlékű Sirály utcai villáról: ott történt. hogy édesanyjával közölnie kellett apja halálhírét – ez valamikor az 1950-es évek legelején lehetett. A szövegkörnyezet alapján úgy tűnt nekem, hogy akkor ott laktak, nem pedig mondjuk, vendégségben voltak valakinél.
1954-ben azonban Gábor Miklós már egészen bizonyosan a Falk Miksa utcában élt feleségével, Ruttkai Évával, pár hónapos kislányával, plusz édesanyjával és anyósával. Három szobában azért nagyon zsúfoltan lehetett két ilyen kaliberű és rengeteget dolgozó művész... El is kezdtek nagyobb lakást keresni, amint azt az Egy csinos zseni lapjain olvashatjuk. 1955 körül költöztek át abba a lakásba, ami aztán Gábor Miklósnak haláláig lakóhelye maradt. Ott, a Katona József utcában is van már emléktáblája. Magát  házat még nem, de a táblát már megmutattam.

Ha újra járok Pesten, megkeresem és lefényképezem a Falk Miksa utcai házat is. Nem mintha lakásai lennének a legfontosabbak Gábor Miklós életében és művészetében, de ha már van két olyan ház, amelyek homlokzatukon az emléktábláját viselik, akkor azért megpróbáltam és próbálom a többi lakóhelyét is valamennyire felderíteni. És volt még egy kicsike ház, ami a pihenés és a feltöltődés helye volt számára, mégpedig a gyerekkora óta annyira szeretett Balaton partján. Egyszer majd erről is szólok.

2013. március 1., péntek

Tanner John-kritika: Demeter Imre

Éppen egy hónapja emlékeztem meg a Tanner John házassága bemutatójának ötvenedik évfordulójáról. Az előadás az egyik legnagyobb közönségsiker lett a színház, illetve a címszereplő Gábor Miklós és az Annát játszó Vass Éva életében. 
 
 

 
Pécsi Sándor Mendozája pedig gyakorlatilag kultikussá vált a Lujza-vers révén :)

A kritikai visszhangok közül elsőként Demeter Imre értékeléséből idézek, amely a Film Színház Muzsika 1963. évi 6. számában jelent meg.
Írása bevezetőjében arról értekezik, hogy Shaw szándéka szerint a darab, mint alcíme is mondja, Filozófia és komédia. A filozófiát leginkább a Don Juan-álomjelenet képviseli benne, amit Ádám Ottó rendező – Hevesi Sándor korábbi véleményével egyetértve – kihúzott a darabból. Így maradt a komédia, amelyet az eredeti Ember és felsőbbrendű ember címről kereszteltek át Tanner John házasságává.
Innéttől átadom a szót Demeter Imrének:

[Ádám Ottó rendező] ... a komédiát akarta eljátszani: a Tanner John házassága körüli bonyodalmakat. Amiben természetesen benne van Shaw filozófiája, ha úgy tetszik, prédikációja is. Mert ebben a házassági komédiában felvonulnak a korabeli angol társadalom jellegzetes, hipokrita alakjai, akik között fonák módon John Tanner, "a milliomos naplopók osztályának tagja" az őszinte és a felvilágosult. Ez a shaw-i fintor még gúnyosabb lett az évtizedek múlásával, s mai szemléletünk és tapasztalataink birtokában a nevetés ezerszeresen – kinevetés. A rendezés ezt a köbre emelt fintort használja ki, okosan, elegáns szellemességgel, szinte jelezvén mindazt, ami a bölcsességekben is túlhaladott már. Szinte Gábor találó díszletei között – melyek ironikusan árasztják a korabeli angol úri levegőt –, Mialkovszky Erzsébet reálisan szatirikus jelmezeiben varázsolta színre Ádám Ottó a shaw-i panoptikumot. Kellemes, színvonalas előadás; olykor mégis a hamisítatlan angol levegő hiányzott. Paradoxonként hangzik, de úgy érzem: a merev angol viselkedést még pergőbb, lendületesebb játékritmussal lehetett volna igazi plaszticitással ábrázolni.
[...]
A shaw-i stílust a legjobban Gábor Miklós játssza. Mestere ennek a társalgási játéknak; az ő ragyogóan elmondott szövege valóban cselekményes, nemcsak bölcselkedő. Tannere kiváló figura; csupa öngúny és leleplezés, a helyzete és a nézetei ellentmondásának vibrálóan és telivéren szellemes kiélezése. Könnyedség és elegancia – ilyen Gábor Miklós, a nő előtt végül is a házasságba kényszerülő, de azért szerelmes ellen-Don Juan. Viaskodása a társadalmi képmutatás ellen alighanem éppolyan meddő, mint küzdelme a házasságával szemben. Mindezt Gábor Miklós mesterien ábrázolja.
Hasonló stílusban játszik Vass Éva is. Hallatlanul finom, okosan reagáló, valóban olyan az ő Annájának angyali szőkesége, mint a fekete boája, melyről jogosan jut Tanner úr eszébe az óriáskígyó fojtó ölelése. Ezt a pompásan eltalált stílust érdemes még Vass Évának élénkítenie, tempósítania.
Gombos Katalin jó, igényes alakításban kelti életre Violetet; örömmel láttuk játékának friss színeit, s a lehetőséget, hogy végre illő feladatot kapott.
Pécsi Sándor Mendozája szellemesen komédiázó, szatirikus alakítás; "Lujza-monológja" kitűnő és mulatságos.
Horváth Jenő jellegzetes, hiteles Ramsden, Deák B. Ferenc Octaviusa tehetséges, figyelemre méltó, de még éretlen alakítás, kedves és ízes Zenthe Ferenc sofőrje, Dajbukát Ilona, Ujlaky László és Soltész Annie egy-egy epizódja érdekes, Lőte Attila Hectorja karakterisztikus és ironikus.
A komédiát Ottlik Géza színvonalas, nagy igényű fordításában játssza a Madách Színház, melynek előadása – siker. Igényes siker.

Eddig tart Demeter Imre írása (a vastag betűs kiemelés tőlem), amelyből az első bekezdésen kívül csak egy keveset hagytam ki. Szerintem a kiváló színikritikus kissé rutinból dolgozott ezen a cikken, bár alapvető ítéletei nyilván rendben vannak. Azon viszont különösen csodálkozom, hogy Pécsi Sándor epizódjában nem érezte meg a zsenialitást...

2013. február 21., csütörtök

Videomelléklet Felvidéki Judit írásához

Rendkívüli sikert aratott a blogon Felvidéki Judit pár napja véget ért, öt részben leközölt visszaemlékezése a Rettenetes szülők forgatásáról.


Még egy kép a forgatásról
Természetesen amint egy-egy rész felkerült, rögtön közzétettem az ajánlóját a Facebook Gábor Miklós oldalán is, így a blog elég sok látogatója onnan érkezett. Remélem, hogy azok közül, akik ennek kapcsán látták először a blogot, maradnak visszatérő olvasók - valamint azt is, hogy a facebook-on is lesznek új "lájkolói" az oldalnak. Ugyanakkor most is észrevettem egy jelenséget, ami kezdetek óta jelen van: bizony akik a facebook-oldalról találják meg a blogot - tisztelet a kivételnek - nem nagyon veszik észre, hogy ez egy önálló blog, az én blogom, nem a facebook-oldal része. Ez nem mindig esik jól, bár tudom, hogy nem ez a fontos; a fontos maga Gábor Miklós és utókora, és - más alapállásból, más módszerekkel és lehetőségekkel, de szerintem azonos elkötelezettséggel - mindketten ennek szolgálatában állunk.

A sorozat közlésekor több visszajelzést kaptam én is és a facebook-os oldal is, hogy milyen jó lenne látni a filmet, mert bizony többen elmulasztották a televízióban. Ennek egyik megoldási lehetősége a NAVA, a Nemzeti Audiovizuális Archívum, amelynek lényegéről és működéséről már írtam. Most ITT újra el lehet olvasni - és követni a tanácsokat :)

Néhány rövid részletet viszont a blogban is meg tudok mutatni. Felvidéki Judit ugyanis a facebook-os oldalra feltett a filmből, annak is az elejéből négyszer három percet. Ezek akár facebook-os bejelentkezés nélkül is megtekinthetők:

Első rész: a film legeleje a stáblistával. Közben remekül meg lehet figyelni a díszletet és a kellékeket, beleértve Michel rajzait, amiről én is írtam:

Második rész  és Harmadik rész: Yvonne és Léonie

Negyedik rész: benne Gábor Miklós szemüvegfelrakós "zord atya" jelenete, amiről a rendező a 4. folytatásban írt

Úgy vélem, Felvidéki Judit írása - amellett, hogy nagyszerű írás - azért is fontos, mert ő egyike azoknak, akik utolsó két évtizedében ismerték Gábor Miklóst. Sőt, nem csak egyike, hanem fontos alkotótársa és barátja. Ezért elmondható, hogy ez a visszaemlékezés-sorozata forrásértékkel bír. Jó lenne, ha további együttműködésüket is megírná. Ha találna hozzá kiadót, amelynek révén nagyobb nyilvánosságot kaphatna, annál jobb lenne. De ha nem, az én blogom bármikor örömmel fogadja tőle Gábor Miklóssal kapcsolatos megnyilatkozásait :)

2013. február 15., péntek

FELVIDÉKI JUDIT: Visszaemlékezésem a Rettenetes szülők forgatására 5.

A forgatás után, amely egy igen intenzív és aktív időszak, mindig egy nagy üresség következik. Az elvarázsolt állapotból visszahullunk a hétköznapokba. Ilyenkor nehezen találja az ember a helyét, mintha idegen bolygóra tévedt volna, oly ügyetlenül csetlik-botlik a hétfők és szerdák között. Nem érti a nyelvet, amin körülötte beszélnek, s azt sem, amiről. Ezáltal végképp kirekesztettnek, sőt kívülállónak, egyenesen magányosnak érzi magát az ember. Ez az agonizáló állapot igen keserves, míg vissza nem találunk a „mieink” közé, hiszen mégis csak társas lények vagyunk, fontos a család, a barátok, a munkatársak, a kollégák az ismerősök. Fontos, hogy megtudjuk, mi van velük, mi történt körülöttünk, idehaza, a világban, hogy miből maradtunk ki, amíg mi egy másik idő-dimenzióban „működtünk”, de nem éltünk. Jól emlékszem, hogy minden egyes munka után úgy vetettem bele magam a hétköznapok árjába, hogy újra feltöltődhessek, könyvek, színház, mozi, kiállítások, hangversenyek és persze a család, barátok, séták, utazás - mint akit erőszakkal megvontak volna mindettől, s most újra birtokba kívánja venni, holott az alkotás folyamata önként vállalt száműzetés. Nem tudom, másnál, hogy van ez, de én mindig így, vagy hasonló módon élem meg a forgatás utáni időszakot, ha egyáltalán sikerült lefordítanom a szavak világába „sodródásom” állapotát. Partra vetett halként vergődünk saját életünk peremén. Se itt, se ott nem vagyunk még. Kívülről nézve talán érthetetlen, nevetséges és szemérmetlen állapot, de innen, belülről nézve mindenképpen egy drámai állapot, egy „tragikomédia”, amit szenvedélyesen átélünk. Itt kezdődik, vagy itt végződik az alkotó magányossága? Ki tudja? Nehezen kezelhető és aligha túlélhető valamilyen segítség nélkül. Talán ezért nyúlnak sokan az italhoz, a droghoz, hogy ezt a köztes állapotot túl tudják élni, holott a köztes állapot maga az ÉLET, amit élni kell tudni, s az alkotói állapot az, amit túl kell tudni élni. És ez sikerülhet külső, erőszakos segítség nélkül is, ha van megfelelő háttér, biztonságot adó közeg, család, harmónia, s megfelelő muníció, mely erőt ad és átsegít a problémákon. Amikor kiérsz a partra, s végre nagy levegőt tudsz venni, amikor a fáradtságod már nem ólomsúly többé, hanem jóleső, zsibbasztó érzés, akkor már szívesen nézel vissza az útra, amit bejártál. Akkor már lesz rálátásod, nem befolyásolnak lépten-nyomon az átélt, megszenvedett emóciók. Mindig úgy mondtam, hogy eldobom magamtól a „témát”. Nem érdekel. Muszáj sarokba vetni, eltávolodni. Teljen el egy-két hónap. Igen, nem szabad rögtön szembesülnöm azzal, amit „elkövettem”. Nekem legalább is nem. De eljön a megfelelő idő, csak ki kell várni, amikor megszáll a kíváncsiság, amikor ismét bizsereg bennem a vágy, hogy lássam, utánanyúljak, megnézzem, szembesüljek vele, hogy formálhassam, alakítgathassam. Na, igen. Ha ez így mehetne mindig. De jó is lenne! Ezt a luxust talán megengedheti magának egy költő, egy író, egy festő, de egy rendező, akit nyomaszt a határidő, a szerződés, az adás időpontja, a gyártási terv, a kapacitás?

Ebben az esetben az eltávolodást megkönnyítette Gábor Miklós váratlan felkérése, hogy együtt rendezzük meg a Tasso-t. Segített, mert el kellett olvasnom Goethe drámáját, s ez az olvasás bizony felért egy nagy utazással.

Két hét után hívtam fel telefonon, amikor úgy éreztem, hogy kellően felkészültem a témából. Többször is átrágtam magam a gyönyörűséges, nehézveretű szövegen. Alaposan utána olvastam Tassónak, korának. Emlékszem, 11 órára beszéltük meg a lakásán a találkozót. Két rövid csengetés.(Később is ez lettem én.) Megilletődve ácsorogtam a bejárati ajtó előtt, hiszen a forgatás óta nem találkoztunk, s először léphettem át kettejük otthonának a küszöbét. Gábor Miklós lépteit Jimmy kutya ugatása előzte meg, aki az előttem kitáruló ajtóban heves, nyálas barátkozó gesztussal üdvözölt. A fehér boxert már hírből ismertem, s bár első látásra ijesztőnek tűnt, mégis azonnal a szívembe lopta magát. Gábor Miklós betessékelt a dolgozószobájába. Jimmy az íróasztala előtti szófára telepedett le, míg mi a vele szemközti asztal melletti két fotelbe. Jimmyke le nem vette rólunk a szemét, mohón figyelve beszélgetésünket. Ma már lényegtelenek az elhangzott mondatok. Amit fel tudok idézni, az a hangulat varázsa: a „szentély”, a könyvespolcokkal beterített falak, a patinás, öreg íróasztal, a kovácsoltvas állólámpa, és a sárgás ernyő fényében Gábor Miklós őszen keretezett szép ívű arcéle. – Dél felé kopogtak az ajtón. – „Bejöhetek? Nem zavarok?”– hallatszott be Éva hangja. – „Gyere csak kicsikém!”– Miklós felállt, hogy fogadja, s belépett Éva, hálóingre kapott köntösben, kissé kócosan, kezében egy csupor kávéval. – „Szia!”– üdvözölt könnyedén, mintha mindennapos vendég lennék náluk. – „De csak, ha nem zavarok.”– Felkuporodott a szófára Jimmy mellé, aki az ölébe fúrta a fejét. – "Folytassátok, mintha itt se lennék, ne is törődjetek velem!"

Mire a montírozó szobába kényszerültünk a dramaturg Schulze Évával, hogy szembesüljek a felvett anyaggal, már megvolt a kellő távolság ahhoz, hogy döntéseimet ne befolyásolja semmilyen személyes emóció, hogy ne történhessen semmiféle művészi „maszatolás”. Könyörtelen, néhol fájdalmas „szabás-varrás” volt a vágás. Aztán a zenék kiválasztása, keverés. A hivatalos elfogadás ugyanabban a főnöki szobában zajlott, ahol az első olvasópróbánk. A vetítésre meghívták a vezető művészeket és stábtagokat. Berek Kati, Gábor Miklós és Vass Éva is eljöttek, de a vetítés utáni szakmai kiértékelésen már nem vehettek részt.  Bátyám és édesanyám velük együtt hagyták el az irodát. Tőlük értesültem később arról, hogy még sokáig tébláboltak az aulában, és meglehetősen le voltak törve. Berek Katitól tudtam meg telefonon, hogy mi a helyzet, miután felhívtam, hogy megosszam vele az elfogadáson elhangzott véleményeket és kritikákat, az egyöntetű, osztatlan sikert. Kati felkészített a legrosszabbra, mielőtt Miklóst és Évát hívtam volna. Nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet a problémájuk. De hamarosan megtudtam, mert egy cseppet sem voltak kíméletesek. Annyira kiborított a véleményük, melynek a lényege abból állt, hogy én leszelídítettem a drámát. Kihagytam, kivágtam a legharsányabb jeleneteket. Erőtlen lett. Később személyesen is elmondták, hogy milyen csalódottak voltak, többet vártak tőlem. Gyakorlatilag elszúrtam azt, ami jó is lehetett volna. Hú, nagyon kiborultam, persze nem előttük. Ott zokogtam Sárvári Katinál, a jelmeztervezőnél, aki azt bizonygatta, hogy nincs igazuk. Berek Kati később bevallotta nekem, hogy ő elsősorban magát figyelte, az egész darabra nincs rálátása, de szerinte Éva zseniális benne, Miklós nagyszerű. Ne vegyem a szívemre, amit mondtak, mert bizonyára ők is abba a hibába estek, mint minden színész ilyenkor.

Yvonne: Vass Éva (Forrás: www.nava.hu)

Hogy mennyire igaza volt, az néhány hónap múlva derült ki, amikor végre adásba került a „MŰ”. Éjfél is elmúlt már, amikor megcsörrent a telefonom. Ők voltak. Boldogan hívtak, hogy gratuláljanak, s visszamenőleg bocsánatot kértek, beismerték, hogy tévedtek, hogy nem láttak mást, csak magukat, de most rálátnak az egészre. Megkövettek. Ehhez persze az is kellett, hogy adás után megállás nélkül csörögjön a telefonjuk, s fogadták a gratulációkat. Ismerősök, kollégák, színészek, rendezők, barátok fejezték ki elragadtatásukat, hogy csak néhány nevet mondjak: Ruttkai Éva, Tolnay Klári, Psota Irén, Márkus László, Trokán Péter, Farády Pisti, Vámos László, Lengyel György, Ruszt József stb. És még hetekig söpörhették be az elismeréseket a színházban, a rádióban, a szinkronban, az utcán, a liftben, a   hentesnél. 
Elismerésük nagy elégtétel volt számomra, de tanulság is egy életre.

A Rettenetes szülők 1983-ban Veszprémben a drámai kategória fődíját nyerte el, Vass Éva pedig a legjobb női alakítás díját. És mi akkor már túl voltunk a Tasso forgatásán, közös rendezésünkön, amely felért számomra egy mesterkurzussal, annyi mindent tanultam Tőle.

VÉGE

2013. február 9., szombat

FELVIDÉKI JUDIT: Visszaemlékezésem a Rettenetes szülők forgatására 4.

Hamar eljött a felvétel ideje. A forgatáson készült fényképeken jól látható, hogy abban az időben milyen méretű kamerákkal dolgoztunk a díszletben. Igen nehézkesek, nagyok voltak és sok helyet foglaltak el.



Ügyes sakkozásra volt szükség, hogy ne kerüljenek képbe, hogy a kamerák ne egymást fényképezzék. Márpedig, ha hosszú jelenetek felvételére törekszik az ember, akkor bizony ki kell sakkozni a két-három kamera mozgását, s a díszlet és a benne mozgó színészek világítása is összetettebb, mint az egykamerás forgatás esetén. Ezért a díszletbe olyan kis zugokat, sarkokat, álfalakat, álajtókat építettünk be, amelyek a kamerák ideiglenes takarását lehetővé tették. De ezek olyan szakmai dolgok, amelyek a nézőt nemigen érdeklik. A színészeket viszont muszáj, hogy érdekelje, hiszen a játékon kívül arra is kell figyelniük, meddig mehetnek el, hol állhatnak meg, merre forduljanak, stb. Ha profi csapattal dolgozik az ember, akkor ebben nagy segítséget nyújt a műszak: a világosítók, a kameramanok, kábelesek, mikrofonosok. Én mindig alárendeltem a technikát a színészi játéknak, de számomra ugyanakkor nagyon fontos volt a technika pontos kitalálása és minősége. Csakhogy ezt azokkal a munkatársaimmal külön, előre megbeszéltem, s ők a színészek próbája alatt egymásnak csöndben jelezve, de maguk is próbálták a világítást, a technikát. Fontos, hogy a színész soha ne érezze magát másodlagosnak, csak egy világítási felületnek. Ha bonyolultabb technikai feladat jött, akkor kiadtam egy kis szünetet a színészeimnek, akik elhagyták a műtermet, s átadhattam a műszaknak a terepet. Annál is inkább, mert a világítás nagy része hídról történt, s a lámpapark abban az időben még nem volt elektronikusan vezérelhető. Minden lámpát kézzel állítottak be, s a létra is használatos volt. Szóval ezzel csak arra akarok utalni, hogy míves munkához bizony IDŐ kell. Már a második nap után látható volt, hogy négy nap alatt lehetetlenség befejezni a felvételt, de akkor még igyekeztem nem foglalkozni ezzel. Próbáltam tartani a kiírt napi ütemtervet, de csúsztam, csúsztam. A forgatókönyv olyan, mint egy nagy partitúra a karmester kezében. A kamerák helye, állása berajzolva, a színészek mozgása jelenetenként leskiccelve az alaprajzba, hogy a közvetítőkocsiból zavartalanul levezényelhető legyen az asszisztens segítségével a felvétel, ahol a monitorokon látható az összes kamera képe. A kameramanok fejhallgatón keresztül kapják az instrukciót, mikor, kit, milyen plánban kell mutatniuk, kit kövessenek, mikor indulhat a fahrt, a svenk stb. Idő hiányában csak ritkán tudtuk visszanézni mindannyian a felvételt, hogy megbeszélhessük a hibákat, és a szükséges változtatásokat mérlegeljük. Mennyi a kevés és mennyi a sok?


Georges - Gábor Miklós

Említettem, hogy Gábor Miklós miként viszonyult a próbákhoz. Ez a hozzáállás a felvétel idején gyökeresen megváltozott. Itt már volt tétje a dolgoknak. Pontosan emlékszem a fordulópontra, amikor megéreztem, hogy felfigyelt rám, hogy fontos számára ez a munka, hogy most már "RENDEZŐ"-számba vesz. Azt a jelenetet próbáltuk, amikor megérkezik Michel és Georges számon kéri rajta, hogy hol töltötte az éjszakát, szigorú apát imitálva. Gábor Miklós próbálta a jelenetet Tihanyi Péterrel, de valami hiányzott belőle ... figyeltem őket, majd figyelmeztettem, hogy ott van a zsebében a szemüvege. Mielőtt a szigorú apai hangra váltana, vegye elő és hangsúlyosan tegye fel... Gábor Miklós elfogadta, s remekül megoldotta ezzel a jelenetet, de látszott, nagyon bosszantotta, hogy ez neki nem jutott eszébe. De ettől kezdve odafigyelt arra, amit mondok neki és a többi színésznek is. Ha csak tehette, kijött a közvetítőkocsiba megnézni a felvételt, s ott izgult velem együtt. Ha Berek Kati vagy Vass Éva játékához volt javaslata, azt megbeszélte velem s rám bízta, hogy ebből mit adok tovább és mit nem. És ő kezdeményezte, hogy levelet írnak Szinetár Miklósnak, az akkori művészeti igazgatónak, hogy adjanak még két forgatási napot, mert kár lenne összecsapni ezt a munkát. Mindannyian aláírták a kérelmet és meg is kaptuk a plusz két forgatási napot. Ez abban az időben nagyon nagy kedvezmény volt. De mindannyian éreztük, hogy itt és most születőben van valami. Vass Éva és Berek Kati játéka lenyűgözte az egész stábot. Emlékszem, a kameraman fiúk mennyire segítőkészek voltak. Egy pisszenés nem volt a stúdióban, amikor próbáltak, vagy csak összemondták a szöveget.
A nővérek: Léonie (Berek Kati) és Yvonne (Vass Éva)
A stáb nagyon tudja értékelni, ha azt látja, hogy valami jó készül, ha érzik, hogy az ő munkájukon is múlik a felvétel eredményessége. Minden részleg segítette a másik munkáját. Nagy volt az összhang és jó volt a hangulat. Egy-egy nagyon nehéz drámai jelenet előtt úgy próbáltunk a technikával együtt, hogy a színészek csak lejárták a mozgásokat szövegmondással, de nem játszottak. Amikor úgy láttam, hogy mindenki tudja a feladatát, azt mondtam: felvétel. Smink, ruha igazított, kellékek a helyére kerültek, én kimentem a közvetítő kocsiba és élesben felvettük a jelenetet. A színészek ekkor beleadtak mindent, és játszottak. És volt úgy, hogy meg sem kellett ismételni, olyan jól sikerült. Nem fáradt ki a jelenet, sem a színész, maradtak tartalékok. Volt, hogy a színészek kérték, hogy ismételjük meg, ha úgy érezték, hogy lehetne jobb. Ne nézzük meg, inkább vegyük újra! – mondták. Előfordult, hogy szöveget tévesztettek, de emiatt nem kellett mindig megismételni az egész felvételt, mert többnyire ügyesen kivágták magukat, vagy én a dramaturggal utólag korrigálni tudtam vágással a jelenetet. Vagy két felvett jelenetből állítottam össze a végleges változatot. A díszletben ott volt a súgó is, aki nélkülözhetetlen egy tévéjáték felvételén. A színésznek fontos kapaszkodó. Ha nem beszéltek egymásra, vagy össze, akkor utólag ki lehetett vágni a súgó szövegét is. A próbák alatt láttam, hogy nem szabad agyonpróbálnunk a drámai jeleneteket, hogy lehessenek pillanatok, melyek majd ott születnek meg a felforrósodott légkörben.

A "rettenetes szülők": Yvonne (Vass Éva) és Georges (Gábor Miklós)

Mert nem szabad, hogy a színész jobb legyen a próbán, mint a felvételen. Mert ez nem színház. Nekem az a fontos, hogy egyszer legyen jó, a felvétel pillanatában. És az rajtam is múlik, a rendezőn, hogy mikor adom meg erre a lehetőséget, hogy tudom-e tartalékolni a színészem energiáját, tehetségét, s tudok-e felvétel előtt mondani még valamit, ami lendületbe hozza őket. Valamit mondani, amit még nem mondtam, amit a végső futamra tartogattam. És tudni kell hallgatni is, nem mondani semmit. Elég egy érintés, egy gesztus, egy kézszorítás. Minden színész más, mindegyik mást igényel és mindegyikhez másként kell viszonyulni. Ezt akkor még csak sejtettem, mindez még nem volt ennyire tudatos bennem, de ösztönösen így cselekedtem. Ez az a „tudás”, amit nem lehet megtanulni. Ehhez vagy van valakinek érzéke, képessége, vagy nincs. Az idő, a tapasztalat sokat segít, de minden munka mindig egy új kihívás, nincsenek állandó, jól bevált patronok.
Szerencsémre én a gátlásaimat, a szorongásaimat nem vittem be a műterembe. Ott elfelejtettem, hogy mitől féltem otthon, mire gondoltam a műterembe menet, s a belső bizonytalanságok is megszűntek.


Ott mindig jöttek az ötletek, a gondolatok, biztos voltam magamban, s ez a biztonság átragadt a stábra is. Egy pillanatig sem érdekelt, hogy ki mit gondol rólam, vagy mit mond a hátam mögött, a műteremben „varázslat” alá kerültem. Egy világba, melyet én álmodok és valósítok meg a szereplőimmel együtt. Nincs más. A külvilág ide nem jöhet be, nem zavarhat meg. Nem eshetek ki ebből a varázslatból s ebben kell tartanom a színészeimet is. A „megszállottság” állapota ez, de közben szükség van egy racionális „ÉN”-re is, aki kívülről is rá tud látni az eseményekre, adott esetben magamra is. Nevezhetném ezt egy kicsit skizofrén állapotnak is, hiszen a figyelmemnek szerteágazónak kellett lennie, ugyanakkor az adott pillanatban egyetlen dologra kellett koncentrálnom. A forgatás végén, mintha elvágták volna, megszűnt a „varázslat”, hirtelen kiestem ebből az állapotból; visszaállt a rend, a valóság, s ez így volt jó és túlélhető. Mert racionálisan végig kellett gondolni az elvégzett munkát és előre nézni a következő nap feladataira. Este, elalvás előtt megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy a darab hatása alá kerüljek, amikor végiggondolhattam a rögzített jelenetek felvett képsorait. Pergett a film, s ilyenkor elérzékenyülhettem. A stúdióban, felvétel közben soha. De, ha felállt a szőr a karomon, lúdbőrös lettem, akkor tudtam, hogy jó, amit csinálnak a színészeim, amikor beleborzongtam, de ez kifelé nem látszott rajtam. (A vágószoba az más, ott előfordult, hogy megkönnyeztem egy-egy jelenetet, de az egy intim hely, ott lehet. ) Ha mélyen belegondolok, ennyi idő elteltével is fel tudom idézni azt a „szerelmet”, amit a színészeim iránt éreztem a forgatás és az utómunkálatok alatt. Nemre való tekintet nélkül, rajongva imádtam ŐKET. Ennek így kellett lennie.

Vass Éva a fiát játszó Tihanyi Péterrel
És persze mindig volt valaki, akit kiemelten szerettem, s ebben az esetben Vass Éva volt az, aki teljesen lenyűgözött. Már akkor úgy láttam, hogy úgy játszik, mint a legnagyobb európai és amerikai színészek. Látszólag eszköztelenül, mégis hatásosan.



Az utolsó forgatási nap végén, amikor befejeztük a munkát, Gábor Miklós szokatlan módon búcsúzott el tőlem:
"Mondja Judit, olvasta maga Goethe Tasso-ját?"
Váratlanul ért a kérdés.
"Nem, nem olvastam. Miért? Kellett volna?" – kérdeztem vissza zavartan, mire elnevette magát:
"Nem, dehogy. De kérem, olvassa el. Szeretném magával együtt megrendezni a tévében, ha lehetséges. Persze, csak ha magának is tetszik. Ha elolvasta, keressen meg. Feljön hozzánk és megbeszéljük. Örülök, hogy megismerhettem. Azt hiszem, a Rettenetes szülők egy nagyon szép film lesz. Most már csak magán múlik." – és búcsúzásként kezet fogtunk.
És innentől kezdve új időszámítás kezdődött az életemben. Újabb közös munkákkal megalapoztuk a barátságunkat, de az már egy másik történet.


Folytatása következik!