Gábor Béla kivándorol

Gábor Miklós édesapjával már több folytatásban foglalkoztam. Legutóbb arról írtam, hogy a korábbi zalaegerszegi, majd székesfehérvári mozi-tulajdonos és -igazgató, 1944 körül már fővárosi lakos, valamikor 1946/47 után kivándorolt az Egyesült Államokba. Foglalkozásából adódóan jó kapcsolatai voltak a szakmában. Fia addigra már elvégezte a színiakadémiát, forgatott néhány filmet és a háborús évek után nagy színházi kiugrása is megtörtént 1945 őszén a Művész Színházban Cocteau: Rettenetes szülők című darabjában, aminek apja még tanúja lehetett  - erről is nagyon sokat írtam itt a blogban.

Apa és fia

Tehát Gábor Béla, miután 1945/46-ban hiába kérelmezte a nyilasok által elvett zalaegerszegi mozija visszakapását, a kivándorlás mellett döntött. Újabb nagy terve az volt, hogy fiából odakint, felhasználva szakmai kapcsolatait, nemzetközi filmsztárt csinál. Ehhez egyébként az első lépéseket már itthon próbálta megtenni, a Rettenetes szülők nagy sikere után.

Ez itt egy 1945. szeptember 26-án Zalaegerszeg polgármesteréhez intézett, inkább baráti jellegű levelének egy részlete (a levél a Megyei Levéltárban található), mely már ilyen irányú próbálkozási tervéről szól:

Az első szavak, amiket a kivágásba nem tudtam belefoglalni:

"Egy különös véletlen még további mementóul szolgál nekem. Most érkezett Pestre Korda - és innét olvassuk eredetiben: 

Most azért veszem újra elő ezt a történetet, mert megtaláltam Gábor Béla nevét a kivándorlók listáján s az eddigi körülbelüli dátum helyett egészen pontosat tudok mondani.

Íme a dokumentum, melynek forrása a Familysearch:

Ez az S. S. Marine Jumper nevű hajó egyik átkelésének korabeli utaslistája. (Csak zárójelben, döbbenet, hogy miket meg nem lehet találni a net segítségével!) A kivándorlókat rendszeresen szállító hajó erre az útjára 1948. augusztus 26-án indult Southamptonból és szeptember 4-én szerencsésen megérkezett New Yorkba.

Ez itt Gábor Béla hajója... Forrás: ancestraldiscoveries.blogspot.hu

Mint látjuk, a 4. számú utas Gábor Béla. Hogy róla van szó, azt alátámasztja egyrészt életkora. Másrészt a poggyász rovatban olvashatjuk, hogy egy írógépet is vitt magával. Ha az ember olvasta Gábor Miklós könyveiben az apjáról szóló bekezdéseket, akkor egyértelmű, hogy az apa számára is fontos kellék, munka- és hobbi-eszköz volt az írógép, így ez a tény jócskán megerősíti a feltételezést. Szerencse, hogy ezek a listák az ilyesmit külön feltüntették, mint például egy másik utas biciklijét...

Egyszóval, szerintem a 4. számú utas egyértelműen Gábor Miklós édesapja. A dokumentumból leolvashatjuk még útlevélszámát és pontos úticélját. Ez pedig New York Brooklyn negyedében a Nyugati 32. utca, gondolom a 2938. házszámot jelent.

Ki is kerestem a térképen a megadott helyet, mely úgy nagyjából a 32. utca és a Mermaid Avenue kereszteződésénél található. Talán egy barátja élt ott, aki érkezésekor befogadta. Utána szállodá(k)ban lakott. Mint Gábor Miklós írta, aki semmiképpen nem akarta apját az Újvilágba követni, kinti nagyszabású tervei kudarcot vallottak: barátai, akikről azt gondolta, hogy azok, nem segítették, sőt inkább kihasználták, s a következő évben, 1949 nyarán váratlanul elhunyt egy szállodaszobában.

Gábor Miklós szabadtéren 6.2

A múltkori előzetes után következzen a kritika a Városmajori Szabadtéri Színpad 1968 nyarán bemutatott EZ FANTASZTIKUS! című előadásáról. K. L. szignóval megjelent a Film Színház Muzsika 1968. évi 29. számában. Részleteket fogok idézni belőle, ha nem is az eredeti sorrendben, mert a kritikus kissé csapongott...

Gábor Miklós El Gallo szerepét játszotta, aki egyszerre a darab narrátora és egy harcias vadnyugati bandita :)

Magáról a darabról, mely egy Rostand-mű alapján, Harvey Schmidt (zeneszerző) és Tom Jones (szövegíró) nevű szerzők által írt musical, a következőket mondja:

... meglepően furcsa keveréke az ötletnek és a semmitmondásnak, a tehetségnek és a dilettantizmusnak. Az első rész tulajdonképpen egy ügyesen megszerkesztett kerek, lezárt egyfelvonásos. Alapszituációja egy fordított Rómeó és Júlia-történet. A két atya csak megjátssza a haragosdit, mert jól ismeri a fiatalok semmit készen elfogadni nem akaró gondolkodását. Még csak az kellene, hogy megtudja ez a fiú és ez a lány: kezdettől egymásnak szánták őket, a házasságuknak semmi akadálya. Ezért van hát a tiltás, a veszekedés, a kerteket elválasztó magas fal, sőt még a leányrablás is. A fiú harcolhat a lányért, győzhet is - a rablóval kötött alku szerint csak győznie lehet -, így hát az atyák látványosan "kibékülnek" és megvan a happy end. A nézőt megfogja a szinte népmesei egyszerűségnek, a commedia dell'arte-szerű játéknak és a modern ironikus hangvételnek ügyes elegyítése. Igaz, hogy közben elhangzik jónéhány közhely is és nem lehetünk túlságosan elégedettek a darab versszövegének és zenei anyagának színvonalával sem, jóllehet a kis zenekar szép teljesítményt nyújt.

A szünetben találgatni próbálom, hogy mit tehetnek még hozzá a lezárt történethez. A második rész első pillanatai meglepnek a már közölt mondanivaló ellenkező előjelű bizonyításával: ha a tilalom erősítette a két fiatal szerelmét, most, hogy végre szabadon szerethetik egymást, már unják is. De ez az effektus mindössze néhány perces és utána elszakadnak a gondolat és az ízlés fékjei. Ugyanazok a szerzők, akik fél órával előbb még az érzelgősség kárára ironizáltak, most színfalhasogató lelki életre kényszerítik hőseiket; ha az imént még viccelődtek a romantikus kalandvággyal, most halálos komolyan veszik, hogy végül is elmondhassák szóban és dalban a "nagy" tanulságot: a legjobb otthon. Így születik meg az első kedves happy end után a könnyes-giccses, meglehetősen érdektelen második.

Közbevetőleg: némi kis internetes kutakodás után kiderült, hogy a Rostand-darab eredeti címe: Les Romanesques, a musicalé pedig The Fantasticks volt. A zenés változat a New Yorkban székelő Barnard College nyári színháza számára készült és 1959 augusztusában volt a bemutatója. Világkarriert futott be, egy 15 évvel ezelőtti adatot tudtam előhalászni, addig mintegy 16.000 előadást ért meg csak az Egyesült Államokban.

Film is készült belőle:

Az is kiderült, hogy ennek a musicalnak nagy slágere a Try to remember...

Térjünk vissza a városmajori előadáshoz és a Film Színház Muzsika kritikájához. A rendezésről így vélekedik szerzőnk:

Ádám Ottó rendezése, ami a színészek teljesítményét, jó összjátékát illeti, sikeres. Egyébként még ott dicsérhető, ahol maga a darab is: az első rész könnyed, kedves fordulatai jó ötletekre, játékos mozgalmasságra inspirálták.

Végül a színészi játékról - kiemelés tőlem:

Gábor Miklós, mint költői lelkületű narrátor és rettenthetetlen vadnyugati figura - valóságos lelke a színpadi eseményeknek. Könnyedségében fegyelmezett, drámai hangjaiban a helynek és műfajnak megfelelően mértéktartó. Még éneklésben is övé a prím. Élvezettel, kecsesen mozog a musical nálunk még mindig eléggé idegen közegében.

Bessenyei Ferenc minden alkalmat kiaknáz ahhoz, hogy könnyed és mulatságos legyen és ez - éppen színészi alkatának eltérő jellege folytán - nem csekély erény.

Márkus Lászlónak a nagyon hasonló szerepben - ugyancsak alkati okokból - sokkal kevesebb is elég a nevettetéshez, marad ereje tehát ahhoz, hogy megsejttessen valamit az egyébként igen vázlatos figura lelkéből is. Kettőjük énekszáma a látvány és a hang szempontjából egyaránt jól megoldott része az előadásnak.

A darab szerelmespárját Farkas Gabi és Huszti Péter játssza. Jó megjelenésű, tehetséges fiatalok. Farkas Gabi az éneklésben jobb, Huszti Péter az egyéniség-teremtésben. Kár, hogy szerepeiket meg sem írták igazán, és jószerivel az énekszámaikat sem. Két szokványfigura, két kiöregedett ripacs játékába visz érdekes eredeti színeket Pagonyi János és Viola Mihály. Uri Istvánnak csak annyi jutott, hogy pantomimmozdulatokkal fesse alá a hangulatot, ezt jó ízléssel teljesíti. 

Gábor Miklós szabadtéren 6.1

Időrendben áttekintve Gábor Miklós szabadtéri szerepeinek sorát, következzen az 1968 nyarán a Városmajori Szabadtéri Színpadon bemutatott zenés játék, az EZ FANTASZTIKUS! 

Ez a darab voltaképpen egy amerikai musical volt, így ritka madár Gábor Miklós pályáján. Ráadásul ha megnézzük, ekkoriban milyen szerepeket játszott, különösen érdekes. A premierre egyébként július 5-én került sor. Nem mindennapi volt a gárda: a két fiatalon, Farkas Gabin és Huszti Péteren kívül mint apák Bessenyei Ferenc és Márkus László léptek színpadra, a rendező pedig Ádám Ottó volt.

Első lépésben nézzük, hogyan tudósított a Film Színház Muzsika a próbákról:

1968. 20. szám

1968. 25. szám

Legközelebb kritikai visszhangokkal jelentkezem!

Gábor Miklós szabadtéren 5.2

Folytassuk az 1967-es szegedi Hamlet kritikai visszhangjainak idézését.

A Népszabadság július 26-i számában MGP (Molnár Gál Péter) írta - véleménye összecsengett a múltkor idézett kritikával:

Vámos Hamlet-rendezése a szegedi szabadtéri játékok történtében fontos helyet foglal el. Csaknem teljesen szakított az unalmas fáklyás bevonulásokkal, a nagy tömegű - de tébláboló - statiszták beállításával, vagyis mindazzal az ötlettelen közhellyel, amit látványosságnak tartanak a zárt kőszínház kötöttségeiből kiszabaduló rendezők: bebizonyítva, hogy egy mégoly hatalmas színpadon egyetlen ember is lehet látványosság, hogy van a színházi látványnak egy mélyebb és gazdagabb értelme is. [...] S hogy a közönség nyáron sem feltétlenül igényli a görögtüzet, megelégszik a költészet és a színházművészet melegítő tüzével, arra jellemző: milyen áhítatos csendben hallgatta végig a publikum az éjfél előtt negyedórával véget érő előadást.

Film Színház Muzsika 1967. 30.

Gábor Miklós Hamletje a dühös fiatal portréját teremti meg: azét, aki értelmesen lázad a világ ellen. Mozgása és dikciója nem archaizál, annak ellenére, hogy nem mond le a verskívánta emelkedettségről, pedig partnerei igencsak lelkes általánossággal szavalják el a verseket, úgy vélvén, ez a kötelességük egy verses, történelmi tragédiában. Gábor mozgása, felkucorodása valamely ülőalkalmatosságra, gesztikulációja nagyszerűen merít a mai gesztuskészletből anélkül, hogy valamiféle kellemetlen aktualizálással zavarná meg a a művészi élményt és zakós Hamlettel igyekezne felhívni magára a figyelmet. Tokéletesen érti és értelmezi a művet, habár a hamleti rejtély megoldására nem vállalkozik, ehelyett egy többféleképp értelmezhető emberi alakot és sorsot épít fel: a megfejtést rábízza a közönségre.   

Azt hiszem, legközelebb is ezzel a témával jelentkezem, még van két érdekes kritikám!

Gábor Miklós szabadtéren 5.1

Gábor Miklós szabadtéri színpadi megjelenéseit időrendben követve ma áttérünk a Szegedi Szabadtéri Játékok 1967-es Hamlet előadására. 

Vámos László rendezését 1962 január óta kimagasló sikerrel tartotta műsorán a Madách Színház. Az eltelt évek alatt a produkció, s benne elsősorban Gábor Miklós alakítása valóságos legendává vált. Itt a blogban már rengeteget foglalkoztam a témával, Gábor Miklós naplójegyzetei és korabeli sajtóvisszhangok segítségével, amit nemcsak fényképekkel, hanem - az utókor szerencséjére - az előadást megörökítő televíziós felvétel részleteivel is kézzelfoghatóbbá sikerült tenni. Ám nem szóltam még arról a három szegedi alkalomról, amelyek Gábor Miklós számára is lezárták a Hamlet-szériát: ezek voltak az utolsó előadások.

Vass Évával az "Egérfogó"-jelenetben

Az 1967-et megelőző két nyáron Vámos László Madách Tragédiáját rendezte meg, benne Gábor Miklós Luciferével. Mint a közelmúltban itt felidézett kritikákból is kiderült, Vámos sok elmarasztalást kapott azért, mert - a kritikusok szerint - a látványt és az akciókat a gondolatiság elé helyezte. Így, amikor kiderült, hogy következő szabadtéri produkciója a Hamlet lesz, bizony sokan féltették az előadást attól, hogy rendezője ezt is "feltupírozza" látványosságokkal.

Ám a félelem nem igazolódott be, Vámos ugyanis éppen az ellenkezőjét tette... Több értékelést végigolvasva nagyon összecsengett a kritikusok véleménye abban, hogy a kőszínházi produkciót a Dóm térre alkalmazva most is csodálatos előadás született. S ha felróttak egyáltalán valamit, az két dolog volt: az egyik, hogy mivel a Hamlet is csak háromszor került színre, az új játéktérben való begyakorlottság hiánya miatt az előadás ritmusában voltak egyenetlenségek, illetve még azt, hogy nem minden szereplő tudott alkalmazkodni a megnövekedett színpadhoz. 

A premiert 1967. július 23-án tartották. A szereposztás gyakorlatilag az 1964-es újrarendezett előadáséval volt azonos: Claudius Bessenyei Ferenc, Gertrud Tolnay Klári, Polonius Ajtay Andor volt, a többi főszereplő pedig az 1962-es premier óta az előadás részese volt, mint például Ophelia:Vass Éva, Laertes: Lőte Attila, Színészkirály: Ujlaky László, Oscrik: Körmendi János és a két kitűnő sírásó, Kőmíves Sándor és Gyenge Árpád.

Ma olvassunk bele a Film Színház Muzsika kritikájába. Megjelent az 1967. 30. számban, írta Geszti Pál. 

Legközelebb további kritikákkal folytatom!

Gábor Miklós szabadtéren 4.1

Az ember tragédiájának 1965-ös előadása - Vámos László rendezésében a Szegedi Szabadtéri Játékokon - a magyar színházi életben szokatlan mértékű kritikai vihart váltott ki. Egy év múlva Vámos László a tapasztalatokat felhasználva, a tanulságokat levonva újra színpadra állította a darabot.

Ekkor is csak három előadásra került sor, ráadásul az elsőt nem fogadta kegyeibe az időjárás: fél 10-ig zuhogott az eső. Ám a közönség az árkádok alá húzódva kitartott, s győzött: háromnegyed tízkor megkezdődhetett.

Ruttkai Éva, Nagy Attila, Gábor Miklós. Film Színház Muzsika 1966. 30.

A Népszabadságban (1966. július 26.) Molnár Gál Péter leszögezte, hogy idén ismét a tavalyi Tragédiát láthatjuk. Ugyanazokkal a szépségekkel és ugyanazokkal a hibákkal. Azért megállapítja, hogy ha alapvető változás nem is történt, megváltozott az előadás minősége: gördülékenyebb, kidolgozottabb,  akadozásmentesebb lett.

A színészekről szólva pontosan idézem:

A három főszereplő alakítása egy év alatt beérett. Ruttkai Éva sok árnyalatát játssza el Éva szerepének, Nagy Attila (Ádám), ha még túlságosan egyhangúan szaval is, már erősen megtisztult múlt évi romantikus ihletésű, általános hősfelfogásától. Gábor Miklós Lucifere finom humorával, okos cinizmusával, halk - de nem hallhatatlan - majdnem kamaraszínpadi hangvételével az előadás legjobb főszereplője lett. (Akkor is, ha kissé zavaró, nagyoperaian Mefisztofeleszi az új kosztümje.

Olvassunk bele a Film Színház Muzsika 1966. 30. számában megjelent kritikába is, írta Geszti Pál:

Ő is hasonló megállapításokat tesz magáról az előadásról, mely

Nem sokat változott tavaly óta. A fantasztikus ebben az előadásban a méretek kitágultsága: Vámos László rendező a templomtorony magasságáig növesztette a játékteret felfelé, s a környező épületek tetejéig a jobb- és baloldalon.

Van ebben a monumentalitásban, Bakó József elképesztő méretű díszleteiben valami lélegzetelállító: azt hiszem, páratlan európai látványosság ez a Tragédia-show, a mennyekig felszálló kristálygömbbel, amely szputnyikként tűnik fel az égen s leszáll a játéktérig, a jobbra magasan fenn lángokban álló, eretnek-égető kereszttel, az égnek eresztett, suhanó szárnyű fehér galambokkal, a párizsi szín fantasztikus bíbor-orgiájával, a londoni szín kitűnően kidolgozott haláltánc-pantomimjának ijesztő pontosságával.

Azért időztem ennyit a külsőségeknél, mert filmfelvétel nem készült, csak néhány rossz minőségű fénykép örökített meg pár pillanatot az előadásból - legalább a kritikus szaván keresztül legyen némi fogalmunk, milyen lehetett.

Folytassuk az olvasást:

Kinek róhatnánk fel, hogy nem vette észre Ádám - Nagy Attila - szövegének túlhangosított részletei mögött a gondolatok szikrázását - amikor annyi másféle, s látszólag fényesebb szikrázásra kellett figyelnie?

A gépezet szinte a tökéletesség igényével és igézetével működik. Engem mégsem ez a tökéletesség kapott meg [...] Engem Ruttkai Éva alakításának varázslata kényszerített ámulatra: a megfejthetetlen titok izgat, hogy honnan vette az idegek és teremtő-erő új meg új tartalékait, hogy ebben a gépesített és percenkint robbanó-fortyogó színpadi boszorkánykonyhában megtalálja Éva alakjának tünékeny és örök, de mégis mindig új lázakban borzongó, belső karcsúságát? Ezüst holdsugárból és édes, mézízű nyárból szőtt Évája felejthetetlen, s felülemelkedik a szerepről való minden emlékképen. Igen, ez igazán Madách Évája volt, az asszony, kinek "bűne a koré, mely szülte őt".

Gábor Miklós Lucifere idén új jelmezt kapott: az ördögi vonásokat elhagyó, s a bukott angyal-jelleget kihangsúlyozó rendezői koncepció értelmében szikrázó ezüst-fehéret. Szokatlan, frappáns és talán vitára is késztető jelmez - s benne a tavalyi Lucifer, ám érettebben, simábban és egyszerűbb szóval: a tiszta értelem s a világ meghatározott, áttörhetetlen rendje elleni örök lázadás nyugtalan hordozója ő, ez az elegáns Lucifer, a tagadás és a gond gyermeke. Lehiggadt, lepártolt bölcsesség árad a színész szavából-hangjából, a mindent-megértés keserű és fájdalmas tudománya.

A téma zárásaként egy bekezdés Molnár Gál Pétertől:

Vámos László szegedi rendezése természetesen csak egy a Tragédia-értelmezések sorában. Eredményei, képzeletgazdag megoldásai beépülhetnek más értelmezések színpadi megvalósításaiba is. Tévedései pedig vitára ösztönözve további megoldásokra serkenthetnek.

Gábor Miklós pedig 17 év múlva, 1983-ban lett újra Lucifer szülővárosában, Zalaegerszegen.

Gábor Miklós szabadtéren 3.3

Maradjunk ma is az 1965-ös szegedi Tragédia-előadásnál, amikor Gábor Miklós Vámos László látványos rendezésében először alakította Lucifert.

A vegyes értékítéletű sajtóvisszhangokból több, mint egy évtizeddel később, 1976-ban Nikolényi István tollából jelentgetett meg egy összegzést július 17-i számában Szeged hírlapja, a Délmagyarország, ma ezt idézem. A teljes cikk Az ember tragédiájának addigi szabadtéri előadásait tekintette át, ebben Vámos kesztyűje címen kapott helyet az 1965-ös előadás kritikáinak áttekintése.

Előtte itt van két fénykép a Film Színház Muzsikából:

Lucifer: Gábor Miklós

Éva: Ruttkai Éva és Ádám: Nagy Attila

Jöjjön Nikolényi István összefoglalója:

Major sikere után az 1965-ös Vámos-rendezést már jóval fagyosabb visszhang kísérte. Hogyne, hiszen a rendező kesztyűt dobott a hagyományoknak. A Népszabadság (aug. 8.) Rényi Péter: Látvány vagy látnivaló? címmel szemére veti Vámos Lászlónak, hogy mutatványok sorával helyettesítette a képzeletet felgyújtó látványokat, a néző nézegetővé vált, a széthúzott ornamentika nem keltett érzelmeket. Legfőbb oka ennek Bakó József hatalmas díszlete, mellyel a rendezés mindenáron be akarta kapcsolni a játékba az egész teret. A lépcsők erőltetett kontrapunktjai és a látnivalók halmozása töri szét a képek egységét. Vannak persze szép jelenetek is, de a szereplők általában a látványosdival hadakoznak, messzire kell hangjukat, gesztusaikat átívelni.

Ruttkai Évája nem a nő, hanem a nőiesség megtestesülése - írja Rényi -, a fiatal Nagy Attila Ádámjának még nincs kialakult "formája", s Gábor Miklós Lucifere is inkább kísérlet, hogy hetyke opponens legyen az Úrral szemben. Az előadás érdeméül csupán az újító igyekezetet jelöli meg.

Mátrai-Betegh Béla a Magyar Nemzetben (1965. aug. 11.) Majoréval szembesíti Vámos rendezését [...] leszögezi: Vámos visszalépett a mutatvány felé [...] A három főalak eltörpült a statisztéria mellett, s Madách líráját is a látványnak rendelték alá.

Szombathelyi Ervin ugyancsak a madáchi szöveget elborító látványban, az eltolódott drámai hangsúlyokban és az elsikkadó lírában látja a hibát (Népszava, aug. 5.), Dersi Tamás pedig Nyílt levelet ír Vámos Lászlóhoz, hasonló kifogásokkal (Esti Hírlap, aug. 3.)

Talán Sándor Iván a legmegértőbb (Film Színház Muzsika, aug. 6.), éppen a látványért dicsér.

Ez utóbbi írást itt a blogban legutóbb részletesen idéztem.

Nikolényi István így fejezte be az 1965-ös Vámos László-rendezést áttekintő írását:

Vámos László konok ember. A bírálatokon okulva, de alapvetően látvány-centrikus elgondolását föl nem adva, sőt azt némileg továbbfejlesztve, megrendezte ugyanezt a "típusú" Tragédiát 1966-ban. A kritikai visszhang kegyesebb volt hozzá, több megoldását dicsérték, koncepcióját is lényegében elfogadták - de őszintén meg kell mondanunk, ezek a kritikák jóval csendesebbek voltak. Nemcsak a Vámos-féle Tragédiáról, a szegedi játékok bemutatóiról általában.

Legközelebb ennek a második változatnak a kritikákból fogok idézni.